Tolnai Népújság, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-16 / 88. szám

1991. április 16. NÉPÚJSÁG 5 A parasztház öltözete Hímzéskiállítás a budapesti Néprajzi Múzeumban Magyar származású bécsi professzor Néprajzot, nyelvet kutat A nyelv nem a kultúra maga, hanem egy nemzeti kultúra kifeje­zése - vélekedik Gaál Károly, a bé­csi egyetem tanára. - A kultúra pe­dig sohasem mozdulatlan, minden társadalom, nemzedék alakítja, formálja. Akár úgy is, hogy közben a kultúra hordozói elvesztik a nyel­vüket. Mint az a tizenkétezer egy­kori magyar uradalmi cseléd, aki szétszóródva most a majorkultúra német nyelvű letéteményes. így történt ez Burgenlandban, ahol a magyarok „leszoktak” nyelvükről, mert a falujukon kívül nem tudták használni. (Most éppen felértéke­lődőben van a magyar nyelv gaz­dasági okokból és a politikai hely­zet miatt.). A néprajznak éppen az átmeneti formát, a kultúra változá­sait kell tetten érnie. Gaál Károly igen sok megpróbáltatás után lett előbb a bécsi egyetem lektora, majd docense, aztán az osztrák és európai néprajz professzora, a néprajzi intézet tanszékvezetője.- Milyen út vezetett idáig?- Gyerekkorom óta vonzódom a néprajzhoz. A kecskeméti reformá­tus gimnáziumban Csikós Tóth András tanárom ismertette, sze­rettette meg velem ezt a tudomány­ágat. Az egyetemen Viski Károlytól tanultam európai szellemet. A há­ború idején a németek letartóz­tattak, és zsidómentésért haláltá­borba hurcoltak. Sikerült meg­szöknöm, s visszatértem az egye­temre. Ott dolgoztam két évig. Újabb deportálás következett, ezúttal 1947-ben Kecskeméten. Ott már múzeumban dolgoztam, aztán Kiskunfélegyházán és Keszt­helyen voltam múzeumigazgató. 1956-ban tá­vollétemben a keszthelyi for­radalmi ta­nácselnökévé választottak, amiért később halálra ítéltek Ez elől mene­külve Auszt­riában, Svéd­országban, az NSZK-ban voltam segédmunkás, szállodai portás, egyetemi kutató.- Mikor kezdett Ausztriában nép­rajzi kutatásokba?- 1961-ben kaptam engedélyt, hogy egy magyarlakta faluban, Al­sóörsön néprajzi kutatásokat foly­tassak. Egy hétre terveztem a mun­kát, és három évig maradtam ott. Ma­gyar, német, horvát néprajzi, nyelvi gyűjtéssel, feldolgozással teltek napjaim. Hiszen mindig is a magyar és a szomszédos népek kultúrája ér­dekelt Gaál Károly most gyakran jár Ma­gyarországon. A közelmúltban jelent meg könyve Királydinnyébe léptem címmel. A kötetet abban a Kecskemét környéki termelőszövetkezetben mu­tatták be, amely apja egykori birtokán gazdálkodik. (A könyv honoráriumát az erdélyi menekültek segélyezésére ajánlotta fel.) Kutatómunkájának teljes dokumentációját Vas megyének aján­dékozta, ezért Szombathelyen díszsír­helyet jelöltek ki számára. De Gaál Ká­roly, akinek felmenői között van Gaál György, az első bécsi magyar nép­rajzkutató, szerencsére még tevé­keny. Mégis azt mondja: „magyar va­gyok, halálomba ide akarok visszatér­ni...”. (K. M.) A ház a magyar paraszti szó- használatban azt a szobát jelöli, amelyet állandóan készen, tisztán tartanak a vendégfogadásra. Ez a helyiség - a tisztaszoba - arra is hi­vatott, hogy mindenkor hirt adjon a család nőtagjainak kézügyessé­géről, a környék himzésváltozatai- ról, sőt a család anyagi helyzetéről is. Minél több a felhalmozott, csakis itt használt díszes párna és terítő, annál gazdagabb a család; és an­nál „értékesebb” az eladósorban lévő lány, hiszen az itt felsorakozta­tott varrott, hímzett textilek az ő ke­ze munkái. Magyarország viharosnak mondható történetével függ össze, hogy a kiállításon látható művek jó része nem mai, hanem a régebbi történelmi határok szerint tagozó­dik. S az is, hogy tulajdonképpen alig válik el a szigorúan vett népi hímzés, a gazdagabb rétegek var­rott textiljeitől. Látható a kiállításon - amely Budapesten őszig tart nyit­va - olyan szobabelső, amelyet „Vagdalásos” hímzés. Tata (Ko­márom megye, 19. század eleje.) 1932-ben kelengyeként kaptak, es a közelmúltban fényképeztek úszódon, a Duna mentén, az egyik legjellegzetesebb hímzőhely, Ka­locsa szomszédságában. A katoli­kus Kalocsa erőteljes színvilágával szemben itt a református szellemi­ség uralkodik. Itt a fehér hímzés alatt pasztellszínű, atlaszszövésű selymet használnak. A tiszta szobában általában két ágy van, a díszesebb mindig az ab­lak felöli. Ennek párnáit, csak bizo­nyos oldalán, a szemlélő felőli ol­dalán hímezik vagy csipkézik gaz­dagabban, s ez a mintázat jól jel­lemzi a magyar népművészetet. (A kiállításon több, jól használható hímzésminta-leírás kapható a nagyközönség számára, amelyen az adott minta öltése megtanulha­tó, mintája leolvasható.) A kiállítás legrégebbi darabja ugyancsak szálánvarrott, növényi díszítésű párnahéj 1674-ből, való­színűleg halotti párna volt. A díszí­tés többnyire növényi minta, ritkán állat- vagy emberábrázolás. Ez utóbbi kedves példája egy 17. szá­zadi recebetét: a bibliai Abrahámot ábrázolja, amint fiára, Izsákra súj­tana a pallos, s a védelmező angyal is megjelenik a háttérben. A figyel­mes kiállításrendezők melléállítot­ták a valószínű előképet: Benedet­to Montagne grafikáját, ugyaneb­ben a témában és kompozícióban a 15. századból. Korábban a szövött anyag szer­kezetéhez igazodtak a hímzések, később ettől függetlenül alakították a motívumokat. A hímzések gyak­ran készültek korabeli hímzőköny­vek alapján, ezek az Európa-szerte elterjedt motívumgyüjtemények valósággal megihlették a hímzőket, és a kiállításon ékes példákat lá­tunk különböző ábrázolásaikra. Ezek a bizonyítékoka népek közöt­ti örökös kapcsolódásokra. TORDAY ALÍZ Élmény a képernyőn Filmsoroza t-kritikák A klinika Brinkmann professzor nyugdíjba ment. Az­nap este sokat ivott, fáradt is volt, így csak há­romszor tette magáévá a csodálatos Krisztát. Később Kriszta bekukkantott a gyerekszobá­ba. - Mennyi lehetőség az apró kezeknek! - szólt szeretettel, mikor látta, hogy csemetéje mozsártörőnek használja a kristályvázát. - Csak nem az igazgyöngyeimet aprítod drága­ságom? - kérdezte, s egy csókot nyomott a szorgos picur feje búbjára. A ház előtt sportkocsi fékezett. A prof fia jött meg, tizennegyedik feleségével. Szerelmes volt, mint egy kollégista, takarodó után. Elme­sélte a legújabb pletykákat. Hogy a főnővér meg a műtős fiú a bonckamrában stb.... Poharak kerültek elő, koccintottak, éltették a nyugállományú apát. A házvezetőnő hastáncot lejtett a márványasztalon. A férfiak olykor meg­kívánták... a következő üveg keritésszaggatót. Boldogok voltak mindahányan, kacarászni kezdtek. Ez eleinte jól esett nekik. Hajnaltájt viszont már határozottan ingerelte őket a szakadatlan röhögés. Úgyhogy kollektive betértek a kliniká­ra. A zárt osztályra. Dallas Hála Istennek a Dallas című filmsorozat egyetlen epizódját sem láttam. Ez persze nem gátol meg abban, hogy kritikát írjak róla, hisz olyasmi nem történhetett a képernyőn, ami a műelemzést befolyásolhatná. A Dallas című produkció - gondolom - Dal­lasban játszódik. Dallas Amerikában van, az USA gazdag ország, ergo: a dallasiaknak is van mit a tejbe aprítani. Ebből arra következtetek, hogy a sorozat kulcsfigurái előkelő, unatkozó emberek. (Megjegyzem: a csóró krapekok is unatkozókká válnának, ha megtollasodnának. Dallasban is és Nyíregyházán is. Csakhogy ne­kik pillanatnyilag robotolni kell a betevőért. Rit­ka az olyan fickó, aki akkor is tud magával mit kezdeni, ha nincsenek kötelezettségei.) A film főhősei tehát, mert ráérnek, keresik az élet örömeit. Nem az értelmét - az idegesítené őket! - hanem az élvezhetőségét. Úgy vélem, sokat száguldoznak, ragyogó autókon, partykat rendeznek, ahol igyekeznek hanyatt dönteni egymás hitveseit, a hölgyek pedig meglovagol­ni egymás férjurait. Ez hellyel-közzel sikerül - ha nem tévedek s olykor még örömük is telik benne. Feltu pi rozott veszekedések, féltékenység i je­lenetek tarkíthatják a műsort. Alkalomadtán ta­lán egy-egy pisztoly is eldördül (megfélemlítési, gyilkossági, öngyilkossági szándékkal), hisz náluk, szabad országban, szabad fegyvervise­lés honol... Ilyesmiről „szólhat" a Dallas című filmsorozat. A jövő héten újra megnézheti! Szomszédok Horváth Ádám neve, személyisége, ember­sége garantálja a sikert. Ha valaki, akkor ő ké­pes arra, hogy családregényt (családok regé­nyeit) képernyőn, élvezhető módon megjelenít­sen. Ő, aki a reklámfilmtől az operáig már min­den műfajt kipróbált, mint rendező. Persze a teleregény rólunk szól, így aztán kri­tikusan szemléljük. Ha szemléljük. Akinek filmsorozat-iszonya van - mint mos­tanában nekem is -, az hajlamos egykalap alá venni a szirupos és a reális történeteket, s az „adott" napokon csak jobb híján kapcsolja be a tévét. Szomszédok, 102. fejezet. Az előző 101 epi­zódot elmulasztottam megnézni. Persze hazug­ság lenne azt állítani, hogy foszlányai nem jutot­tak el hozzám. Az ilyen nagy tetszési indexű so­rozatok - mint a Szabó család kalandjai, az Isaura szerelmei, az Onedin kapitány balhéi szárazon és vízen, vagy a Rózsaszín párduc vi­szontagságai - kikerülhetetlenek. Velünk él­nek, betolakodnak az ember tudatalattijába. Ezúttal nem bántam meg, hogy bekapcsol­tam a Junosztyot. Nagyjából ismertem már a szereplőket (a Tenkes kapitányát meg a többie­ket), s határozottan élveztem a cselekményt. Mert volt. A sorozatnak ugyanaz a hibája, ami a bája: a fanyar értelmiségi humor. Mindenki „egyfor­mán” szellemes, a nyomdásztól az orvosig, a diáklánytól, a nyugdíjas öregúrig. És sehol egy butácska bigott tánti, egy éjszaka tusoló hab­leány, egy megkövesedett marxista vagy egy vi­tézkedvű Fidesz-harcos. Ezek az ízek még hiá­nyoznak a teleregény menükártyájáról. Talán nem bánnák meg a Szomszédok, ha nyáron vi­dékre utaznának! WESSELY TV-napló Vers, de kinek? Gyakran mondogatják manapság, hogy a vers elvesztette régi je­lentőségét, zaklatott korunkban az embereknek nincs idejük arra, hogy verset olvassanak, amit egyébként Tóth Árpád is a lélek balga fényűzésének nevezett. Tény, hogy ma kevesebb verset olvasnak az emberek, a kisasszonyok se másolják könyvükbe kedvenc költemé­nyeiket, az élet józanabb lett, s hasznosabb pénzt számolni, mint verslábakat. De az is igaz, hogy értetlen, sötét erők harcolnak a vers ellen, igyekeznek lejáratni még a költőket is. A minap az egyik újság alpári, fasiszta jelzőkkel illette egyik legnagyobb költőnket, a hetvenéves Somlyó Györgyöt, a kereszténydemokraták Heves me­gyei elnöke pedig József Attilát „egy nemzetietlen szégyenrezsim há­zi poétájának” nevezte. Szerencsére az elnök úr nem lehet jártas a magyar irodalomban, egyébként másokat is kitessékelne a pant- heonból, például Petőfit, aki nemcsak a királyokat akarta fölakasztani, hanem a minisztereket is, Kossuthon kezdve a sort, amint józan meg­fontolással írta Aranynak. Költőietlen korban élünk, vélik sokan, de a mi korunk semmivel sem költőietlenebb, mint bármelyik a történelem során. S ha mégis így lenne, annál inkább szükség van mindennapi versünkre, mert mit ér az a kor, amelyik száműzi életéből a verset? Egy nap azért jut még a költészetnek, s a tévé is, bár édeskeveset tesz a költészet népszerűsítéséért, megemlékezett József Attila szü­letésnapjáról. A telefonos játék balul sikerült, s azt mutatta, milyen gyatrán állunk versismeret terén. A jelentkezők, mintha lottószelvényt töltöttek volna ki, találomra mondtak be neveket, s olyan verseknek sem tudták a szerzőjét, amelyekről úgy gondoltuk, közismertek. Még Weöres Ma­jomországának kivételes humora is idegen volt. Az esti műsor vendégei arról beszéltek, mit jelent számukra a vers. Vegyes vendégkoszorú volt, még Habsburg doktor is megszólalt s hallhattuk a kazánkirályt és a pénzügyminisztert is, igazán meggyőző azonban a filmrendező-képviselő Kosa Ferenc volt, aki azt mondta, öngyilkos az a nemzet, amelyik megfeledkezik géniuszairól. A szerkesztő Farkas Katalin személyesen válogatott, s így voltak a műsornak emelkedett pillanatai, de olyanok is, amelyek nem hatottak meg. Áhítattal láttuk és hallgattuk Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost, Sza­bó Sándor nagyon szépen mondta Babitsot, Latinovits Adyt, a Márai- próza nagyon szép, de nem illett ide, még kevésbé Kisfaludy Sándor somlói rémtörténetének részlete, amit Cserhalmi György nem is jól mondott, mert mindenképp érzékeltetnie kellett volna, hogy ez az a bizonyos Himfy-strófa, amiről minden verstanban szó esik. Háromnegyed óra vers, ez is valami, talán néhányaan közelebb ju­tottak ahhoz a csodához, amit úgy hívunk: magyar költészet. Társasutazás 1984-ben az egyik utazási iroda társasutat szervezett Auschwitzba és Birkenauba, az egykori fasiszta haláltáborokba. A résztvevők jobbára hajdani táborlakók voltak, akik negyven év után látni akarták szenvedésük színhelyét. Erről szól a film, amelynek szereplői a társasút résztvevői. A rendező Gazdag Gyula beérte a történelem­mel, igaz, mit is tehetett volna hozzá? A film nem jó és nem rossz, a történelem iszonyata önmagáért beszél, jelző nélkül, a megrendülést kínálja és a részvétet. Rövid epizód: a lengyel idegenvezető darálja a haláltábor történe­tének bemagolt szövegét, úgy, mintha egy vár vagy palota építéséről beszélne. Gyorsan leintik, a résztvevők nem kíváncsiak erre, mi pedig szorongva gondolunk arra, hogy szenzációra éhes korunkban Euró­pa szégyene is csak helyszín, egy turistaút valamelyik állomása. Szegény Dénes Gimnazista volt, amikor először megkeresett, természetesen ver­seket hozott. Néhány meg is jelent a Népújságban, de nem voltak igazán jók, azok sem, amiket később Debrecenből küldött, ahol az egyetemet végezte. A későn érők sorába tartozott, nehezen találta meg a hangját, ezért is kísérletezett stílussal, műfajjal. Két éve lehet, hogy utoljára találkoztunk, Hévízen, népes társaságban. Ekkor már Keszthelyen lakott, ha jól emlékszem, felesége kedvéért költözött oda. Körülöttünk zajos írótársak, mindenki hangos volt és sokat ittunk, a svájci házigazda, aki magyar verseket ír, nem sajnálta a bort. Évek óta nem találkoztunk, megörültünk egymásnak, jóllehet nem voltunk barátok, s azon se csodálkoztam volna, ha fölhozza hajdani fanyalgásomat. De ez meg sem fordult fejében, ifjúkori zsengéit maga sem tartotta sokra. Csegey Dénes Keszthelyről beszélt, moz­galmas életéről, politikáról. Keszthelyről nekem is van emlékem, bő­ven, ezeket szembesítette saját jelenével, tárgyilagosan, ahogyan író kezeli a valóságot. Halkan beszélt, előzékenyen, tolakodás nélkül, az­zal a tudatos udvariassággal, ami a diákot is jellemezte, amikor beko­pogott hozzám a szerkesztőségbe.- író vagy- mondtam neki, amiben némi szemrehányást is érezhetett, s mentegetőzött, hogy a politika csak kitérő az életében, feladat, amitvál- lalnia kellett s később kétszeresen fog kamatozni, egyébként éppen most fejezett be egy regényt, mondta, ami már nyomdában is van. A re­génynek azonban nem volt sikere, elvbarátainak sem tetszett, sajnálkoz­va írtak róla, s ez az őszinteség azért volt rokonszenves, mert a sikeres politikussal szemben voltak kíméletlenek a barátai.- Nem sajnálod feladni írói függetlenségedet? - kérdeztem ké­sőbb, de azt mondta, nem adott fel semmit, s a politika is lehet hivatás. „Fogsz még tőlem olvasni tisztességes írásokat” - tette hozzá, én pe­dig minden jót kívántam neki. Hévízen sokan voltunk, a kavargásban eltűnt szemem elől, még csak elbúcsúzni sem tudtunk. S most végleg elment, búcsú nélkül, íróasztalára borulva találtak rá, holtan. íróhoz méltó halál? íróhoz a halhatatlanság méltó, de ez sem rajtunk múlik. Mit vitt magával sze­gény Dénes, ezt sem tudjuk meg soha. A politika nélküle zajlik tovább, az elmaradt műveket azonban senki nem írja meg helyette. Jóvátehe­tetlen. CSÁNYI LÁSZLÓ Színházi sarok A tetovált rózsa Tíz perc Fazekas Istvánnal A Pécsi Nemzeti Színház me­gyénkben is sikerrel adta elő Tenesse Williams: A tetovált ró­zsa című színjátékát. A darab cselekménye valahol a Mexi­kói-öböl környékén játszódik, egy szicíliaiak lakta kisváros­ban. A főhős, Serafino Della Rosa csinos, középkorú asz- szony.aki babonás vallásossá­gában minden válaszért a szűzanyához fordul. Szereti férjét, aki kamionsofőr és ba­nánt fuvaroz, de a banán alatt valószínűleg kábítószert, vagy fegyvert csempész. Ennek lesz áldozata. A férj nem jelenik meg a színen, de tudjuk, hogy mel­lén egy tetovált rózsa van és ilyet tetováltat a csaposlány is magának, akivel viszonya van, sőt később felbukkan egy má­sik fiatal sofőr, aki megismeri Della Rosát és közelebb kerül­ve hozzá, maga is rózsát teto­váltat a mellére. Ezt a szerepet Fazekas István játsza:- A darabnak nincs semmifé­le célirányos mondanivalója - kezdi Fazekas István -, éppen ezért, mint az életben, ebben is sok mély gondolat húzódik, amit meg kell hallani. Fazekas István amatőr szín­játszóból lett hivatásos művész, aki egy-egy stúdió légköréből, a Radnóti Színpad produkciói­ból, a televízió asszisztensi fel­adataiból tanulva, építkezve ju­tott a veszprémi színházhoz. Azt remélte:- ...vidéken kicsit jobban fi­gyelnek egymásra az emberek, de ma már ez sem biztos. Vi­szont közben meggyőződéses vidéki színész lettem. Nem sze­retek Pesten lenni. Ott nevel­kedtem, de nekem az a város kicsit sűrű. A tájolást, azaz a színház nél­küli városokban való szerep­lést kedveli. Az utazás közben olvasni, pihenni egyformán tud.- Úgy tűnik, mintha a színmű­vészetre kevésbé volna szük­ség - mondja - egy-egy szín­ház nem a produkciója révén jut címoldalra az újságokban, hanem botránynak minősített dolgai miatt. Például a veszpré­mi színház, ahova most készü­lünk vissza feleségemmel együtt. Nem értem, miért éppen ebben a városban és színház­ban öltött ilyen méreteket a bot­rány, amikor ennél lényegesen botrányosabb vezetőcserék történtek más színházaknál. Lehet, hogy az a színház túlsá­gosan jó helyen van? Elképzel­hető, hogy komoly befolyású embereknek, komolyabb szán­dékai voltak a színházzal, ami ily módon nem jött létre. Fazekas Istvánt szerződés köti Veszprémhez, de a pécsi színházi évadot jónak tartja, maga és felesége szemszögé­ből. Jónak annyit számít egy évad, hogy kedves kollégák között, jó hangulatú munka zaj­lik. Ilyenre számít a soron kö­vetkező veszprémi években is. DECSI KISS JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom