Tolnai Népújság, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-18 / 141. szám

1991. június 18. NÉPCklSAiG 5 Könyv: Bokréta az Isten kalapján . A címben természetesen egy elavult mondásra történik el­avult utalás. Ámbár a Teremtő esetleges kalapjainak számával egyáltalán nem vagyok tisztá­ban, az majdnem biztos, hogy más hazák más fiai a maguk pátriájáról hasonlóan szoktak vélekedni. És a miénkről? Kel­lően nem értékelhető könyvet jelentetett meg tavaly a Tan- könyvkiadó Szabolcs Ottó tol­lából. A szerző arra vetemedett, hogy osztrák, NDK, NSZK (ak­kor még mindkettő létezett), szerb, horvát, szlovén, svájci, lengyel, román és finn tanköny­veket végigbogarászva azt pró­bálja kideríteni, hogy mit tudnak rólunk - mások. Finoman fogalmazva, na­gyon keveset. De még mielőtt ennek részle­teibe merülnénk, szögezzük le azt, hogy (csak) háromezer példányban megjelent, tizenhá­rom íves könyv kiállítása a 89 forintos ár ellenére is pocsék. Nyüzsög a sajtóhibáktól, ami persze írója képességein és jó­szándékán mit sem ront. Az iménti kérdést ugyanis meg lehetne fordítani. Hol, mi­kor, kitől és mit tudhat meg a 15-18 éves magyar iskolás a tőle olykor földrajzilag is kőhají- tásnyira élő szlovének, szer- bek, horvátok, szlovákok és románok történetéről? A semmivel majdnem hatá­rosat. Pedig ez a történelem, a múltat a jövővel összekötő szál, jószerivel közös, és akkor se szakad meg, amikor ezt netán hivatalból elmetszeni akarják. Ilyesmire volt már példa. Per­sze egy-két apróságot (mife­lénk) bajos nem észrevenni. Azt, hogy a maholnap 1100 éves magyar állam jogilag min­dig szuverén volt. Teljesen füg­getlen attól, hogy ezt erre vagy arra észrevették-e, avagy sem. Az okos svájciak például - tör­ténelemtankönyveik tanúbi­zonysága szerint - alig-alig. Az osztrákok, az utóbbi húsz-har­minc évben, már igen. Noha az ő diákjaik még nyomokban se értesülhetnek a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia napjaink­ban váratlanul feltűnt neo-ma- gyarságáról. A szerbek, a hor­vátok és a szlovének - talán Habsburg-ellenszenvükből származóan is - döbbenetesen tárgyilagosak. Majdnem vala­mennyi tankönyvüket itthon is a diákok kezébe lehetne adni. Az NSZK, éppúgy mint az ex NDK, tankönyvírói - teljesen érthető módon - össznémet szemmel nézték a múltat. így például ba­jos volt nem észrevenniük, hogy ha a magyarok a maguk idején nem kezdeményeznek némi lovas-turizmust Nyugat felé, akkor ők nem kényszerül­nek kemény császári hatalom alá összepofozódni. A finnek, akiknek máig mi vagyunk a „nagy testvér”, rendkívül tárgyi­lagosak, mértéktartóak, és mindenesetre megelőznek bennünket, akik a XVIII. száza­dig a „halszagú atyafiságnak” még csak a létét se akartuk észrevenni. A román tankönyvekről, saj­nos, ezt még nyomokban se le­het elmondani. Pedig a legfon­tosabbak szerzője dr. Dimitru Almas, aki mögött nehéz nem egy Almás Demetert vélni, vagy Maria Totu (Tóth Mária?). Ők feketén-fehéren tanítják az ős­román Erdély magyar meghódí­tását és még néhány olyan ál­történelmi apróságot is, ame­lyek megcáfolására mifelénk elég az Erdély (tárgyilagos) tör­ténetébe belelapozni... Mindezek után maradjunk annak összegezésénél, hogy Magyarország egész biztosan nem bokréta az Isten kalapján. Ne is higgyük magunkat ilyen díszítő elemnek. De talán jobb lenne, ha mások se tennék ugyanezt... Szabolcs Ottó könyvét min­den gyakorló történelemtanár­nak, a történelem iránt érdek­lődő idősebb és fiatalabb, ol­vasni szerető embernek, csak melegen lehet ajánlani. Persze, másoknak is, öreg és neonaci- onalistáknak. Önmérsékleti cél­zattal .. Ordas Iván Linz Brucknerral ünnepei Linz tartományi főváros 500 éves jubileumát a Nemzetközi Bruckner-Ünnepség alkalmából is - szeptember 15-től október 6-ig - illendően megünneplik minden zenei tisztességgel. A látványos nyitányt IX. 15-én az ORF Szimfonikus Zenekara ál­tal előadott Kepler-féle zengzet- felhő adja, amit Walter Haupt vizualizál, majd ezt követően este Bruckner 4. szimfóniájá­nak klasszikus zengzetfelhője a Bécsi Filmharmónikusokkal Claudio Abbado vezényletével. Kottás ünnepséget ígér ezen a héten minden további este is, a Bruckner-házban, a St. Flórián és a Wilhering székesegyház­ban kiváló hangzással, karmes­terekkel és szólistákkal, közöt­tük a Müncheni Filmharmóniku- sok Sergiu Celibidache vezeté­sével, a Bambergi Szimfoniku­sok Horst Stein vezetésével, The London Philharmonie Franz Welser-Möst vezényleté­vel, az Ensemble Octogon, He­inrich Schiff és Elisabeth Le­onskaja ... Az ünnepi játékok hétvégé­jére a linzi turisztikai központ ezévben is gondosan előkészí­tett átalányokat kínál két vagy három vendégéjszakával, své­dasztalos reggelivel, városné­zései a kastélyban lévő tarto­mányi kiállítás megtekintésével, és természetesen ünnepi va­csorával. Csoportoknak fakulta­tív programokat is kínálnak. Dallas-sztori Miközben a hazai nézők hétről hétre várják a Dallas fondorla­tos eseményeinek újabb epi­zódját, Amerikában, május 3-án végleg kioltották a lámpákat a Southfork Ranch szobáiban. A példa nélküli tv-sorozat néhány kísérőjelenségét érdemes fel­idézni. 1978: Április 2-án volt az első adás. 1980: Júniusban merényletet követnek el Jockey, a legidő­sebb fiú ellen. A nyugat-európai lapkiadók szervezete többmillió dollárt ajánl fel Larry Hagman- nak, hogy árulja el, ki a tettes. A brit anyakirálynő Londonba hívja, hogy feltehesse ezt a ki­váncsi kérdést. Jimmy Carter kortesbeszé­dében azt ígéri, hogy megne­vezi a merénylőt. Ronald Reagan stábja jelvé­nyeket osztogat a felirattal: „A merénylő demokrata párti volt.” Vagyis Carter híve. 1981: A család fejét alakító színész - Jim Davis - meghalt. A forgatókönyvíró tehát elutaz­tatja egy hosszabb nászútra, ahonnan nem tér vissza. Már 55 ország megvette a soroza­tot, de Japán nem kéri. Török­országban az ortodox muzul­mán párt felszólítja a kormányt, hogy tiltsa be a sorozatot, mert „rombolja a török családesz­ményt.” 1984: Egy dallasi polgár felje­lenti Larry Hagmant, amiért nem az igazi Jockey. Panaszá­ban „piszkos ganajtúrónak” ne­vezi a színészt. 1985: Miss Ellie, azazhogy Barbara Bel Geddes megbe­tegszik, otthagyja a produkciót. Donna Reed helyettesíti. Ami­kor felgyógyul, a CBS-televízió felmond a helyettesnek, aki két hónap múlva meghal. 1987: Bobby autóbalesetet szenved és meghal. A forgató­könyvíró azonban feltámasztja, mert a közönség látni akarja. A „feltámadt” Bobby tehát a fel­esége megrökönyödése köze­pette kilép a zuhany alól, és új­ból belép a filmbe. A halál - a forgatóköny szerint - csupán Pamela lidércnyomásos képze­letében történt meg. 1988: Linda Gray kiszáll. Sue Ellen szerepében annyira hoz­zászokott az italhoz, hogy klini­kai ápolásra szorult. 1991: Januárban eladták a helyszínt. A Southfork Ranch azonban továbbra is vonzza a nézőket, de már nem a képer­nyőn. Hat dollárért bárki vehet egy kis dobozkát, benne „Dal­las piszkos földjével.” Nálunk a filmet most vetítik, s mi péntekenként a képernyőre ragadunk. Mert minden megta­lálható benne, amire az ember álmaiban vágyakozik: kellem, báj, elegancia, és persze egy kis vadnyugati romantika is. A család az utolsó adásnapon Bozsó János festőművész és gyűjteménye Bozsó János festőművész autodidakta módon tanult meg festeni és ugyanígy kezdett - népművészet, iparművészeti, egyháztörténeti - műtárgyakat is gyűjteni. Festményeiben az Alföld természeti szépségeit örökíti meg. Kecskeméten ahol él és dolgozik, az úgynevezett Klapka-házban festményei mel­lett az általa gyűjtött XV-XIX. századi korszakot bemutató műkincsek álandó kiállításon láthatók. E felbecsülhetetlen ér­tékű gyűjteményt szülővárosá­nak ajándékozta. Tv-napló Poszler György és Európa Szeszélyes a tévéműsor, sok az üresjárat, máskor ecjymást követik olyan adások, amiket érdemes lenne alkalmasabb idő­pontban vetíteni, elősegítve a minél nagyobb nézettséget. Ilyen Kocsis Zoltán sorozata a zenéről, amit „mindenkinek” szánnak, de kérdés, hogy este háromnegyed tízkor mennyien nézik. Ezúttal Fischer Ivánnal beszélgetett a tánczenéről, oko­san, elegánsan, kitűnő zenei példákkal. Még kevésbé érthető, hogy a Poszler György professzorral folytatott beszélgetést miért kellett még későbbre tenni, ami éjfél után is tartott. Min­den részletében megszívlelendő beszélgetés volt, s a legidő­szerűbb kérdésről szólt, a műveltségről, eszményeinkről, Eu­rópáról. Könyvtárszobájában négy arckép: Platón, Erasmus, Goethe és Babits. Erasmust esetleg fel lehetne cserélni mással, a má­sik hármat azonban nem. Platón az első nagy rendszeralkotó, akinek dialógusaiban minden emberi kérdés felmerül, m^ is ugyanezeket kérdezzük, létről, létezésről, az ember céljáról, feladatáról. Erasmus két világ határán élt, egyszerre hitt és ké­telkedett, s ez már a modern emberre jellemző. Goethe pedig? Szerb Antal minden magyarázat helyett csak annyit mondott róla: ő volt Goethe. Babits azzal példakép, hogy számára egyet jelent magyarság és Európa, csak ebben a koordináta- rendszerben tudott gondolkodni, munkássága minden kortár­sára hatott, s hatása elől ma sem tudunk kitérni. Poszler professzor egyetemi éveivel kezdte, nem misztifi­kálta azokat a bizonyos ötvenes éveket, hősi ellenállást sem emlegetett, mint manapság annyian, csak azt mondta, hogy bizonyos gyanakvás élt benne, mint minden fürge eszű egye­temistában, mert az aktuális ideológia fölhigította az egyéb­ként olvasásra érdemes Marxot. Annál lelkesebben beszélt vi­szont Füst Milánról, aki abban az időben tartotta nevezetes szemináriumát az egyetemen, s Poszler György egyenesen „misztikus jelenségnek” nevezte. Füstöt időnként elfelejtik, hogy azután újra felfedezzék, a színházak szinte vetélkedve mutatják be drámáit, utána hosszú hallgatás, az olvasók pedig most már tartósan elfordulnak műveitől. A regényeit lehet vi­tatni, de nagy költő volt, s nagyon érdekesek esztétikai fejtege­tései, amiket könyvalakban is kiadott. Az esztétika nem normákat akar elállítani, figyelmeztetett Poszler György, hanem a műből indul ki, az alkotást vizsgálja. S itt került szóba Szerb Antal neve, akiről nagyszabású mo­nográfiát írt, s akinek irodalomtörténeteit egyetemista korában csak titokban lehetett olvasni, de tanulni minden időben lehet tőle. Szerb titka eleganciája, ezért gondolják sokan felületes­nek, pedig egyszerűen olvasmányos, irodalomtörténeti munkái is olyanok, mint egy-egy regény. S innen már csak egy lépés a század egyik nagyhatású gondolkozója, akire Szerb Antal is gyakran hivatkozik, Spengler. Heidegger, a nagy kortárs, a század talán legjelentősebb fi­lozófusa, nehéz olvasmány, Spenglert azonban könnyű meg­érteni, okfejtése világos és tetszetős. Nálunk is nagy volt a ha­tása, bár nevezetes könyvét, A napnyugat alkonyát mindmáig nem fordították le. Poszler hosszan beszélt Spenglerről, aki szerint a mi korunkban a szerves fejlődés helyét egy szervet­len civilizáció foglalja el, ami eltemeti a régi kultúrát. A veszély fenáll, figyelmeztetett Poszler professzor, bár közben a „dilet­táns” jelzőt is megkockáztatta Spengler matematizált módsze­rével kapcsolatban, ami ugyanakkor helyenként valóban zse­niális. Mert mégis csak a technika csapdájába estünk, a mo­dern technika pedig kialakított egy embertípust, a felhasználó típusát, akinek nincs szüksége a megismerésre. A múltra sincs szüksége, ami általában az utópiákra jellemző, mi pedig egy csődbe jutott utópia után vagyunk. Milyen is hát Európa, ami közös kincsünk, áhított és gyakran félreértett reménységünk? Poszler professzor négy paradig- matikus jelképet lát: Odüsszesz és Faust, a kereső, a jövőbe induló ember, Don Quijote, aki tagadja a jelent, s a múltat akarja visszaállítani és Hamlet, aki visszatolja az időt. Ők az európai kultúra megtartói és jelképei. Másokat is lehetne emlí­teni, két jelképpel is beérhetjük, az európai gondolatot azon­ban, bármiként is közeledjünk hozzá, a fogékonyság jellemzi, a soha meg nem elégedés, amiről Babits írt, és a megértés. Hol vagyunk ma ettől itt,ma Magyarországon, félreértések, po­litikai indulatok, félműveltségtől szított, ádáz, és méltatlan gyű­lölködések közepette? A legjobbakban él a remény, ami Pla­tóntól Babitsig ível s tovább is, s talán a jövőt is ez határozza meg. Poszler György sajnos túl késői, éjszakai beszélgetése a reményt erősítette bennünk. Csányi László A törzsnézőké a jövő Harc a tévénézőkért. így le­hetne jellemezni az egyik nagy amerikai tv-társaság, a CBS ta­lálmányát, melynek lényege, hogyan fogjunk több nézőt úgy, hogy közben a műsor sem lesz jobb. Az ötlet Dan Rather mű­sorvezető nevéhez kapcsoló­dik, aki egyszerűen ellopta, a légitársaságok törzsutas mód­szerét. Aki gyakorta használja ugyanannak a társaságnak a gépeit, azt megjutalmazzák. A CBS ennek mintájára indította el a törzsnéző akciót. Aki tehát igényt tart a CBS jutalmára be kell telefonálni a stúdióba, és meg kell adni a saját számát. Ezt követően a szerkesztők ki­választják azt a műsort, amely­nek nézettségét növelni akar­ják. A törzsnézőnek csupán az a dolga, hogy e műsor adása közben felhívja a televíziót, ahol is pontot írnak a javára. A legjobban az a műsor fizet, amit egyébként a kutya se nézne. Ezt a műsort most -nézik... A pécsi szimfonikus zenekar hangversenye Kedves és igazán szép gesztus a pécsi zenekartól, hogy idén is, akárcsak tavaly, Szekszár- don tartotta meg évadzáró kon­certjét. Mi szekszárdi zenebará­tok örülünk, hogy ez az együt­tes most fénykorába jutott, sőt szerencsecsillagzata még emelkedést mutat. Kitűnő az irányításuk Szkladányi Péter igazgató rátermett személyé­ben. A zenekar tagjai pedig áradoznak, rajonganak angol karmesterükért. Ez a harmoni­kus légkör és a gondos felké­szülés lehet a magyarázata an­nak a ragyogó hangzásnak, annak az örömteljes és válasz­tékos ízlésű muzsikálásnak, amelyben részesítették szek­szárdi zeneszerető hallgatóikat. Szkladányi Péter bevezető ismertetője arra hívta fel a fi­gyelmünket, hogy milyen fontos megismerni a barokk és a klasszikus kor alig ismert kis­mestereit. E sorok írója pedig inkább azt a tanulságot vonta le, hogy az elhangzott Tele­mann- és Albrechtberger-mű- vek korabeli közhelyei, szürke ötletei még a legjobb előadás­ban is unalmat árasztanak és inkább arra jók, hogy még na­gyobb tisztelettel és csodálattal adózzunk a nagy géniuszok­nak. Telemann oboaversenyé­nek jellegtelen témái, arcnélküli tételei mellett Händel orgona­versenye csupa karakteres, markáns ötlet, örömteli játék, tiszta vonalvezetés és világos forma. Ünnepi hangulatot keltett a hangverseny nyitószáma, Hän­del: g-moll Concerto grossoja, amely a teremtés, az alkotás csodája. Egy nap alatt kompo­nálta a mester, a feljegyzések szerint 1739. október 15-én. A Largettó tétel melankóliája, a fuga fegyelme és a Musette té­tel megkapó bája jellemzik a művet. Romain Roland ra­jongva írja e tételről, hogy az: „a pásztori boldogság legnagyobb látomásai közé tartozik, erős és vidám ritmus, szép testű erős ifjú emberek táncos vonulása.” A jelentős mesterek közé kell sorolni Philipp Emmanuel Bac- hot, a nagy Bach fiát, akinek gordonkaversenyét a szünet után hallottuk. Zenetörténeti kurriózum, hogy amíg a nagy Bach lezárja a barokk mesterek korát, fia Philipp Emmanuel egy teljesen új korszakot nyit: a ro­kokóét, amelynek nem az a célja, hogy felemeljen, hanem, hogy meghasson, édes titkokat súgjon a fülünkbe és a kedély hullámzásait öntse hangokba. Változatos, rendkívül érde­kes műsort hallhatott a szek­szárdi közönség és a lelkes tapsokat nemcsak a kitűnő ze­nekar érdemelte ki, hanem a ki­váló remek szólisták is. Kircsi László oboaművész hangsze­rének valóban nagy mestere. Janzsó Ildikó csellószólójával bűvölte el hallgatóit. Hock Ber­talan orgonamüvész, mint ven­dég, jól illeszkedett ebbbe a rangos társulatba. Hirsch Bence karnagy biztos kézzel irányította az együttest. Husek Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom