Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
10 népújság 1991. február 9. Somogybán lelt otthonra A 80 éves Takáts Gyula köszöntése Az életműhöz sok minden kell, mindenekelőtt idő, sok idő. Vannak felvillanó sorsok, amikor az irigy párka, Atroposz, hirtelen elvágja az élet fonalát, s bármily gazdag is az örökség, azt kérdezzük, mennyivel lettünk szegényebbek, mint Petőfi, József Attila vagy Radnóti esetében. Van, akinek az életműve elfér egyetlen kötetben, mert maga mondott le a folytatásról, mint Rimbaud, s olyan is van, amikor egyetlen versbe sűrűsödik az életmű. Amíg francia lesz a földön, felhangzik a Marseillaise, de Rou- get de Lisle, aki szintén önkívületben rótta versének sorait, egyetlen éjszakára volt csak költő, utána a múzsa hidegen elfordult tőle, mindörökre. Az igazi csoda mégis az, amikor az életmű évtizedeken át épül, hónapról hónapra gazdagodik, a természet gondtalan bőségét példázva, s az évgyűrűk nem az öregedést, hanem a gazdagodást mérik. Goethe vagy Thomas Mann éppúgy lehet erre példa, mint Takáts Gyula, s jószerencsémnek tudhatom be, hogy útját immár ötven éve figyelhetem. Gyakran kérdeztem magamtól, mi a titka? Egy szóval felelhetek: a teljesség. Kitűnő tanulmányokat írt Janus Pannoniusról, Hölderlingről, Berzsenyiről éppúgy, mint Rippl-Rónairól, akinek tanítványa volt, néprajzi munkái a felkészült szakembert dicsérik, regényei, a Vágják a berket, a Polgárjelöltek és a többi, nem alkalmi kirándulás a széppróza területére, hanem maradandó becsű alkotás. Ehhez még hozzáteszem azt is, hogy jó gazda, aki szőlőt telepített, versei árából facsemetéket vett s mindig aggódva figyeli - sokszor tapasztaltam -, hogy barátai, Becehegyen vagy Kaposváron, miként minősítik borát. De mindenek előtt költő, a Nyugat harmadik, helyét kereső nemzedékének A költő portréja tagja, aki fiatalon ott állt Babits oldalán. Somogynak mindig voltak költői, többnyire űzöttek és magányosak, mint Csokonai vagy Berzsenyi, mások is, kevésbé jelentősek, de a múzsák csak Takáts Gyula szavára hitték el, hogy Somogybán is otthonra lelhetnek. Úgy járt ezen a szép tájon, mint a legendás Orpheusz, szavára minden kezéhez szelídült, a suhogó nádasban derűs faun és szemérmes angyal köszöntötte, miközben a háttérben Bacchus kurjongatott. Korán rátalált költészetének szép jelképére, mert a virágzó hársfák ágai között a Hold tündökölt az égen, miközben itt a földi világban madarak, pillangók, virágok hallgatták szavát s a parton és az erdei útkereszteződéseknél angyal állt őrt. A líra meghal, sóhajtotta Babits, régen elzengtek Sappho napjai s valóban költőietlen volt a két háború közötti időszak. Az első világháború utáni nyomorúság, majd a gazdasági válság nehezítette Takáts Gyula nemzedékének útját, s már itt volt az újabb háború, minden iszonyatával. A folytatást jól ismerjük, az írókat elnémították vagy maguk hallgattak el, mert nem vállaltak közösséget a hatalmi rendszerrel. Takáts Gyula érintetlenül lépett át korának minden iszonyatán, mint a legendás Orpheusz, akinek szavára meghajoltak a fák és a kövek is megmozdultak. Védtelenül állt a nyomorúságos korban, amit háborúk, diktatúrák szaggattak, amikor a latin mondás szerint hallgatniok kellett volna a múzsáknak. De kérdés, hogy valóban védtelen volt-e? A költészet volt fegyvere, a szó, a szellem nemessége, az emberi tisztesség, s lehet-e ezeknél hatásosabb fegyver a rontás és széthullás ellen? Táguló körökben élt, Somogy- ból indult, Pannóniából, ide sűrítette a világot, Suomit, melynek múltjából titokzatos rokonaink lépnek elő, latin emlékeinket s tovább merülve a múltba, a görögöket, Mükénét, Krétát, a Heszperidák kertjét is ide varázsolva. Mi, akik társai lehettünk verseinek országútján, meghatottan állunk az életmű előtt, ami szerencsére ma is állandóan gazdagodik. Hódít, a versekkel új mélységek és magasságok nyílnak meg, miközben a megtartás is titka. Mint minden nagy mester, kultúrák kereszt- útján áll, számára a múlt eleven valóság, megtartó élmény s egyben kiindulópont is, ahonnan a szellem eddig ismeretlen tájaira vezetnek utak. Aki elmerül verseiben, ezt a kozmikus testvériséget érzi, melyben egyszerre van jelen az egész teremtés, a barackfa virága, a somogyi nyárfák zizegése és a villámok mártana. Hold és hárs, a nádas titka, az évszakok egymást váltó következetessége, idő és tér, ember és mindenség rejtelmes egysége. Versei értünk szólnak és helyettünk. Arra figyelmeztetnek, hogy itt vagyunk honn, a Dunántúlon, a hazában, a mindenségben. Költő nem tehet ennél többet. CSÁNYI LÁSZLÓ A sovány és szőrös légy a papírlapomon mászkált. Azon, amelyik két hónapja fekszik az asztalomon, hol a hamutartó, hol a levélhalom felé mozdítva, de mégiscsak írásra előkészítettem A légy csúnya és titokzatosan vékony lábait dörzsölte, finoman rezeg- tette szárnyát, mégsem röpült el. Valamit szivogatott a papírról. Közelebb húzódva, oldalt billentett fejjel kerestem, mi az, ami annyira ízes egy november végét megélt légynek, hogy emberveszéllyel sem törődve nyalogassa. Akkor állítottam az asztalra a cserépben nevelt citromfát, amikor végképp nem volt erőm és tehetségem az íráshoz. A kis növény újabban két virágot bontott s lehullajtott három, borsó- nyi terméskezdeményt. A legutolsó ott fekszik a ceruzám mellett, fekete és foltos, mert grafitheggyel szurkáltam, amíg napra nap, a meghívásos pályázat témáján gondolkodtam. Egyre gyakrabban éreztem a hiábavalóságot és a tehetetlenséget. Az A/4-es lap gyüretlen sarkán apró, fénylő pontokat találtam. Ismerem az okát: a citrom, ha fázik, ragacsos és illatos csöppekkel permetezi körbe magát, s ebből a mézes anyagból jutott most valamennyi az asztalomra. Óvatosan érintettem egy levelet, ragadt. Be kell szabályoznom a fűtést, vigyáznom kell délszaki növényemre, amely több rokonával együtt belakta sivár szobámat, ha már gondjaimba vettem. Amikor csupán a felelősség tartja össze a napjaimat, a cselekedeteimet, komisz vagyok magamhoz, és persze azokhoz, akik megtűrnek maguk körül; ennek ellenére igyekszem gondos és figyelmes lenni, bár leginkább otrombává válók. A légy átmászott a legközelebbi cit- rommézfolthoz. Hozzáhajoltam. Felröppent, de néhány centiméter vitorlázás után visszatért táplálékához. A szárnya alatt parányi, bunkó forma hártyára figyeltem fel. Mit cipel ez a légy a hóna alatt? Ceruzám hegyével közelítettem az állathoz: hol lustán mászott, hol tétován átröppent egy másik csöpphöz. Végül már nem bírtam újabb mozgásra kényszeríteni, olyan mohón és önfeledten nyalogatta a citromfa váladékát. A légy azzal a bunkócskával, celo- fánzizegésü szárnycsökevénnyel egyensúlyozta röptét. A szárnyat a belépőélén egy merev kitinszál úgy tartja kifeszitve, ahogy valaki két karjával felemel egy terebélyes palástot. A kitinszál mögött a hártya annyira hajlékony, hogy az oda-vissza szárnycsapások hatására könnyen lendül át az ellenkező irányba, s megteremti a felhajtóerőt. A légynek sokat kell dolgoznia, hogy egy másodpercet is a levegőben maradjon. Bár kissé megkönnyíti, hogy a biliérben beépített csörlölap van. Ezt a szárny közepén húzódó, ovális ablakot két párhuzamos, merev kitinléccel elcsavarhatja, így a szárnykeresztmetszet finom Z alakot vesz fel. Gondolom, ez a kétszeres hajlat nyomáskülönbséget idéz elő a végtag körül elsikló levegőben. Akármelyik irányba csap, mindenképpen fokozódik rajta a légerö, amelynek függőleges összetevője emelőerőként hat a rovarra. A légy telhetetlenül zabáit. Semmi módszerrel nem tudtam elriasztani, nem reagált a ceruzára - csak oldalra húzódott, nem zavarta a ráfújt cigarettafüst, a meleg lélegzet, bár gyorsabban lüktetett potroha, s gyakrabban lökte ki teleszkópszerű szivó-nyaló szájszervét. A papír széléhez fektettem fejemet, bőrömmel érzékeltem a cellulóztest és a karcos falap megkülönböztethető érdességét. A lap mintha felforrósodott volna. Egyáltalán: sok lett a mintha. Ekkor már tudtam, ha eltávolítanám a légytorról a hártyabunkót, a légy fölszállni se tudna. Hiszen röpülés közben ez a gombostű nagyságú szer- vecske a szárnycsapások ütemében rezgett. A billérfejek tehetetlen tömege rendre ugyanabban a síkban mozog, így a repülési irány tartásában segíti a rovart, ahogyan egy pörgettyű tengelyét is csak erőszakosan lehet elbillenteni. Ha legyem eltérne repülésirányától, billérei elcsavarodnának, s ezt azonnal érzékeli az állat. De a légy nem a szárnyacska hiánya miatt nem szállt el. A citromméztől kó- tyagosan tántorgott a papíron. Igaz, végül közelében lobbant a gyufám, föl- röppent, s egy helyben lebegett. Vízszintesen mozgatta szárnyait. Nem értettem: súlypontja - tudom - éppen a tor és a potroh határvonalára esik, holott szárnyai előrébb, a toron helyezkednek el. Hogyan védekezik a hátra- billenés ellen? Két módszere volt. Szárnyrezgéseinek legyezőjét kissé hátratolja, így kisebb ívet csap előre, mint hátra. Az emelőerők eredője most mára súlyponton megy át - kiegyensúlyozva lebeghet. De azt is megtette, hogy lehajtotta potrohát. Ilyenkor súlypontja éppen a szárnytövekkel került egy vonalba, és helyrebillent a lebegő mérleg. A gyufaláng összezsugorodott, visz- szahunyt a hamvadó pálcikába - sa legyem meglepően reagált. Elfelejtette tudományát, nem manőverezett. A hát- rabillenö testtel együtt a szárnyak rezgéssíkja elfordult: a légy hátrafelé repült. És sikerrel landolt egy eddig érintetlen, illatos csöppnél. Mozdulnia sem kellett, hogy szívókájával elérje a nedvdús pontocskát. Amikor felszürcsölte, és lelappadt a táplálék-félgömb, pot- rohvégével egy fekete pöttyöt helyezett az írólapomra. A megdöbbenéstől felszisszentem. Felkaptam a fejemet. Apró és színes karikák táncoltak a szemem előtt, de azért biztos kézzel tartottam a ceruzámat, s a légy felé böktem. Elvétettem a mozdulatot: a grafittűn ottmaradt az átszúrt állat. A finom hegy a szárnyak tövénél verte át a testet, úgy szakította el az izmokat, hogy sem a szárnyak, sem a lábak nem tudták többé tenni a dolgukat. Annál élénkebbé vált a potroh, s az összetett, nagy, barna szem. A papírlaphoz dörzsöltem a ceruzavéget, hogy leessen róla a rángó légy. De a széles mozdulattól szétkenődött, s a két hónapja ceruzától érintetlen lapon ott volt vizsgálódásom és munkám megroncsolt, véres maradéka. Most itt ülök az asztalnál. Az írásképtelen ceruzát forgatom. Hiába hegyeztem újból, szaga hasonlít azon kotorékebek bűzéhez, amelyek akárhányszor is merülnek a vadászat után a patakviz- be, mindig érezhető rajtuk a gyilkolás szaga. Takáts Gyula Rádragyog jele Ebédre, ha nincs más, egyél fügét. Tested igyon mézsárgán-zöld napot. Fonnyadt levél pörgeti zöldjét s pincéden szikrázó követ hagyott egy ismeretlen kéz, vagy gondolat?... Magasból nézed... Rádragyog jele s kitárva karját, testvérül fogad. Minden perced már mintha fénylene. Kettős égbolt Langyos iszap fölött a káka halkan motoz és nő az éjszakába. Mellette szittyók csokra - robban a csillagokba s egyszerre fönn s egyszerre lenn villogni kezd égen-vizen iszap fölött a kettős égbolt. És benned is... Nem is oly rég volt.. Martyn Ferenc: Vizek felett Takáts Gyula verseihez írás közben (Búcsú a Szovjetuniótól.) Nem beszéltünk össze, de az októberi forradalom múzeumát senki nem akarta megnézni. Az idegenvezető csüggedten meredt maga elé, mert a népgazdasági kiállításra sem volt jelentkező, s azt kérdezte, akkor mit jelentsen? Neki kötelessége, hogy végigvezessen bennünket a múzeum 36 termén. Azt mondtuk, írja be nyugodtan, hogy ott voltunk, okultunk is belőle, sőt az egyik utas kajánul megtoldotta, jelentse azt is, hogy az Internacionálét énekelve hagytuk el a múzeumot. Az idegenvezető ezen elgondolkodott, feltehetően azt mérlegelte, hogy felettesei elhiszik-e. A Lenin-mauzóleumban azonban voltunk, ahova soron kívül engedtek be. Gyanakodva néztem a szemmel láthatóan viaszból készült hasonmást, de sietnünk kellett, a halott birodalmában, ebben a szocialista alvilágban másodpercre kimérték az időt. Nem éreztem meghatottságot, jobban érdekelt a kis falu, Leninszkije Gorki, ahol utolsó hónapjait töltötte a halálos beteg Lenin. A fontos mindig a dicsőségtáblák mögött van. A szereplők levetik az ünnepi jelmezt, s aki elhagyta a díszemelvényt, először az árnyékszéket keresi, ahol mindenki egyforma, az osztályhatárok eltűnnek. A mauzóleum kegyhely, az alvilág keserve és a megdicsőülés kétes öröme fonódik egybe Hádész birodalmának ebben a kicsi szögletében, de Leninszkije Gorki a keserű valóság, ahonnan a vezér szélütöt- ten, zavart elmével int búcsút az Acheron partjáról. A kulisszák mögött pedig zajlik az élet. Ez az igazibb, a titokzatosabb. Néha olcsón, alantasan, máskor szerény derűvel. A leningrádi szállodában, a Finn-öböl partján, többszöri telefonhívás után, amiből semmit sem értettem, mert nem tudok oroszul, egy nő kopogott be hozzám. Mosolyogva, heves mozdulatokkal magyarázott, amelyek nem hagytak kétséget. Harminc fölött járt, igazán nem volt csábító jelenség. Tétován állt az ajtó négyszögében, maga is sejtve, hogy inkább szánalmat kelt, mint szerelmet. Akár egy Dosztojevszkij-regényből is érkezhetett volna. Amikor megértette, hogy nem tartok igényt szolgálatára, szomorú lett, a bűnösök alázatával meghajolt. Valamit mondott is, nem értettem. Bocsánatkérés épp úgy lehetett, mint sötét átok. A lényeges a részletekben bújkál. A Vörös téren figyelmeztettek, hogy itt nem illik dohányozni. Nem firtattam az okát. A taxis viszont nem volt hajlandó visszavinni a szállodába, megvetően legyintett, mo- dortalanul, ami másutt elképzelhetetlen. Más is feltűnt, növelve rosszkedvemet. A szálloda előtt, bárhol laktunk, mindig sokan ténferegtek, a szállóba nem engedték be őket, s ha kilépett egy vendég, rögtön körülfogták, venni akartak valamit, farmer- nadrágot, cipőt, valutát, a hivatalos ár sokszorosáért. fíubljov múzeumban franciául és németül magyarázott a muzeológus hölgy, szakértelemmel, okosan. Amikor befejezte előadását, megköszöntük, az egyik utas azonban másként is hálás volt s átnyújtott neki egy darab szappant. Ezt csak sértésnek lehetett volna felfogni, a tudós hölgy azonban mosolygott s hálás főhajtással vette át a ritka ajándékot. Más emlékem is van, derűsebb. A Fekete-tengeren a hajóskapitány fogadást adott az utasok tiszteletére, valamennyiünkkel ünnepélyesen parolázott, majd egyenként belenézhettünk egy szokatlan alakú csőbe, s láthattuk a távoli partokat, melyeket már régen elnyelt a messzeség. Éjszakánként valószí- nűtlenül fénylettek a csillagok, s tomboló viharban, egy kis dereglyén keltünk át Jaltából Gurzufba, ahol Puskin néhány hétig boldog volt. Vlagyimirban áhítattal álltam a Dmitrij székesegyház csodája előtt, az Uszpenszkijben Rubtjov-freskók fogadtak; ez is hozzá tartozik a képhez. A pravoszláv templomok zsúfolt pompáját nem tudtam megszokni, Zagorszk éppúgy nyomasztott, mint Moszkvában a Novogyevicsij kolostor épülettömbje, viszont sajnáltam, hogy Leningrádban nem láthattam az ateista múzeumot, amit a Kazanyi székesegyházban rendeztek be. Azt mondták, átmenetileg zárva, de valószínűleg már soha nem nyitják ki. S tűnődve álltam Jaroszlavlban a Volga partján, ama jelképpé vált volgai lovasra gondoltam, aki Beöthy egyébként nem sokat érő irodalomtörténetének elején áll, s összevont szemöldökkel figyeli a messzeséget. Minden ellentétével jelent meg, nagyság vagy legalább annak látszata és kisszerűség, amit a dogma megpróbált történelmi távlatokba emelni, vörös zászlókkal, jelszavakkal. S most nincs tovább. A politika az emberi kapcsolatokat is összezilálta, ellenséget szimatolt mindenütt, s naponta győzni kellett, akár fantomok ellen is. Az ünnepi beszédek rögeszmés fordulata, az örök barátság frázisa után most végre körbeülhetnénk a közös asztalt, levetve előítéleteinket, megbeszélhetnénk amire az elmúlt több mint negyven év alatt idő sem volt, alkalom sem. S egyszerre kiderül, hogy nem lehet. Nem politikai, hanem gyakorlati oka van, szigorú és kemény. Felemelték a közlekedési díjakat, egy moszkvai repülőjegy ma már megfizethetetlen, bár aki Debrecenbe indul, annak is jól meg kell számolnia pénzét. Moszkva, Leningrád a világtérkép szélére került, a Volga pedig, mint az őstörténet határfolyója, a legendák óceánjába ömlik. Sajnálom. CS. L Géczi János: A vadászceruza
