Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-04 / 129. szám

1991. június 4. NÉPÚJSÁG 5 Fekete-fehér körök Az évente ismétlődő ün­nepi könyvhéten a betűt, az- irodalmat és a tudás után vágyódó embert is ünnepel­jük a szerzők mellett. Az idén is sok, tartalmilag és formai­lag igényes mű jelent meg. Volt közöttük egy szeré­nyebb kivitelű, de szerzőjé­nek személye miatt szá­munkra talán mégis érdekes könyvecske. Hiszen Darvas Ferenc már harminc éve él Szekszárdon. Szakmája a távközlés, de igazán megha­tározónak azt tartja, hogy tíz éves kora óta ír verseket. ,Az írást kisebb-nagyobb idő­szakokra a műszaki élet, a tanulás megszakította. Igyekeztem a lehető legjob­ban megfelelni a kihívások­nak.” - mondta a költő. A most megjelenő második verses kötetének címe: Fe­kete-fehér körök.-Eza cím számomra a be­tűk vonzását jelenti. A könyv és a betű közelségét ami a hétköznapokból kiemeli az embert. A másik oldala a mondanivaló. A fekete és a fehér mint a társadalomban is a problémaköröket, az el­lentétet és az egymásmelle- tiséget is kifejezi. Ezeket a verseimet is magánkiadás­ban tudtam megjelentetni, amihez sok segítséget kap­tam a KSZE vezetőitől. To­vábbi két kötetnyi versem is készülőiéiben van, de a nyomdai költségek sok gon­dot okoznak. Laczkó András, a Somogy című kulturális folyóirat fő- szerkesztője így jellemezte: „Darvas nem a nagy küz­delmek költője. Benső vilá­gát, környezetét kívánja föl­térképezni s tapasztalataiból leírni mindazt, amit mások számára érdekesnek tart. Egyszerű, köznapi dolgokról szól hittel. S ez olyan forrás, ami kimeríthetetlen. ” Mauthner Ilona Játszd újra, Bob 1991. május 25-én, pénteken este nem folyt nagy szomszédo­lás a malibui tengerpart legszebb és legelőke­lőbb partszakaszán, a Colonyn. Bob Dylan a legszűkebb baráti kör­ben ünnepelte ötvene­dik születésnapját. Ba­rátai - újságírók, ke­vésbé ismert, de köz- tiszteletben álló színé­szek, zenészek - nem szeretik a hollywoodi csillogást-villogást. Dylan pedig, bár a be­tonkerítéssel körülvett, éjjel-nappal őrzött sztár-soron lakik, az elmúlt 20-30 év alatt semmiféle egyéb luxust nem engedett meg ma­gának, s hű maradt az egygitáros műfajhoz, miként azokhoz is, akikkel annak idején együtt emelkedett ki a névtelenségből. 1962 nyara lehetett, amikor Robert Zimmermann, akiről csak a greenwich Village-i jazzkocsmák törzsvendégei és pincérei tudták, hogy Bob Dylan néven próbál fellépési lehetőséghez jutni, szokása szerint egy dupla Tequila Gold-ot rendelt a Bleecker Street-i bárban. Fölhajtotta az italt, aztán komótosan elő­húzta kockás noteszét és fölolvasta legújabb négysoros dalszövegét: „Május ötödik napján vet­tem el Isist, de nem tudtam megmaradni mellette sokáig. Levágattam hát a hajamat, s egyenesen nekivágtam a vad ismeretlennek, ahol nem érhet­nek kudarcok...” Ez és az ehhez hasonló kesernyésen fura, ön­marcangoló versek és dallamok keltették föl Mike Porco klubtulajdonos figyelmét, annyira, hogy meghívja Dylan-t egy bemutatkozásra. Robert Shelton, a New York Times munkatársa erről az esetről írt értő és lelkes kritikát. A következmény egy nagylemez-szerződés lett, s innen már Dylan megállíthatatlanul haladt az országos és a világhír felé. Sokan mondták, s mondják ma is, hogy Bob Dylan-nek szerencséje volt. Jó korban született, jó műfajt választott, könnyen találkozott a közönsé­gével. Bob Dylan azonban azt állítja, ez a találko­zás véletlen. „Nem akartam én rávenni senkit semmire. Csak azt írom, ami eszembe jut és nem törekszem arra, hogy szolgálatába álljak valami­lyen ügynek.” Azonban Dylan egyénisége, gon­dolkodása, előadásmódja ugyanazt a szorongás­sal és lázadással teli filozófiát fejezi ki, amit a viet­nami háború ellen tiltakozó amerikai fiatalok vallot­tak, amikor apostoluk­nak kiáltották ki az is­mert szerző-énekest. Dylan-t egyes korsza­kaiban a legkülönbö­zőbb csoportok tekin­tették mentoruknak. Ki-ki azt látta benne, amit látni akart: politi­kust, aki dalba fojtja el­veit; trubadúrt, aki ne­met mond a kommerci­ális szórakoztató zené­nek; magányos költőt, aki intellektuális integri­tásához saját megúju­lása közepette is ra­gaszkodik; muzsikust, aki folyamatosan forra­dalmasítja, s ezzel tá­gítja a műfaj formavilá­gát. Esztéták és kritiku­sok, professzorok és diákok egyetértenek abban, hogy Bob Dylan a folkzenét sikeresen honosította meg a rockban, hogy a rockot összekötötte a countryze­nével, s hogy a western-muzsikát is betudta illesz­teni saját, senkiével sem összetéveszthető kom­pozícióba, sőt a heavy metal rock-kai is kacérko­dott egy kört. S miközben formai újításokon törte a fejét, olyan örökzöldekkel ajándékozta meg a kö­zönséget, mint a „Blowin’ in the Wird”, „ike a Rol­ling Stone” és a „Times Are A-Changing”... „Az ötvenedik születésnapot Bob Dylan nem te­kinti mérföldkőnek az életében, és nem is lelkese­dik a gondolattól,hogy már nem fiatal. Szeretné, ha a közönség sem tulajdonítana nagyobb jelen­tőséget ennek a napnak, amely a művész életé­ben ugyanolyan nap, mint a többi." - mondta Elliot Mintz, Dylan sajtótitkára. Néhány Dylan-kritikus pedig leszögezte: a protest-song műfaj megte­remtője valóban megöregedett, de hangja ugyan­olyan, mint a 10 évvel ezelőtti Bob Dylan-é. Ebben az a ki nem mondott vélemény is benne rejlik, hogy a 20-30 évvel ezelőtti Dylan és a mai már nem egészen ugyanaz. Csak a zárkózottsága nem változott, s idegen­kedése a nagy nyilvánosságtól. Szinte hihetetlen, hogy hosszú pályafutása során most tavasszal járt először Dél-Amerikában, s az ott kipróbált koncertet ugyancsak első ízben hozza el június 12-én Budapestre. S bár a közép-kelet európai vértelen forradalmak ihlető pillanata a múlté, nem kizárt, hogy Dylant-t újabb dalok megírására ösz­tönzi, hogy egy számára ismeretlen világban ta­lálkozik az őt régóta ismerő és kedvelő közönség­gel. Havas Klára „Laci gyerek hazatért. Laci gyerek hazatért gyer­mekkorának falujába, Szed­resbe. Biztosan máskor is volt itthon, de a sokaknak már isme­retlen arc nem jelentett többet egy idegennél, a hajdanvolt szomszédok tán biccentettek egyet, s az egészen közeli roko­nok számolgatták csak az időt: „de megnőtt ez a gyerek!” Most itt áll szerényen, ünnep­lőben. Jobbján a község pol­gármestere, balján a költő-barát. Szemben a kiváncsiak, a művé­szet után érdeklődők, iskolások és felnőttek, zsúfolásig metöltve a termet, - s még többen az elő­térben várakozva a „bebocsá­tásra”. Áll szerényen, meghatódva, mert verssel, tánccal köszöntöt­ték az elsős napközisek, virtuóz citerajátékkal a nagyok, s a kiér­lelt hangú szólóénekesek. A polgármester úr szavaira vála­szolna, de küzdve könnyeivel, - nem sikerül. Ez természetes is: hiszen egy festőnek nem ke­nyere a szó. A színek az ő sza­Középütt a festő, Beda László vai! Pillanatok alatt oldódik a fe­szültség: ismerősök és ismeret­lenek veszik körül. Egy megter­mett férfi veregeti meg vállát, egy idősebb néni előbb megsi­mogatja arcát, aztán megpu­szilja. Kissé elpirul, mikor volt nyolcadikos osztályfőnökével ta­lálja szembe magát, s az szere­tettel megszorítja kedves tanít­ványa kezét. Aztán később ke­rülnek csak sorra a türelmetlen topogók, akik néhány elismerő A közönség, elől az elsősök szó kíséretében „csak” gratulálni szeretnének. Ezzel megkö­szönve, hogy az életének 35. évében járó fiatalember haza jött, hozta magával huszonhá­rom legszebb képét, bizonyíté­kul, hogy nem hozott szégyent falujára! Beszélgetés közben nem hagyja magát sem mesternek, sem művésznek szólítani, mert - bár bizonyítani tudja, hogy mit tud! - még tanul. Nem akart ő festő lenni! Szakmája szerint műszerész. A betegsége kényszerítette egy ideig tétlenségre. Nem elé­gítette ki az olvasás, a tévéné­zés, a rádió hallgatása. Még le­százalékoltán is hasznos akart lenni. Ha valahol igaz, az ő ese­tében feltétlenül az, hogy amit a természet az egyik oldalon szű­kebben mért, a másik oldalon kárpótolja bőséggel! Egy játék alkalmával elsős lá­nyával mérte össze rajztudását, amikor rájött, hogy mi szunnyad benne! Három éve volt ez, még ’89-ben. Ez a kiállítása már ti­zenegyedik a sorban. Nézegetem a képeket. Három csonkított fűzfa, újra kihajt: élni akar! Jelképesen lehetne ön­maga is! Vagy talán az is? Távoli tanya, majd falukép, vakítóan fehér templomfallal, aztán egy kápolna. Az oldalt és előtte lévő fákon dúsan tenyésző lián, mely egyszerre bizonyít múltat és jö­vőt, a várható sorsot. A kedves, színeikben szépen megkomponált, igazat ábrázoló képek valósággal magukhoz kö­tik a szemlélőt, mert maguk is a valóság egy darabjai. Úgy érezni, Beda László festői világa a mi világunk, a mienk, szedre­Konrád László Az epés Brahms Brahms, a híres zeneszerző, néha nagyon kellemetlen tudott lenni. Ilyenkor még legjobb bará­taival is összekülönbözött. Mér­gét maró megjegyzésekben szokta kiadni. Egy este, amikor jobbra-balra vagdalkozott a tár­saságban, búcsúzkodás közben így szólt barátaihoz:- Bocsánatot kérek, ha valakit az est folyamán véletlenül nem sértettem meg. K Rögtön feltűnik, hogy a riporter tegezi a hölgyeket, „mint isteneket s ringyókat szokás” - írja versében Weöres Sán­dor, s Dobray György filmjének szereplői ez utóbbiak közé tartoznak. A mesterséget különböző színvonalon lehet űzni.agörög hetairák például a társadalom megbecsült tag­jai voltak, Periklész élettársa, Aspasia is közülük szárma­zott, párbeszédeiket pedig Lukiánosz örökítette meg szel­lemes könyvében. A Rákóczi téri hölgyek, akik nem merik visszategezni a riportert, aligha kerülnek be a világirodalomba, életük si­ralmasan szellemtelen, az író-rendező Dobray sem me­részkedik ennek az akvárium-létnek mélyebb rétegeibe, ha ugyan van ilyen, beéri a felszínnel s érzékelhetően örül, hogy végre olyasmiről beszélhet, amiről a politikai képmu­tatás évtizedekig hallgatott. El is mod, meg is mutat min­dent, ami a Rákóczi téren tapasztalható, még egy kis ro­mantikus habot is tesz rá, elég „ügyetlenül”, mert a végén a szentimentális, kitartott strici egyszerűen humoros. Ezek a nők, akik felvonultak a filmben, egy állapot illuszt­rációi, nincs sorsuk, nincs múltjuk, emlékeik sincsenek. A vi­lágról csak annyit tudnak, hogy igen, így-a legkönnyebb pénzt szerezni, nem is keveset, mert néhány fuvarral meg­keresnek 8-10 ezer forintot, ami havonta 3-400 ezret tesz ki, még pedig adómentesen. Viszont sorsuk érdektelen. Éle­tük nem regényes, mindig ugyanaz történik velük és mindig ugyanott. A K című film is ezért fárad, pedig a felkért hölgyek igazán buzgólkodtak, hogy bemutassák magukat és mes­terségüket, azt is közölték, mennyit kérnek fáradozásukért. Más volt fontos ebben a filmben, amiről pedig szó sem esett benne, a kérdésnek ugyanis a mellőzhető erkölcsin kívül van közegészségügyi oldala is. A hölgyeket nem elle­nőrzi senki, tehát szabadon terjeszthetnek bármilyen be­tegséget, közte a manapság fenyegető AIDS-et is. Való­színűnek tartom, hogy a kereszténydemokraták nem sza­vaznának meg olyan törvényt, ami a nyilvános házak régi szabályzatát állítaná vissza, ám mégis csak ez lenne az egyetlen megoldás. A halál villamosa Nincs izgalmasabb, mint a valóság, a regényíró képze­lete követni is alig tudja. Vészi János filmje sem bíz semmit a képzeletre, lépésről-lépésre követi, ami egy novemberi estén a 47-es villamoson történt. Fiatalok randalíroztak, közben előkerült egy rendőr, igaz, hogy szolgálaton kívül, az is igaz, hogy nem volt józan, de azért intézkedett, még pedig oly szerencsétlenül, hogy saját fegyverével lőtte agyon az egyik fiatal. A dokumentumfilm a bírósági tárgya­lást mutatja be, az első kihallgatástól az ítéletig. Az ügy ma sem zárult le, nem is lehet lezárni, mert csak a puszta tény bizonyos: egy embert megöltek. Még az is kér­déses, hogy valóban a szerencsétlen Attila gyerek ölte-e meg, aki a tárgyaláson hősiesen magára vállalt mindent, amit azóta feltehetően megbánt, mert társait szabadon en­gedték, őt viszont kerek tíz esztendőre ítélte a bíróság. Jó film, tele feszültséggel, jóllehet nem old fel semmit, legföljebb arra figyelmeztet, hogy milyen olcsó nálunk az emberélet. Mert ezek a randalírozó fiatalok mindvégig oly önérzetesen vallották magukat ártatlannak, mintha a villa­moson verekedés helyett a szentek életét olvasták volna. Az is természetes, hogy egyszer csak előkerül egy revolver, már pedig ha valaki kézbe kapja, el is kell sütnie. A bíró, mintha készült volna a szerepre, okos, szellemes, az előtte álló fiatalok, akik pontatlan mondatokban hazu- doznak, hol így vallanak, hol amúgy, bizony nem járnak túl az eszén, de hiába minden, marad a tényállás: megöltek egy embert. Az igazi bűnöst ítélték-e el, s egyáltalán van-e igazi bűnös? A néző megrettenve gondol arra, hogy egy re­volverlövés milyen következményekkel jár. De lehet, hogy nem is egy lövés volt, hanem kettő, vagy három. Ez sem de­rült ki, bár a végeredményt illetően ennek már nincs jelentő­sége. Csányi László Hangverseny Az Academia Rézfúvós Kvintett Szekszárdon először járt ilyen összeállítású rézfúvós kamara- együttes, mint az Academia kvintett. Tagjai: Molnár Zoltán - 1. trombita, Nagy Csaba - 2. trombita, Szlávik László - kürt, Fejér András - harsona, és Adamik Gábor - tuba. Az 1983-ban alakult együttes csupa lelkes, tehetséges fiatal mű­vészből áll. Már bejárták fél Eu­rópát. Szekszárdi koncertjükön sok­színű, sőt talán egy kicsit tarka műsort állítottak össze. Játszot­tak régi reneszánsz és barokk muzsikát, amelyekben kitűnt, hogy milyen kulturált, stílusos és homogén hangzás, milyen gaz­dag hangszín és dinamika al­kotja eszköztárukat. Legrepre­zentatívabb számuk Händel: Vi- zizene szvtijük volt, amelyben a barokk ünnepélyesség és a ze­nekari hangzás ezer színe pom­pázott. Szünet után népszerű átirato­kat játszottak, amelyekben csil­logtatták virtuóz hangszertudá­sukat és kiderült ezekből, hogy a nehézkesnek tűnő hangszere­ikkel milyen játékos könnyed­séggel és eleganciával tudnak bánni. Sugárzott ezekből a derű, a fiatalos lendület, a kedvesség, amellyel belopták magukat hall­gatóik szívébe. Kár, hogy a műsor végén már túlságosan átlépték szép célki­tűzésüket (az igényes kamara­zene népszerűsítését) mert át­mentek az úgynevezett közön­ségigényt kiszolgáló legköny- nyebb zenébe. Nem a köny- nyűzene ellen szólunk, de ez nem illett ebbe a műúsorba. Hegedű és zongora A görög származású hege­dűművész, Nikolaus Ormanlidis a magyar Zeneművészeti Főis­kolán tanult és jelenleg Német­országban él. Zongorista part­nere, a kimagasló tehetségű Székely István társaságában adott hangversenyt május 28-án. Változatos műsorukat Mozart: e-moll hegedű-zongora szoná­tájával kezdték. Ezt a szomor­kás hangulatú törékeny érzé­kenységű kéttételes művet igen korrekten játszották, sok szép részletmegoldással, de nem meggyőző emocionális töltés­sel. Ezt egy szólóhegedűre írt bravúr darab követte: Heinrich Ernst Konzertstückje. A szerző a romantikus mesterek második sorába tartozott, aki a múlt szá­zad 30-as éveiben Párizsban Chopin-Liszt köréhez tartozott. És e darabjában - nyilván Paga­nini hatására - káprázatos he­gedűtechnikát követelt. Ebben a népdalvariációban fantasztikus bűvészmutatványokat hallot­tunk. Azonban maga a mű és így az előadás is nélkülözte a zenei tartalom és a szép formálás nyomait. Brahms A-dúr hegedű-zon­gora szonátáját úgy ismerjük, mint a lírai szemlélődés, derűs, pasztorális remekművét. Az előadás itt is pontos, kidolgozott és támadhatatlan volt. Csak a lé­lek rezdülése nélkül a himnikus szépségű szárnyalása nélkül. Richard Strauss Esz-dúr he­gedű-zongora szonátájának előadása pedig az unalom min­tapéldáját mutatta be, gondola­taink állandóan elkalandoztak. Az est kiemelkedő eseménye Sarasate: Cigánydalok című népszerű hegedűdarabja lett. Itt végre kezet fogott a szép hang, a csillogó technika, és az érzelmi indulatok együttes ereje, és jog­gal aratott megérdemelt vastap­sot, amit az előadók több ráadás számmal köszöntek meg. Husek Rezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom