Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

10 Népújság 1991. április 20. Egy kiállítás mellé „Találkozásaim Szabó Ivánnal” Interjú: Mözsi Szabó Istvánnal Szabó Iván szobrászművész al­kotásaiból rendezett kiállítást Szekszárdon a Babits Mihály Mű­velődési Központ, melynek meg­nyitóján Mözsi Szabó István festő­művész mondott köszöntő szava­kat. Ő idézi emlékeit az Érdemes és Kiváló Művész címmel is kitüntetett szobrászról, a vele való találkozá­sokról:- Az első ilyen alkalom a bajai Móricz Zsigmond népi kollégium­ban volt, 1947 tavaszán, amikor „Sej, a mi lobogónkat fényes szel­lők fúj-”...ták. Ekkor, ott láttuk ven­dégül Muharay Elemér együttesét, amelyben Szabó Iván is táncolt. Ide nekünk műsort hoztak, injekcióz­ván a népi kultúránkat, mint szépen induló „derékhadunk” lehetséges forrását... Második találkozásunk a Képzőművészeti Főiskolán történt, de ő szobrász volt, tanár, én pedig festőnövendék... A harmadik talál­kozás a vásárhelyi nyári művészte­lephez kötődik, ami aztán évekre meghatározta egymáshoz való vi­szonyunkat.- A vásárhelyi, az alföldi képző­művészek csoportosulását nem fogadta egyértelmű elismerés.- Mielőtt erre pontosan válaszo­lok megemlítem, itt éreztem meg Szabó Ivánról először, hogy azok közé a „likastarisznyás pedagógu­sok” közé tartozik, akiknek előre- gyártottan likas a tarisznyája, azért, hogy kipotyoghasson belőle amit gyűjtött, szórhasson mások szá­mára... A vásárhelyi képzőművé­szeti élet mozgatója kezdetben Szabó Iván. Házuk is volt abban a vá­rosban, köré tele­pültek a fiatalabb generáció tagjai. Azon álmodoztunk, hogy milyen is le­gyen a holnap ma­gyar képzőművé­szete.- Említsél né­hány nevet közü­lük!- Csohány Kál­mán, Kajári Gyula, Novák Lajos, Sze- merédi Miklós, Szurcsik János, Vecsési Sándor, Bazsonyi Arany, később Németh József, Szalay Ferenc, Hézső Fe­renc, akik hirtelen eszembe jutnak.- Megfogalmazta valaki, valami­kor, mit is tűzött a zászlójára Vásár­hely azzal, hogy ott képzőművé­szeti életet indított?-Valahogy magától értetődő volt számomra, hogy miként a muzsi­kának, a képzőművészetnek is kell lenni anyanyelvének és szóljunk rajta. Amint a vásárhelyi arculat mind karakteresebbé vált - és most kanyarodok vissza első felve­tésedhez - a magyar képzőművé­szet történetében szinte példátlan hangerejű szóbeszéd, kiabálás, mutogatás, csaholás kísérte. Jobb oldalról acsarkodóit az európai­ság, bal oldalról az internacionaliz­mus, közben a karaván haladt. Amikor a Tiszatáj hasábjain tetemre hívták a vásárhe­lyiséget, megszó­laltatva a legilleté­kesebbeket, pró­bálják megfogal­mazni egysége­sen, mit is akarnak Hódmezővásár­helyen, ez nem si­került. Bennem azt fogalmaztatta meg, mivel szá­mon kérték a nem­zetköziséget, hogy mi az a nem­zetköziség? A nemzetek közötti kapcsolat, ami fel­tételezi a nemzeti létet. Az európai­ság számonkérői- nek azt válaszo­lom, hogy a mo­zaik sokszínű kőből áll. Tehát nem kell sem keleti, sem nyugati orien­táció, vagy másolás, mert ha min­den egyforma lesz, akkor a mozaik nem mozaik. Európának megvan a lehetősége, hogy minden nációja egy-egy színt hordozzon és ezek­től lesz színgazdag Európa mo­zaikja. Ennek kötőanyaga lehet a tole­rancia egymás őszinte munkálko­dása iránt.- A népi, nemzeti kultúra gyöke­reinek tápláló ereje Szabó Iván al­kotásaiban is tetten érhető.- Muharay Elemér mellett egyik harcosa a néptáncmozgalomnak. Ha szoborlovainak táncoló mozgá­sát említem, azt gondolom eléggé tanúskodnak emellett. A szekszárdi kiállításon bemuta­tott plasztikái, plakettjei azt a bor­zongást idézik, amit egy Sinka-bal- lada, egy népdal, József Attila Ódá­ja, Radnóti Miklós eklogái adhat­nak. De akik nem tudtak aggódni Nagy László sorával, hogy „ki viszi át a szerelmet", nekik üzenem Sza­bó Iván nevében, egy méltatlanul elfeledett lírikusunk Palágyi Lajos, a századforduló tájékán született soraival: „Magyar! Ki honát megveti és mindent ami nemzeti mind egyre szid, mind egyre mar, Ó az még nem nemzetközi, csak rossz magyar.” DECSI KISS JÁNOS FOTÓ: ÓTÓS RÉKA Lipicai Azok a hatvanas évek Divatban vannak a hatvanas évek. Az öltözködésben, a hajvise­letben, a slágerekben, de még a művészetekben is. Mégis kicsi a valószínűsége, hogy a Magyar Nemzeti Galéria pusztán divatból rendezte volna meg nagyszabású, a hatvanas évek magyar művésze­tét áttekintő kiállítását. Nemcsak képzőművészeti kiállí­tással állt elő a galéria, hanem a korszak egészét felidéző bemuta­tóval, a hatvanas évek teljes körű dokumentálásával. Összegyűjtöt­ték az évtized eseménykrónikáját, a történések vizuális - fotódoku­mentumait, a szóbeli visszaemlé­kezéseket, a hivatalos és a nem hi­vatalos művészeti élet tényeit - el­sősorban a további kutatások cél­jából. Mindezekből a dokumentu­mokból terjedelmes katalógust ál­lítottak össze, amely a legkülönfé­lébb szempontok alapján dolgozza fel a korszak gazdasági, politikai, tudománytörténeti, művészeti je­lenségeit. A feltárás izgalmához vagy akár a katalógushoz képest a Rejtett dimenziók című kiállítás akár sze­rénynek is tűnhet - véli az egyik rendező, Beke László, aki Horváth Györggyel, Dévényi Istvánnal és Nagy Ildikóval közösen vállalkozott e fontos kultúrtörténeti esemény létrehozásához. Háromszáz négy­zetméter kiállítási terület állt ren­delkezésre mindössze, és leg­alább annyi kihagyhatatlant ki kel­lett hagyniuk, mint amennyit bevá­logattak. Koncentrált anyag került a közönség elé, s olyan, ami nem volt látható az elmúlt húsz év folya­mán. Kétszáz műtárgy - festmények, szobrok, grafikák -, a korszak fő­művei úgy kerültek egymás mellé, hogy a sorrendiségből új össze­függések mutatkoznak. Például Kondor Béla repülőmodelljei és Megyeri Barna függesztett szobrai között nehéz nem észrevenni a rej­tett összefüggést. A válogatás mű­vekre, a ma is maradandónak ítélt jó művekre koncentrál. És nem zár ki egy művészt sem, az akkori kul­túrpolitikai elismertség okán, de ugyanígy nem lehet oka a jelenlét­nek pusztán az akkori ellenzéki­ség, háttérbe szoritottság. A hatvanas években már életmű­vel rendelkező művészek - Kassák Lajos, Anna Margit, Korniss Dezső, Martyn Ferenc - néhány képével indul a kiállítás. Hogy aztán a het­venes-nyolcvanas években kiala­kult értékrend szerinti vezető mű­vészek, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Kondor Béla, Ország Lili, Deim Pál alkotásai tűnjenek fel. És, hogy megjelenjenek az új értékelés sze­rinti új generáció legjobbjainak - Jovanovics Györgynek, Bálint Endrének egyáltalán nem szokvá­nyos művei. Tetten érhető e kiállításon az európai művészet folyamatainak és eredményeinek korabeli ma­gyarországi integrálása. Hiszen - és ez ezúttal markánsan érzékel­hető -1963-64-ben a magyar mű­vészetben igen erős informel, ta- siszta, absztrakt, expresszionista áramlat volt jelen. Hogy 64-66-ban megjelent az új absztrakt nemze­dék (Stúdió-kiállítás), és az évtized végére felbukkant a hard edge, a hiperrealizmus és a minimal art. S 1966-ban már happeninget is ren­deztek Magyarországon. Jelentős vállalkozás a Nemzeti Galériáé, mert ilyen nagyszabású dokumentáló, elemző, értelmező kiállítást - leszámítva a székesfe­hérvári múzeum korszakértékelő húszéves kiállításfolyamát - kor­társ művészetről nem rendeztek még Magyarországon. KÁDÁR MÁRTA írás közben (Horthy.) Egyszer láttam, a komáromi hídon rúgta- tott át fehér paripán, a bécsi döntés után. Meg kell hagyni, impozáns jelenség volt, túl a hetvenen is stramm férfi, csak az a tengerészhacuka, amihez fe­hérló is tartozott, volt bizarr, ha nem éppen nevetsé­ges. Horthy ekkor már - 1938-ban vagyunk - meg­szilárdította hatalmát, biztonságban tudhatta magát a budai palotában, s bár később tagadta, dinasztikus terveket forgatott fejében. Pedig Ferenc József egy­kori szárnysegédjét, aki 1917-ben ellentengernagy lett, a véletlen emelte ki a hatalomért tülekedők kö­zül, s a kormányzói méltóságnak sem voltak komoly történeti előzményei. Miután 1919. augusztus else­jén lemondott a kormányzótanács, előbb Peidl Gyula alakított kormányt, majd Friedrich István, miközben Szegeden is volt kormány, Horthy pedig Siófokon szervezte a fővezérséget. Pártok merültek fel az is­meretlenségből, s tűntek el, Friedrich ismételten megbukott, utána Huszár Károly lett a miniszterelnök - elhanyagolható tények -, de Horthy hívei ügyesen manővereztek a zűrzavarban, s 1920. március else­jén a nemzetgyűlés megválasztotta ideiglenes ál­lamfőnek. Ekkor még törten beszélt magyarul, országról, népről ködös fogalmai voltak, Ferenc József ol­dalán csak a reglama volt fontos, ami az alattvaló számára azt jelentette: Maul halten, pofa be, a pa­rancsnoknak ennél többet nem is kellett tudnia. Az országos kavargásban a pártok tehetetlenek, a kor­mány hatalma névleges, Horthy látszik a kisebbik rossznak, s a nemzetgyűlés már 1920. augusztus elején kiterjeszti a kormányzói jogkört, ami később tovább bővül, a 30-as évek végén már királyi sérthe­tetlenséggel jár. Lassan az arisztokráciának az a ré­sze is elfogadja, amelyik eddig csak fölkapaszkodott condottierit látott benne, mint a keszthelyi Festetics Tasziló herceg, akit végre meglátogathatott. Ekkor már valóban „főméltóságú úr", így ismeri az ország, a kósza pletykákat is csak halála után hitelesítik a ta­núk, mint Zadravecz tábori püspök, aki a „világjáró tengerész"erkölcsének tudja be nőügyeit. Főleg egy Jákó Margit nevű színésznőt emleget rosszallóan Zadravecz titkos naplója, aki azzal kérkedett, hogy Mikinek szólíthatta a kormányzót. Ferenc József egy korlátolt hivatalnok buzgalmá­val napestig körmölte az aktákat, mint „népei atyja”, mindenről tudni akart, csődbe is vitte a monarchiát. Horthy csak uralkodni akart, kivételes alkalmakkor ereszkedett le a nép közé, mely nem az ő népe volt, nem emlékszem, hogy valaha is így emlegette volna az ország lakosságát. Joga sem lett volna hozzá, idegen volt, éppúgy, mint eszményképe és gazdája, Ferenc József. Szíve mélyén megmaradt snájdig tisztnek, gáláns volt a nőkkel, jól ülte meg a lovat, a lapok pedig időnként előzékenyen közölték fotográ­fiáját, amint vadászik vagy Kenderesen teniszezik. A várban időnként garden partyt rendezett, melyen - fénykép őrzi - ott volt Serédi hercegprímás, a kálvi­nista Ravasz püspök s néhány zsidó is, a pénzarisz­tokraták sorából. A bakák azt énekelték, „Horthy Miklós katonája vagyok”, minket a főméltóságú úr feltétlen tiszte­letére tanítottak, s a lapok, miközben a miniszter- elnökökről gyilkos karikatúrákat közöltek, a kor­mányzóról csak szépet írtak. Rendben is lett volna minden, a Horthy-család diszkréten viselkedett, az pedig mindig jótékonyan hatott, amikor szép hitvese, Purgly Magdolna, nyomorenyhítő akciók jótékony angyalaként megjelent a misera plebs, az együgyű nép körében. El lehetett volna így élni akár száz évig is, csak hát nyakunkon volt a világtörténelem, ebből pedig Horthy nem készült a hadapródiskolában. Hitler hatalomra jutása után mindenki látta a sűrű­södő felhőket, de egyelőre senki nem hitta viharban. A politikusok állandóan úton voltak, Rómától Londo­nig loholtak, de Berlint nem lehetett kikerülni. A nyu­gati hatalmak szentül hittek abban, hogy a béke fenntartható, azzal sem törődtek, hogy Hitler hazu­dik, s az is történelmi tény, hogy Csehszlovákia fel­osztásában Franciaország és Anglia is segédkezett. Mit kell tennie egy kis országnak a közeledő vesze­delem láttán? Bethlen okos volt és ravasz, s mindvé­gig ott maradt Horthy közelében, 6 azonban nem ér­zékelte a német fenyegetést, akkor sem, midőn a ka­landor Gömbös, régi szegedi embere, a számos le­hetséges rossz közül a legrosszabbat választotta. A többit tudjuk. Horthyt, akit csak saját hatalma érdekelt, gyorsuló sebességgel sodorták az események, s amikor ki akart térni, már régen késő. 1944-ben sokfelé lehe­tett látni egy képet, mely őt ábrázolta, egy hajó kor­mánykereke mellett, idézve az „otrantói hős” hajdani dicsőségét. De a hajó - a költészetben visszatérő jelkép - már régen léket kapott, a kapitány ezt sem vette észre, csak állt a kormánykerék mellett, bízva szerencse­csillagában. Pisztolylövés dörren az éjszakában, olyan, mint vészjel, hangjára a távoli falvakban is összerezzen­nek: Teleki Pál szorította homlokához a fegyvert. Horthy ott lépdel a temetési menetben, s most már ez a sorsa, a gyász, családjában, az országban, vég­telen hómezők temetetlen halottjai között, kremató­riumok füstölgő kéményei árnyékában. Hol vagyunk már attól az időtől, amikor diadalmasan belovagolt Pestre? A legfőbb hadúr belebukott a történelembe, mert az államférfi - minden államférfi! - felelős tet­teiért és mulasztásaiért. A Donnál elpusztított ma­gyar katonákért, hatszázezer lemészárolt magyar zsidóért, a felperzselt országért. És saját magáért is, mert a romok őt és övéit is maguk alá temették. Zadravecz István, a meglehetősen ingatag jellemű püspök, azt írja titkos naplójában, Horthyné állan­dóan rettegett a jövőtől, attól félt, hogy egy nap a Vár ablakán hajigálják ki őket. Látnoki szavak, mert dics­telenül hurcolták el őket annak a Hitlernek katonái, akitől Horthy tartott is, bár tisztelte is. Tragikus sors, de semmivel nem tragikusabb, mint azé a bakáé, akit ő hajtott ki a harcmezőre. Most az a hír járja, hogy hamvait hazahozzák. Miért ne? A honi föld türelmes a halottakkal, Rákosit sem veti ki magából. De Horthy esetében csak a snájdig katonatisztre érdemes emlékezni, én is tanú­síthatom, hogy jól ülte meg a lovat. A történelem előtt azonban ez kevés. A többit pedig jobb nem bolygat­ni. CSÁNYILÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Ragozgatunk Ami a külföldi számára külö­nös, abba mi beleszületünk, s ez nyelvünk ragozási rendsze­re. Azt lehet mondani, hogy már az általános iskolába kerülő gyerek tisztában van a legfőbb sajátosságokkal, amelyekhez tanulmányai során alig-alig jön némi új ismeret. Mindössze né­hány ponton kell tudatosítani, javítani a nyelvhasználatot ah­hoz, hogy közel teljessé, töké­letessé váljék. Az utolsó, kiemelt szó talán jelzi: ez az alak különösségé­ben csak a magyar nyelvre jel­lemző, az ikes ige sajátos for­mája, amely helyett a köznyelv­ben gyakran áll a váljon forma. Ez, ha nem is egészen helyes, még mindig jóval kisebb vét­ség, mint amikor az iktelen ige kap - jogtalanul és érdemtele­nül - ikes ragot. A Magyar Nemzet március hatodikén a következőket írta harmadik ol­dalán: „a külügyi bizottság hét­fői rendkívüli röpgyűlésén való­ban felvetődött, hogy a bizott­ságban tett látogatásra esetleg sor se kerüljék, de a diplomá­ciai programba mégis beleke­rült”. A két vétség szembeötlő: a tett befejezett, végrehajtott cselekvés jelzője lehetne, de mivel ez nem valósult meg, csu­pán tervezték, helyette a teendő lett volna a helyes. A kerüljék vi­szont nem létező alak, mert az ige egyes szám harmadik sze­mélyben kerül, nem kerülik, a szabályos, hibátlan alak a ke­rüljön lett volna. Azt szokták mondani, aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul: aki nem tudja teljes biztonsággal hasz­nálni az ikes igéknek ezt a for­máját, inkább maradjon a talán kevésbé előkelőnek érezhető, ám mégis helyesebb ragnál, így elkerülheti ezt az észrevét­len csapdát. Másutt viszont a ragozás na­gyon is észrevehető csapdáiba lépnek bele. „És ezek a régi re­ceptek használódnak-e?” - kérdezték tavaly december 28- án a Kossuth rádióban. Látszó­lag szabályos a ragozás, de a visszaható ige értelme nem en­gedi meg ezt mégsem: a recep­tek nem önmagukat használ­ják, hanem mi használjuk őket. Ha pedig használódnak, akkor annak csak egy formája van: elhasználódnak, elkopnak, megsemmisülnek vagy kor­szerűtlenné válnak. Ugyancsak a Kossuthon hangzott el a Világóra műsorá­ban egy mondat, amely szintén a visszaható igék rossz hasz­nálatát mutatja, noha az ellen­kező végletet. Az országok a rádió szerint azon gondolkod­nak „Adósítsák-e el magukat Irak javára” - legalábbis a már­cius harmadiki műsor szerint. Ez kacifántos szerkesztés telje­sen idegen a magyar nyelvtől. Ahogy nem szokás azt monda­ni ’mosom magamat’, helyette a ’mosakszom’ járja, itt is célsze­rűbb lett volna a visszaható igé­vel élni. Az adósít nem azt jelen­ti, amit mondani akartak, ha­nem azt, ’adóssá tesz’. Az adó­sodik, eladósodik pedig azt, ’valakinek az adósává válik’. Itt még azt sem lehet tudni, vajon nem az ellenkezőjéről van-e szó? Elképzelhető az is, hogy azon gondolkodnak, vajon te­gyék-e adósukká I rákot. A ragozás azonban nemcsak ilyen esetekben hívja föl magá­ra a figyelmet. Ha valaki be akarja rekeszteni a vitát, nem akarja meghallgatni a további érveket, az mondja divatos szó- használattal: ne ragozzuk to­vább. Elég suta kifejezés ez, ráadásul felidézhet bennünk egy humoros intelmet is: nem­csak hirdetni kell az igét, ha­nem ragozni is. Lehetőleg per­sze helyesen. DR. TÖTTÖS GÁBOR Muzsikusok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom