Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám

1991. január 10. NÉPÚJSÁG 5 Régiből - újabbat Mostanában nem vet fel a pénz bennünket, s ott takarékoskodunk, ügyeskedünk, ahol csak tudunk. Kevesebb jut a ruházkodásra is, így néhány ötlet - melynek segítségével a régebbi holmikat felújíthatjuk - hasznos lehet Egyszínű kötött, pamut, jersey stb. pulóvereket, blúzokat újjá varázsolhatunk olymódon, hogy elütő színű anyagból - ami lehet színes vászon, düftin, vékonyabb bőr - kiszabunk érdekes hatású zse­beket, különböző szélességű csíkokat, amelyeket vízszintesen vagy függőlegesen rátűzünk az elejére, ujjára, nyakkivágására, de rávarrha­tunk katonás vállapot pici gombokkal „szelidítve”, sőt, aki jól kézimun­kázik, és tud kötni, elütő színű fonalból köthet, horgolhat hasonló díszí­tést a variációkhoz. B. K. A ritmuszavarokról Olvasóink gyakori kérdése: mit tegyenek, ha korábbi ritmusos szívműködésük megváltozik, ren­detlenné, szaporává - vagy éppen ellenkezőleg - lassulttá válik, eset­leg kihagyások, „botlások” jelent­keznek. A kérdésre nehéz a korrekt válasz, mert a betegségek egész sora járhat különböző ritmuszava­rokkal. Ezeket felfedezheti az egyén véletlenül (pl. a pulzus meg- tapintásakor, vagy egyéb pana­szok vizsgálatakor, ha EGK, stb. készül); de a ritmuszavarok komoly és ijesztő tünetekkel is mutatkoz­hatnak (kínzó szívdobogásérzés, fulladás, megszédülés, eszmélet- vesztés, keringési elégtelenség stb.). Igen sok függ az egyén vegetatív érzékenységétől - azonos ritmus­zavart két beteg a legkülönbözőbb vegetatív tünetekkel (émelygés, hányás, gyengeség, verejtékezés, látászavar) élhet meg. A kevésbé érzékenyek szinte panaszmentesen tűrnek el külön­böző ritmuszavarokat. Azt kell mondjuk, hogy ha a szívritmus (pulzus) normál határok között (60-100 percenként) van, és egyéb tünet nincs, a beteg szub­jektív tünetei inkább a vegetatív idegrendszer túlzott érzékenysé­gére vezethetők vissza és inkább nyugtátokkal kezelendők. Ha a szapora szívműködés 160-240 percenkénti frekvenciasávban je­lentkezik; hirtelen jön, hirtelen szű­nik meg „paroxizmalis tachycar- diáról” beszélhetünk. E kórkép mögött valódi szívbetegség is meghúzódhat, de gyakran az egyén helytelen magatartása (túl­zott alkohol, kávé, koffeintartalmú gyógyszerek, stb. fogyasztása) is felderíthető. E kórképnél is, mint ál­talában a ritmuszavaroknál, az idegrendszer motiváló szerepe erőteljes lehet. Hirtelen megnöve­kedett munkavégzés, erőteljes stresszhatások, kellemetlen élmé­nyek gyakran merülnek fel a bete­gek kórtörténetében és ezek meg­szüntetése nélkül nem lehet sike­res semmiféle gyógyszeres keze­lés. Ez utóbbira - tehát különböző gyógyszerekre - mindenképpen rászorulunk, ha egyéb szívbeteg­ség már szerepel a beteg előzmé­nyében. Ilyenkor viszont már annyi szempontot kell egyeztetni, hogy ez már speciálisan képzett szak­ember igénybe vételét indokolja. Különösen idős embereknél ne­héz a helyes terápia megválasztá­sa. Az idős emberre jellemző, hogy egyszerre több szerve, illetve szervrendszere betegszik meg. Ezért az idős korban a gyógyszer­beállítás kérdései speciális kihí­vást jelentenek az orvos számára. Az idős korra általában a lassú szívműködéssel járó rifmuszava- rok jellemzőbbek. Ha a pitvarok és kamrák közötti átvezetés romlik, sor kerülhet egy mesterséges ütemszabályozó beültetésére is. Ilyenkor, ha a szív saját ütemszabályozása egy kriti­kus érték alá csökken, átveszi a szív elektromos ingerlésének a fel­adatát, megmentve ezzel a beteget keringése összeomlásának veszé­lyétől. Ma már ezeket a kis energiafor­rásokat nukleáris energia jellemzi, élettartamuk meghaladja a 10 évet, de a lítium cellásoké is eléri a 7-10 évet. Előállítási költségeik is ala­csonyabbak. Az áramot szolgáltató telepet a has vagy a mellkas bőre alá ültetik és az elektródákat a nagyereken kersztül vezetik be az ingerelni kívánt szívürgbe. Ezek azután „küszöbkészülékként” mű­ködnek, tehát akkor kapcsolnak be, ha a szív működése megszűnik, vagy kritikus érték alá csökken. Rendszeres ellenőrzésre szorul­nak a betegek, hogy a telep kime­rülése esetén a megfelelő telep­cserét időben el lehessen végezni. A kimerülés jele a lassulás és gyor­sulás egyaránt lehet. A modern ké­szülékek igen üzembiztosak. A te­lepek területét tiszten kell tartani, ütéstől óvni kell. Elektromos késsel való operációnál, repülésnél, spe­ciális óvórendszabályok szüksé­gesek - de ezek már olyan speciá­lis szakkérdések, melyeket a be­tegnek meg kell beszélnie a téma alapos ismerőivel, a kezelőorvosá­val. GESZTESI TAMÁS DR. megyei belgyógyász szakfőorvos A pszichológus válaszol Miért nehéz fogyókúrát Mélyen igaz az egyik legszelle­mesebb Murphy-törvény megálla­pítása: „Ami jó csak akad az élet­ben, az vagy törvényellenes, vagy erkölcstelen, vagy hizlal.” Enni jó, koplalni rossz, az akarat pedig gyenge. Ez így színigaz, de ha ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor csak-csak könnyebben legyőzné a kellemest a hasznos: az egész­ség érdeke, meg a szép külső utáni vágy. (Aludni is jobb, mint felkelni; mégis jóval többször meg tudjuk állni, hogy ne maradjunk ágyban, minthogy ne együnk „tiltott” étele­ket.) Az evés jóval több, mint a létfon­tosságú táplálék felvétele a szerve­zetbe. Az evés élvezet; a fantáziával kigondolt, műgonddal elkészített, ízlésesen tálalt, jó társaságban el­költött ebéd valóságos gyönyörű­ség. Az evés sok más hiányzó örö­möt pótol, csalódást palástol, ír a keserűségre, vigasz a veszteségre. Amellett unaloműző, feszültségle­vezető tevékenység is. Evéskor magunkba olvasztjuk a külvilág egy-egy darabját. Akinek nincs elég gazdasága, hogy ösz- szegyüjtsön sok drága tárgyat, aki­nek nincs hatalma, melyet birtokol­jon, esetleg szerettei, akiket magá­hoz öleljen, annak ősi birtoklásvá­gya így kielégítetlen marad. Ezt egy icipicit helyettesíti az étel bekebe­lezése. A csecsemőnél a száj a ta­pasztalás, megismerés eszköze (hiszen mindent először a szájába vesz), a táplálkozás így kicsit a fel­derítés és birtokbavétel előképévé, jelképévé válik. Az evés sok szálon összefügg a ragaszkodással, szeretettel. A kis­gyermek az etetésen keresztül ta­pasztalja anyja szeretetét, melyet az anya valóban sokszor az etetés­sel tud leginkább kifejezni (igen sokszor eltúlzott mértékben). Ha a csecsemőt nem kielégítően táplál­ták és szerették, később is szere- tetre éhes marad. Ha túletették, vagy túl sok volt a szeretetből, ak­kor később is sokat kíván, egyben hamar elege is lesz belőle. Vágyát szeretet híján étellel próbálja kielé­gíteni. Csecsemőkorban a szopás ösz­szekapcsolódik a vigasznyújtással és a biztonságérzettel. Az evés, etetés felnőttkorban is vigasztalást, elfogadást, biztonságot jelent. A szomorkodó embert, vagy pedig a kedves vendéget étellel-itallal kí­nálják: ha valakit így fogadnak, az biztonságban érezheti magát, biz­tos lehet környezete jó szándéka felől. (Még ma is szokás ünnepé­lyes körülmények között a kenyér­rel és sóval való fogadás.) Ha úgy érzi valaki, hogy nem szeretik, nem fogadják el eléggé, hajlamos úgy vigasztalódni, hogy „eteti” saját magát. Sokan ezért híznak el. Az étvágy és a lelkiállapot is igen szorosan összefügg. Vidám em­bernek jó az étvágya, és a kellemes evés javítja a hangulatot. Megfor­dítva: a kedvetlen, ideges ember­nek összeszorul a gyomra, nem kí­vánja az ételt. Ha valaki étvágyta­lan, vagy nincs alkalma enni - rosszkedvűvé, nyűgössé, ideges­sé válik. Ha a korlátozott táplálékfelvétel elég is lenne a szervezet számára, az ember lelkivilága nehezen tudja tartani? nélkülözni azt az örömforrást, vi- gajszt, kárpótlást, azt a jelképes bir­toklást, szeretetet, biztonságot, melyet - legtöbbször nem tudato­san - az evés jelent számára. Az ivással ugyanez a helyzet. így leg­többször csak fogcsikorgató elha­tározással és meglehetős szenve­déssel sikerül tartani a - sokszor foghíjasra sikerült - fogyókúrát. Milyen jó lenne, ha az evés öröme mentes lehetne a nélkülözés szorítá­sától, a pótcselekvés szomorkássá- gától, meg az elhízás veszélyétől is! Ehhez hozzásegíthetnének az anyák, ha igazi törődéssel, elfoga­dással, játékkal, simogatással mu­tatnák ki szeretetüket gyermekük­nek az agyonetetés helyett, így nem nevelnék őket evéskényszeressé és szeretetéhessé. Fontos lenne aztán az is, hogy a világ nyújtson egyéb örömöket: pihenést, különféle siker­élményeket, önmegvalósítási lehe­tőségeket, társas kapcsolatokat, hogy ne az evés legyen az egyik leg­könnyebben elérhető (bár egyre drágább és veszélyesebb) örömfor­rásunk. DR. IGNÁCZ PIROSKA Fáj a háta? Tornázzon! Szinte mindenki találkozott már azzal a kellemetlen érzéssel, hogy fájt a háta. Hosszan tartó ülés, rossz testhelyzetben végzett mun­ka után jelentkezhetnek háti fájdal­mak. A következő - akár munkahe­lyen is elvégezhető - gyakorlatok e panaszok leküzdéséhez nyújtanak segítséget. 1. Üljön egy székre úgy, hogy hátával támaszkodjon a szék tám­lájához. Fejét előrehajtva keresz­tezze a karokat a mell előtt, majd nyújtózzon oldalra, és fejét emelje fel. Ismételje a gyakorlatot 5-ször. 2. Tegye mindkét kezét a térdé­re. Jobb karját nyújtózkodva emel­je magasra, majd engedje le. Ugyanígy nyújtózzon bal karral is. Váltva gyakorolja 10-szer. 3. Tegye a kezeket tarkóra, a kö­nyököket húzza hátra. Ebben a tar­tásban forduljon törzzsel jobbra majd balra, 10-szer. 4. Nyújtva engedje le karjait a test mellé. Először jobbra, majd balra nyújtózzon a föld felé, 10-szer. 5. A kezek ismét a tarkón, egye­nes háttal dőljön előre, miközben a karokkal a fül mellé nyújtózik. Gyakorolja 5-ször. 6. Végül fűzze össze az ujjait a test előtt, majd emelje karjait ma­gasba, miközben a tenyereket föl­felé fordítja. így nyújtózzon 5-szőr. Cs. N. A. Az ágy története Éjszakai nyugalmunk, ritka dél­utáni álmunk színhelye az ágy. A kényelmes, matracos hagyomá­nyos ágy, az ággyá alakítható he­verő, az összecsukható fekhely, a kényszerűségből elővett fotelágy, s ki tudná felsorolni valamennyit. Nincs pontos adatunk, hogy mely országban használtak elő­deink először - a maihoz hasonla­tos - fekhelyeket. De tudjuk, hogy az egyiptomiak, a régi görögök és a rómaiak már ismerték a lábakon álló ágyat. A fáraók sírjában talál­tak összehajtható tábori fekhelyet, amelyet utazásai során magával vitt az uralkodó. Az egyiptomi ágy az ülőalkalmatossághoz hasonlí­tott, csak méreteiben különbözött. Az állatlábakkal alátámasztott ke­retre feszített szíjpántok adták a fekvőfelületet, amelyre matracpár­nákat tettek. Fejük alá párna he­lyett nyaktámaszt használtak, a meleg éghajlat alatt így biztosítot­ták a levegős fekvést, és megkí­mélték díszes hajviseletüket is. A görögök lakomáinak az ágy volt a színhelye. „A vendégek, ahogy megérkeztek, sarujukat le­vetették, kezet mostak, s elhelyez­kedtek a kereveten. A lakomákon csak a fiúk és a nők ültek, a férfiak feküdtek, karjuk alatt párnával. A kerevet fából vagy fémből készült, szélei közt hevederek voltak kife­szítve. Erre kerültek a gyapjúval vagy tollal töltött matracok, takarók meg szőnyegek, a házigazda anyagi helyzetéhez mérten, s az évszak szerint változóan” - írja Ri- toók Zsigmond. Kezdetben bronzból, majd tóból készítettek ágyat, díszes lábakkal. A rómaiak olyan díszágyakat is hagytak ránk, amelyeket teknős­béka páncéljából faragtak. A németek faágyaikra állatbőrö­ket terítettek, s amikor a bőröket lombbal párnázták ki, feltalálták a matrac ősét. A keleti népek, a kínaiak, japá­nok nem európai fogalmak szerinti fából, vasból való ágyban alsza­nak. Rizsszalmával töltött matracot - futont - raknak a földre, amelyet a hagyományos keleti lakásban ugyancsak rizsszalmából és mű­szálból szőtt gyékény, fed. Erre ágyaznak, virágot, madárat ábrá­zoló, festett huzatú pehelypaplan­nal, és icipici kőkemény párnával. Az előkelőségek régen porcelán­párnát használtak. A matracot nap­palra összehajtják, és a szekrény­be rakják. A nagy családi ágy a 14. század­ban kezdett divatba jönni. Ekkor már ismerték a tolipárnát, és sok­szor drága takarókkal fedték a fek­helyet. A dunyhát csak a 18. szá­zad óta használják. A francia királyi udvarban a ro­kokó idején központi szerepet ka­pott a hálószoba. A király ágyban fekve fogadta a kérelmezőket, s a baldachinnal díszített ágy előtt ját­szódott le az udvari szertartás szá­mos jelenete. A 19. században megjelennek a kényelmes, hajlított hátú és olda­lú, szép vonalú pamlagok. Az ágyak egyszerű felületekkel, ívelt végekkel készültek. S a korábban oly kedvelt ágymennyezetek, bal- dachinok és függönyök teljesen el­tűnnek. A huszadik században az egy­szerű szépség, a célszerűség lép előtérbe a bútorkészítés terén is. Egyre kevésbé használatosak a hagyományos ágyak. Sokkal in­kább a praktikus, ülőbútorrá alakít­ható fekhelyet részesítjük előny­ben, amelyek tágas ágyneműtartó térrel is rendelkeznek. Gyakran kétszemélyessé nyithatók, hajto­gathatok. Szériabútorok között megtalál­ható a szekrénysorba illesztett, nappalra felállított ágy, a sarokhe­verőbői kihajtogatható fekhely, a hosszába, széliébe nyitható, tolha­tó, variálható alvóhely. Nálunk is kapható az állítható magasságú, és a gerinc vonalát követő hajlított ágy. Ismét divatos a franciaágy, és a szecessziós, fes­tett vaságy is. Van, aki a kemény, más a puha fekhelyeket részesíti előnyben. Az orvosok szerint a kemény matrac, a lapos párna és a könnyű takaró az egészséges. KÁDÁR MÁRTA Süteménysarok Túrótorta Hét tojásból készült kerek piskótalapot készítsünk, azt kettévágva kenjük meg málnalekvárral és szórjunk rá apró ananászbefőtt-da- rabokat. Túrókrém: 60 dkg túró, 10 dkg vaj, 10 dkg cukor, 2 dl tejszín, 1 dl tejföl, 1 dl tej; 2 evőkanál zselatin (a túrót törjük át krumplinyo­món többször). A túrót, a vajat (meg kell előtte jól puhítani,) a cukor felét és a tejfölt keverjük alaposan simára. Az 1 dl tejben keverjük simára a két kanál zselatint és forrásig hevítsük azt, majd keverjük el túróval. Ezután a tejszínből a maradék cukorral és 2 csomag vaníliáscukorral kemény habot verünk és hozzákeverjük a túro- ' krémhez. Megkenjük az előkészített piskótalapot és ráhelyezzük a másik felét és a tetejét, oldalát vastagon megkenjük túrókrémmel. Díszíthetjük mirelit málna-, vagy eperszemekkel, de ananászkariká­kat is rakhatunk rá.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom