Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-23 / 94. szám

1991. április 23. NÉPÚJSÁG 5 Például: Gyönk Művház eladó Már fel sem kapja a fejét az em­ber, ha az apróhirdetések között művelődési házat kínálnak eladás­ra. Miért is lepődnénk meg, mikor a szakmabeliek szerint negyven éve nem volt ilyen rossz a magyar kul­túra helyzete a költségvetésben. Közben Wekler Ferenc képviselő az Országgyűlésben töröltetni akart az önkormányzati törvényter­vezetből minden olyan kötelez­vényt, amit nem támogat költség- vetési hozzájárulás. Tételesen a kultúrát is felsorolta. Szerencsére itt tévedett, hiszen a kulturális nor­matíva még létezik. Kérdés, mindez mire elegendő. A pénz körülbelül arra elegendő, hogy a jelenlegi tevékenység és az ezt kiszolgáló intézményrend­szer ne omoljon össze. Csakhogy még némileg ehhez is módosítani kellene a költségvetési törvényt. A megszavazott bérfejlesztésnek nincs meg a teljes kerete, a dologi költségek is nagyobb mértékben nőnek a tervezettnél, ráadásul a szabad átcsoportosítás lehetősé­ge sincs meg, csak a bérből a dolo­gi kiadások felé. Küldj el három munkatársat és ki tudót fizetni a vil­lanyszámlát! Természetesen nem állíthatjuk, hogy a közművelődés minden dolgozójára szükség van, vagy legalábbis nem feltétlenül bi­zonyos, hogy éppen a jelenlegiek­re. Pillanatnyilag tizenegyezer in­tézménynek huszonnégyezer munkatársa van. A matematikai képlet egyszerű, a művelődési há­zak, otthonok túlnyomó többségé­ben gyakorlatilag nincs lehetőség szakemberek elbocsátására. Éppen a kistelepüléseken a leg­rosszabb a helyzet. Például a két­ezer lelkes Tolna megyei Gyönk az elmúlt évben még körzetközpont volt, általános iskola, középiskola, könyvtár, művelődési ház, szóval a megszokott hálózat eltartása len­ne a feladat. Csakhogy az idei költ­ségvetésből kevesebbet kap ösz- szesen, mint amenyi korábban csak erre a területre jutott. A vég­eredmény: hatszázezer forint elvo­nás, ami gyakorlatilag a könyvtár halálát jelenti. Nagyon sok kistele­pülés adta fel a művelődési házak folyamatos működtetését. Általában pályázatot írnak ki a bérbe vételre, ahol a minimális tar­talmi tevékenység megjelölésén túl csak az a szempont, ki ígér többet. Vagyis, ha a bérbe vevő - durva például - „kukkoldát” kíván nyitni, de szombatonként pihennek a lá­nyok, és ilyenkor művelődési ház­ként várják a látogatókat, már meg­felel a követelményeknek. Sajnos azzal a következménnyel senki nem számol, hogy a művelődési te­vékenység kártyavárként omlik ösz- sze, és nem indítható majd újra, ha jobbak lesznek a körülmények. A lakosok szemében az az épület szombatonként is csak „kukkolda” marad. Természetesen a megoldás ke­resésére nem az épületből kell kiindulni, hanem a működési, tulaj­doni és pénzügyi kérdéseket kell tisztázni - miután a funkciót eldön­töttük. Sajnos, többpártrendszer­ben sem nézik jó szemmel azokat a polgári kezdeményezéseket, ame­lyek nem hajlandók egyik erő zász­lója alatt sem felsorakozni. Mégis elsősorban ilyen közösségi szol­gáltató intézményekké kell válniuk a művelődés eddigi otthonainak. Mondhatnánk erre, hogy akkor gondoskodjon a fenntartásról a polgárok szervezete. De amíg a magyar állampolgár az általa ter­melt értéknek húsz százalékát sem viszi haza bér formájában, addig igenis az állam társadalmi kötele­zettségéé a főszerep. Természete­sen elképzelhető, hogy a polgári körök magukra vállalnak részter- heket, ahogy erre már néhány he­lyen, például a főváros második kerületében, a Pasaréten van pél­da. De éppen azért, mert az ilyen helyi szerveződések jobban és ol­csóbban meg tudják oldani a fel­adatokat, Nagy-Britanniában az ál­lam természetesnek veszi támoga­tásukat. Anyagilag is. Mindez azonban nem segít a vál­lalati, illetve szakszervezeti fenn­tartású intézményeken. BárÓzdon létrejött az Olvasó Egyesület, amelynek tizenegy létrehozója vál­lalta, hogy a megcsappant össze­get a szükséges mértékben kiegé­szíti, ugyanez nem történt meg Ino- tán vagy Székesfehérvárott a Vi­deotonnál. Még szerencse, hogy néhány ágazati szakszervezet, így a bányászok és a vasutasok jelez­ték, szükségesnek tartják saját művelődési otthonaik fenntartását, esetlegesen még nagyobb költsé­gek mellett is. S bár eddig áltatás volt, ha pár­huzamos intézményrendszerről beszéltünk, sajnos nem zárható ki, hogy a jövőben a helyi társadalmi igények is ezekben a házakban je­lentkeznek majd - mert csak ezek maradnak. SZABÓ Z. LEVENTE Visszhang A kritika kritikája Elnézést kell kérnem, amiért zava­rom önöket, de felháborodva olvastam Wessely cikkíró kritikáját a Népújság­ban. Nem kimondottan azért háborgók, mert sok mindenben nincs igaza, de! és ez nagyon fontos, hogy ha nem nézek meg valamit, nem írhatok róla semmi­lyen kritikát. Tudniillik, nem tudom miről szól. Aztán meg bár én is szívesebben néznék jó kis vígjátékot, meg kalandfil­meket, de jobb híján megelégszem ezekkel a sorozatokkal is. Márcsak azért is, mert önmagukban véve sem rosszak, bár nem mindenki szereti őket, s mégis többet érnek, mint a politikai vi­taműsorok, amiket unok már, mert sem értelme sincs, sem változást nem hoz­nak, az „én anyagi helyzetemben". Egyébként is vegyük csak sorjában a kritikákat. Talán először azokat a gú­nyos szavakat nem kellett volna Brink­mann professzorról írnia. Lehet, hogy túl romantikus a film, de mégiscsak a meseszerű dolgokban oldódunk fel pont azért, mert az egyszerű valóság­ban nem teremtődnek számunkra ilyen helyzetek, sőt, a mindennapi megélhe­tési harc feltupírozza idegrendszerün­ket. Nagyon is jó, ha van hol ezt levezet­ni, főleg ha ez számunkra még kellemes időtöltés is, pihenés is. Vagy a Szom­szédokról amit Irt! Hadd cáfoljam meg. Nagyon is időszerű, mindennapi, valós történeteket hoz, s nem tudom miért rossz ez. Szerintem ennek is meg van a maga előnye a mi kis országunk számá­ra. Mennyi olyan dolog hangzik el ben­ne, amit sok ember nem mond ki, mert fél. Azonban ott hallja, s mivel egyetért vele, más mondta el helyette megnyug­szik, hiszen az a valaki „jól megmond­ta”, s máris „veszélytelenné" válik kör­nyezetére. Mi magyarok már csak ilye­nek vagyunk. De engedjék meg, hogy a Dallas sorozat kritikájával se értsek tel­jesen egyet. Hiszen nem minden Ewing családtag hanyag, henyélő, nem tud idejével mit kezdeni. Ez így hazugság. S bár abban igaza van a cikkírónak, hogy az egyszerű „csóró” is, ha gazdaggá válna ilyen lenne, mégis pont ezért sze­retik ők az ilyen filmeket. Mert számukra ott olyan dolgok történnek, amire vágy­nak, de vágyaik elérhetetlenek. Nem kell ezért sem lebecsülni sem elitélni azt, akinek a gazdagság meg­adatik, hiszen ön tisztelt cikkíró ugyan­azt cselekedne, mint az Ewing-ok. S már csak azért sem írnék én kritikát olyan műsorok ellen, aminek a hátrá­nyuk az előnyük is lehet, mert én nem néztem végig őket. Csalódnom kell a • cikkíróban, ha valóban ilyen a vélemé­nye, bár eddigi cikkjeit olvastam, s elis­meréssel adóztam neki. A mai lapban pedig a tolnai Duna-parti hintáról ol­vastam szomorúan. Mert ez így igaz, s félek, hogy hamarosan a példát követi más is, s nem lesz min hintázzanak gyermekeink. De nem ez az első, mert először a kis favonat tűnt el, a fajátékok­kal együtt, s csak ezután jött a hinta. Kabolai Istvánná Tévénapló Németh László emléke Kilencven éve született, 1901. április 18-án, s az évforduló jó alkalom volt arra, hogy megidézzük a század egyik legizgalmasabb tehetségét s elgon­dolkodjunk azon, mit jelent számunkra ma s talán holnap a hihetetlenül gazdag életmű, melyben ver­sek, színművek éppúgy találhatók, mint regények és tanulmányok. Mindig vitákat kavart, híveket toborzott és ellenfeleket, szenvedélyes olvasói éppúgy voltak, mint makacs elutasítói. A Nyugat novellapályázatán tűnt fel 1925-ben, s a nevezetes írás, a Horváthné meghal alig jelent meg a Nyugatban, azzal jelentkezik Osvátnál, a legendás szerkesztőnél, hogy a magyar szellemi erők organi- zátora akar lenni. Ez Osvátot zavarba hozta, el is hi­degült tőle, hisz organizátornak ott volt ő, aki ennek kedvéért az írásról is lemondott. Közben fáradhatatlanul dolgozik s csak csodálni tudjuk munkabírását, termékenységét. Fogorvosi rendelőt nyit, iskolaorvos, még házitanítóskodik is, regényt ír, tanulmányokat, a Nyugat újabb novellapá­lyázatára állítólag három nap alatt hét novellát ír, ami akkor is nagy teljesítmény, ha ezek nem ereje teljé­ben mutatják. Figyelme mindenre kiterjed, portrékat ír kortársakról, kritikákat, irodalomelméleti kérdé­sekkel foglalkozik, s már készül az Emberi színjáték címében is Balzacra emlékeztető regényfolyama, közben latinul, görögül tanul, sőt görögből érettségit is tesz, s 1932-ben megjelenik egyszemélyes folyó­irata, a Tanú. Érdeklődése a színház felé fordul, ezt is meg akar­ja hódítani. 1931-ben írja a Bodnárnét, amiről azt írja, hogy „régi értelemben vett feszültségeket kínál”, s talán ez legjobb darabja, még a VII. Gergelyt is be­leértve. A Villámfénynél jut először színpadra, 1938- ban, s később keserűen ír a bukásról, de ez talán túl­zás, ahogy túlzás „a színházi világ egyre növekvő el­lenségeskedése” is, mert a következő évben bemu­tatott VII. Gergelynek is volt sikere, ha nem is olyan, amilyent szeretett volna. Közben általános felhördü­lés: a Kisebbségben, amit ma is rosszallóan emle­getnek, végtére súlyos félreértés s teljesen indokolt volt Babits aggodalma. Mindig viták izzottak körülötte, a Szekfű-kritika éppúgy ellenérzést váltott ki, mint verstana, a kert- Magyarország gondolat vagy a szárszói beszéd, amit ma is különböző előjellel értelmeznek. A hábo­rú után valóságos megpróbáltatások érték, szabad­ságáért is aggódnia kellett, s amikor 1954-ben meg­jelent Petőfi Mezőberényben című drámája, olyan otromba támadás érte a Szabad nép-ben, amit csak Illyés tekintélye tudott kivédeni. De azután megbé­kélt vele a hatalom, s ő is a hatalommal, az újabb munkás évek pedig az életmű betetőzését jelentet­ték. Az évfordulóra a Mathiász panziót vette elő a tévé, amit 1982-ben készített, kitűnő szereplőkkel, Ádám Ottó. A dráma Németh kedves gondolatának változata: a kis közösség hogyan válik megtartó erővé, amely­ben kibékül minden ellentét s mindenki megtalálja boldogságát. A boldogságot azonban nem szabad kispolgári értelemben venni, nem a vagyon boldogít, hanem a szellem gazdagsága, a közösen végzet munka öröme. A gondolat többször visszatér, néha kifejezetten didaktikusán. Itt egy váratlan öngyilkos­ság mozgatja meg a drámát, nem igazán szerencsé­sen, mert motiválatlan, hiányzik a belső indok. Köz­ben a szereplők emelkedetten társalognak életről, munkáról, tisztességről s Németh drámáinak ereje elsősorban a szép, mindig jól hangzó dialógusokban van. Minden nagy életműnek vannak áringadozásai, ez alól Goethe sem volt kivétel. Németh László fél könyvtárnyi munkássága most mintha hullámvölgy­ben lenne, az új olvasói nemzedék számára idegen regényeinek szigorú erkölcse, zártsága. Az olyan darabot, mint Az utazás, valószínűleg soha nem veszik elő, de méltánytalanság lenne ebből a szempontból ítélni róla. Tanulmányainak fénye nem kopott meg, s a koríz­lés bármennyire változzék is, az olvasó mindig tud meríteni ebből a mesebeli bőségből. CSÁNYI LÁSZLÓ Színázi sarok Rendezőasszisztensek között A Pécsi Nemzeti Színház gyakori vendég megyénk városaiban. A társulat színész tagjait közönsé­günk megjegyzi. Ám akadnak a ku­lisszák mögött olyanok, akik nélkül az előadás nehezen születne meg. Ilyenek például a rendezőasszisz­tensek. Egy mondatban úgy foglalható össze az ő munkájuk, hogy minden olyan feladat, ami nem művészi azt le kell venni a rendező válláról. A színészek munkájának egyezteté­se a legfontosabbak közé tartozik. Az ilyen feladatok végzését általá­ban olyanok vállalják, akik a szín­házi munka megszállottjai, szerel­mesei és életre szóló tervük a szín­házhoz köti őket. Olyan munkahe­lyi státus a rendezőasszisztensi, ami átmenetileg nagyon alkalmas, hogy mindent tudjon, lásson, hall­jon, ami a produkcióhoz szüksé­ges, de az igazi hivatás mégis a szí­nész, vagy rendező pályája. Ditzendy Attila és Krizsik Alfonz is hasonló véleménnyel van az asszisztensi munkáról. Ök mind­ketten fiataloknak számítanak. Szakmának tekintik mindazt amit az asszisztenseknek végezni kell, bár nincs intézményes képzése te­vékenységüknek. Ditzendy Attila huszonhét éves, a havi fizetése ki­lencezer forint. Pedagógus diplo­mával a zsebében állt a színházhoz és rendező szeretne lenni. Krizsik Alfonz tíz éve van a pályán, har­minchét éves. Tisztában van ké­pességeivel, lehetőségeivel. Jó hangulatú, közösségi munkákban szeretne részt venni a Pécsi Nem­zeti Színházban. Tudja, hogy alkata kis, közepes, becsületesen megoldható karak­terszerepekre teszi alkalmassá. A többi az időn múlik.- dkj ­Könyv: A televízió háza tájáról Egy kiállítás margójára M. Zoscsenko: Napfelkelte elett Az orosz irodalom jelesebb képviselői­ben mindig nagy hajlandóság élt arra vonat­kozóan, hogy a lehető legmélyebbre szánja­nak az emberi lélek feneketlen kútjába. Ezt Európában idővel kezdték orosz népi saját­ságként felfogni, nem figyelve arra, hogy ha igaz, úgy pompásan összefér vele a legem­bertelenebb tettek elkövetése is. Az Eu­rópa Könyvkiadó a múlt év végén egy nálunk alig ismert nevű szerző, Mihail Zoscsenko fenti című művét jelentette meg. A szerző ez­zel a könyvével maga szolgáltatott okot ar­ra, hogy hazájában valamikor közismert ne­vét állami és főleg pártsegítséggel lepje el a feledés homálya. Személyesen Zsdanov rontott neki, „kispolgári pipogya fráternek” nevezte az írót, müvét pedig dilettánsnak, erkölcstelennek, aljasnak, művészietlennek és a néptől idegennek. Ilyen jelzőhalmaz a szovjet kritikai életben fizikai halált is ered­ményezhetett, Zoscsenkot csak az írószö­vetségből zárták ki, a „Napfelkelte előtt” pe­dig negyvenéves késéssel jelent meg. Érdemes volt megjelentetni. Műfaja meg­határozhatatlan. A mélyen depressziós író kedélybetegsége révén már-már a halál kü­szöbére jut, amikor vakmerő öngyógyítási kísérletbe kezd. Az ő véleménye szerint ugyan elsősorban Pavlov feltételes reflex el­mélete nyomán, de a valóságban elsősor­ban freudista önelemző módszerekkel ki­nyomozza azokat a gyermekkori traumá­kat, melyek betegségének kialakulásához vezettek. A felismerés ténye magában hor­dozza a gyógyulás lehetőségeit. Emlékké­peit rövid novellácskák füzérében villantja fel, kötetlen, csapongó, oldott emlékképek formájában. Ezeket itt-ott tudományos, vagy legalábbis egy müveit ember által elér­hető tudományossági fokú eszmefuttatá­sok szakítják meg. A volt első világháborús cári százados, akit többszörösen kitüntettek a fronton, tes- testől-lelkestől az új hatalom hívének vallja magát. Szavakban, mert a szöveg semmi­lyen különösebben pozitív ilyen irányú érze­lemről nem árulkodik. Zoscsenkóban egyébként sem tengenek túl az érzelmek. Mintha csak olvasta volna Stendhal mondá­sát: „Nem kifogásolok és nem helyeselek: megfigyelek. Ennyi a kérlelhetetlenség.” Zsdanov véleménye természetesen tömény ostobaság volt, de a nagyhatalmú lélekdik- tátor abban nem tévedett, hogy az író nem volt az ő emberük. Kötetét N. Goller Ágota elemző tanulmánya és ami ritkaság, dr. Bu­da Béla pszichológus szakmai kiegészítése rfr<a. ORDAS IVÁN Egyesek és mások Az 1 -es csatorna új keddi sorozata Amit az Árnyékkötőkről tudhatunk Máté Gyula válaszol Ünnep lesz minden májusi kedd este, mert a tévé megújult 1-es csatornáján igazi remekműveket kínálnak: a híres francia filmrende­ző Claude Lalouch Egyesek és má­sok című hatrészes filmjét. A zene­szerző sem más, mint Michele Leg- rand, aki már a Cherbourgi eser­nyők című film muzsikájával belop­ta magát szivünkbe. A szereplő- gárda is kivételes. Ritkán találkoz­hatunk tévéfilmsorozatban ennyi nagy névvel: Robert Hossein, Nico­le Garcia, Gerardine Chaplin, Da­niel Olbryczki, Fanny Ardant (Truf­faut nagy sztárja), Macha Merill, Francis Husten, Jacques Vilieret, Raimund Pellegrin, Jean-Cloud Brialy, Jane Caan. S sok-sók a ki­válóság még az epizódszerepek­ben is. Hogy csak egyet említsek közülük, láthatjuk sorukban Konsztantyin Szimonovot, akinek - természetesen - a Várj reám című verse is elhangzik.- Ez a művészfilm - mondja Gyu­la Zsuzsa tévészerkesztő -, hagyo­mánytörés a keddi sorozatok törté­netében. Először tíz évvel ezelőtt láttam a filmet. Akkor egyetlen jele­netsor miatt nem tudtuk átvenni. Ez arról szólt, hogy a Moszkvai Nagy­színház, a Bolsoj szólótáncosa nem tér haza a vendégszereplés­ről, átlépi a korlátot, eldobja a bú­csúztatáson kapott virágcsokrát, s nem a hazainduló repülőgépre száll, hanem a szabadságot vá­lasztja. így tehát le kellett monda­nunk a filmről, nem vehettük át. De nekem nagyon tetszett és azóta is nagyon sokat gondoltam rá. Most tíz év elteltével nagyon nehéz volt Gerardine Chaplin megszerezni a filmet, mert időköz­ben másé lett a forgalmazói jog. Nyomoznunk kellett és sokáig kér­déses is volt, hogy sikerrel járunk- e. De most nagyon boldog vagyok, hogy ennyi év után ez a film végre magyar közönség elé kerül. A történet ugyancsak szövevé­nyes, időközben pedig három ge­neráció életét fogja át. 1937-ben kezdődik, igy századunk legizgal­masabb időszakát kísérhetjük fi­gyelemmel négy - amerikai, fran­cia, német és orosz - család életén keresztül. Ami összeköti őket az az, hogy valamennyien művészek és a sors kiszámíthatatlan akarata foly­tán a II. világháború éveiben a Fo- lies-Bergeres, a párizsi mulató színpadára keverednek. A német tiszt zongoraművész (őt alakítja Olbryczki), megszálló katonaként jut el Párizsba, az amerikai jazz-ze- nés pedig mint a felszabadító sere­gek tagja. A mulató bárénekesnője a francia zsidólány, akit férjével együtt lágerbe visznek. Síró, pár hónapos csecsemőjüket sikerül az egyik utolsó francia állomáson ki­tenni a sínek mellé, pólyájában le­velet, aranygyűrűt és pénzt is rak­va. A kisfiú megmenekül, egy pap neveli fel. Az orosz szereplők ter­mészetesen balett-táncosok. A film érdekessége még, hogy a gyerekeket ugyanazok a színészek játsszák, mint a szülőket, s termé­szetesen ők is találkoznak, csak ők már az algériai háború idején. Mivel a szerzők nem csupán kü­lönböző családok történetét kíván­ták megjeleníteni, hanem átfogób­ban a világtörténelem sodrában vergődő egyéni sorsokat, az ábrá­zolás eszközrendszere is eltér a szokásostól. Merészek a vágások, szavak helyett a képi utalások be­szélnek. Általában lesz tehát más ez a film, mint ami eddig a soroza­tokban megszokott. A képek, a ze­ne, a balettek viszik a cselekményt, a muzsika és a látvány mellett a narrátor szövege csak kommentál. A hatrészes sorozat legutolsó da­rabja már nem szövi tovább a törté­netet. Az előzőekből idéztei részlete­ket. Ritka élményként még a forgatás kulisszatitkait is a közönség elé tárja, láthatjuk munka közben a rendezőt, a világosítót, a jelenetre készülődő szereplőt és hallhatjuk, mint minden részben végig Raval Boleróját és Legrand csodálatos dallamait. JÓZSA ÁGNES A Bonyhádon élő, alkotó Máté Gyula elektrografikáiból rendezett kiállítást a Mécséi Fotóklub Pécsett a Szent István tér 6. számú épület­ben. Az elektrografikáért alakult az Árnyékkötők elnevezésű folyóirat.- Mi a lap rövid története?- Az Árnyékkötők elektrogra- phic art - kezdi válaszát Máté Gyu­la - az első olyan vállalkozás Kö- zép-Kelet-Európában, amely az elektrografika - mint viszonylag új - művészeti irányzattörekvéseinek népszerűsítését vállalja. A lapot négy magánszemély, Dárdai Zsu­zsa, Szász János, Tenke István és Zsubori Ervin alapította. Azon túl, hogy ez a negyedévente megjele­nő, fénymásolón sokszorosított lap nemzetközi és magyar elektrogra- fikus művészet fóruma kíván lenni, elméleti szakemberek írásainak is helyet ad, ami e témában születik. Máté Gyula legújabb grafikája- A kiadással, szerkesztéssel kik, hogyan foglalkoznak?- Az alapítók szerkesztik, a ki­adásért a Cserépfalvi Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Kft. vállal­kozott háromszáz példányban, A4- es formátumban, átlagosan 50 ol­dalon jelenik meg, és körülbelül harminc grafikát közöl a kiállításis­mertetők, műkritikák mellett. Szólni kell még a Fény-Árnyék Művészeti Egyesületről, mint szellemi mozga­lomról, ami az Árnyékkötők kezde­ményezésére alakult 1990 márciu­sában. Ennek eredeti célja a fény­árnyék művészeti problematikával foglalkozó, bármely művészeti ág­ban tevékenykedő alkotók össze­fogása, kiállítási alkalmak megte­remtése, külföldi kapcsolatokkal együtt.- A pécsi kiállítás élménye mel­lett milyen személyes sikerről ad­hat számot?- Április másodikén keltezett le­vél érkezett hozzám Franciaor­szágból, a Magyar Műhely szer­kesztőségéből. Értesítettek, hogy a június 20-án megjelenő 80. Ma­gyar Műhely-ben négy elektrogra- fikámat közölnek, ehhez kérnek életrajzi adatokat. Ugyancsak a nyáron lesz Műhely-találkozó Szombathelyen. Ez is előbbre viszi majd ügyün­ket a közönség felé, mert mind szé­lesebb körben juthat az elektrogra­fika nyilvánossághoz. D. K. J.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom