Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-13 / 163. szám
CA 1991. július 13. Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés Egy rabszolgasors vége El lehetne intézni néhány precíz sorral. Például így. A Tolna Megyei Főügyészségen dr. Forster Alfréd ügyész - egy rövid kihallgatást követően, amelyen a gyanúsított, ügyvédje tanácsára, annak távollétében, nem volt hajlandó vallomást tenni - különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel vádolta Árki Pál 71 éves bölcskei lakost. Le lehetne még írni, hogy április 10-én 15 óra körül, a volt közös házukban szóváltás támadt az elvált házastársak között, amelynek során a most már vádlott erős indulati állapotba kerülve egy 67 centiméter hosszú 5x3 centiméter oldalú 570 gramm súlyú léccel agyonverte volt feleségét. De nem lehet ennyivel elintézni, mert az ügyész a kezembe adta az iratköteget és láttam a fényképeket az elhunytról. A rendőrségi fotós a sérüléseket illetően precízen dolgozott, de tapintatosan fényképezte a meztelen holttestet. Ő még akkor is és ott is figyelembe vette az agyonvert asz- szony személyiségi és a holtak kegyeleti jogait. A sérüléseket le lehet írni precízen. E szerint a fejen, az arcon, a homlok és halántéktájékon, az orrgyöknél és a járomcsont környékén nagy erejű tompa ütéstől származó, nagy felületű zúzott hámsérülés látható. A koponyacsont darabosan, a szemüregcsont több helyen, a járomcsont jobb oldalon eltörött. A jobb és a bal agyfélteke elülső harmadán kiterjedt vérzéses agyzúzódást állapított meg a boncolást végző orvos. És ezek még csak szemelvények a rendőrségi anyagból, illetve a vádiratból. Azért sem lehet néhány szóval elintézni az ügyet, mert az ügyész asztalán már ott a következő feladat, egy késelés megítélése. Ez a vádirat sem készülhet folyamatosan, mert hívják a rendőrök telefonon. Kisvártatva megjelenik egy másik rendőrtiszt, és az ügyész mintegy magának jelenti be, hogy jön a következő akta és gyanúsított. A dunaföldvári bal- tás eset. A túlhajszolt ügyészeket persze ez a halmozódás már nem rendíti meg, legfeljebb nyugtalan álmaikban kerülnek elő a fotók, a vádlottak, a tanúk képei, és a minősítések, amelyeket nekik kell kimondani. A krónikásnak sem csupán a futószalagon elkövetett erőszak okozta a megrendülést. Az igazán megrendítő a fiúk vallomása volt. Egyikük 1950-ben, a másik három évvel előbb született. Önként, sőt saját kérésükre mondták jegyzőkönyvbe, milyen ember az apjuk. A jelzőket talán ne idézzük, hiszen azok édesanyjuk szörnyű halálát követően nem sokkal születtek. Maradjunk csak a tényéknél. Árki Pál a fiait, ha volt rá oka, ha nem, nádpálcával verte. Volt egy csatos szíja is, amit szintén gyakran használt. Máig látszó nyomai vannak a fiúk testén. Kapott az anya is, ha fiai védelmére kelt. Vagy fordítva, mert az asszonyt is rendszeresen és kegyetlenül ütötte. A gyerekek nem ülhettek vele egy asztalnál, egy hokedlin étkeztek. A családot az asszony tartotta el a maga termelte gyümölcsök eladásából. Nem csoda, ha a fiúk igyekeztek minél előbb elkerülni otthonról. Az asszony évtizedekig tűrt és rettegett, majd amikor fiai egyenesbe kerültek, összeszedte minden bátorságát és 1990-ben elvált. Úgy tűnt, végre nyugalom lesz, néhány nap múlva költözött volna az egyik fiához. A férjjel közös házat el akarták adni. A vevő szándéknyilatkozata szerint egymillió kétszázezer forint lett volna a vételár. Árki Pál, úgy látszik nem tudott belenyugodni a vereségbe, an- nek ellenére, hogy ő költözött el egy másik asszonyhoz. Nem ahhoz volt ő szokva, hogy csak úgy elmenjen. A tanúk vallomása szerint százezerrel többet akart kérni, mint amiben már megállapodtak, és minden jel szerint ezt a pénzt nem akarta megosztani senkivel. A kertben már dolgoztak a leendő tulajdonosok, amikor az elvált házastársak találkoztak. Az első kiáltás, amit hallottak, nem tűnt emberinek, csak a másodikra rohantak előre az udvarba. Akkor az asszony már ott feküdt. A gyanúsított a rendőrségen még azt vallotta, hogy az asszony támadott, ő csak védekezett. Nem találtak rajta külsérelmi nyomokat. Az ügyvéd hallgatást tanácsolt, és ezt nem is lehet csodálni, ugyanis a tanúvallomások arra utalnak, hogy a férfi tettét nem bánta meg, még a vizsgálatot végző rendőrtisztnek is azt vallotta, hogy a felesége csak azt kapta, amit megérdemelt. A helyszínen tett megjegyzései is arra utalnak, hogy a házat nem akarta átengedni senkinek, azt fel akarta gyújtani, majd magával is végezni. Enyhítő körülmények? Vannak. Enyhe debilitás, érelmeszesedésből bekövetkező kezdődő szellemi leépülés, ezek kisebb fokban akadályozták tettének megítélésében. Ezzel szemben áll viszont az áldozat sorozatbordatörése, ami rendszerint akkor következik be, ha a földön fekvő magatehetetlen ember mellkasára rátaposnak. Az enyhítő körülmények mérlegelése egyébként sem a krónikás, az olvasó, hanem a bíróság tiszte. Rabszolgasors volt az anyámé, vallotta az egyik fiú. Áz áldozat az ütlegelést követő második napon - a gyors és szakszerű orvosi beavatkozás ellenére - a kórházban meghalt. Egy rabszolgasors véget ért. Ihárosi Ibolya írás közben (Volt egyszer egy Jugoszlávia) Ha erre a szép országra gondolok, vaníliaillatok érzek, ami a sarki török cukrászdából árad, valamikor a 60-as évek elején, amikor először utazhattunk Jugoszláviába. Belgrád egy pillanatig sem leplezte, hogy ez már a Balkán, vagy pontosabban Európa széle, s akkor is az volt, amikor még Nándorfehén/árnak hívták. Aki megáll a Kalemegdánon, s elnézi a Száva és a Duna találkozását, a közös sors halványuló emlékét éli át, s megérti azt is, hogy nem itt ér véget, hanem itt kezdődik Európa. A Nemzeti Múzeum is bizonyság erre, ahol görög emlékek között egy antik másolat is látható Phei- diasz Athéne-szobráról, s a pazarlóan gazdag ikongyűjtemény után meghatóan egyszerű fíenoir-rajzokat lát és Utrilliót, Pisarrót. Amikor az utas elhagyja a múzeumot, ismét a török cukrászdák vaníliaillatát érzi, a jólét és gondtalanság jelképét, s én is, bár ritkán eszem édességet, itt nem tudtam ellenállni a habbal tornyozott torták, a szultánkenyér, a törökméz csábításának. Mi akkor gyötrő szegénységben éltünk, s évek múltán is ámulattal néztük a déli szomszéd gazdagságát. Keresztül-kasul beutaztuk, s minden út új meglepetést hozott: a porecsi Euphrasius bazilika Ravennát idézte, az isztriai Motovun Velence letűnt hatalmát, Dubrovnik - Raguza néven - gazdagságát. Szkopje, Bitola arra intett, hogy minden idegen hódítás időleges, a török uralom hosszú évszázadaiból csak a próféta tanítása maradt, néhány épület, a mostári híd, amit Csontváry le is festett és a török cukrászdák édessége. Volt egyszer egy Jugoszlávia, vaníliaillatú és gazdag, ami kéretlenül is mindig kínált valamit, közös emléket, vad hegyeket, szilvapálinkát, bureket, zsilavka nevű bort és természetesen tengert. A hajójegyet itthon meg lehetett venni, a kiköktőkben hangosan kínálták a szállást, s volt idő, amikor húsz dinárt kértekDubrovnikban a kétágyas szobáért. Újvidéki barátaim a negyedik üveg bánáti rizling után óvatosan említették ugyan, hogy a háborút követően gyanús volt minden magyar, de az áldózatokról csak suttogva beszéltek, miként nálunft is, közben mindenki attól félt, hogy mi lesz Tito halála után? Abban az időben az újvidéki Magyar Szó volt a legjobb magyar napilap, s irodalmi elismerést jelentett, ha közölték írásunkat a Híd-ban. Aztán egyszerre megváltozott minden. Néhány éve nemzetközi találkozóra hívtak, s már akkor érzékelni lehetett a hajszálrepedéseket. Fehér Ferenc, a jeles költő, miután aggodalmasan körülnézett, óvatosan azt mondta, növekszik a zűrzavar, s orosz megszállástól tartanak, de ennek igazán nem volt alapja. Mások nyíltan Titot kárhoztatták, aki vagy nyolcvan kastélyt építtetett magának, s tönkre tette az országot. Erre nem tudtam mit mondani. Tatay Sándorral, akivel az írószövetséget képviseltük, azon törtük a fejünket, hogyan költsük el napidíjunkat. "Végül maradt néhány ezer dinárom, amit fél év múlva egyik családtagunknak adtam, aki Jugoszláviába indult, de már csak egy üveg kólát kapott érte. Nem ez volt a romlás kezdete, de jelezte, hogy valami végképp megváltozott. A romlás rohamos volt és feltarthatatlan. Távolabbi vidékekre, Boszniába, vagy Macedóniába már nem merészkedtünk, a tengerpart csak márkáért kínált szállást, pénzzel se győztük volna. A Tisza partján fekvő Magyar- kanizsán még megnéztem a Monarchia szerény hagyatékát, a Palicsi tónál Kosztolányi világára ismertem, de ezek alkalmi kirándulások voltak. A pénz megbízhatatlan lett, a hozzánk érkező hírek gyanút keltettek, jobb volt, ha emlékeinkre bíztuk magunkat. Bitola nyilván most is olyan ágrólszakadt és piszkos, de vajon akad-e valaki, aki a szálloda erkélyéről helyettem gyönyörködjék a havas Pelister-csúcsban? Kimentünk a he- racleai ásatásokhoz is, ahol római és korakeresztény emlékek találkoznak, míg Bitolában, ahol valaha Kemal Atatürk szolgált hadapródként, ma is mohamedán papok szólítanak imára. A jelen egybefonódik a múlttal, Flavius Orestes épségben maradt szobra bölcs nyugalommal nézi az idő változását, s békére int, ami, ha akarjuk, nekünk szolgál. Mindez emlék, de napjainkban a béke is emlék, Tito büszke építménye szemünk előtt omlik össze. A leninizmus itt is kitermelte az új osztályt, amit Gyilasz olvasott ki a legújabb- kori történelemből, miközben a mélyben gyűltek az ellentmondások. A gazdaság nem engedelmeskedett az elméletnek, a nemzetiségi viszályokat nem oldotta fel törvény vagy a vezér ünnepélyes kinyilatkoztatása, s bár látszólag zavartalanul folyt az előadás, minden lényeges a színfalak mögött történt. „Hadakozó soha nem nyer egy viadalban es, ha nem leszen igaz hitü még a nyereségben es” - írta 1515-ben bizonyos Mikhael de Zabatka, vagyis Szabadkai Mihály deák, aki Beriszló Péter seregében szolgált. Ám kérdés, hogy összefér-e a hadi nyereség az igaz hittel, - maradjunk csak az első verssornál, mert a győztes diadala is elszáll, s minden hadakozó vesztes a viadalban. Régi vers, amit egy hajdani szabadkai deák szerzett, de ma is érdemes megszívlelni, amikor fegyveres indulatok fenyegetik az országot, amely jobb sorsot érdemelne. Amikor először jártam ott, bódultán álltam a török cukrászdák vaníliaillatában, zsilavkával, bánáti borokkal koccintottunk barátainkkal, s erősen hittük, hogy elcsitul minden ellentét. Emlékeimben ma is ez a remény a legfényesebb. Csányi László Létminimum alatt és felett Mire elég a nyugdíj? Megyénk lakosságának egyre növekvő hányada, jelenleg közel egynegyede nyugdíjas illetve járadékos. A nyugdíjasok, a járadékosok arányának növekedése részben abból adódik, hogy míg a megye lakossága a természetes fogyás, illetve a fiatalabb korosztályokat érintő vándorlási veszteség miatt fokozatosan csökken, addig a nyugdíjjogosultságot szerzettek száma növekszik. Az időskorú népességből (60 évesek és idősebbek) 1980-ban még 19 százalék volt az eltartottak aránya, napjainkra ez becsléseink szerint 10 százalék alá került. így mintegy négyezerre tehető a megyében azon időskorúak száma, akik kívül esnek a társadalombiztosítási alapellátásban, tehát sem nyugdíjat, sem járadékot nem kapnak. Korengedményesek 1991. márciusában a nyugdíjasok és járadékosok száma 57 ezer fő volt, az egy évvel korábbinál 4,8 százalékkal több. Az egyes korcsoportokat vizsgálva legnagyobb mértékben, 27 százalékkal a nyugdíjkorhatár alattiak száma növekedett tavaly március óta. Ezt a felfutást a gazdálkodók létszámleépítésénél alkalmazott korengedményes nyugdíjazások, és az özvegyi nyugdíjas nők számának jelentős növekedése okozták. A közel 7500 munka- vállalási korú nyugdíjas és járadékos kérharmada rokkant, arányuk az előbb említett csoportokénál ugyan lassabban, de nő. A közel 48 ezer saját jogon nyugdíjas közül 38,2 ezer fő öregségi, 9,5 ezer fő rokkantsági ellátást kap. Az idén márciusban kifizetett öregségi nyugdíjak átlaga 7532 forint volt, a rokkantsági nyugdíjaké pedig 7652 forint. Differenciál a kor Az öregségi nyugdíjak egyik differenciáló tényezője a nyugdíjas kora. A legnagyobb csoportnak, a 60-69 éveseknek (ők teszik ki az öregségi nyugdíjasok több, mint felét) 7652 forint volt az átlagos ellátása. Legalacsonyabb a nem egészen 1000 fő 85 éves és idősebb átlagos nyugdíja, 6996 forint, a legmagasabb pedig az 55 év alattiaké, 8956 forint. Ez utóbbi csoport azonban az összes nyugdíjas alig egy százalékát képezi, és döntően férfiakból áll. Jelentős a férfiak és nők közötti különbség, főként abból adódóan, hogy a nők általában kevesebb szolgálati idő után mennek nyugdíjba: a férfiak nyugdíjátlaga idén márciusban 8294 forint, a nőké 6896 forint volt. Évek és összegek A szolgálati idő hossza jelenleg csak közvetve, az elért munkakörön, beosztáson át az átlagkeresetet meghatározva nyugdíjbefolyásoló tényező. Hogy a nyugdíj összegében milyen különbségeket eredményez, azt az 1990-ben nyugdíjazottak adatai alapján mutatjuk be. 1990-ben a megyében ösz- szesen 2033 embernek állapítottak meg saját jogú öregségi nyugdíjat, ezen nyugdíjak átlaga 8431 forint volt. Az újonnan nyugdíjba vonultak 14 százaléka 10-20 éves, 23 százaléka 21-30 éves szolgálati időt tudhat maga mögött, többségük azonban (63 százalék) 30 évnél hosszabb ideig állt munkaviszonyban. A minimális szolgálati idő, 10 év után nyugdíjazottak átlagosan 5375 forint alapnyugdíjat kaptak. Akik dupla ennyi szolgálati időt, 20 évet teljesítettek, azoknak nyugdíja 8,5, a 30 évet ledolgozóké pedig 36,6 százalékkal volt magasabb, mint a 10 év után nyugdíjba vonulóké. Ahhoz, hogy az átlagnyugdíj elérje a 10 év után kapottnak a dupláját, az 1990-ben nyugdíjazottaknak 41 év szolgálati időt kellett felmutatni. A legmagasabb, 45 éves vagy hosszabb munkaviszony után nyugalomba vonult 20 fő átlagnyugdíja mintegy 12 ezer forint volt, 2,2-szer annyi, mint a 10 év után megállapítottaké. A legtöbben tavaly 38, illetve 39 év szolgálati idő után mentek nyugdíjba (149-en, illetve 148-an), átlagnyugdíjuk az előbbi sorrendben 9495 és 10.164 forint volt. Rendkívül nagyok a különbségek a szolgálati időt tekintve a férfiak és a nők között. Ha például a 30 év munkaviszonyt tekintjük határnak, az 1990-ben nyugdíjba vonult férfiaknak mindössze 7,8 százaléka dolgozott le ennél kevesebb évet, a nőknek ezzel szemben 68 százaléka. Mekkora a reálérték? Az öregségi nyugdíj egy év alatt, azaz 1990 márciusa óta átlagosan 28,4 százalékkal nőtt. A nyugdíjasok legtöbb korcsoportjában ettől alig eltérő a növekedés mértéke, kivéve az 55 év alattiakat, ahol 16,8 százalék. Legnagyobb mértékű növekedés az 55-59 éveseknél volt, 29,7 százalék. A nyugdíjátlagokat, a növekedési mértékeket olvasva felmerül a kérdés: mennyire őrizte meg a nyugdíj reálértékét? Az országos fogyasztói árindex 1991 márciusában az egy évvel korábbihoz viszonyítva 134,6 volt. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy a többszöri nyugdíjemelés ellenére azok reálértéke csökkent. Ugyanakor a még aktív dolgozók (a megye anyagi ágazataiban, az 50 fősnél nagyobb gazdálkodóknál foglalkoztatottak) havi bruttó átlagbére idén I. negyedévben 24,2 százalékkal haladta meg a tavaly I. negyedévit, tehát a nyugdíjaknál kevésbé nőtt. Ez alapján a nyugdíjak értékvesztése kisebb arányú volt, mint a béreké. A havi bruttó átlagbér az említett körben az I. negyedévben 12.400 forint volt, a szellemi foglalkozásúaké ennél lényegesebb magasabb, a fizikaiaké valamivel alacsonyabb. A bruttó bér és a nyugdíj összehasonlításánál azonban figyelembe kell venni, hogy a bérek az adó- és a nyugdíjelőleg levonása után tekinthetők a nyugdíjhoz hasonlóan nettó kifizetésnek. A legszükségesebbre... Mire elegendő az öregségi nyugdíj? Ehhez először vegyük a létminimum értékeket. Ä KSH által számított létminimum olyan összegű jövedelem, amely csak a folyamatos életvitelhez legszükségesebb, igen szerény, hagyományosan alapvetőnek minősülő szükségletek kielégítésére nyújt fedezetet. Az egyszemélyes, nyugdíjas háztartásokra 1991 márciusában a városokban 6738, a községekben 6093 forint volt ez az összeg, a kétszemélyes háztartásokra pedig a városokban 11.830, a községekben 10.574 forint. Az öregségi nyugdíjasok 15,3 százalékának, 5840 főnek volt 6000 forintnál kisebb nyugdíja 1991 máricusában, ők tehát, amennyiben egyedül élnek, a létminimumnál kevesebb jövedelemhez jutnak. A következő nyugdíjsávban, 6-7 ezer forint között található az öregségi nyugdíjasok 28 százaléka, az ő ellátásuk is még igen kevéssel haladja meg a minimumértékeket. A nyugdíjasok legnagyobb csoportja, 33 százaléka, 7-8 ezer forint közötti ellátást kap. 8 és 10 ezer forint közötti a nyugdíja 6051 főnek van, 10 ezer forintnál több nyugdíjat pedig 3019 fő élvez. Waffenschmidt Jánosné KSH megyei igazgatósága Atomfűtőművet, vagy valami mást Újra és újra fölröppennek a hírek a szekszárdi atomfűtőmű tervekről. Most csak azt ismertetném, miként oldják meg a városi, községi távfűtést egy hozzánk hasonló adottságú országban. Dániában háromszáz 2,5-3 megawattos szalmatüzelésű fűtőmű üzemel, falvak távfűtését szolgálva. Ezek összkapacitása tehát 750-900 MW. Csak emlékeztetőül: a visontai ligniterőmű kapacitása 700 MW. Ugyancsak Dániában üzemel már 18 megawattos szalmatüzelésű centrálé is, amely 5 MW elektromos áramot és 13 MW hőt termel. Egy ilyen tökéletesen megfelelne Szekszárd céljainak. A szalma és a kukoricaszár energiatartalma 13-14 gi- gajoule/tonna, azaz 4200 kaló- riás barnaszénével egyenértékű. A szalma és a szár salakmentesen ég, azaz környezetbarát. Szekszárdon működik a KSZE Rt. amelynek már nagy tapasztalatai vannak a szalma ipari célú betakarítása terén. A Dunaújvárosi papírgyár részére a KSZE által szervezett egykori gazdasági társaság tagjai szállítják folyamatosan a szalmát, amelyből exportminőségű cellulóz, illetve papir készül. A betakarító kapacitás messze meghaladja a gyár feldolgozó kapacitását, így jelentős mennyiségű szalmával nem tudnak mit kezdeni a mezőgazdasági üzemek. Semmi akadálya nincs annak, hogy megépüljön egy dániai típusú szalmabála-égető fűtőmű. Atomfűtőmű ábrándok helyett talán meg kéne kérdezni a KSZE szakembereit Gazdag László
