Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5. KÉPÚJSÁG 9 Az utolsó ebéd Pártházi konyhapolitika Vállalkozott - belebukott? Miért áll a Szélkerék? Friss fuvallat kellene Mohácsi Albert, Prikk Balázs, Lehmann Tamás, Szabó László és Juhász Józsa a jubileumi koncerten A kecskebőr elfárad egy idő után. Rugalmassága odalesz, nem szól úgy a belőle készült duda, ahogy kellene. A muzsikus jobban bírja. Addig fújja a hangszert, amíg csak lehet, aztán ha túl hamisak már a hangok, nekifog a dudacsinálásnak. Egy vállalkozás néha buktatókkal jár, de hogy ekkora bukással, azt még Jillingné Pruzsina Éva, a szekszárdi volt MSZMP-székház konyhájának a vezetője sem gondolta volna. Ez a fajta vég talán eszébe sem jutott, amikor 1989- ben szerződéses üzemeltetőként vette át ezt az egységet amelyet most kénytelen-kelletlen, de mégiscsak bezárt december 31- én. A keserűséget csak növeli, hogy érzése szerint rajta kívül álló okok is hozzájárultak ehhez a számára szomorú végkifejlethez. Illetve, egyáltalán nem kizárt, hogy a konyha megszűnése másoknak is sok gondot okoz majd, hiszen közel négyszázan étkeztek itt nap mint nap, s az is tény, hogy a konyha elfogadható áron tálalta a megfelelő mennyiségű és ízletes ételeket szóval közmegelégedésre működött. Mi tehát a bezárás oka? A válasz egyszerű, a felemelt bérleti dijat az üzemeltető képtelen megfizetni.- Az MSZMP-vel kötött szerződés értelmében évi kétszáznyolcvanezer forint bérleti dijat fizettem - vázolja az előzményeket Jillingné Pruzsina Éva. - Az itt dolgozó személyzetet a szakácsnőket átvettem, senkit sem bocsátottam el. A már két hónapja nem működő büfét újból megnyitottam. Persze, a vállalkozás beindításához pénzre volt szükségem, ezért a férjemmel együtt felvettem a háromszázezer forintos újrakezdési kölcsönt. Abban nem reménykedtem, hogy pillanatok alatt meg fogok gazdagodni, de azért bíztam a szerény bevételben. Egészen a közelmúltig bizakodott tehát Jillingné Pruzsina Éva, ám szeptemberben egy olyan levelet kapott kézhez, mely pillanatok alatt az ellenkezőjébe fordította az addig biztató előjeleket A városi tanács arra szólította fel a konyha minősítés, tetszés és nemtetszés. A jó és rossz mérlegelése, egybevetése, tetteink alapja, emberi kapcsolataink tudatos-tudattalan összetevője. Egyáltalán nem mindegyazonban, hogy milyen alapossággal, lelkiismeretességgel születik, mekkora hozzáértéssel készül és milyen hangvétellel válik köztudomásúvá. A nekünk nem tetsző részleteket kiemelve-e és figyelmen kívül hagyva az egészről teljesen más képet nyújtó többit? Ez az egyre jobban terjedő „csúsztatás”. Csak a múltat felhánytor- gatva, fütyülve a jelenre, szándékokra és belső változásokra, ami ugyebár mindenkivel előfordulhat Hiszen amíg az ökör világlátása nem változik, fejlődik, az emberé igen és ehhez nem feltétlenül kell jellemtelennek lennie. Amivel természetesen kinek-ki- nek saját múltja megtagadására, a maholnap egyes körökben össznépi divattá váló köpenyeg- forgatásra már nem gondolok. Ez azonban már a hovatovább könyökünkön kijövő politizáláshoz közelit, tehát hagyjuk. Az ítélkezések megalapozottságával is baj van. Botfülü lévén sose merészkednék véleményt mondani Jobbágy Valér és a Szekszárdi Madrigálkórus egyetlen szerepléséről sem. Egy regénnyel, vagy riporttal kapcsolatban már nem ez a helyzet. Sőt; bár szerencsére sosem léptem színpadra; egy dráma rendezésével, vagy mondjuk a Szek- szárdon is többször fellépett volt osztálytársam, Dobák Lajos vavezetőjét, hogy fizesse ki az egyszeri használatbavételi díjat, ami meghaladja a 2 millió 600 ezer forintot. Ugyanakkor az üzemeltetővé előlépett Városgazdálkodási Vállalat is benyújtotta a számlát, azaz a majd másfél millió forintos éves bérleti díjról szóló csekket.- Kiderült, hogy a szerződésünk egy időközben hozott rendelkezés következtében érvénytelen, s így tetemes hátralékunk keletkezett - folytatja tovább a történetet Jillingné. - Fizetni viszont nem tudunk. Miből? Naponta legalább háromezer adagot kellene lefőzni ahhoz, hogy megkezdjem a törlesztést, de ez a konyha háromszázötven adagra kapott engedélyt. Nem tehetek mást, kénytelen leszek elküldeni a hat konyhai dolgozót meg a büfést azután nekiállunk kipakolni a több mázsa uborkát, burgonyát és hagymát. A Szekszárdi Postamesteri Hivatal időközben már meg is hirdette bérbeadásra a konyhát, s valóban nem túlzás, hogy ezt a hirdetést a szakácsnők könnyezve olvasták. Szószólójuk, Bien Ferencné a nyugdij előtt áll, s mint mondja, ez a harmadik leépítés, amit eddigi munkahelyein megélt.- Mindannyian el vagyunk keseredve - tárta szét a kezeit Bien Ferencné. - Én megértem a város érdekeit de azt miért nem veszik figyelembe, hogy a dolgozóknak mire lenne szüksége? Kedvező feltételeket biztosítanak a vállalkozóknak, egészen addig, míg a vállalkozásba bele nem ugranak. Sajnáljuk Jillingnét, miért nem adnak neki valamilyen kedvezményt? S velünk mi lesz, hova menjünk? A konyha vezetője egyébként személyesen tárgyalt többek között Szekszárd polgármesterével, Kocsis Imre Antallal is, ám ezek a megbeszélések nem vezettek eredményre. lamelyik művészi teljesítményével kapcsolatban ugyancsak nem. A magyar írók doyenje, Ke- resztury Dezső valamikor a Pester Uoyd színikritikusa volt. A II. világháború befejezte után sietve megszüntetett, Budapesten megjelenő, német nyelvű lap mindmáig a magyar sajtótörténet egyetlen olyan orgánuma volt, melyre akkoriban Európa-szerte éppúgy figyeltek, mint mostanában a Neue Züricher Zeitungra, vagy a Le Monde-ra. Tőle származnak az alábbi sorok, melyek szépirodalmi, színművészeti vonatkozásai ugyan kétségtelenek, de azért talán jóval tágabb értelemben is tudomásul vehetők. Idézem: „Vitathatatlan igazság, hogy egészséges, fejlődőképes társadalomban nem szabad elnyomni a vita szellemét és a kritika szabadságát... Lehetetlenség, hogy minden egyes ember az élet minden kérdésében csakis önmaga hozzon megbízható ítéletet... A kritikus nemcsak az alkotók, hanem a befogadók szolgálatában is áll, nemcsak önmagának, nemcsak az igazságnak, nemcsak a kultúrközösség elitjének felelős, hanem a közönségnek, a társadalom szakmailag nem tájékozott tagjainak is. A bírálatnak tehát nemcsak joga, hanem kötelessége, hogy szabadságát és elfogulatlanságát minden körülmények között megőrizze. De mivel a bírálatnak éppen olyan veszedelmes, mint ameny- nyire emelkedett joga is a szabad- A polgármester úr kijelentette: vegyem tudomásul, hogy vállalkoztam és megbuktam - idézi fel a polgármester szavait Jillingné.- A bérleti dijat a Városgazdálkodási Vállalat állapította meg, méghozzá olyan megfontolás alapján, hogy a volt MSZMP-székház körülbelül nulla forint nyereséget hozzon - tudjuk meg Kocsis Imre Antaltól, akinek szintén kértük a véleményét. - Ez tehát azt jelenti, hogy amíg ez az épület nem éri el a legalább nyolcvan százalékos kihasználtságot, addig a városnak ez sok költséget jelent. Ha a polgár- mesteri hivatal közbenjárására a Városgazdálkodási Vállalat esetleg csökkentené a bérleti díjat, az mindenképpen veszteséggel járna. A polgármester által képviselt álláspont abból a szempontból kétségkívül érthető, hogy a piac törvényei hosszú távon nem viselnek el folyamatos ráfizetést. Ám az egyelőre még kérdés, hogy milyen vállalkozás hozna a volt pártház ötödik emeletén megfelelő hasznot.- Én is zavarban lennék, ha vállalkozóként kellene döntenem - ismeri el Kocsis Imre Antal. - De az is biztos, hogy nagyon leleményesek a vállalkozóink. Tudom, hogy a konyha megszűnése az ott dolgozók számára tragédia. Annál is inkább, mivel mindannyian vétlenek, hiszen a feltételek menetközben módosultak a hátrányukra. Nem tehetnek semmiről, mint ahogyan a város sem. A várost ugyanis a veszteségek csökkentésének az igénye késztette erre a lépésre. A piac törvényei tehát áldozatokat követeltek. S mit lehetne még ezek után mindehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit, hogy az illetékesek a jövőben is szem előtt tartják: adott esetben nem mindegy, hogy gyalogot vagy vezért áldozunk. SZERI ÁRPÁD ság: méltónak kell rá mutatkoznia. Az a nemeslevél, amely a kritika jogait és szabadságát biztosítja, nem szolgálhat védőpalástul illetéktelen kalandorok kiruccanásaihoz, a szellem elleni összeesküvésekhez. A kritika sohasem hagyhatja el az elvi döntések magaslatát, sohasem keveredhetik személyes érdek-összeütközések, gazdasági érdekek, politikai stratégiák bozótosaiba; tiszta és megtámadhatatlan elvekhez kell igazodnia: nemcsak szabadságát, hanem méltóságát is érintetlenül meg kell őriznie minden körülmények között. Ennek a méltóságnak az alapjai a kritikus tisztességének érinthetetlensé- gén kívül: ítéletének szavahihetősége, tekintetének biztossága, alapos műveltsége, széleskörűen iskolázott ízlése, de nem utolsósorban viselkedésének, kritikai hangvételének módja is. A jó ízlés törvényei, amelyeket embertársainak teljesítményeire és a művészek alkotásaira alkalmaz, őt épp annyira kötelezik, mint a megbíráltakat. A kritika szabadsága a szellem legszentebb javai közé tartozik, de csak azokat illeti meg, akik a rájuk is érvényes erkölcsi és ízlésbeli törvényeket elismerik, akik a szilárd magatartást és a hiteles méltóságot önmagukra nézve is kötelezőnek tekintik.” Keresztury Dezső mindezeket 1943. november 14-én jelentette meg a Pester Lloydban. Mintha napjainkban is lenne némi érvénye...? ORDAS IVÁN Szabó László, a bonyhádi Szélkerék együttes alapító tagja legalábbis így tesz. Nem adja fel egykönnyen. Ha tönkremegy a zeneszerszám, újat készít, ha elfogynak mellőle a társak, új tehetségeket toboroz maga köré. így maradhatott életben a többszöri átalakuláson átment Szélkerék oly sokáig, hogy 1987-ben fennállásának már egy évtizedes jubileumát ünnepelhette. Mostanában viszont hírét se igen hallani a kis csapatnak. Szétszéledtek? Beleuntak? Vagy már nem kellettek a közönségnek? Mi van velük?- A népzene, amit mi játszunk, mindig is rétegmüfaj volt, főleg a környékbeli amatőr együttesek táncosaiból állt a hallgatóságunk - mondja Szabó László. - Rendszeresen táncház se működött még akkoriban, ami kinevelhetett volna egy ilyen dallamokra fogékony közönséget. Ezért inkább saját örömünkre muzsikáltunk, meg kiszolgáltuk a különböző tánccsoportokat. Az első, a régi Szélkerék 1977-től létezett, hárman hoztuk létre: Elmauer József, Kovács Gábor meg én. Eleinte az I. iskola gyermek- tánccsoportját kisértük, aztán egyre több önálló fellépésünk is volt. Közben beindult a táncházsorozat, ahova akkor más, ismert zenekarokat is meghívtunk, Sebőéket, a Vízöntőt, a Muzsikást, a székesfehérvári Tilinkót, a szegedi Sipos-ban- dát, a későbbi Kalamajka elődjét, vagy a Kapos zenekart. Sokat tanultunk tőlük. Mikori 977- ben a feleségem vezetésével megalakult itt a tánccsoport, őket is kísértük, emellett beiratkoztunk Pestre népzenészkép- ző tanfolyamra. Jóskát felvették a Zeneművészeti Főiskolára, helyette Gábor öccse, Géza állt közénk. Énekesnek társult Jakab Éva, citerásnak a feleségem, így játszottunk 1981-ig. A népzenei ismeretterjesztésben a bukovinai, széki, mezőségi dallamkincs tolmácsolásában, az anyanyelvi kultúra ápolásában, a magyarságtudat mélyítésében mind céltudatosabb feladatot vállaló együttes életében azonban ekkor hosz- szú hullámvölgy keletkezett. Gábort katonának vitték, Gézát egy pécsi zenekarba hívták, a Szélkerék leállt. Úgy tűnt, örökre. Laci úgy érezte, nem tud mit kezdeni magával. Elkezdett tekerőlantot tanítani.- Ekkor jöttünk mi - kapcsolódik be a beszélgetésbe Juhász Józsa. - Gimnázisták voltunk, s egy iskolai Ki mit tudra készültünk Mohácsi Alberttel, de kellett volna egy prímás és egy kontrás. Lacihoz fordultunk, aki az egyik tanítványát, Prikk Balázst ajánlotta kondásnak. Ö pedig a prímás lett. Ettől kezdve gyakran zenéltünk együtt.- Aztán az egyik március 15- én a város középiskolásai ünnepélyt tartottak a sportcsarnokban. Többek között a Kos- suth-nótát adtuk elő, ami akkor még elég rebellis dolognak számított - folytatja Laci. - Ekkor már Lehmann Tamás is köztünk volt. Később Berci helyett jött Lipics Laci, majd mikor Balázs bevonult, őt váltotta fel Erős Ákos. Teltek az évek, az ifjú muzsikusokat egyre inkább elismerték. Szombathelyen a Lajta László népzenei emlékversenyen különdíjat kaptak, a bonyhádi népzenei találkozón egyszer harmadikok, majd másodikak lettek, jubileumi koncertjük alkalmából miniszteri dicséretet vehettek át. Jártak Tambovban, közös rádiófelvételük volt a walesi Mabsant zenekarral, 1989-ben a budapesti Tavaszi Fesztiválon a Se- lyemgombolyítóban a Vujisics együttessel játszottak közösen. Majdnem kaptak filharmóniai engedélyt is. Mint ahogy lemezük is majdnem megjelent, de mindkettőből csak az ígéret maradt. Szabó László, a prímás, dudás, hegedűs, ma a szekszárdi Bartina együttesben játszik, s mint Józsa az énekes, klarinétos, a bonyhádi művelődési ház munkatársa. Prikk Balázs a kontrás, tekerőlantos egy pékségben dolgozik. Lehmann Tamás, a másik kontrás menedzserképzőbe jár, Lipics László, a bőgős, magángazdálkodó. Albert, aki szintén bőgőn játszott, egyetemi hallgató. Ákos nemrég autóbaleset áldozata lett. A Szélkerék mégsem szűnt meg. Szabó Laci úgy fogalmaz: csak a fordulatszám esett visz- sza. Egy friss fuvallat, mondjuk néhány új fiatal zenész lelkesedése meg tudná még pörgetni a lapátokat. CSER ILDIKÓ „Pár új zenész kellene a bandába”
