Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-29 / 151. szám
8 KÉPÚJSÁG 1991. június 29. Kísért a bognármúlt Legjobban azt sajnálja, hogy nem tanulta meg apjától a hin- tók és lovaskocsik készítésének fortélyát... Sosem múló emlék életében az a nap, amikor az államosítást követően, a kiskocsit húzva - melyen apja egyik elkótyavetyélt gépe volt - sími látta az öreget. A jóhírű bonyhádi bognármester Rákóczi utcai családi fészkének udvara és gazdasági része már a harmincas évektől, az ominózus 52-es dátumig bognármű- helyként szolgált. Ma Miklós István fafürészelő vállalkozó birodalma. A szülői ház, ami köt, megfog és segít is egyszerre ... A szikár, ám mégis erős testalkatú, állandóan jókedé- lyű házigazda éppen a szülői kívánságnak engedve ment a vasaspálya közelébe.- Nem szerettem a vasas munkát, de tiszteltem apámat, s csináltam. Ma már tudom, akkora volt a lelke keserűsége, hogy kilökték abból, ami neki az életet, a jövőt és múltat jelentette, hogy még a faszakmák közeléből is elhúzott. Pedig mellette nőttem fel, áhítattal néztem, mint formál kocsit és kereket... S ez valahogy a vérembe ivódott. Szakmát ugyan kaptam az iskolában, de kötődés a famunkához a gyerekkorban kezdődött. S én végül mégsem lehettem hűtlen apám életútjához. Meséli, mikor és hogyan indult apjával tetőt csinálni, mikor mit lehetett ellesni, milyen észjárás diktálta szorgos tisztességét. Miklós István érdekes pályát futott be eddigi élete során, hiszen vasas szakmát szerzett, és az egykori Ezüstkalász té- eszben kezdett dolgozni, aztán átképezte magát ácsmesterré. Másodállásban évekig csiszolt parkettát, s csak az tudja, mit jelent éveken át, minden szabad percben ezt végezni, aki már próbálta... Én próbáltam, s bizton állítom, nagyon kemény forintkeresési lehetőség.- Esti tagozaton aztán le is érettségiztem, ami önmagámnak egyfajta bizonyítékul szolgált, de bizony az a négy év sok időt elrabolt, s sok forinttal megrövidített. Mégsem bánom. Arról is beszél, hogy a sűrű fillér jobb vendég, mint a ritka forint, s e bölcsességre is apja tanította. A jó szolgáltatás mindig önmagát reklámozza, a megbízható munka, a precizitás állandó utitárs kell legyen egy iparosudvarban. Nagyon szép időszak volt az életében az, amikor a téesz által épített lakások tetőit csinálták sorra. Elmereng a múlton, de a mával folytatja mondandóját.- Bérfürészeléssel foglalkozom, és akad megrendelőm Hőgyészről éppúgy, mint Ma- josról vagy Szekszárdról. Nem panaszkodom. Reggelente, mikor belép a presszóba, szinte mindig ugyanabban a percben, már kávé fogadja. Délutáni söre is kérés nélkül talál oda asztalára. Kisvárosi hétköznapokat él, ünnep az életében az egyéves kis lányunoka. Megelégedettnek tűnik. Munkája van, lányáéknak egy egészen jólmenő cipőbuti- kot segített lábra állítani... S mi kell még a boldogsághoz? fSz.Sj Nézzük csak... tetöléchez az annyi, mint... írás közben (Boldogság libával.) Természetesen politikusokkal is találkoztam, „személyiségekkel”, ahogyan ma gyakran mondják, alkalmi államférfiakkal, bár soha nem kerestem közelségüket. Néha hivatalomból következően voltam velük, ritkábban a kíváncsiság vezetett, s ez volt az érdekesebb. A lényükben rejlő ellentmondás érdekelt, az alkalmiság - a legtöbb politikus alkalmi jelenség -, és az önérzetük közötti ellentét, ami elhitette velük, hogy a nép nevében, annak üdvéért veszik fel busás fizetésüket. A politikus, ha kilép háza kapuján, szerepre kényszerül, ő az - így hiszi -, aki egy a néppel, de az is ő, aki kivált belőle, hogy legjobb tulajdonságait testesítse meg. De mit csinál, amikor egyedül van otthon, és nincs közönsége? A közéleti ember köz nélkül megvakarja a fejebúbját, olvasni próbál, unatkozik, magányos. Egyetlenegyszer tudtam megfigyelni egy híres embert ebben a levegőtlen magányban. Kádár volt, mégpedig nagygyűlésen. Természetesen ő volt az ünnepi szónok, de előtte hosszan beszélt valaki, majd egy diáklány verset szavalt. Kádár ott ült az emelvényen, rövidujjú ingben, s várta, hogy rákerüljön a sor. Mintha zavarta volna, hogy átmenetileg nincs szerepe. Nem hiúságát bántotta, csak egyszerűen nem tudott mit kezdeni, talán az is megfordult a fejében, hogy nélküle is menne az egész, s ez elszomorította. Óvatosan körülnézett, mint aki ellenőrzi, hogy mindenki jelen van-e, aztán lehunyta a szemét, s így maradt, mellén összefont karokkal. Talán szunyókált is, mert amikor a bevezető szónoklat után felcsattant a taps, összerezzent, mint aki nem tudja, hol van, s már a falu nevét is elfelejtette, ahova ellátogatott. Amikor a mikrofonhoz lépett, láthatólag megkönnyebbült, végre ismét azt a szerepet játszhatta, ami nélkül elmehetett volna egy gyárba művezetőnek, vagy bérelszámolónak. Rákosit messziről láttam, Pécsett, 1947 körül, egy nagygyűlés szónokaként. Akkor hallottam először beszélni, s csak később kellett megszoknunk zavaróan idegen hanghordozását, mondatai rossz tagolását, a hangsúly této- vaságát. Még nem volt kötelező a templomi áhitat, a lelkesedés önkívülete, így zavartalanul figyelhettem, nem is annyira a hangját, inkább az embert, mozdulatait, ahogyan játszotta szerepét. Nem kellemes jelenség, állapítottam meg, amit később gondolni is eretnekség volt, főbenjáró bűn. Nem sokkal utóbb fahangú tömzsinek mondták versükben, de inkább alaktalan volt, szétfolyó, valószínűtlen. Goethét is bosszantotta, hogy középtermetű, különösen rövid lábszára miatt kesergett, ezért járt olyan peckesen, két karját hátán összefonva, ami kortársainak is feltűnt. Rákosi az ilyen optikai csalafintaságra alkalmatlan volt, s ha kihúzza magát, akkor is feltűnik az aránytalanul nagy fej, ami nyakát is magába foglalta és kopaszsága, ami külön hangsúlyt kapott a nyári napsütésben. Miért nem hord parókát, gondoltam ott, a Széchenyi téren, indokolt esetben SZTK receptre is kapni. No nem allonge-parókát, amilyent XIV. Lajos hozott divatba; dús sörény volt, elöl magasba i emelkedett, hullámosán és ünnepélyesen, hátul hosszan lelógott. Csak gazdagok hordhatták, mert drága volt, a polgár hivalkodónak is érezte, ezért egyszerűbbet viselt, ami szorosan a fejhez simult, mint egy ártatlan rohamsisak. Szerény copf is tartozott hozzá, még Kantot is ilyen fejékkel látjuk, de lassan kiment a divatból, s mindenki beérte azzal, ami hajából megmaradt. Rákosi sem javította ki a természetet, a szereppel igyekezett ellensúlyozni előnytelen külsejét. Bonyolult szerep volt, mert azt kellett elját- S szania, hogy mindenben a legnagyobb, a leg- ; bölcsebb, s ez a sok felsőfok nem illett alkaté- j hoz, mert inkább kedélyes házmesterhez ha- j sonlított. Tisztes kispolgárnak látszott, aki elé- ; gedett és jóltáplált, féldeci pálinkával kezdi a ; napot, s a déli harangszóhoz igazítja tulaezüst zsebóráját. Valószínűleg sejtette ezt, tehát túl ] kellett játszania vállalt szerepét. Ezt láthatta i meg benne az, aki kicsit távolabbról nézte, el- j fogulatlanul, a jó megfigyelő türelmével. Negyedrét hajtott papírra írta beszédét, ezt : bal kezében tartotta, de ritkán nézett bele, inkább emlékeztetőnek kellett. Jobb kezének ; mutatóujját időnként megnyalta, mint öreg : nyugdíjas újságolvasás közben, hogy a fölös- i legessé vált lapot felemelhesse, s a köteg alá csúsztassa. S karja már lendült is, magasba j emelte, s rögtön le is ejtette, mintha ütemes \ mozdulatokkal kalapálna. Ezzel a szerény kéz- í játékkal az erőt akarta érzékeltetni, saját erejét j és pártjáét. Szegényes volt, olcsó, nem sokkal később j mégis tízezrek ujjongtak és tapsoltak két be- i kezdés között. Ilyenkor pécsi szereplésére j gondoltam, az egyetlen alkalomra, amikor magam is láttam. Az emlék ezt a szétfolyó alakot ■ idézte, amint megszállottan hadonászik rövid karjával a szerep önkívületében, s nem értettem, miként lehet, hogy öntetszelgő mámorán nem mosolygott senki. Nem tudom, voltak-e önfeledt pillanatai, j amikor kettesben maradt önmagával. Valószí- i nűleg még hosszú száműzetése alatt sem volt j erre képes. Távol a világtól, kényszernyugdíjasként azt játszotta el, izgatottam és megszál- j lottan, hogy mégis ő Rákosi Mátyás. A boldogsághoz egyébként is valami más kell, s aligha van különbség egy szatócs és egy népvezér boldogsága között. Szakasitsot láttam néhány percre ilyen boldognak, még a koalíciós időkben. Ott őgyelegtem, s a részleteket is megfigyelhettem, amikor a sarkon várakozó autójáig lépdelt. Felesége a kocsiban várta, a hátsó ülésen, lába között egy hattyú méretű libával. Talán tisztelőitől kapta, párthíveitől, de az is lehet, hogy a piacon vette, hosszú alkudozás után. Szakasits óvatosan beült a sőfor mellét, de előbb hátranézett, s elégedetten mosolygott. A gyomornedvek egyszerre működésbe léptek, szájában érezte a libasült ízét, amiről a gyerek József Attila ábrándozott. Ebben a pillanatban a liba gágogni kezdett, türelmetlenül, jelezve, hogy indulhatnak. Csányi László Szó es tett egységet kedvelte Pályakép Perczel Béláról Nagyapja, aki ugyancsak a Béla nevet viselte, korábban Tolna vármegye alispánja, majd igazságügyminiszter, unokája születésekor a Curia elnöke volt. Apja, hasonlóan a nagyapához, jelentős karriert futott be: megyei alispán, belügyminiszter, évtizedekig a völgységi kerület országgyűlési képviselője, majd az országgyűlés elnökeként szerzett kétes hírnevet az ellenzéki obstrukció letörésével, az ismert „zsebkendős szavazás” megvalósításával. Édesanyja, Perczel Júlia az ismert 48-as tábornoknak, Perczel Mórnak a leánya volt. Mivel első unokatestvérek házasodtak össze, ehhez meg kellett szerezni a legfelsőbb egyházi hozzájárulást is. E frigyből született 1884. július 23-án Szekszárdon Perczel Béla. Tanulmányait a bonyhádi rk. elemiben kezdte, de szülei Budapestre költözése miatt a negyedik osztályt már a Lipót utcai népiskolában végezte. Innen a Piarista Főgimnáziumba került, de 1898-ban már a kalocsai jezsuita gimnázium bentlakójaként regisztrálták. 1902-ben tett érettségijét követően a Magyar Királyi Tudományegyetemen jogot hallgatott, majd harmadévben Berlinben tanult, és visszatérve Budapesten fejezte be egyetemi tanulmányait. 1907 februárjában Tolna vármegye díjtalan közigazgatási gyakornokaként kezdődött igazgatási pályája. Ugyanezen év április másodikán a politikai tudományok doktorává avatták. A feljegyzések és oklevelek tanúbizonysága szerint a gimnázium első osztályától az egyetemi zárószigorlatig egy kivételével valamennyi vizsgája jeles volt. Avatását követően a vármegye díjas közigazgatási gyakornokká nevezte ki, majd ugyanezen év decemberében a közgyűlés aljegyzőnek választotta. 1912-ben a vármegye szolgálatát felcserélte a völgységi főszolgabírói székkel. Választott tisztségét közmegelégedésre, eredményesen látta el. 1917-ben - betegségére hivatkozva - lemondott állásáról. 1918. januárjában hadiönkéntesnek jelentkezett, de felmentették a szolgálat alól. Közel egy évtizeden keresztül alig szerepelt a közéletben, elsősorban gazdálkodással foglalkozott. 1927. január 10-én a vármegyei közgyűlés az országgyűlés felsőházába póttagnak jelölte, 1929-ben pedig a törvényhatóság örökös tagjának választotta. 1931-ben a felsőház rendes tagja lett, amely megbízatását 1937-es lemondásáig megtartotta. 1931-ben egyidő- ben két jelentős megbízatást is kapott: októberben Tolna vármegye, novemberben pedig Baja és Bács-Bodrog vármegye főispáni székébe is beiktatták. Tisztségét keményen és határozottan látta el, de a gáncsos- kodást nem tűrve 1933-ban lemondott hivataláról. E lemondásban nem kis része lehetett egyes megyei köröknek, és volt némi része dr. Pesthy Pál ny. miniszternek is, akivel „nézeteltérésüket” pisztolypárbajjal zárták le. Főispáni munkáját a kormányzó elismerésben részesítette. Lemondásával nem vonult vissza a közélettől, sőt, ugyanezen év szeptember 27-én a közgyűlés a vármegyei önkormányzat vezetőjévé, alispánná választotta. 1935-ben Bonyhád nagyközség ünnepi közgyűlése díszpolgárává választotta. Pályájának betetőzéseként 1937 elején egyes lapokban a belügyminiszteri bársonyszék várományosaként szerepelt neve. Ehelyett főrendiházi tagságáról történő lemondása és alispáni megbízatásának 4 év utáni visszaadása következett. E székből történő távozásáról a vármegye 1937. szeptemberi rendes közgyűlésén többek között a következőkkel emlékeztek meg: ......Amennyire örömm el fogadták négy év előtt megválasztását, oly fájdalmas megilletődéssel vették tudomásul az alispáni szék elhagyását, melyet nálánál több hivatott- sággal és a vármegye közönségének nagyobb szerététől és ragaszkodásától övezve, még alig töltött be valaki.” Nevéhez kapcsolódott az un. 10 közúti program, mellyel a vármegye közúti politikájában a rendszertelen munka és ötletszerűségek korát az előre megtervezett, céltudatos és eredményes munka váltotta fel. Ekkor kezdődött meg a törvényhatósági utak törzskönyvezése. Nagyobb hangsúlyt kapott a törzsállattenyésztés, törzskönyvezés és tejellenőrzés, a bonyhádi tájfajta elterjesztése. Működése idején kezdte meg tevékenységét a tüdőbeteggondozó stb. Különösen nagyra értékelték közéleti aktivitása mellett azt, hogy nyitott ajtajú, bárki számára elérhető vezetőnek számított. Nyíltsága, bátor szókimondása nem mindig vált előnyére, ez történt felsőházi tagságáról történt lemondásakor is, amit az új jelölt személye elleni megjegyzésnek vett. A következmény egy fejsebbel végződő kardpárbaj lett, melyre dr. Őrffy Imre hívta ki. 1937 szeptemberében a völgységi kerületben óriási fölénnyel, pártonkívüli programmal kévpiselőnek választották. Pár hónapos honatyai szolgálat rádöbbentette, hogy nem tudja elképzeéseit megvalósítani a parlamentben, ezért lemondott mandátumáról, és visszavonult - immár sokadszor - a közélettől. Mivel a sajtóban különböző híresztelések terjedtek el, a képviselőház elnöke pedig nem tette közzé a hozzá írt levélben szereplő okokat, Perczel Béla nyilvánosságra hozta lemondásának okát. Érdemes több mint fél évszázados távlatból is figyelni szavaira, mert a történelem számos vonatkozásban ismétli önmagát, szavai napjainkban is megszívlelendők: „Lemondásomnak egyetlen oka, hogy minden reményem elveszett arra, hogy politikai működésem alapjául választott célkitűzésemet, mellyel a közéleti tisztaság követelményeinek tisztaságáért akartam küzdeni, működésemmel a megvalósuláshoz csak egy jottányival is közelebb tudjam juttatni... három hónapja a kerület majdnem minden községében hirdettem azon meggyőződésemet, hogy országunk egész jövője azon áll vagy bukik, vajon a parlamentben a törvényhozó urak jól felfogott közérdeknek lesznek-e áldozatos szolgái avagy az egyéni érdek szava akar érvényre jutni. Hiába a miniszter- elnök, Darányi Kálmán jószándéka, a közéletben elterpeszkedett mentalitás veszélyesebb az országra, mint Trianon volt - írja. Az egyéni, parciális és párturalmi érdekeknek ezt a mai felülkerekedését az igazi közérdek felé vezető politikusaink jóakarata és bölcsessége nem tudja visszaterelni a Deák Ferenc szellemében történő gondoskodáshoz és cselekvéshez ... így magunk kezével ássuk meg a nemzet sírját.” A továbbiakban ismételten kifejtette azon honatyák káros tevékenységét, amellyel valóságos cselekedetek helyett a leghangzatosabb, legnépszerűbb és legideálisabb szólamokkal vezetik félre választóikat. A közélettől való visszavonulása átmeneti volt, hiszen az 1943-ban Bonyhádról elindull hűségmozgalom egyik kezdeményezőjeként és vezetőjeként öregbítette hírnevét. A „Hűséggel a Hazáért’ mozgalomban való aktív részvételéért a Gestapo letartóztatta. 1944 novemberében és decemberében Komáromban tartották fogva. A front közeledtekor szabadon engedték. Ekkor Győrbe menekült Apor püspökhöz, akihez baráti szálak fűzték. 1945. április 7-én szívrohamban hunyt el. Holttestét a család 1946-ban exhumáltatta és október 19-én helyezték földi maradványait nagyapja, Perczel Mór sírja mellé, a bonyhádi Kálvária dombon. Dr. Dobos Gyula
