Tolnai Népújság, 1991. március (2. évfolyam, 54-75. szám)
1991-03-23 / 69. szám
10 Népújság 1991. március 23. Nem szükséges minden operát eljátszani Ütő Endre színháza ütő Endre A demokráciát most tanuló, ízlelgető társadalmunkban ma még nem túl gyakori jelenség, hogy egy intézmény élére éppen azt az egyetlen belső embert nevezzék ki igazgatónak, akit erre munkatársai a legalkalmasabbnak találnak. Ez történt a közelmúltban a Magyar Állami Operaházban: az igazgatói posztra pályázók közül a színház társulata egyértelműen Ütő Endrét választotta, s a minisztérium - tiszteletben tartva a tagság döntését - kinevezte a művészt az Operaház igazgatójává. A dalszínház művészei, dolgozói természetesen nem véletlenül álltak Ütő Endre mellé. Ö volt az, aki a korábbi években szakszervezeti vezetőként a legeredményesebben, olykor szinte erőszakosan tudta képviselni a tagok érdekeit, a belső vezetéssel szemben. Ez pedig nemegyszer idegeket próbára tevő vitákba, kilátástalannak látszó csatározásokba sodorta az ötvenhárom esztendős énekest.- Ön gyakran hangoztatta: az Operaházat a mindenkori magyar államnak kell eltartania! Ismerve gazdasági gondjainkat, gondolom, felkészült arra, hogy ezután az eddigieknél is keményebb harcokat kell majd vívnia.- Nagyon jól látja ezt. Valóban felkészültem a legnehezebb viaskodá- sokra. Hiszen - mint tapasztaltam - akadnak, akiknek az sem természetes, hogy az Operaháznak és szerves részének, az Erkel Színháznak kizárólagos állami tulajdonban kell maradnia. Még erről is hallottam nem pontosan körülírt, ködös mondatokat egyes felelős vezetőktől a minisztériumban. Az Operaház esetében bármilyen privatizáció teljesen elképzelhetetlen. Mi egyébként szívesen lemondanánk mindenféle állami szubvencióról, szívesen válnánk ön- kormányzattá, ha tízszeresére emelhetnénk a jegyárakat. (Ezzel a jelenlegi helyzetben egy csekély béralapnövelés mellett még mindig csak szerény nyereséget érnénk el.) Amíg azonban az állam nem tudja az állampolgárok zsebébe tenni azt a pénzt, ami kulturális igényeikhez szükséges, addig ezt oda kell adnia az irodalomnak, a képzőművészetnek, a színházi és zenei életnek. Ez alapvető feltétele egy európai államnak, s ez nem szorul bizonyításra.- Sok bírálat érte az elmúlt években az Operaház repertoárját. Főként régi adósságokat emlegetnek...- Először egyenesbe kell jönnünk a művészi és gazdasági szervezettség tekintetében. A csökkentett premierszámban pedig operakülönlegességekre végképp nem gondolhatunk. Egyébként sincs semmiféle zeneesztétikai alapon álló elképzelésem. Számomra egy kedves kínai író, Liu Tang - akinek sok könyvét őrzöm a polcaimon - azt írja valahol: nincs olyan könyv a világon, amelyet feltétlenül el kell olvasni. Nos, szerintem ez áll az operára is. Nem szükséges minden operát eljátszani. Tudom, vannak például századunkban született nagyszerű operák, melyek bemutatása mindeddig szóba sem jöhetett nálunk, Schönberg, Penderecki művei, de egyelőre fontosabbnak tartom a magyar operák színre vitelét. Szerintem egyébként is kevésbé lényeges, hogy mit adunk elő, inkább a minőségre, a feltételek megteremtésére kell nagy figyelmet fordítanunk.- Úgy tudom, azt is tervezi, hogy az Operaház az eddiginél szorosabb kapcsolatot tart majd a vidéki opera- társulatokkal, sőt a külföldi operaházakkal.- Azt hiszem a szegediekkel eddig is sikerült igen harmonikus együttműködést megvalósítanunk, főképp Gregor József révén. Ehhez hasonló jó kapcsolatot szeretnék létrehozni a többi vidéki társulattal is. És - mint a minisztériumban is elmondtam - szükségesnek látom, hogy például a bécsi Staatsoperrel is olyasféle szellemi kapocs kössön össze minket, mint annak idején, a Monarchiában. De persze más európai vagy tengerentúli operaházzal is jó volna ezt megvalósítani. Portlanddal, a göte- borgi színházzal talán már az 1991-92-es évadban létrejön ilyesféle kapcsolat, közvetlenül a két társulat között, tehát nem államközi szervezésben. Ezek kiépítése a jövő kérdése még, de bizonyosan sokat segít ebben majd a nemrég újjászerveződött Budapesti Operabarátok Egyesülete is. Szomory György írás közben (Hírünk a világban) Macaulay, az ismeri angol történész azt írja, hogy a magyar nyers, heves, elnyomóival szemben türelmetlen, ugyanakkor bátor, nagylelkű és tiszta szívű. Még a szabadságharc előtt vélekedett így, az 1840-es években, arra az időre emlékezve, amikor a nemesség a harcias Nagy Frigyessel szemben Mária Terézia mellé állt A kép végtére hízelgő, de kérdés, ilyenek vagyunk-e? Egyébként is, alkalmas-e néhány jelző arra, hogy megbízható képet adjon egy népről? Úgy mondják, a francia könnyelmű, az olasz szenvedélyes, a német alapos, az angol hűvös. De az ilyen jellemzésnek nincs sok alapja, könnyű megcáfolni. Shakespeare hőseiben végzetes szenvedély lobog. Dante aprólékos gonddal építi fel a túlvilágot, Descartes-tól idegen a köny- nyelműség. Goethe módszerességét a kielégíthetetlen tudásvágy táplálja. S milyenek vagyunk mi? Már történelmünk elején megjelenünk a francia Roland-énekben, ahol a magyar „gént anverse”, vagyis pokoli népség, sFreisin- gi Ottó véleménye sem hízelgő, aki 114 7-ben átutazva az országon marcona kinézetűnek látta eleinket, akik vadak, nyelvük barbár s csodálja Isten türelmét, amiért ilyen szép országot juttatott nekünk. A kép később módosult, mert voltunk a kereszténység védőbástyája, a szabadság bajnoka is, de a világ soha nem olyannak látott bennünket, amilyennek szerettük volna. Milyenek is vagyunk hát valójában? Elmosódott kép él bennünk a volgai lovasról, a honfoglaló ősről, aki megállítja lovát a Kárpátok lejtőjén, végigtekint leendő hazáján, s úgy érzi, jó helyre érkezett. Munkácsy ismert festményén az itt lakó népek hódolnak a győztesnek, de ezt hamisnak érzem, akkor is, ha valóban így történt volna, mert a behódolás mindig szomorú tény, árulás, amit nem lehet jóvátenni. Megmaradásunknak is talán ez a titka: akkor is hűségesek maradtunk önmagunkhoz, amikor a nemzet léte is gyanús volt. így láttak bennünket a kuruc kor végén, Világos után, 1944-ben s az 50-es években, midőn olyan vélemény is elhangzott, hogy legegyszerűbben vagonokkal lehet megoldani a magyar kérdést. „Néz nyugatra, borús semmel, néz vissza Keletre (A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének” - Vörösmarty látott így bennünket. Talán valóban ilyenek vagyunk. Közben sokféle jelzővel illettek, mert a politikai forgószélben bárki lehetett zsidóbérenc, klerikális, ateista, fasiszta, osztályidegen, megtoldva esetleg azzal, hogy nacionalista vagy újabban nemzetietlen. Hitvány emberek mindenütt akadnak, a franciáknál szám szerint is volt annyi fasiszta, mint nálunk, de azért vive la France! - mert nem lehet másként. És Magyarország is éljen, miként a többi nép is. De ők vajon éltetnek-e minket? Nem is oly régen nevünktől volt hangos a világ, végtére Európa közepén mi döntöttük le a falakat, beleértve Berlin szégyenét is. A lelkesedés soha nem lehet tartós, politikusaink is tettek ellene. Éppen francia vendégem volt, ötven éve kimenekült diáktársam, amikora kormányfő közölte, hogy 15 millió magyar miniszterelnökének tudja magát. Barátom elnézően mosolygott, értette a szót, de nem tudott mit kezdeni vele. A szomszédban is értették, de ott nem mosolyogtak. Aztán más is történt, ami rontotta hitelünket, én pedig ilyenkor szeretnék közbeszólni, bocsánat, ez nem mi vagyunk, félreértés történt, mint annyiszor, de itthon éppúgy nem hallják meg, minta szomszédban. Annak, aki kívülről néz bennünket, akár „gént anverse”, pokoli fajzat is lehetünk, pedig a megértés a feladatunk és a bizalom, a történelem szerint megtartó erőnk is. A török hódoltság 150 éve a történelem próbája volt, miként a megújuló császári törekvések is. A hódítók szándéka szerint itt már nem is hangozhatnék magyar szó, Mária Teréziának éppúgy ez volt a célja, mint II. Józsefnek, izgága fiának. Macaulay tévedett, ez a nép nem türelmetlen elnyomóival szemben, ellenkezőleg, megmaradásában hisz, urai ellenében is, ezért szövetkezik a türelemmel vagy akár a közönnyel. Közben éberen figyeli, hogy mi történik körülötte. Bessenyeiék, a testőrírók, miközben a császárnőt szolgálták, Európára tekintettek, nem adtak fel semmit, s bár tudták képességük határát, a hit és szándék a titokzatos jövőt építette. Nem hódítani akartak, hanem megmaradni, Európát is gazdagítva ezzel. Az időnként elhangzó vádakra költők feleltek, nekik kellett kiigazítaniuk a politikusok tévedéseit vagy éppen bűneit, ha ugyan hallgattak rájuk. Ma is kevesen figyelnek szavukra, bár az is igaz, hogy a világ lassan leszokik a versről, pedig a költők lehetnének igazi követeink. Századunkban egymást követték a mesterek, Ady, Babits, Kosztolányi, Radnóti, Illyés, Weöres s mennyi még! - világirodalmi névsor. Külföldi vendégeimnek szívesen idézem költőinket, tőlük talán többet tudnak meg rólunk, mint amit gyarló szavunk mond el, múltunkról és jelenünkről. De gyakran ez is hiú remény. Jó pár éve német hölgyet kísértem végig a Dunántúlon. Hivatalos merevsége lassan feloldódott, az akkori NDK pártfegyelméről is megfeledkezett. Ősz eleji éjszakán autóztunk haza a Balatonról s Tolnába érve egy Petőfi-vers jutott eszembe, A négyökrös szekér. Illett a helyhez és az est hangulatához, s megpróbáltam, prózában, ha botladozva is, elmondani neki. Vállamra hajtotta fejét, ábrándozva hallgatta, néha sóhajtott is, s úgy éreztem, meghatja a csillagos éjszaka s megdobogtatja szívét e vers. De nem ez történt. Egyszerűen elaludt. Lehet, hogy Petőfit unta, bár az Is Igaz, hogy ízlett neki a bor s este a szokásosnál többet ittunk. Csányi László Műemléki séta Baján nemcsak bajaiként Szekszárdiéi nézve Mondják a bajaiak, bárhová mégy a világban, egy bajaival mindig találkozol. Szekszárdon jelentős számban vagyunk, érdemes lenne akár egy rendhagyó randevút - avagy klubot - is létrehozni, de még a Tolnai Népújságban is megjelenhetnének időszakosan a bajai hírek. Mert aki bajai, azt nagyon foglalkoztatja, mi történik szülővárosában és akár egy hét végi vásárlás gondolatáig - ha nincs más családi kötődése - indokot talál a hazautazásra. Van egy íratlan törvény: aki hazalátogat, az felkeresi a Szentháromság téren a Belvárosi cukrászdát. Ott mindig talál „hazaérkezőt”. Olyan találkahely ez, mint a Sétákért volt Szekszárdon. Elég egy pár perc, egy körülnézés, egy kávé vagy „suhaj- da”, netán poharas krém elfogyasztása ahhoz, hogy úgy érezzük, mintha soha sem mentünk volna el. Kell ilyen emberi mágneses hely egy városnak, amelyik szívesen fogadja a hazaérkezőt is, de megtiszteli az ott élőket is. A találkoztatás pedig a találkozásokban, beszélgetésekben nemcsak baráti szinten hasznos... Amikor - egy-két évtizeddel ezelőtt - Szekszárd változása „dinamikussá” vált, a bajaiak csak csöndben hallgattak szülővárosuk bazaltkockás útjairól, a hatszögletű járdalapok egyenetlenségeiről, a Súgó-part elhanyagoltságáról; de később arra sem lettek büszkék, hogy felépült a Bácska Áruház. Az új 56-os útszakasz - felső akarattal történő - megvalósításáért pedig olyan értékekkel fizettek, mint a Jelky András tér intim hangulata, vagy a Szent Antal utca gyönyörű gesztenyefái. Úgy tűnik, a bajaiak sem voltak elég körültekintőek, amikor épületeik, szobraik, tereik, történelmi értékeik védelmét biztosították; mert ha nemcsak a Jelky-szobrot, a teret is védetté minősíttetik, és ha egy évszázados fasorra is érvényesítik a megőrzés szükségességét, talán jelenthetett volna ellenállást abban, hogy egy város szívét nem szabad nemzetközi tranzitúttal megsebezni. De e hiányosság ellenére is védem, sőt dicsérem az otthoniakat, mert felütve a hatvanas évek Műemlékjegyzékét, látható a törődés, az odafigyelés. Az a fogalom, hogy „városképi jelentőségű”, Baján 11 épületre érvényesítette a védelmet, 78 épületet műemlék jellegűnek, tizenkettőt műemléknek nyilvánítottak. Ez több, mint 100 épület megmaradása melletti döntés -1960-ban! - és ebből 48 lakóházra vonatkozott. Ennyi ahhoz elég, hogy egy város építészeti karaktere megmaradjon. Felidéződik bennem és nosztalgiával gondolok arra a Szekszárdra, amelyet a 60-as években - mint sokan mások - én is megszerettem. A jellegzetes Bazársor, a Sétákért hangulata, az a csodapavilon mahagóni fából, amely mondják, a Millennium után került Szekszárdra, de úgy hozzá ízesült, hogy máig sajnáljuk a városból való kiköltöztetését, a selyemgyár jellegzetes épülete, a hiánytalan hársfasor a vasútállomásig, a domboldal szép ívű vonulatai, a tájba illő lakóházak, a Garay-szoborés környezete klasszikus arányú harmóniája máig bennünk él. Nem győz meg az akkor készült Műemlékjegyzékarról, hogy valóban csak 5 műemlék és 15 műemlék jellegű szobra és épülete volt a városnak, - városképi jelentőségű egy sem - és ebből a 20-ból is csak kettő lakóház. Az előbb említettek, de még a Zsinagóga sem szerepelt ebben a jegyzékben. Hiányoznak, különösen akkor, amikor máshol találkozunk egy „sétakerti hangulattal”, - látva a diákokat csinosan, jókedvűen egy krémes mellett beszélgetni... Mai napig szeretem felfedezni szülővárosom - számomra eddig ismeretlen - értékeit. így indultam el, olvasmányaim alapján, a Petőfi Sándor utca 56-os számú házához. Ebben a házban lakott 1905 szeptemberétől 9 hónapig Babits Mihály, gyakorlóéves tanárként. Házigazdája, Szuper Mihály százados volt; Ilka néni anyáskodása, a gyönyörű rózsákért, a bajai leányismerősök, tanártársai látogatásai és meghívásai, minderről a „Hatholdas rózsakert”-ben olvashatunk. Ezen a házon nincs tábla, jelzés, a ház is mai, a számozás sem a pontos helyet jelöli, hiszen akkor háromháznyi volt Szuperéké. De az utca az a régi: az akárcsak, a hatszögletű tégla járdalapok, amelyeknek hiányait betonból pótolják ugyanazon formával, a korszerűsített házak kocsifeljáróihoz, hogy honnan, honnan sem, de beszerzik a régi téglákat és azt - ba- jaiasan - oldalára állítva, sakktábla- szérűén mintázva rakják le, - és megvan a nagy bazaltkockás úttest is. A ciszterciek gimnáziumának fiatal tanára a 16 tagú tantestületben a negyedik világi tanár volt, latint és magyart tanított. Képzett, művelt szerzetes tanártársaira a későbbiekben is szívesen emlékezik, a vitákra, beszélgetésekre, amelyek kezébe adták Pascalt, és Szent Ágostont. A bajaiak ma is tudnak a történetről - amelyet az iskola archívuma is igazol - hogy volt egy kedves lány, akivel szimpatizált Babits, - vagy menekült Ilka néni kommendálásai elől? - Kollár Gizellának hívták (a „Hatholdas rózsakert”-ben Balogh Gizi) akitől a kertjük egyetlen kinyílott rózsáját látva megkérdezte Babits: kinek adná oda azt az egy szál rózsát Giziké? Senkinek - felelte a lány. Babits rövid séta után visszatért egy szál nefelejccsel és átadta neki. Ez a lepréselt nefelejcs látható ma is a gimnáziumban. Babits Mihályról, mint kezdő tanárról Udvardi - Heckenshoffer Lázár, az akkor 6. gimnazista tanítvány mondta el, hogy a fegyelmezéssel volt a legtöbb gondja. (Később Udvardi is tanár lett, majd igazgató, - egyébként az ő lánya, Udvardi Erzsébet festőművész). A „babi- tsolás” a félszegség, zártság és ügyetlenkedés szótömöritéseként maradt fenn a köznyelvben még sokáig. Pedig ő a nevét milyen boldog öntudattal viselte -, az Ipolyi-féle Magyar Mytológia szerint „varázsló”-t jelent - „mily alkalmatos költőhöz és magyar költőhöz illő név!” - büszkélkedik. A „Varázsló” az idén 50 éve, hogy meghalt. De életében - költészetével - gondoskodott arról, hogy ne fogalmazhassunksoha úgy, hogy elhagyott bennünket Az a szellemi palack, amelyben elküldte későbbi koroknak - így nekünk is-üzeneteit, ma közénk varázsolja őt minden gondolatával. Csak fel kellene nyitni a palackot, kiszabadítani Babits szellemét, hogy követelhessen jelenlétével. Nem relikviákban él ő, a szülőház is csak hely, ami jelöli őt de értelmezni a szellemnek, az élő embernek kell, mert ez Babits öröksége. Baját Szekszárddal összekötötte, ahogyan ezt Liszt Ferenc is tette. A vonat, amely bajai látogatásomról hoz 40 perc alatt teszi meg az utat, Babits útja Bajáról haza egy teljes napig tartott, mert akkor a „Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a híd”... Ma korszerű és gyors. A ba- bitsi szellemi járat gondolatai pedig fokozottan aktuálisak: „A művészetek által lesz a nemzet tudatos lény”... „Lehet a szavaknak új értelmet adni, lehet egy-egy új szót csinálni, de csupa új szóval nem lehet beszélni”... Fertőszögi Béláné Rózsa Endre: Fél évszázad* Utassy Józsefnek Én azt hiszem, hogy soraidra a kőlavina rávall: ami egyszer elindította, azt sodorja magával, nagy könnyek peregnek: a sziklák, és ég zeng; zúg a tundra! Csak mi maradunk egyre inkább . vadorzó önmagunkra. Én azt is hallom: szavaidtól szél süvölt — majd visszhangja elnyel. Amit leírt és le nem írt toll, faggatja, mi az ember, mi az, mi zúdul hömpölyögve: áll a csúcson az agg fa, s mit kibiccentett - száll örökre magunktól távolabbra, szavanként az időbe zárva vissza! Utassy József ma 50 éves. Rózsa Endre versével köszöntjük a kiváló és méltán népszerű költőt.
