Tolnai Népújság, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-14 / 111. szám

1991. május 14. NÉPÚJSÁG 5 Új állandó kiállítás Nagycenken A nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeum csaknem 1000 négyzetméteres, Széchenyi Ist­ván életét, munkásságát bemu­tató állandó kiálítását átrendez­ték és számos új tárggyal, do­kumentummal egészítették ki. Az új kiállítást a közelmúltban Für Lajos, a történelemtudomá­nyok doktora nyitotta meg. A nagycenki Széchenyi kastély A kiállítás részlete A Széchenyi gőzös makettje Könyv Hőmérő a kultúra fenekében Zöldi László legújabb könyvé­nek címére nehéz nem odafi­gyelni. Valószínűleg ezért is ta­lálta ki. Az alcím már kevésbé meglepő: „Fassbinder különös élete és halála”. Főleg azért, mert valószínűleg nagyon sokan nem tudják, hogy ki volt Rainer Werner Fassbinder. Ezeket a nagyon sokakat csak mérsékel­ten lehet kárhoztatni, noha RWF - ez volt a közkeletű neve - rövid élete során valószínűleg a szá­zad legnagyobb filmrendezői közé tartozott. Cseppet sem széles tömegek ízlését kielégíteni kívánó filmjeit (1965 és 1982 között több, mint negyvenet forgatott) nálunk alig-alig vetítették. így a jeles fil­mesztéta Zöldi, nem csekély fel­adatra vállalkozott akkor, amikor RWF-et az olvasóhoz közel akarta hozni. Ő maga szeren­csésebb az átlagnál. Németor­szági fesztiválokon egy sor RWF- filmet látott, melyek hatot­tak rá, mint mindenkire és ame­lyek nem mindig bűvölték el, akárcsak a legtöbb szakembert sem. A kokainista, alkoholista, bi­szexuális és emellett sokszoros nőcsábász rendező pályája túl­nyomó részén polgárpukkasz- tással foglalkozott. Vagyis a jó­léti társadalom prominenciája elé tárta saját üresfejűségüket, prüdériájukat, elembertelene- désüket. Ugyanakkor a hivata­losan tudomásul se vett társa­dalmi rétegek, például vendég- munkások, perifériára szorulá­sát és kilátástalan sorsát is. Mindezt elképesztő termékeny­séggel. Valószínűleg későn eszmélt arra, hogy a jómód és az unintelligencia bizonyos szintje fölött a polgár csppet sem ne­heztel érte, sőt bizonyos lené­zéssel veszi tudomásul, ha puk­kasztani akarják. Amiben való­színűleg kevéssé hasonlít a voit pártmunkásokhoz, de az eljö- vendőkhöz sem. Zöldi a művekből és egy RWF-fel készített interjúból kö­vetkeztet vissza a rendező egyéniségére. Ő csak egyszer beszélt vele. Következtetései hihetőeknek tűnnek, könyve si­keres: - a bevezetőben említett fenntartásokkal. Ordas Iván Székely Mihály kilencven éves lenne A legnagyobb magyar opera­csillagok között számontartott Székely Mihály május 8-án lett volna 90 éves. 1901-ben, Jászberényben látta meg a napvilágot. Tehet­sége korán megmutatkozott. László Gézánál tanult hangkép­zést, és 22 éves korában már a Városi Színházban énekelt. Egy évvel később került az Opera­házba, amelynek haláláig tagja maradt. Itt - az első három évadban - jelentős szerepeket bíztak rá, elénekelhette Ferran- dot a T rubadurban, Sparafucilet, Basiliot, de színpadra léphetett, mint Ramfis, Sarastro és Bo- rogni bíboros. Első külföldi szerződését Bécsből kapta 1925-ben, a Staatsoper főzeneigazgatójától, de a harmincas években eljutott Berlinbe, Barcelonába és Salz­burgba is. A második világhá­ború után, 1946-ban utazott New Yorkba, és 1950-ig a Met­ropolitan minden évadjában színpadra léphetett. Közben több alkalommal énekelt a Szov­jetunióban és bejárta szinte egész Európát. Elsősorban a Borisz Godunovot énekelte, de óriási sikereket aratott Kéksza- lállú hercegként is. Ez utóbbi szerepben nyújtotta legnagyobb alakítását az 1956-ban megren­dezett holland fesztiválon, de hű tolmácsolója volt Bartók operá­jának Brüsszelben és Párizsban -1957-ben - és a londoni Royal Festival Hallban - 1962-ben -. A glyndebournei fesztiválon Mozart-operákban tűnt ki, és 1957-től, négy éven át lépett fel az ottani közönség előtt. Gyö­nyörű basszus hangját 1963. március 5-én hallhatta utoljára a nagyérdemű publikum. Akkor Fiescot énekelte a Simon Boc- canegrában. Sem a művészének, sem pe­dig a közönségnek nem lehetett tudomása arról, hogy a szerepe szerinti búcsúszavak valóságo­sak: „Nagy ősök fényes vára, búcsúzom tőled...” Fiesco utolsó szavai: „Mondjunk imát a holtért.” Székely Mihály másnap kórházba ment, és néhány hét múlva holtan emelték le a műtő­asztalról. A komplex zenei alakításairól is híres művészről - aki pályafu­tása alatt 84 szerepet énekelt el - 1964-ben emlékérmet nevez­tek el. Egy anekdota szerint, amikor Székely Mihály áthaladt a szín­padon, sohasem felejtette el le­venni a kalapját, ugyanis a szín­pad számára nem a munkahe­lyet, hanem a művészet temp­lomát jelentette. ­-kzs­TV-napló Szekszárdi kérdőjelek Évek óta időszerű kérdés: mi legyen az állami bérlakásokkal? A szekszárdi városi tv erre kereste a választ, s Kis Pál István okos kérdéseire okos válaszokat kaptunk, csak nem lettünk okosabbak. Felmérték a város lakásállományát, megvizsgálták minőségét, tudják, hogy állapota - a bejátszott film is igazolta - lehangoló, s az is tény, hogy a renoválásokat a város belátható időn belül nem tudja vállalni. Közbe kell vetni, hogy a közelmúlt­ban renovált házak állapota sem megnyugtató, nem egy eset­ben a tervek figyelmen kívül hagyták a törvényes rendelkezése­ket, a megbízott kivitelező pedig csapnivaló munkát végzett. Mit lehet akkor tenni? A város eladja a bérlakásokat, bajoskodjék vele ezután az, aki megveszi. Vevő lenne is, a legtöbb lakó úgy gondolja, jobb, ha saját tulajdonában lakik, a módozatokat illetően azonban sok a válaszra váró kérdés. Mennyiért, milyen feltételek mellett kap­hatja meg a lakó, mit csinál az, aki továbbra is beéri a bérlakás­sal, ebben az esetben milyen kötelességei lesznek a fenntartó­nak, az egyesek szerint elodázhatatlan lakbéremelésen kívül? A tv-vita az általánosban mozgott, igaz, nehéz is lett volna ki­lépni ebből, egy sor rendelkezés még mindig hiányzik. Arra vi­szont mégis csak kell gondolni, hogy a lakásügy nem csupán gazdasági kérdés, hanem szociális is, sőt, mintha egyre inkább azzá válnék, mert országos gond, ami folyamatosan növekszik, pénzt kérni pedig csak attól lehet, akinek van. Arra jó volt a tv-beszélgetés, hogy higgadtan, okos érvekkel körüljárta a témát, a megoldást azonban nem jelentette. Ezt az önkormányzatnak kell megtalálnia, higgadtan, bölcs megértés­sel. A másik téma legalább ennyire közögy: mi legyen a Séddel? Maga a műsorvezető is belebonyolódott, kérdéseit is rendsze­rint ezzel kezdte: nem tudom, egy mondaton belül néha két- szer-háromszor is, amit felesleges mondani, hisz épp azért kérdezi azokat, akik feltehetően tudják. Nem volt világos, hogy a város végtére mire kötelezte magát, - a vállalkozó és ügyvédje szerint - most miért húzza az időt bi­zonyos további vagy újabb engedélyek kiadásával. Azt azon­ban mindenki megértette, hogy olyan vállalkozásról van szó, ami módosítja a városképet, valósággal kiiktatja a Sédet, ami csak jelen állapotában ilyen siralmas, s befedésével valami fel­tétlenül hiányozni fog. A kívülálló, akinek ebben az esetben sza­vazati joga sincs, csak arra biztathatja a város vezetőit, hogy mielőtt döntenek, alaposan fontolják meg, még akkor is, ha ez időhúzásnak tűnik. Többször is elhangzott, hogy a város vállalkozásbarát. Divat­szó, nem is lehet tudni, hogy pontosan mit jelent. Önmagában nem biztos, hogy minden esetben vállalkozásbarátnak kell—e lenni, fontosabb, hogy a döntés a helyes ügynek adjon elsőbb­séget. A Séd lefedése közügy, ám kérdés, hogy népszavazás­nak kell-e döntenie ebben? A szakemberek döntsenek, felelősségük tudatában, amivel a város jövendő lakóinak is tar­toznak. Hangszéli jegyzet Viharok dúlnak a tévében, a szélzúgás mindenütt hallható, vannak, akik azt sem tudják, miről van szó, akik érteni vélik, csó­válják a fejüket, hogy miként juthattunk idáig. A pontosságra vi­szont mégis csak illenék ügyelni, legalább az általános művelt­ség szintjén. Az egyes híradóban hallottuk: Szabadkáról volt szó, ami mint köztudott, Kosztolányi és Csák Gyula városa. Lehet, hogy Csák Gyuláé is, nem oly ritka név, ám ebben az estben csak Csáth Gézáról lehet szó, aki épp úgy szabadkai volt, mint rokona, Kosztolányi Dezső. Csányi László Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban II. János Pál pápa, azaz Karol Vojtyla A mi Urunk festője című drámáját mutatta be május 10-én, pénteken este a Pécsi Nemzeti Színház. A darab most került első ízben színpadra Ma­gyarországon. Hőse Ádám Chmielowsky, múlt századi len­gyel festő, aki különböző tragi­kus élmények hatására, mintegy isteni sugallatra elhagyja a fes­tészetet és szerzetes lesz: a szegények gyámolítását vá­lasztja. A drámát Szikora János rendezte, vele beszélgettünk.- Olyan gyengédséggel, sze­retettel foglalkozott ezzel a da­rabbal a próbákon. Mi ragadta meg a drámában?- Az, hogy a főszereplője egy festő. Ebből indultam ki és meg­próbáltam a színpadon kibon­tani. Egy festő vívódásáról szól a színdarab, és elég kézenfekvő, hogy ez a vívódás materiálisán is megjelenjen. Hogy ne csak a lelki tusa váljon az ábrázolás tárgyává, hanem az is, ahogy a lelki tusakodás a vásznon meg­jelenik. Ennek a követelménye az a rendkívüli nagyméretű, kü­lönleges technikával expresszív modorban festett arcképtorzó, amely az előadás alatt megszü­letik.- Hívő ember Szikora János?- Igen. De hozzá kell ten­nem,hogy a szónak inkább ab­ban az értelmében, ahogyan Thomas Mann használja: ő azt írja a József és testvéreiben, hogy a vallás nem más, mint a végtelen iránti érzékenység. Ilyen szempontból feltétlenül az vagyok, ha nem az lennék, ezt a darabot nem tudtam volna meg­csinálni.- A drámának nem a vallás áll a központjában.- Nem. A vallás és a művészet. Pontosabban a művészet meg­haladása és a vallás felé fordu­lás. A darab hőse kettős konflik­tust él át: nem tudjafolytatni a sa­ját művészi pályáját, másfelől nehezen találja meg az utat a valláshoz. Különleges utat jár be: szerzetes lesz. Tegyük hozzá, nem a fantázia terméke az események sora. Nagyon is reális, a főhős valóságos sze­mély, és a történet maga is hite­les. A darab azonban nem rea­lista stílusban íródott, talán kissé meglepő, hogy meglehetősen szürrealista szerkezet teszi stilá­ris színházi szempontból izgal­mas vállalkozássá.- Kulcsdráma tehát A mi Urunk festője? Nem magáról a pápáról szól?- Sajnos, nem volt módom erről a pápával beszélni, biztosan so­kat segített volna a próbákon, mégis azt kell mondanom, hogy szinte biztos vagyok benne: eb­ben a darabban maga a pápa is nagyon erősen benne van. Hogy milyen mértékben, mennyire rej­tőzködve és mennyire kitárul­kozva, azt nem tudom megítélni. Az azonban tagadhatatlan, hogy a darab bizonyos részét szemé­lyes gyónásként értelmezem, és ezzel a tisztelettel és érzékeny­séggel nyúlok hozzá. Úgy gon­dolom, hogy ebben a darabban a pápa nagyon sok mindent el­mondott elsősorban fiatalkori önmagáról, arról a fiatalember­ről - hiszen ismerjük a történetét -, akinek nem volt eltökélt szán­déka, hogy vallási útra lépjen. Rendkívül erősen vonzódott a művészethez. Aztán az életé­ben történt egy törés, csakúgy, mint hősének életében, és ez végérvényesen a vallás felé irá­nyította. van- Rendezéseiben mindig egy-két meghökkentő ötlet.- Mindazok a meglepő szín­padi effektusok, amelyekkel a néző találkozik, nem abból a szándékból születtek, hogy mindenáron meghökkentsenek. Minden színpadi effektus a da­rab szürrealista világából szár­mazik, amit figyelembe kell venni, hiszen ennek a darabnak a helyszínei egy filmes fantáziá­jával csaponganak, egyik pilla­natról a másikra változnak: ut­cából egy fogadás színhelyévé vagy menedékhellyé, mígnem egyszer csak kiderül, hogy az egész a főhős tudatában játszó­dik. Ez nehéz feladat elé állítja a színpadi megvalósítót. Úgy ér­zem, nemcsak feljogosítja, ha­nem kötelezi is a rendezőt, hogy megmozgassa a saját fantáziá­ját, és igyekezzen a fantáziájá­val utánalépni a kavargó belső víziónak, amiből az írás szüle­tett.- Színpadra írta Vojtyla a drámát vagy csak úgy magá­nak? ■ - Nem tudunk arról, hogy a pápa előadásra szánta volna ezt a művet. De ami a kéziratból ki­derül, abból egyértleműen kö­vetkezik, hogy nem. Ha előa­dásra szánta volna, akkor felte­hetőleg egy nagyon alapos dra­maturgiai munkát végzett volna. Ő nem foglalkozott ezzel, ne­künk kellett elvégezni Szakonyi Károllyal. Arról van szó, hogy a szöveganyag epikus részeitől megtisztítottuk a darabot, és így mindaz, ami drámailag értékes, a maga intenzitásában élni tud.- Milyen szempontok szerint választotta ki a díszlet- és jel­meztervezőt?- A díszlettervező visszatérés akar lenni egy korábbi, jóemlékű kísérletemhez: éppen a pécsi óriáscsecsemő díszletét nem egy profi díszlettervező készí­tette, hanem egy alkotóközös­ség, amelynek tagjai akkor fiata­lok voltak, a főiskola utolsó évé­ben, és sohasem dolgoztak színházban. Ezt a darabot ol­vasva az volt az érzésem, hogy rendkívül szerencsés volna, ha a víziók sorozatába olyanok kapcsolódhatnának be, akik maguk is ebben a látomásos vi­lágban élnek, akik nem elsősor­ban a színházzal, hanem a kép­zőművészettel vannak kapcso­latban, hiszen egy képzőmű­vész vívódásairól szól a darab, így találtam meg a Janus Pan­nonius Tudományegyetem rajz­tanszékének alkotó közösségét Keserű Ilona - a tanárjuk - ré­vén. Nagyon remélem, az ered­mény igazolni fogja vállalkozá­somat. G.T. A mi Urunk festője

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom