Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
8 NÉPÚJSÁG 1991. május 11. Mosoly a könnyek mögül A kormánytól jött ember Húsz évvel ezelőtt sokat ért 2000 forint. Ennyit adott a feleségem, hogy vegyek magamnak egy szivacskabátot. - mondja Miklós Ambrus. - Igen ám, de akkor már a Volánnál dolgoztam. Miután letettem a kormányt, összeakadtam a haverokkal. Hogyan, hogyan nem, bekeveredtem a bonyhádi Béke Étterembe, ahol Vörös Sári és Solti Károly népdalokat énekeltek. Körben terített, fehér asztalok, mögöttük talpig ünneplőbe öltözött elöljárókkal. Aztán vége lett a fellépésnek, a művészek leültek az említett vendéglátók közé. Mi meghúztuk magunkat egy félhomályos sarokban. Töltögettünk és lestük, hogy mi lesz. Nem volt semmi. A nyak- kendős urak „merkeltek” az énekesekre, s azok vissza. Vigyorogtak egymásra feszengve. Mi csak vártunk, töltöttünk tovább. Hogyne! Megsokalltám aztán és rákezdtem: „Édesanyám is volt nékem...” Vörös Sári szikrákat hányó szemmel közeledett asztaltársaságunkhoz, bekapcsolódva nótánkba is. Aztán jött a többi énekes. Mint egy összeszokott énekkar, úgy pörgettük a dalokat. Két tüzes nóta között bemutatkoztunk. - Miklós Ambrus vagyok, vezető ember - mondtam. Egyenesen a kormánytól jöttem. Sárika már az asztal tetején táncolt, kicsi piros csizmácskákban, ügyes, magyaros ruhában. Megkérdezte, hogy miniszter vagyok-e és milyen tárcám van. (Pénztárcám, gondoltam, benne már csak a szivacskabát fele árával.) - Nem, kérem szépen, nem miniszter vagyok, autóbuszt vezetek, most adtam át a kormányt váltótársamnak. Mindenfajta csalódás nélkül hevült tovább a mulatság, sőt: szaporodott a csizmakopp az asztalon. - No, öreg harcos, oda a szivacskabát, de sebaj! - mondtam magamnak. Rengeteg hasonló dolog történt velem. Ahol én megfordultam, dölöngéltek az emberek a röhögéstől. Lehettek miniszterek, főorvosok, kocsmai ivócimborák. Nem állok meg semmit szó nélkül, mindenre van egy humoros megjegyzésem, vagy viccem. (Mondta is az asszony: ha hülyeségből vizsgázni lehetne, professzor lennék.)- Honnan meríti e kifogyhatatlan életvidámságot, derűt?- Csakis saját magamból. A körülményeimet tekintve mindig sírnom kellene. De minek vinném az emberek közé gondomat, bajomat? Elég, ha belülről nyomasztanak.- Azért volt életében legalább 1-2 éve, amikor létkörülményeit is tükrözhette derűs humora?- Nem, egy perc sem... - pörgette vissza belső szeme előtt sorsát, a már könnyektől nyirkos pillák nehézkes rezdüléseinek ütemében.- Talán...kisbaba koromban. ..eszmélésem előtt... Alig 7 esztendős voltam, - folytatta a nosztalgia keserűségétől meglágyult hangon amikor a szovjetek visszafoglalták Besszará- biát. Anyám, apám és öcsém orosz fogságba kerültek. Nagymamám, a nővérem és én a Bácskába menekültünk, ekkor a többi székellyel együtt, 1940-ben. Kaptunk itt 4,5 hold földet, de szüléink nélkül nehezen boldogultunk. 1944-ben újból mennünk kellett. A 280 km- re lévő Zala megyei Bajmokig követtük gyalog az egy ló vonszolta kocsit. Innen kerültünk 1 év múlva Kurdra, majd véglegesen letelepedtünk Tevelen. Tizenkét éves voltam ekkor. Iskolába nem járhattam már, mert valakinek művelni kellett a 17,5 hold földet. Mellette napszámba is jártam, kőművesek mellé. DISZ-alapítótag lettem, elvégeztem a DISZ-káderképzőt. Majd megnősültem. A semmivel indultam az új élet felé. Az asz- szonnyal elköltött első vacsoránkat...soha nem felejtem el... (az eddigi szelíd hang sírástól görcsösült), az ablakpárkánynál állva ettünk. Nem volt asztalunk. Később lett: egy rossz gyúródeszkára léceket tákoltam Évekig ez volt az egyetlen asztal a házunkban. Azóta sem dobtam ki. Nem tudnám megtenni. Most is ott van fenn a szénapadláson... Pártmunkámmal elégedettek voltak - folytatta - annyira, hogy tsz-elnökséget akartak rámbízni Mórágyon. Elutasítottam. Volt önkritikám. 1961 -ben kerültem a Volánhoz. Kemény 25 évet húztam le itt. A szűkös megélhetésnél többre sosem jutott. Négy éve rokkant nyugdíjas vagyok, továbbra is máról holnapra élek megnépesült családommal, azonos sorsú feleségemmel.- Nyugdíjaztatása óta beszűkült a mozgástere - mondtam. - Megkopott a derűlátása is?- Nem. A magam kormányát azóta is úgy irányítom, hogy senki ne vehesse észre, milyen rossz a járgányom, és milyen göcsörtös az út, amin vezetem. Rosszul érezném magam, ha nem nevetnének körülöttem az emberek. Gányiné Forrai Ágnes Fotó: Pál Magdolna Nekem a szívem jó, az asszonynak a dereka nem rossz még A sárközi parasztság mobilitása a 19. század elején A 19. század elején a sárközi parasztság népesedési viszonyai jelentősen megváltoztak. Az 1790-es években hirtelen lecsökkent a halálozások száma (noha a népesség nőtt), ezzel szemben a születések száma kissé emelkedett. Ez hirtelen igen nagy népszaporodást eredményezett. A következő évtizedekben a halálozások száma először csökkent, majd kissé emelkedett, határozott csökkenési tendencia a század közepe után indult el újra. Ezzel szemben a születések száma a 19. század első négy évtizedében meredeken csökkent. Ez azért különösen szembetűnő, mert közben a népességszám lassan tovább nőtt. A születések számának a halálozásokénál lényegesen nagyobb csökkenése következtében a természetes szaporodás erősen visszaesett. (Az 1870-es évektől kezdve a református anyakönyvben már több a halálozás, mint a születési bejegyzés, tehát a református őslakosság természetes fogyást mutat). A hirtelen megnőtt lakosságszám megváltoztatta a háztartások összetételének eddigi jellemzőit. Megnőtt a háztartások átlagos nagysága és a bonyolultabb összetételű, több családmagot magába foglaló háztartások aránya. A háztartások nagyságának növelése, a házas gyermekek befogadása a szülői háztartásokba azonban nyilvánvalóan okozott bizonyos nehézségeket és néhány évtizeden belül a sárközi gazdasági viszonyok és a közfelfogásban kialakult normák határaiba ütközött volna. Az osztódásnak is határt szabott a rendelkezésre álló kevés föld, az osztódás következtében szükségszerűen fellépő elszegényedés. Maradt tehát két lehetőség, a népszaporodás korlátozása, a születéskorlátozás és az elvándorlás. A Sárköz legkisebb községének, Sárpilisnek a statisztikai adatai azt bizonyítják, hogy az elköltözők számának többlete a beköltözőkkel szemben elég nagy kellett, hogy legyen. Az 1804 és 1870 közötti természetes szaporodás kb. 250 személy, lényegesen nagyobb volt, mint a népesség tényleges növekedése, 43 fő. Az 1792. és 1804. évi összeírás összehasonlítása alapján azonosítani tudjuk ebben a 12 évben az elvándorlókat és a bevándorlókat. Az eredmények azt mutatják, hogy 12 esztendő alatt elvándorolt az 1792. évi népesség 22 százaléka, bevándorolt az 1804.évi népesség 14 százaléka és 1792.után született 34 százaléka. Az elvándorlás többlete -12 év alatt 30 fő -, kb. olyan nagyságrendű, hogy a következő évtizedekben fennmaradva lecsapolhatta a természetes szaporodás nagy részét. Ez magyarázhatja meg, miért csak 43 fővel nőtt a falu lakossága 1804 és 1870 között, noha a természetes szaporodás kb. 250 lehetett. E tény is arra utal, hogy a földszűke és a nagy nép- szaporulat problémát okozott a lakosságnak. Az elvándorlók közül 21 személy házasságkötéssel kapcsolatban költözött el házastársa lakóhelyére, 67 személy pedig a teljes háztartásával együtt távozott el a faluból. (Összesen 23 háztartásnak nincs utóda 1804-ben, de ezek közül az egyik háztartásban mindkét idős személy meghalt, a többieknek összes tagja elvándorolt, vagy meghalt, vagy más háztartásba költözött). A fennmaradó 15 személy kivált a háztartásból és elköltözött. A házasságkötéssel kapcsolatos költözés megszokott jelenség volt a Sárközben, mert az öt sárköz falu, valamint a többi környező református falvak lakossága között rendszeres volt az összeházasodás. Ez a lakosság minden rétegénél egyformán előfordult. Ezzel szemben a teljes háztartások együttes elköltözése a háztartások gazdasági ereje szerint meglehetősen eltérő volt. A gazdasági összeírásban nem szereplő nincstelen háztartásoknak a kétharmada elköltözött, az egyedül élő 5 személyből 4 eltávozott. Az ökrös gazdák között viszont az átlagnál ritkább volt az elvándorlás. Ennek ellenére figyelmet érdemel, hogy két nagy gazdasági erejű (4 ökrös) háztartás eltűnt a faluból és hozzájuk számíthatunk még egy családot, amely az egyik úgyszintén 4 ökrös háztartásból vált ki és távozott el. Tehát ha ritkán is, előfordulhatott, hogy gazdaságilag erős háztartások felkerekedtek és más faluban telepedtek le. Költözni tehát lehetett (az állandó lakóhelyváltoztatás a házatlan zsellérek között teljesen általánosnak látszik), de láthatóan nem szívesen vállalkoztak erre a sárközi családok, holott éppen ebben az időszakban két jelentősebb elvándorlási hullám zajlott le: Baranya megyébe, Siklósnagyfaluba és környékére (a beremendi református egyházközséget 1816-ban az elvándorolt Tolna megyeiek alapították, köztük több sárközi család), valamint a temesközi Végvárra. Mindkettőnek írásos nyoma is van.Csak a Sárközből 11 teljes család költözött véglegesen Siklósnagyfaluba és Be- remendre, míg 12 család időszakosan, pár év után visszatért szülőfalujába. Természetesen egy ilyen áttelepülés magával hozta a későbbi családi kapcsolatokat az elhagyott falvakkal, a házasságkötés céljából idetelepülő fiatalok száma is megnövekedett. A Siklósnagyfaluba és. Végvárra való áttelepülést a következőképpen örökíti meg egy sárpilisi bírói jelentés: „Nyugta nyoltz száz, azaz 800 frt váltó czédulákról.mellyeket, hogy én alul megnevezett Pilisi lakos Dávid Jánostul a M/éltóságos/ Uraság hive, s engedelmével nekie eladattatott Házam 1/8 Sessió szántó földem, s több ember kaszálómnak árát felvettem.” Aláírás Őr. Kovács Péter nagyfalusi lakos. Kelt: 1817. július 15-én. „Pilisi lakos Balog István mintegy oktaválista lakását Bánátba Rittberg nevű helységbe révén Vetsei János szomszédságában lévő házát eladta pilisi Dávid Jósefnek 84 forintért az Uraság engedelmével, fönt maradván az eránt, minden nemű jussai a Földes Uraságnak. 1803. jún. 14.” A Balog család mellett további három teljes háztartás költözött el Sárpilisről Végvárra ebben az évben. A Bánátba költözésnek az oka nemcsak a pilisi határ korlátozott földterülete lehetett, hisz gazdaságilag viszonylag erősnek mondható háztartások is elköltöztek. A bánáti kedvező lehetősége csábították a sárközieket: kilátás földre, jó minőségű termőterületek megszerzésére. Ha Európa más részeiben élő falusi lakosság vándorlásának intenzitásával hasonlítjuk össze a sárpilisit, a következőket láthatjuk. Angliában a 17. században, Franciaországban a 18. században hasonlóképpen 12 év alatt a lakosságnak egyhar- mada, fele vándorolt el, tehát nagyobb része, mint Sárpilisen, ezzel szemben egy középoroszországi faluból 20 év alatt csak ,a népesség 3 százaléka költözött el, tehát jóval keve- sebbjimint Sárpilisről. A vándorlás ilyen nagy különbségeinek nyilvánvalóan igen nagy hatásuk lehetett a falusi lakosság életkörülményeire és életmódjára. Az okot a gazdasági különbségekben (Angliában és Franciaországban a falusi lakosság jelentős része föld nélküli munkás volt) és a jogi helyzet eltéréseiben kereshetjük. (Oroszországban még érvényben volt a jobbágyok költözését a földesúr engedélyétől függővé _ tevő rendszer.) Dr. Balázs Kovács Sándor A sors rázós szekerén Schilling Henrik a messze tengeren túl látta meg a napvilágot, Amerika földjén kapaszkodott fel a sors rázós, gyors szekerére, amely végigpörgette a fél világon, kerülve a nyugalmas völgyeket. Szülei szegény emberek voltak, azzal a szándékkal vették nyakukba a világot, hogy az Ígéret földjén, Amerikában szert tegyenek annyi pénzre, hogy Nagyszékelyben majd megalapozhatják boldogulásukat. Tizenegy évig gyűjtögették keresetüket, amikor úgy vélték, a megtakarított pénzükből házat, földet vásárolhatnak itthon. Csakhogy akkoriban, amikor hármasban hazaérkezett a család, itthon nem volt egy talpalatnyi szabad, eladó föld. Pénzüket hadikölcsönökbe fektették, ami aztán nagyon hamar kárbave- szett. A nulláról kellett kezdeni mindent, sok munkával, szorgalommal tudták megvetni lábukat. Az évek múlásával szépen gyarapodtak, a negyvenes évek elejére kétszobás családi házuk, tizennégy katasztrális hold föld, a szép állatállomány már-már azt jelezte, hogy életük nyugvópontra jutott. Csakhogy nyakukon volt már a második világháború. Még nem sejtették, hogy a közelgő veszedelem kirobbantja életük tartópilléreit, elűzi magukat is a kemény és kitartó munkával teremtett otthonukból, valamiféle forgószél Henriket is kiragadja a családból, s pörgeti fél Európán át, s az özvegyen maradt apát is kiakolbólítja birtokáról, földönfutóvá teszi. Másfél évi frontszolgálat után Henrik a soproni honvédkórházba került. Igazán még meg sem gyógyult, amikor hazaengedték Nagyszékelybe. 1945. január elsején két orosz katona tolmáccsal zörgetett lakásuk ajtaján. Henrikért jöttek, mutatták a kezükben levő lajstromot, amelyen az ő neve is szerepelt. Csak kevés időt hagytak arra, hogy melegebb holmit, s két heti hideg élelmet vegyen magához, mennie kell malenkij robotra! A falukö2pontban ott állt már az autó, amelyre nőket, férfiakat tuszkoltak föl. Akkor még csakugyan azt hitték, két heti hadimunkára viszik őket, lövészárkot ásni. Gyönktől már gyalog terelték őket egészen a bajai erdőkig. Az egyik bajai iskola udvarán sok népet tereltek össze, bevagonírozták őket. Még mindig nem sejtették, valami nagy és jóvátehetetlen bajba kerültek. Bácsalmáson kis ideig vesztegelt a szerelvényük. A zuhogó esőben egy ember meglépett a szerelvényről. Éppen akkor ért velük egyvonalba egy parasztszekér, a gazda trágyát szállított a földjére. Az őrök nem sokat teketóriáztak, lekapták az embert a kocsiról, s bevágták közéjük a vagonba. Még fel sem ocsúdhatott, mi történt vele, a szerelvény elindult, az ajtókat Sztalinó mellett Novij Don- basszban nyitották ki. Schilling Henrik bácsit régebb óta személyesen ismerem. Az egyik évben ő volt nálunk a böl- lér. Napközben sokmindenről szó esett, de hogy valójában mi történt vele, azt hétpecsétes titokként zárta magába. Ma sem szívesen emlékezik életének arra az öt esztendejére. Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával felesége - Csorján Olga, aki Brassóban született, s maga is sok mindent megélt - nógatta férjét, nyugodtan valljon csak a málenkij robotról, abból már ne nem lehet bántódása. Az odahurcolt embereket a bányában dolgoztatták, rendkívül mostoha körülmények között. A kövérebb, itthon jó módban élő férfiak nem is bírták sokáig a megpróbáltatásokat. A hastífusz sűrűn tizedelte soraikat. Volt nap, hogy 6-8 ember is elpusztult. A nagyszékelyieknek csak a fele tért haza. Schilling Henriket öt évig tartották az 1026-os lágerban. Sokáig hírt sem adhatott magáról az itthoniaknak. Szerencsére közelebbi kapcsolatba került a láger német orvosával, az ő segítségével, németországi kerülővel érkezett híradás Nagyszékelybe. Nehéz volt elviselniük a 42 fokos, kemény teleket. Schilling Henrik még így is szerencsésnek mondja saját sorsát. Később kézbesítő lett,mivel közben a nyelvet is elsajátította. 1949. november ötödikén érkezett haza Nagyszékelybe. Itthon újabb trauma érte, édesanyja közben meghalt, édesapját pedig kitelepítették. Mindenétől megfosztották, ott kellett hagynia otthonát, a tele kamrát, a két tehenet, két tinót, megany- nyi lábasjószágot. Vódli Imréék fogadták be, egy kis ládányi ruhát vehetett magához. Aki annyit küzdött, egész életében, aki annyiszor kezdte újra és újra az életet, 68 évesen szolgaként halt meg. Schilling Henrik soha nem kívánt belépni a termelőszövetkezetbe, s malomban dolgozott sok éven át. 1953-ban visszakapott négy hold földet, egy pár lovat. Tanúja lett annak is, miként pusztulnak a faluban sorra a lakóházak, pincék, miként hasít ki magának egyre nagyobb darabokat a község testéből az enyészet, s fogy riasztó mértékben a lélekszám is. Mivé lett a hajdan gazdag falu, amely a megye legnagyobb állattartója volt, s több földet mondhatott magáénak, mint a járási székhely, Gyönk. Némi nosztalgiával emlékezik ifjúságára. Szerette a zenét, tagja volt Mestyán Rudolf 13 tagú zenekarának. Évente 18-20 lakodalmat is kimuzsikáltak a faluban, de sokfele hívták őket más falvakba is bálokba, közszereplésekre. Ma már odajutottak, hogy mozija sincs a falunak. Se malma, hússzéke, péksége, cukrászdája, téglagyára, patikája, orvosa, ittlakó pedagógusa se. Mig Schilling 'Henrik révedezve tekint maga elé, különös sorsán tűnődöm, s arra gondolok, honnan volt ereje elviselni ilyen veszteségeket. Kemény és kegyetlen sors jutott apjának, s neki magának is. Hazatérte után is szüntelen pulzált a községben a nyugtalanság, embereket fordítottak egymásnak. Indulatok, fortélyos félelmek fonták át szívüket. Olykor egymásra acsar- kodott itt vagyonából kiforgatott helybéli sváb, Erdélyből menekült, alföldi telepes, felvidéki áttelepült. Pedig egy kegyetlen kor kiszolgáltatottjai, áldozatai valamennyien, akik elveszítettek valami olyat, amit visszaadni, teljes igazságot osztani szinte lehetetlen. De éppen az szép az emberben, hogy képes úrrá lenni minden megbántásán, igazságtalanul elszenvedett sérelmeken. Ezt példázza Schilling Henrik hosszú kálváriája. Hamar Imre
