Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-27 / 98. szám

1991. április 27. Képújság 11 Lengett a szent levegő Emlékezés a negyven évvel ezelőtti első írószövetségi közgyűlésre A Magyar írók Szövetségének egy- egy közgyűlése mindig esemény volt, a hatalom már előre félt, mit mondanak megint ezek az írók. Azok pedig beszéltek: egyszer rejt­jelesen, egyszer brutális szabad­sággal, mert négy-öt évenként szinte az egyetlen alkalom volt ar­ra, hogy az értelmiség megüzenje saját autonóm véleményét. Negyven esztendeje, 1951. ápri­lis végén tartották az elsőt. Az is esemény volt, de csak olyasféle, mint a sztahanovisták első kong­resszusa: szomorú, nevetségesen szomorú esemény, hisztérikus tá­madások, kirohanások, denunciá- lások, ráolvasások fekete miséje.- Amikor Révai József, a min­denható belépett, megszentsége- sült, megaranyosodott a levegő - emlékezik vissza rá Takács Imre. - Én akkor voltam fiatal költő, s ugyanúgy vidéken laktam, mint ma, csak nem Fehérváron, hanem egy Vas megyei kis faluban. IBUSZ vasúti jegyet kaptam oda-vissza, a tetthelyen meg egy aranyozott fel­iratú díszdobozt osztogattak szűz, ártatlan jegyzetpapírral tele, hogy rájuk róhassam Révai örökbecsű szavait. Még ma is őrzöm.- Negyven éve jársz az írószövet­ség közgyűléseire; melyik volt a legemlékezetesebb ?- Az az első, az ezerkilencszáz- ötvenegyes. A Váci utcai új város­háza épületében celebrálták. Ak­kor találkoztam először nemze­déktársaimmal, s a nagyokkal: Ve­res Péterrel, Szabó Pállal, meg hát azzal a rengeteg élő klasszikussal; úgy néztem rájuk, mint az istenek­re. Megállt Illyés a vécében, kinyi­totta a csapot, és azt mondta: „Ke­zet kell mosnom, előre kezet kell mosnom, mert sok kéz fogja be­mocskolni.” Veres Péter a dísz­emelvényen ült, és úgy mosolygott, mint egy napraforgó. Nem is mo­solygott, röhigcsélt a sületlensége­ken. De röhögnie kellett volna: ész­veszejtő, tébolydába illő komédia volt az egész.- Például egy suttyó költőre azt a feladatot sózták, hogy Illyésnek ro­hanjon. Illyés másnap fölolvasta Az építőkhöz című versét, amelyben ezek a sorok is benne vannak: „Kettős küzdelem / hősei az új épü­leteken, /rajtatok / fordul meg: bör­tönt rakjatok / vagy bástyát, jól vi­gyázzatok!” A bástyával nyilván ar­ra a Rákosi-féle mondatra utalt, hogy „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján." Ezzel talán megadta a hatalomnak, ami a hata­lomé, viszont az előtte lévő szó: a börtön. 1951-ben börtönt emleget­ni egy „szabad” országban, kész felségsértéssel ért föl. S Révaiék- nak Illyéstől le kellett nyelniük a bé­kát. Annak a közgyűlésnek ez volt a leghatalmasabb szava. Csak egyetlen szó, még nem Egy mondat a zsarnokságról, csak hat ap­rócska hang, de akkorát dü- börgött, hogy még ma is a fülem­ben ekhózik. Olvasd el, benne van a közgyűlés jegyzőkönyvében. Mi, akik odalent ültünk, hallottuk, ér­tettük a szót, Révai meg a szolgája, Horváth Márton annyira süket volt rá, hogy a könyvből se cenzúrázták ki.- Igen, hát egy nagy rituálé volt az egész, nekem mégis csak a leg­emlékezetesebb. A többire nem­igen vélekszem. Melyiken is? Vala­melyiken egyszer azt mondta Dar­vas József: „Márhallom a trombita­szót.” Mit hallhatott? Semmit. Nem hallatszott akkor még semmiféle trombitaszó. Az 1986-os közgyűlé­sen már igen. A Vigadóban. Az volt az ötvenegyesen kívül az egyetlen emlékezetes összejövetel. Leg­alábbis nekem.- Lehet még ezután is közgyűlés, én azon se fogok felszólalni, mert az egész írószövetség nem érde­kel. Nem először mondom: se Ho­mérosz, se Tolsztoj nem volt író­szövetségi tag, anélkül is nagyot teremtettek. Persze azért nem olyan sima a dolog: a kollektivitás borzasztó szép, olyan, mint a gúla: összekulcsolt tenyeremben tartom a másikat, annak a válla pedig egy harmadikat emel a magasba. Leg­alábbis igy volt, amikor az én nem­zedékem, a Nagy Lászlóé, a Ju­hász Ferencé belépett az iroda­lomba. Volt egy írószövetségi közgyűlés hajdanán, még a szelleme is régen szertefoszlott, de azért mégsem csak mese, monda, rege, hanem igaz, véresen komoly történet volt.- Nekem ugyan a legemlékeze­tesebb, még egy ilyet azért soha többet. Ezzel a mondattal fejeződik be Takács Imre megiratlan, szóbeli jegyzőkönyve a negyven évvel ezelőttiről. GYŐRI LÁSZLÓ Drescher J. Attila: A nagy szerelmek halála után Búvópatak-szerelem aggály-lombok alatt álom volt azt hiszem hogy pásztoroltalak attól zsendült a fű remény volt gyönyörű majd sötét lett az ég s minden csak töredék ­Az erényt tisztelem bár inkább menedék s rendesen rajtaveszt ha minden híd felég Megtámadt szívű nők mit kimondani féltek majd odavetitek egy idő szülte Rémnek pár év a haladék - mi győzelemmel ér fel hogy leszámoljatok egy kivérzett emlékkel Ki szeret - gondja van bár óvják más erények megtorpanna de fut s csak búcsút int felétek. Acsádi Rozália: „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Fák, gyökerek Fakérgek, fehérfoltos faháncsok, lefűrészelt fatörzsek, halomba hor­dott ölfák, kemencék melegét magukban hordozó ölfák, évgyűrűk kon­centrikus ritmusa, évgyűrűk, évek, idővé öregedő napok, kihalt akácok tuskói, a szétszakított gyökerek nyers illata a levegőben, akácfák, selyemlevéllel burkolózók, gömbölyödő végű levelekkel pi- linckézők, fehérvirágú, méhecskefényű akácok, galagonyabokrokat dajkálók, puszták őrzői, erdővé bokrosuk sátoros akácok, gyerekláb­nyomok ösvényeit őrző melegfényű erdők - otthont adó sustorgásaikkal - ahova megnyugodva térhetünk haza, ha már kékül a késődélután s a csendessé csitult levegőben szétharangozódik az üllő monoton pengése és keményélű kapák élén felszikrázó fényeket idéz, alkonyatba álmosodó akácok, és nyárfák, zúgózajú nyárfaerdők, amelyekben szederindák szövőd­nek érintetlen és napfényfoltos tisztásokon s ahol a lehullott avarban bogarak szorgoséletű mozdulásai sejthetők, s a ház falainál égberajzolódó ecetfák magánya, az egy tőből fakadó, ligetessé szaporodó ecetfák önkéntes magánya, hiszen nem szeretnek más növényeket maguk mellett látni, a tanyák köré bokrosodók magá­nya, ecetfák, érinthetetlen, büszkén álldogáló hatalmas, erős fáim, ott az udvar végénél, ahol csak azért tűrt meg apám keze, mert idejét más dolgokhoz lényegítette és az idő szelíd múlásával aztán tekintetébe beletartozónak láthatott, beletartozónak, pusztai életünk ismerőjének, mindentlátó, titokzatos, nyersfényű ecetfáim, siratom halálatokat, s a fehérvirágú orgonabokrokét is, amelyek úgy ontották be tenyérnyi ablakunkon a májust, hogy beleszédült anyám éneke ilyenkor az égnyi fénybe, és siratom a fűzfabokrokat is, az árokparton álló barátaimat, hiszen verébfészkeket rejtettek el nekem vörösfényű vesszős ágaik közé és ár­nyékossá simították a patakparti földet ha vizcsobogásra vágytam, mert szalagos szép hajamba belekapaszkodott a delelő napfény, s most szét- ágazottrajzú árnyékaik nélkül kihalt a kiszáradt patakmeder, s ti, égbeszálkásodó jegenyék, roppanó hajladozású áriások, ágaitok között néha a hold rakott fészket magának s a lehullott gallyak között pókhálót font az este, fakérgek, faháncsok, fatörzsek, ölfák, gyökerek, homokbakapaszko- dók, konok, erős, életetmegtartó gyökerek, szétszakíthatatlan kötődésű, a létezés mélybőljövő titkait ismerő gyökerek, a föld belsejében csorduló erő útját tudó, minden rögöt magukhozölelő gyökerek, gyökereim! Lándzsák a tűzben Acímben idézett képpel aTV2 lep­te meg a nézőket február nyolcadi­kén. Az egyik riportban az énekesnő szerint az opera szereplője „kétlán- dzsáttetta tűzbe”. Vajon miért? - kér­dezhette volna bárki. Talán el akarta égetni őket, vagy tüzes lándzsával szokás harcolni az opera képzelet­beli helyszínén? Nem, egyik sem igaz. A megoldást a beszélgetés to­vábbi része adta, amelyben kiderült, ez a szereplő nem bízott túlságosan abban, hogy egyik lehetősége mara­déktalanul megvalósul, ezért egy másikat is előnyben részesített. Ha nem akarunk ilyen bonyolultan fo­galmazni, legjobb, ha a közismert szólással élünk: kétvasattarta tűzbe. Ez a kovácsmesterségből a köz­nyelvbe származott szólás igen szemléletes, mivel kifejezi, azzal tö­rődik majd, amelyik több sikerrel ke­csegtet, hiszen - egy másik szólás­sal élve - addig kell a vasat verni, amíg tüzes. Szólásaink nagy része éppen az­zal szolgálja a nyelvi szemléletesség ügyét, hogy tömören idéz mindenki által elképzelhető vagy ismert képet a kevésbé szokványos helyzetben. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: egyszerűbben fogalmazunk és má­sok számára is egyértelművé te­szünk egy bevált nyelvi fordulattal valamit. A baj csak akkor kezdődik, ha két szólást összekeverünk, vagy eltorzítjuk az állandósult szókapcso­latokat. Mindkettőre számos példa akad nyelvhasználatunkban. „Most tették le a voksot az asztalra” - hang­zott el a múlt év december 6-án a Kossuth Rádióban. Itt három szólás keveredik, méghozzá nem is szeren­csésen. Ha valakire adom a vokso- mat, akkor azt a szavazatot nem az asztalra teszem. Az eredeti szólás je­lentése is ez: mellé állok, támogatom. A másik szólás szemmel láthatóan újabb keletű: leteszi a névjegyét, azaz valamivel észrevéteti magát. Van eb­ben az iménti mondatban még egy szólás: valamit fefesz az asztalra. Eza valami azonban sokkal kézzelfogha­tóbb a szavazatnál, de még a név­jegynél is, mert többnyire étel, enni­való. Ezt értették eredetileg akkor, amikor valaki valamit letett az asztal­ra, vagyis hozzájárult a közös étke­zéshez. Akad arra is példa, hogy ok nélkül, rossz helyen alkalmaz valaki egy nyelvi formát. Az a fordulat, hogy va­lami valamivel összecseng vagy egy­becseng talán a több harang együt­tes szavát jelentette egykor. Később gondolatokról lehetett ugyanezt állí­tani, főleg azért, mert ezeket hasonló szavakkal fogalmazták meg, vagy hasonló jelentésük volt. Ám amikor április 16-án a Kossuth Rádióban azt hallhattuk: „kutatási területünk töb- bé-kevésbé egybecsengett”, ha ér­tettük is, ugyancsak meglepődtünk. Itt már sem harangról, sem szavak­ról, sem gondolatokról nincs szó, ha­nem éppen a hormonkutatásról, amiben igaz, hogy a legtöbben járat­lanok vagyunk, annyit azonban sej­tünk, ez nem cseng. Egy nappal előtte hasonlóan a ki­módolt, keresett nyelvi formának esett áldozatul a rádióhallgató. A reggeli műsorban azt találta monda­ni a műsorvezető: „Gondolom, hogy nem csőre töltött tollal ülnek otthon, de azért elmondom a számlaszá­mot". Azt hiszem, igaza volt, persze nem úgy, ahogy gondolta. A magam részéről bátran kijelenthetem, soha életemben nem ültem sehol csőre töltött tollal, sőt, soha senkit néni is­mertem, aki hasonlót tett volna. A csőre töltött fegyver és az ezzel szí­nezett közlés számos esetben meg­állja a helyét, itt nem, mert ebben a formában nincs valóságalapja. Jobb, ha a tűzből a lándzsát, a toliból a lőszert kivesszük és megmondjuk, mit óhajtottunk közölni... DR. TÖTTŐS GÁBOR Az Élet és Irodalom áprilisi el­ső számában egy távol élő ma­gyar történész, bizonyos John Lu­kács érdekes eszmefuttatást közöl arról, hogy a XX. század egyik leg­nagyobb alakja és a II. világháború során a Brit Birodalom vezetője, Winston S. Churchill mennyire jó véleménnyel volt hazánkról. Ezt szívesen elhisszük a szerzőnek, hi­szen ő bizonyára olvasta Churchill „A második világháború” című mü­vének mind a hat kötetét, mely iro- dalmi(!) Nobel-díjat hozott írójá­nak. Magyarul ez csak két, igaz: vaskos, kötetre zanzásitva vehető kézbe. Ezekben éppen csak, hogy a „futottak még” címszó alatt sze­repelünk, egyébként világpolitikai jelentőségünkkel teljesen arány­ban. A több mint 1400 oldalra rövi­dített mű így is letehetetlen. Nem­csak szenvtelen tárgyilagossága, óriási adattömege, az előbbinek egyáltalán nem ellentmondó hu­mora, stílusa miatt, hanem mert va­lósággal sugárzik belőle az, hogy szerzőjének vérében volt a demok­rácia és a demokratikus gondolko­dás. Egy aprócska adalék az elő­szóból: „Mindvégig megtartottam azt a magam alkotta szabályt, hogy utólag csak olyan háborús és poli­tikai intézkedéseket bíráljak, ame­lyektől nyilvánosan vagy más hiva­talos formában óva intettem már annak idején is.” Akitől már messze hatalomra ke­rülése előtt óva intett, az Hitler Adolf volt. Ebben sosem ismert irgalmat, de sose vitatta ellenlábasa képes­ségeit. Valósággal jóserejű soro­kat írt, mintha már a mostani Öböl­háborút is előre látta volna: „Hitler a mi szempontunkból sokkal kedvezőbb megoldást vá­lasztott, mint amitől tartottam. A há­ború utolsó hónapjaiban bármikor megtehette volna, hogy átrepül Angliába és így szól: „Tegyenek velem, amit akarnak, de félreveze­tett népemet kíméljék meg.” Sem­mi kétségem afelől, hogy ő is a nürnbergi bűnösök sorsára jutott volna. A modern társadalmak er­kölcsi elvei láthatólag megkövete­lik, hogy a háborúban vesztes nemzetek vezetőit a győztesek ki­végezzék. Ez a jövendő háborúk­ban kétségtelenül arra fogja ösztö­nözni a vezetőket, hogy a legvég­sőkig folytassák majd a küzdelmet, mert akárhány emberéletet áldoz­nak is fel értelmetlenül, nem kell nagyobb árat fizetniük érte.” Churchill nem haragudott az el­lenségre, hanem elismerte. Legin­kább Rommelt, a legtehetsége­sebb német tábornokot .......egy o lyan német katona, akinek neve fennmarad a hadtörténeti évköny­vekben.” „...Nagyszerű katonajáté­kos volt... merészsége és elszánt­sága súlyos csapás volt nekünk, mégis megérdemli a tisztelgő sza­vakat, melyeket 1942 januárjában mondtam el róla az alsóházban, igaz, meg is kaptam érte a maga­mét a közvéleménytől: „Igen me­rész és ügyes ellenféllel van dol­gunk, sőt a háborús pusztítás kö­zepette is azt mondom, hogy nagy hadvezérrel... A modern demokrá­ciák komor háborúiban a lovagias­ságnak nem marad hely. A giganti­kus méretű, ostoba tömegmészár­lás elnyomja az elfogulatlan gon­dolkodást. Mégsem sajnálom, hogy elismeréssel szóltam Rom- melről, bármilyen divatjamúltnak számított is ez a gesztus, és ma sem vonom vissza szavaimat.” Ha volt valaki, akiről véleménye kezdetben lesújtó, de később - mi­helyt rájött a vele való bánásmód titkára - elismerőbbé változott, úgy az Sztálin. Nálunk sok iskolás ne­velkedett fel a sztálini zsenialitás jegyében. Feledve, pontosabban nem tudva azt, hogy Sztálinék még az őket ért német támadás előtti napokban is ontották az élelmi­szert és nyersanyagot: - a hitleri Németországnak. Churchill: „Szemlátomást sejtelmük se volt róla, hogy Hitler már több mint másfél éve elhatározta, hogy el­pusztítja őket... A háború többnyire ballépések sorozata, de a történe­lemben talán mégis példa nélküli az a hiba, amit Sztálin és a kommu­nista vezetők követtek el... Eddig önzőnek és számítónak minősítet­tük őket. Most ezenfelül még osto­bának is bizonyultak.” Később, személyes találkozásaik során, lát­va Sztálint, mint jelenséget, módo­sult a véleménye, de csak az elis­merés határáig. Az elismerés a szovjet vezető gyors felfogóképes­ségének szólt. Általában csak ak­kor engedett, ha keményen szóltak hozzá és erre Churchill természete szerint sűrűn kapható volt. Sztálin pedig nem szokott hozzá. Az akkor még jelentéktelen mel­lékszereplő, de Gaulle tábornok sem volt a kezelhetőség mintapél­dánya. Kétméteres alakjában vélte összpontosítani egész Franciaor­szágot, melynek jelene és jövője akkor a szövetségesektől, sőt sze­mélyesen Churchilltől függött. Gőgje tulajdonképpen imponált a jó humorú britnek, de ellenszenvük kétoldalú volt és maradt. A nagy szövetsége, Roosevelt, szellemiekben semmivel se maradt Churchill mögött. Sőt, talán mesz- szibbre látott. Kapcsolatuk közeli­tette a barátság határát, egymás iránti elismerésük kölcsönös volt, sőt néha a komikum határát súrol­ta. Amikor a béna Rooseveltet be­tolták Churchill szobájába, aki épp akkor lépett ki anyaszült meztele­nül a fürdőkádból, nem jött zavar­ba. Fürdőlepedőt terített maga kö­ré és „Nagy-Britanniának nincs mit titkolnia szövetségese elől!” fel­kiáltással aláírta a Társult Hatal­mak, a későbbi Egyesült Nemzetek alapító jegyzőkönyv tervezetét. Az elnök halálakor így írt: „Azokban a hosszú, iszonyú években, míg együttműködtünk, mindvégig döntő szerepe volt an­nak a viszonynak, amely e kivéte­les személyhez fűzött... Átmentem az alsóházba és., néhány monda­tos beszédben azt javasoltam, hogy most napoljuk el a vitát, s így tisztelegjünk nagy barátunk emlé­ke előtt. A parlament ekkor emlé­kezett meg külföldi államfő halálá­ról így...” Befejezésül néhány sor abból az üzenetből, melyet Churchill az őt megbuktató választókhoz intézett 1945. július 26-án: „Nekem már csak az a felada­tom, hogy kifejezzem mély hálámat a brit népnek, amiért ezekben a vészterhes időkben, míg érte tevé­kenykedtem, rendületlenül és szi­lárdan támogatott munkámban, és jóindulatának ezernyi megnyilvá­nulásával halmozta el szolgáját.” Távozni tudni kell. ORDAS IVÁN Chur­chill - kor- tár­sairól

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom