Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-27 / 98. szám

1991. április 27. NÉPÚJSÁG 5 A mi kis városunk, Szekszárd Megfelelő közvéleménykutatás hiján nem tu­dom eldönteni, hogy lapunk olvasói milyen mér­tékben kedvelik Tolnatáj című összeállításunknak ezt a bevezető oldalát. így a maga lovát dicsérő cigány módjára csak a saját véleményemmel hozakodhatok elő, mely kedvező. Az az érzésem, hogy kollégáimmal együtt szinte minden esetben a helytörténetírás valamelyik formáját műveljük itt, kinek-kinek a kedve, hajlandósága és természete­sen a választott helyszín, a téma adta lehetőségek között. Visszaemlékezvén jó néhány itt megjelent írásomra, már-már az önismétlés, tehát az unal- masság veszedelmétől is félek. Hiszen mindenki­nek bajos kibújnia a saját bőréből, így nekem a tör­ténelem és a statisztika iránti vonzalmamat véka alá rejtenem. Éppen ezért, most nem kezdem szo­kásom szerint a múlt felelevenítésével, vagy ép­penséggel a Szekszárd lélekszámára utaló szám­sorok közlésével. Nem mintha a helytörténeti tu­dás dolgában valami kiemelkedően jól állnánk Szekszárdon, hanem mert szeretnék felettébb szubjektív lenni. így egyáltalán nincs kizárva bár­milyen tévedésem lehetősége, ami ha előfordulna, természetesen nem tölt majd el örömmel, de az ol­vasó talán elhiszi, hogy jó szándékú lesz. Alább tehát amolyan magánkrónika következik. Kapcsolatom és kötődésem története egy város­sal, illetve városhoz, ahová 1964-ben tettem be először a lábamat és ahol immár 22 éve egyfolytá­ban élek. Öslakók és jövevények Egyetlen személy esetében a fentebb mondot­taknak csak alapos nagyképűséggel tulajdonít­hatnánk jelentőséget. Ez a „jövevény”-ség azon­ban a megyeszékhely lakói túlnyomó többségére jellemző, a nemzedékek óta itt lakó őslakosok már régóta kisebbségben vannak. Azt hiszem nem já­rok túl messze a valóságtól, ha a két lakosfajtában - akár cseppben a tengert - tükröződni látom a teljes magyar valóságot is. Végtére több, mint va­lószínű, hogy az Árpád apánk vezérletével bevo­nult néhány százezer honfoglaló ivadékai már régóta kisebbségben vannak Magyarországon. Mégis ők asszimilálták az itt voltakat és később ér­kezetteket, miközben persze maguk is változtak. Mi, későn jöttek például határozottan „elszekszár- diasultunk”, amit csak akkor kezdenék el szégyell­ni, ha egyértékü lenne a mucsaisággal. Amíg azonban hazánk legmucsaibb lelkületű települése és egyben vízfeje Budapest, az effajta szégyenke­zést nyugodtan mellőzni lehet. Az „elszekszárdia- sulást” tessék úgy értelmezni, hogy elég sokan, majdnem biztos, hogy a legtöbben, itt érezzük ma­gunkat otthon, amiből eleddig se nekünk, se a vá­rosnak nem sok kára származott. A helybéli látószög azonban mindig csalóka és ennek van veszélye éppen elég. Ezeket elkerülendő már elég régóta tervszerűen figyelem, hogy milyennek látják a mi kis városun­kat a nem idevalósiak, az idegenek? Más szemmel Vannak rendkívül derűs példák is. A 70-es évek közepe táján nekem adatott osztályrészemül, hogy idegenvezetőként kísérgethettem az időköz­ben ismét Chemnitzzé változott Karl-Marx-Stadt „Freie Presse” című óriás lapjának személyzeti osztályvezetőnőjét. Szokásom az újonnan jöttékét felvinni a Kálváriára, mert hiszek az első benyo­más erejében és abban is, hogy onnan a város szebb mint belülről nézve. A jelképpé torzított gi­gantikus szőlőtőke akkor még nem létezett. Az én germán vendégem végighordozta sok dioptriával erősített tekintetét a városon és aztán feltette pályafutásom egyik legmeglepőbb kérdését:- Mondja, kérem! Miért van itt ennyi templom? Felvilágosítottam a Remete-kápolna múltjáról, a reformátusok eklézsiájáról, a Béla téren az ország legnagyobb egyhajós templomáról, az evangéli­kusról és arról, hogy az Újvárosban lévőt egykoron egy bizonyos Franz Liszt látogatta, áhitatoskodási és orgonálási célzattal. Róla bizonyára hallott? Hallott és e bevezető után két hét alatt annyira sikerült fellazítanom, hogy az egykori Kis Kulacs­ban, NSZEP-tag létére régi Hitler-Jugend emlékei­vel traktált. Ez azonban már nem ide tartozik. Az el­ső benyomás azonban igen és ez többnyire jó. Részben a dombok festőién szép vonalának kö­szönhető, amin még a beépítések évtizedeken át kemény munkával elkövetett hibái se rontottak. A Mérey lakótelepre és a Kálvária oldalán lévő épü­letek vonalvezetésére gondolok. Amikor én 1964- ben idejöttem, a vasútállomásról - egészen más környezetben - bevezető platánsor éppúgy elbű­völt, ahogyan ma is. Ma a Sétakert, a Prométheusz park, az árkádositott Augusz-ház megmaradt kert­je, fel egészen a Béla térig minden ép érzékű láto­gatónak örömet okoz. Persze vannak a részleteket jobban megfigye­lők is. így azok, akiknek feltűnik, hogy bár a város- központban szinte egymást érik a szemétgyűjtők, az utcák, parkok, gyepek döbbenetesen koszo­sak. A bódésodásról már megoszlanak a vélemé­nyek. Én például szeretem, emberinek tartom, ha a kereskedelem egy része kiköltözik az utcák­ra, a vendéglátás udvarokba, kerthelyiségekbe, így például a vasútállomástól bejövét jobbra-balra látható, formatervezett kávézó és a zöldséges el­len éppúgy semmi kifogásom, mint ahogy a város­háza előtti kis bazár (épülete) ellen sincs. A „mű­velt nyugaton”, melyhez egyébként mindig tartoz­tunk és odatartozásunkat újabban fogcsikorgatva bizonyítani is akarjuk, ez a lehető legtermészete­sebb dolog. Grazi, párizsi, koppenhágai, sőt Hel­sinkiben látott példákkal egyaránt tudnék szolgál­ni. Ami persze az olyasfajta szégyenletes vityillók- ra, mint az 50-es bolt előtti - egyébként szép for­galmú könyvárusitó már nem vonatkozik.- Ugyebár ez egy nagyon gazdag kisváros? - kérdezte egyszer valamelyik vendégem. Közöltem, hogy semmi esetre sem nyomorta­nya, de mégis szeretném tudni, hogy mire alapítja feltételezését. A nagyon rövid szakaszon egymást érő bankokból, pénzintézetekből indult ki. Ahol ezekből ennyi van, ott egymást érhetik a milliomo­sok. Bár a kifejezés mögött mostanában más rejlik, mint gyerekkorom stabilpengő világában, azért közölhettem, hogy nem érik. A mi szemszögünk Hogyan látjuk mi, helybeliek kisvárosunkat? Né­mi túlzással azt is mondhatnám, hogy sehogyan. Az átlag szekszárdinak a város egészéről nincsen áttekintése, ami nem hiba, hanem tény. Faluhelyen bárki észreveszi, ha a harmadik, negyedik utcá­ban valaki új házat épít. Főleg ott, ahol fél tucat ut­cánál nincs is több. Bennünket a lakóhely-munka- hely-bevásárlás megszokott vonala szűklátókörű­vé tesz és ezt nem is lehet csodálni. A Tartsay lakó­telepen lakó háziasszonynak igazán bajos lenne felróni, hogy nem jár sétálgatni a Bottyán-hegyre, vagy a kórházzal átellenben lévő (nem tudom, hogy van-e keresztneve?) érdekes építésű új lakó­telepre. Már csak azért se, mert többnyire se ideje, se ereje sétálni. A már építése idején is korszerűtlen 160 laká­sosba, hála a jó bolthálózatnak, sokan járnak. De azt kevesen tudják, hogy ez az otromba tömb a Kálváriáról nézve valósággal felborítja a város egyensúlyát. Sajnos az építését elhatározó város- tervezők se néztek le a Kálváriáról... Ugyanilyen kevéssé fordultak őslakos helybe­liek tudásának kútfejéhez akkor, amikor még lehe­tett volna. És ezzel együtt megtakarítani a számta­lan elfeledett pince tömedékelésére fecsérelt mil­liókat, melyek a fecskefészek formájára épült dél­jemeni magasházakra emlékeztető lakótelepek sok épületének nemegyszer a puszta létét is fe­nyegették. Ennek kapcsán, noha futólag, bajos nem érinte­ni a város és vezetői kapcsolatát. A régi Szekszárd patriarchális viszonyairól barátom, az őskalos szekszárdi és immár néhaivá változott Letenyei Gyurka bájos legendákat tudott mesélni. A pat­riarchális viszonyokról azt hiszem ez mindig és mindenhol így történik, csakhogy ezek végérvé­nyesen megszűntek. Hosszú évekig szakmai köte­lességem volt a városi vb és tanács üléseiről tudó­sítani az ilyen írásaimat egymás kezéből ritkán té­pő olvasókat. Tanúsíthatom például, hogy Császár József idején a városi vb lokálpatriótái, ide értve az elnököt is, tele voltak jó szándékkal a mi kis váro­sunk iránt. Kezük azonban éppúgy megkötve, mint bármilyen más szervezeté. A tanácsülések megkezdése előtt rendszeresen külön tanácsko­zásra hívták a párttag tanácstagokat és ezzel min­den, a legszebb demokratikus formalizmussal megrendezett, szavazás eleve el volt döntve. A párttagok pártfegyelem alatt álltak, ugyanakkor a testület tagságának többségét képezték. A mosta­ni helyzetről nincsenek információim, de szemér­metlenség lenne a jó szándék hiányát feltételez­nem az ezúttal valóban választott önkormányzat tagjai részéről. Akiket persze nem a saját pártjuk, hanem a város lakossága választott, amit remélhe­tőleg (vagy minden bizonnyal?) szem előtt tarta­nak olykor maratoni tanácskozásaikon... Visszatérve a saját szemszögünkre, ebből bi­zony sok minden nem látható. Szekszárd például iskolaváros is, kevesen tudják. Naponta sok ezer ingázót vonz, mert ipari központ. Azt, hogy a vasú­ton túli terület valóságos raktárváros, magam se túl régen vettem észre, ami annak ellenére szé­gyenletes, hogy sose tartozott szakterületemhez és nem is érdekel az ipar. Könyvtára messze a me­gyehatárokon túl (például az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnél) jól ismert, akár csak a Művészetek Háza fővárosi és külföldi művészek körében. Szekszárdiak között gyanítom, hogy már mérsékeltebben, mert némi biztonsággal előre meg tudom mondani, hogy a különböző rendezvé­nyeken, kiállításmegnyitókon kikkel, általában ugyanazokkal sikerül találkoznom. Ugyanez a mú­zeumra is vonatkozik... Emberek között Bármely helyhez kötődéshez emberi kapcsola­tok kellenek. Nem a legbarátságosabb, sokak mértékadó véleménye szerint összeférhetetlen természetem ellenére ebben Szekszárdon sze­rencsém volt. Bár amikor évekkel ezelőtt az aláb­biakat megírtam az Élet és Irodalomban, Faragó Vilmos azt állította, hogy ilyesmi Pesten is előfor­dul, de én ma se hiszem. Kinézek az ablakomból és ha jobbról balra forgatom a fejemet, szabad szemmel láthatom majdnem tucatnyi kollégám, jó ismerősöm, netán barátom ablakát. Ha felmennék az X. emelet magasságában lévő háztetőre, ezt a számot már gyarapítani lehetne. Az utcán feltűnik, ha a nap ugyanazon percében ugyanazon a he­lyen nem látok ismerős arcokat, akikkel legalább bólintás-köszönés erejéig valamilyen kapcsolat­ban vagyok. Ami nem jelenti azt, mintha rendszeresen össze­járnánk. Életünk elembertelenedése a mi kisváro­sunkat se kímélte meg. A munkahelyi főnök- beosztott-kolléga kapcsolatok egyre ridegebbek­ké válnak. Tisztelet a bizonyára létező kivételek­nek, de én minden kákán csomót kereső szándék nélkül inkább az előbbiekre tudok példákkal szol­gálni. A panelházi lakásviszonyok különösebb vendégjárást nem engednek meg. Egyszerűen nincs hová leültetni őket, egy-egy ebédmeghívás még jó barátok közt is ritka, mint a fehér holló. Kár­tyapartikról már inkább tudok, de csak mástól, mert ez a szenvedély szerencsémre valahogy ki­maradt az életemből. Sajnos eléggé koros vagyok már ahhoz, hogy saját közhelyeim legyenek. Ezek egyike szerint „Egymás mellett élünk, de nem együtt", amit legfeljebb azzal lehet kiegészíteni, hogy esetleg rétegezetten. Ez viszont érthető, hiszen mindannyiunk örömére elmúltak már azok az idők, amikor nyakkendőt kötni éppúgy hiba volt, mint az, ha a gimnázium igazgatója nem elle­tőkanászok közt erősítette tömegkapcsolatait. Ez így persze túlzás, de kor-és sorstársaim bizonyára megértik mire gondolok. Nagy, felejthetetlen, vagy éppenséggel színes egyéniségekben azonban nem szűkölködik a vá­ros. Néhai Létay Menyhértre, Pataky Józsefre, Kaiser Istvánra, Kiss Istvánra és még sokakra nem szűntek meg emlékezni a közelijeik, vagy tanítvá­nyaik. Nyugdíjas evangélikus lelkész barátom írá­sait fordításban jobban ismerik a holland, finn, né­met és szlovén olvasók, mint a szekszárdiak - ez is helyi sajátság. Sokéves vágyam, hogy egyszer még rábírom Tischler Jánost kalandos élete tollba mondására. Ha ő valamikor a cigánysággal nem bontatja a várost, építeni se lehetett volna. Más a szőlők, tanyák, pincék világa. Itt mindenki barátságossá, kedvessé, vendégszeretővé és em­berivé válik. Azt persze csak az idegenek hiszik, hogy a szőlőbirtokosság merő természetszeretet és hobbi. Van mögötte jövedelemkiegészitési cél, egyáltalán nem akármilyen mértékben. Idejövete­lem hajnalán valaki azt mondta nekem, hogy akkor leszek befogadott Szekszárdon, ha tanyát veszek és telik kriptára az alsóvárosi temetőben. Előbbi szintig fél tucat éve már eljutottam, utóbbit nem ambicionálom különösebben. Legyen valami dolga az utódaimnak is.... ORDAS IVÁN FÉNYKÉPEZTE: KISPÁL MÁRIA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom