Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-02 / 153. szám

1991. július 2. NÉPÚJSÁG 5 Michelle és a hollywoodi álom Michelle Pfeifferrel először 1990 januárjában találkoztam Los Angelesben. Szűk fekete jersey miniruhát viselt, olyasmit, amilyet manapság a diszkóba járó magyar lányok. Nem volt rajta fülbevaló a nyakában még egy vékony aranylánc sem. Egyetlen ékszere az a vállig érő, természetes, napsütötte szőke haja volt, amiből csak a rend kedvéért vágat le néha azóta, hogy megnyerte a helyi szépségversenyt a délkalifor­niai Orange megyében. Akkor este szinte szorongott. Ott állt a pódiumon, a mikrofo­nállvány előtt, kezében a holly­woodi külföldi kritikusok Arany­glóbuszával, az újságírók pe­dig ontották rá a kérdéseket. Arra gondoltam, Michelle-nek nem lehet nehéz átélni Susan Diamond első fellépésének lámpalázát a Csodálatos Baker fiúk oldalán.- Akartam ezt a szerepet, mert Susie figuráját úgy írta meg a forgatókönyvíró, hogy tökéletesen meg tudtam érteni a gondolkodását, a viselkedé­sét, a vágyait. - kezdte Michelle az Aranyglóbuszos alakítás elő­történetét. - A pályám elején szerettem énekelni, de kicsit megijesztett, hogy ez a film szinte minden jelenetben ének­lés közben mutatja be a hősnőt. Amikor a rendező fölajánlotta, hogy szerződtetnek valakit, aki majd énekel helyettem, nekem csak tátogni kell, fölébredt ben­nem a bátorság. Naponta több órát gyakoroltam tanárral és egyedül, csak azt kértem, adja­nak nekem legalább egy hóna­pot. Nem tudtam volna elvi­selni, hogy más babérjaival ékeskedjek. Aki már látta a Csodálatos Baker fiuk-at, megérti, hogy Michelle Pfeiffer miért mozga­tott meg mindent azért a szere­pért. A szórakoztatóipar világá­ban mindenütt egyformák a tör­vények. A siker titka nem kifür­készhető sem egy lokálban, sem egy országosan közvetített tévéműsorban. A tét mindenütt tét. S aki ma egy vidéki szálloda bárjában búg a mikrofonba, holnapután éppúgy lehet vi­lágsztár, mint elfelejtett senki. Michelle Pfeiffer, aki büszkén vallja, hogy Hollywoodról elő­ször akkor álmodott, amikor te­jet, kenyeret és leveszöldséget blokkolt egy los angelesi kö­zértpénztárban, pontosan tudja, miféle véletlenek, bizonytalan­ságok, szerencsés találkozá­sok, hitek és idegek kellenek ahhoz, hogy a kitartás és az ambíció ne torpanjon meg a visszautasítások küszöbén. A Csodálatos Baker fiuk egy tehetséges muzsikus, egy tisz­tességes muzsikus és egy vesztésre álló lány rövid közös sikeréről szól, s ennél nem is akar többet mondani. Mégis, szerény szándékával azt a gondolatot sugallja, hogy az élet mindig tartogat választási lehetőséget annak, aki mer vá­lasztani. A tisztességes muzsi­kus belenyugszik saját kispol­gári mentalitásába, belátva, hogy a haknizás, a szervezés és az éjszakázás nem neki való. Öccse, a tehetséges mu­zsikus engedni mer bohém ha­bitusának, s megtér egyetlen zenei szerelméhez, s jazzhez. A kallódó lány pedig felismeri, hogy némi akarattal a majdnem föladott álmokból is lehet való­ság, sőt, léteznek tényleg ro­mantikus pillanatok is. Hollywood kegyetlen pálya. Bár Michelle Pfeiffer a Baker fiuk óta a Veszélyes viszonyok Sussie Diamond szerepében c. filmben nyújtott alakításáért is Oscar-jelölést kapott, s ezzel belépőt szerzett magának a leg­jobban fizetett színésznők közé, számára sincs biztosíték. Sztárok jöttek, csillogtak, s zu­hantak, ha túl komolyan vagy túlságosan félvállról, komolyta­lanul vették a karriert. Michelle Pfeiffer már megtanulta, hogy spórolni nemcsak a pénzzel kell, hanem az erejével, az ide­jével, az érzéseivel is. Civilben civil marad, magánélete csön­des, tartózkodik mindentől, ai Hollywwoodban gyorsan ölő méreg. S miközben a magyar mozi­közönség vele dúdolja a világ­slágereket, Michelle Pfeiffer új bemutatóra készül. AI Pacino partnereként most fejezte be egy Brodway sikerdarab filmvál­tozatának forgatását. Návai A. Dobai Tamás zongoraestje Nagyszerű hangversenyen találkozott újra Dobai Tamás zongoraművész szekszárdi kö­zönségével 24-én este a Művé­szetek Házában. A koncert be vezetéseként az előadó kö­szöntötte a régi barátokat, is­merősöket, hangversenylátoga­tókat, majd két éves finnországi tapasztalatairól szólt, külön ki­emelve azt a barátságot, szere- tetet, mellyel a Dobai családot fogadták. A remek ízléssel összeállított műsort J. S. Bach: b-moll pre­lúdium és fúga című alkotása nyitotta a végtelenül áradó pre ludium felelgetős dallamával, majd a méltóságteljes, fensé­ges, egyszerű, és tiszta építke­zésű ötszólamú fúgát hallhattuk kiváló tolmácsolásban, gyönyö­rűen megoldva a mű zenei és formai egységét. Liszt: Erdőzsongás, Chopin: Esőcseppek prelüd, a-moll mazurka, Berceuse cimű alko­tásokkal gyönyörű színekkel megoldott romantikus csokrot hallhattunk, melynek méltó, be­fejezése volt a népszerű Ász- dúr ballada. E lírai csokorban Erkki Melartin és Selom Palmg- ren finn zeneszerzőkkel is meg­ismerkedhettünk, Barcarolle il­letve a Velencei gondoladal című művek kapcsán találkoz­hattunk a finn zeneművészet érzelmes lírájával, áradó dalla­mosságával, remek szín és harmóniaérzékével, melyek maradéktalanul életre keltek Dobai Tamás zongorajátéká­ban. Az est kétségtelenül leg­nagyobb vállalkozása Bartók Op. 14-es Szvitjének műsorra tűzése volt, mely a szerző zon­goramuzsikájának egyik legje­lentősebb darabja. A táncos lejtésű indításból mesterien szilajodott a mu­zsika, hogy az Allegro Barbara típusú harmadik tételben elérje a csúcspontját, majd visszahull­jék az utolsó tétel lassú, szen­vedő magány-zenéjébe. A ki­váló előadásban elhangzó mű méltán aratta az est legna­gyobb sikerét. A hangverseny befejezése­ként kortárs finn zeneszerző, Einojuani Rautavaara: Jézus és a halászok című alkotásában gyönyörködhettünk, majd a vas­tapsot követően számos ráa­dásszámmal búcsúzott Dobai Tamás zongoraművész szek­szárdi közönségétől. Reméljük, hamarosan újra ta­Adenauer és a csodálatos mandarin 1926-ban mutatták be Bartók Csodálatos Mandarinját a kölni operaházban. Az emberi szen­vedély, amely elpusztíthatatlan, és képes legyőzni minden go­noszságot, minden sötétséget, testet ölt időtlenül, a Mandarin­ban, e megfoghatalan, miszti­kus figurában. A kölni bemutató így tehát jelképes erejű volt. A Mandarint egyébként 1945-ig nem mutatták be Magyarorszá­gon. Kölnben botrány lett az elő­adásból. Köln polgármestere, egy bizonyos Konrad Adenauer magához hivatta az operaház igazgatóját és közölte vele, hogy még egy ilyen botrányos darab a kölni operában, és re­pül. Az igazgató válasza: Uram! Vegye tudomásul, hogy Bartók a XX. század legnagyobb zenei géniusza, ez a mű pedig a szá­zad legnagyobb zenei alkotása! Azzal sarkonfordult, becsapta a polgármesterre az ajtót és tá­vozott. Konrad Adenauer, a keresz­ténydemokrata politikus később megjárta a nácik koncentrációs táborait. 1945-ben, már 70 évesen lépett a világpolitika színpadára, és ma a modern NSZK megteremtőjeként tartjuk számon. Bartók esetében nyil­ván tévedett. Később, az 1960-as évek ele­jén Köln polgárai megkövették Bartókot, újra bemutatták a vá­ros operaházában a Csodála­tos Mandarint, egy forró hangu­latú, vastapstól dübörgő estén. Ekkor még Adeanauer volt az NSZK kancellárja. „A szenve­dély mozgat Napot és minden csillagot” - írja Dante. A Man­darinban megtestesülő csodá­latos emberi szenvedély túlélte Kölnben is a nyárspolgárok dü­hét, legyőzte a művészetet mindig gúzsbakötni akaró ma- radiságot. Gazdag László Tv-napló Könnyű az észak-koreai tévéseknek, rendszeresen meg­látogatja őket a hatalmas vezér Kim Ir Szén fia és kijelölt utóda, a kedves vezető s arra inti őket, hogy a hatalmas ve­zért a legkedvezőbb szögből fényképezzék, amint ezt a mi­nap egy lengyel dokumentumfilmből megtudhattuk. No de mit csináljon a magyar tévés, amikor már régen nincs hatal­mas vezér, kedves vezető sincs, így tétován keresik a megfe­lelő látószöget, s bizony, bizony nem mindig találják el. Bo­nyolítja a helyzetet, hogy a kormányszóvivő a minap az egész magyar sajtót retrogárdának nevezte, amiben csak az a furcsa, hogy ő maga a Kádár-korszakban londoni tudósító volt, ami akkor is bizalmi állásnak számított, még pedig a ja­vából. A külügyminiszter a marxizmusban mutatott jeles elő­menetelt, az erről szóló bizonyítványt közölte is egyik napila­punk, s ember legyen a talpán, aki szét tudja választani a jó marxistát a rossz marxistától, aki mint - a miniszterelnök úr a minap megjegyezte. - Marxból csak a tőkét tartotta meg, ami lehet, hogy szellemes, csak nem egészen értem. Azt sem tu­dom, mit kell érteni azon, amit nemrég egy politikus mondott, hogy a tévében sikerült elfoglalniók néhány hadállást. A szól sem szeretem, a hadállás vagy hídfőállás körül harcosok áll­nak, kezükbe fegyvert lehet csak gondolni, nem pedig vajas zsömlét, sonkával, már pedig jobb, ha a katonáknak zsömle van a kezében, nem pedig géppuska. Következésképp egy hadállások nélküli tévé lenne kívána­tos, s erről beszélt nemrég Hankiss Elemér elnök úr is a gya­kori műsorváltozások egyikén, éjfél tájban. Azt ígérték, hogy lesz folytatása, de nem lett, vagy csak a figyelmemet kerülte el, mert az ilyesmit mindig menetközben közük. Pedig megérné a folytatást. Hankiss Elemér kiváló elme, íróként tanultuk meg becsülni, s amikor a tévé élére került, jogos reményeket keltett. Most ő beszélt, pontosabban hár­man szegezték neki dárdájukat, hogy miért van ez így és nem amúgy, ő pedig derűs nyugalommal állta a megújuló ro­hamokat. Az avatatlan sok mindent nem tud, az átszervezéssel járó machinációk, produceri irodák, szerkesztőségek között úgy jár a néző, mint Perrault meséjében Hüvelyk Matyi, a Petit Poucet, de nem is az ő dolga ez. Akár ügyfélnek is lehet te­kinteni, aki befizetett egy mulatságra s várja, hogy kezdődjék az előadás. A beszélgetés során kiderült, hogy Hankiss Elemérnek igenis van elképzelése, vagy elegánsáéban koncepciója a tévé dolgairól. S ezt szeretné megvalósítani. Ez önmagában is dicséretes, maga a módszer azonban a nézőt nem érdekli, de ne is szóljon bele, mert ez olyan lenne, mintha az utas, azon az alapon, hogy jegyet váltott, bemászna a mozdony- vezetőhöz és tanácsokat adna neki. Valami mindenképp elkezdődött s lebonyolítása már csak azért sem mehet gyorsan, mert kereken 3600 emberről van szó, ezeknek az új helyét megtalálni nem könnyű. Pénzügyi zavarokat is le kell küzdeni, hivatalos sejtelem szerint „bűn­tények” is történhettek, de ez is az elnök dolga. A néző legföl­jebb álmélkodik, hogy negyvennél többen egymillió felett ke­resnek, amitől persze még jó is lehetne a műsor. Pillanatnyi­lag nem jó, ezt így általánosságban is ki lehet jelenteni, az is bizonyos, hogy több műsor nem vált be, de majd csak kiforrja magát. Attól viszont semmiképp nem lesz jobb, ha a pártok sorra „hadállásokat” foglalnak el, ilyen már volt, ismerjük, nem kell. Milyen legyen hát a tévé? Nemzeti, mondják sokan, de a jelző bizonytalan, mert mindenki azt gondolhat mögéje, amit akar, kokárdát, István-napi körmenetet, vagy akár nye­reg alatt puhított húst és sumér rokonságot. Divatos szó a pártsemlegesség, ezt Hankiss Elemér is hangsúlyozta, s ez valószínűleg még sokáig időszerű lesz. A tévé legyen tárgyi­lagos, minden nap történik valami, ezekből kell kiválasztani azt, ami a néző számára hasznos lehet s amiből kialakíthatja saját véleményét. A manipulált tömeg felvonul, lelkesedik, helyesel, de egyebet nem tud. A lengyel dokumentumfilm bemutatta Észak-Korea spontánnak mondott ünneplését, lehet, hogy ott megteszi, de az európai gondolkodástól na­gyon messze van. Ha máshonnan nem, Kosztolányi verséből tudhatjuk, hogy minden emberből csak egy van, egyetlen­egy, hagyjuk, hogy az legyen, amivé lehet, emberséggel, okossággal. Hankiss Elemér, a jelek szerint, ennek szolgálatába akarja állítani az elnöksége alatt működő tévét. Fény nevére, áldás életére, abban pedig kár lenne kételkedni, hogy felkészült ember s azt is tudja, merre van Európa. Azt viszont neki sem hiszem el, hogy mindenben a közönség kedvét kell keresni, nem is lehet. Meg aztán ízlés és műveltség nem áll nálunk olyan magas fokon - Nyugaton sem! - hogy ne lehetne csi­szolni, finomítani, ismeretekben gazdagítani. A többi nem raj­tunk múlik. Reménykedünk, hogy a megújuló tévében min­denki tisztességgel és főleg felkészülten végzi a dolgát. Az elnök is, munkatársai is. Csányi László Michael Jackson milliárdja Ki mennyit keres Amerikában? Erről-arról Idén alkalmasint a popéne­kes Michael Jackson keresi a legtöbb pénzt az Egyesült Ál­lamokban: a szórakoztatói­parba beszállt japán Sony- céggel kötött szerződése alap­ján egymilliárd dollárt kap új lemez-, film- és videofelvétele­iért. Ilyen összeg mellett még a nagyvállalati vezetők többmillió dolláros jövedelme is eltörpül, pedig ők - átlagban - a száz- hatvanszorosát keresik annak, mint munkásaik, ami a világon példátlan arány. A menedzserek mellett a munkájukból élők jövedelmi rangsorában a szórakoztatóipar egyéb sztárjai, valamint a profi sportolók következnek: a The Washington Post adatai szerint Oprah Winfreynek, egy szóra­koztató tv-műsor népszerű, fe­kete vezetőjének évi jövedelme 38 millió. Az élvonalbeli base- ball-játékosok átlag csaknem 900.000 dollárt keresnek, de az egyik nagy sztár új szerződése évi ötmilliót hoz majd neki. Ehhez képest aligha jelentős az a 113.000 dollár, amit Nor­man Schwarzkopf tábornok, az öböl-háború parancsnoka kap: ugyanennyit keresnek most a Kuvait újjáépítésén dolgozó amerikai művezetők... Az amerikai átlagkereset ta­valy férfiaknál kereken 29.000, nőknél 20.000 dollár volt, és az előző évhez képest vagy más­fél százalékkal csökkent, mivel a 6 százalék feletti infláció meghaladta az átlag 4 százalé­kos béremeléseket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom