Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
1991. január 26. NÉPÚJSÁG 11 Acsádi Rozália: Velem a sebzett ének zúgnak a csillagok át a sűrűségen végigkarcolják az éjszakát ahova ködfoltot lehel az Isten a mindenséget ott vérzik át állok az estsötétben krisztusi sebhely az arcom ki szövi meg a csendet amellyel betakarjon amellyel betakarja a halált csak a hold hajol értem földig fátyolvirágos árnyék nyomában most is eltalálnék de mit segít ez már nekem velem a sebzett ének velem a sebzett szerelem Mensáros László köszöntése Mozart-operák Magyarországon Jelenet a Don Giovanniból. Kalmár Magda és Melis György. A színész saját arcát át- meg átrajzolják eljátszott szereparcai. A színész tulajdon sorsát befonják szerepsorai. Mensáros László mindezért az emberségével felel. Aki foglalkozásánál fogva a színészek teljesítményeire jelzőket találni hivatott, most nem keresgél, Mensáros László művészetét méltatván megelégszik egy szóval: emberi. De ebben az egy szóban tág egyetemesség van, és szüntelenül törekvés a földi teljességre. Valahogy azonban bele ne tévedjünk a nagy szavakba. Mensáros a költők megkülönböztetett értelmét és nyelvét használja a maga benső igényei és igéi kifejezésére. Mensáros nem robusztus alkat, de emberi igényessége hatalmas terhek hordozására alkalmas, erős szuggesz- tió sugárzik belőle. A kitörölhetetlen emlékű előadóestjeivel, aminek a Huszadik század címet adta, a zúgó történelmet és a lélek legrejtettebb halk rezdüléseit együtt szólaltatta meg. Jó színésznél többnek nem kellett lenn je, erre a tehetségéből bőven futotta. Ám az ő alázatos szolgálattevő készségéből és eget ostromló küldetéstudatából hasonlíthatatlan egyéni alkotóerő támadt. Mensáros, az előadóművész, a nagy írókkal és költőkkel, s az egyszerű hallgatósággal lélekben társalogva, költővé lett. Mezítlábas, fáradhatatlan, szigorú mércéjü, de a közvetlen megértést áhító országjáró prófétává. Volt lehetősége az ország színházba járó közönségének, hogy a színpadokról is megismerkedjen vele. Pályája első öt évében a Debreceni Csokonai Színház tagja volt. Azak- kori igazgatójának, Téri Árpádnak figyelmet és támogatást köszönhetett, s ezt idős korára sem felejtette el: kezdeményezője volt hogy Térinek szobrot emeljenek. Már szerelmes- színészi szépfiú korában is megmutatta jellemábrázoló tehetségének kiapadhatatlan tartalékait. Hamlet szerepe korán osztályrészéül jutott, s alakításának országos híre kelt Olyan szériát ért meg, ami vidéken egészen szokatlan. Pestről is sokan odautaztak, hogy lássák. Aztán csaknem harminc év múltán Mensáros visszatért hírneve bölcsőjéhez, a debreceni színház színpadára, hogy eljátssza Az ügynök halálában Willy Lomant Karrierjét méltatlanul elszenvedett börtönbüntetések szakították meg. Utána három évadra a Szolnoki Szigligeti Színházban talált otthonra, ahol mind a saját mind közönsége emlékei szerint gyönyörű szerepekben vonultatta fel kivételes képességeit. Ezek közt volt Tuzenbach a Három nővérben, Gloster a Lear királyban, Higgins a Pygmalion- ban. Mensáros László sohasem tett különbséget fővárosi és vidéki színészet között. Legutóbbi szezonjaiban is vidéki társulatok bemutatóinak értékét növelte; utoljára nyíregyházi kollégái közt, a Móricz Zsigmond Színházban. Film- és televíziós alakításai révén természetesen az ország minden zugába „eljutott”. Melyiket emeljem ki széles skálájú filmszereplései sorából?Talán a szép Kosz- tolányi-regény, az Aranysárkány mo- ziváltozatának tragikus Novák tanár urát? vagy puritán egyszerűségében is megrázó játékát a Halálnak halála című tévéfilmben? Netán finom mosolyé, háttérbe húzódott, s így is jelentőségteljes írófiguráját a Butaságom története című vígjátékban? Pályafutása legfőbb időszakát a Madách Színházban szolgálta; ide kötődnek legsikeresebb munkái. Micsoda ivet futott be itt a gyönyörű Anna Frank nap/óya-előadás Péteré tői mindmáig, amikor - ki tudja hányadszor, ismét ideális partnere, Tolnay Klári oldalán - egy önmagánál tizennégy évvel idősebb öregurat játszik az Aranytó című színdarabban. Közben néhány évre „kiiratkozott” a Ma- dáchból. Okait mivégből kellene firtatni, most, hogy visszatért? Mensáros barátsága kincs, haragja megszívlelendő. Erretapasztaltsága, bölcsessége, embersége a fedezet. Mélységes szeretetével és szertelen indulataival az, aki: a mi Mensáro- sunk. Munkássága különböző szakában sok boldogság adatott meg neki. De sok szenvedést is el kellett viselnie. Hat és fél évvel ezelőtt, amikor életrajzát írtam, erről ezt vallotta nekem:- Azért tudtam a kórházi ágyakat a műtőasztalokat aránylag jól elviselni, s azért a börtöncellákat is, mert ezek alkalmat teremtettek számomra, hogy mint egy nyomozó, kutassam sorsom miértjeit Sohasem a közvetlen okot hanem a mélyebb összefüggésekben rejtezőket Nem tartottam véletlennek, hogy ilyen vagy olyan szenvedés vagy megpróbáltatás sújt Próbáltam magamban visszavezetni, hol tévedtem? Mit nem lett volna szabad tennem? Mit kellett volna másképp csinálnom? Az önvizsgálat kibékített magammal. És kibékített a fájdalmaimmal... Mensáros László hatvanöt éves. Kívánjuk, őrizze békéjét önmagával, és soha többé ne érje fájdalom. És művészetével legyen még nagyon soká a miénk. Sas György Jó két évszázaddal ezelőtt Bécs- ben egy fiatal, kószálva szemlélődő, Kazinczy Ferenc nevű, még alig ismert magyar író betévedt egy hangversenyre, s még aznap este szenvedélyes szavakat irt naplójába: „Mozart az orchestert igazgatá, fortepia- nóját vervén. De az olyannyira nem testi örömek felől, mint amiket a muzsika ád, nem szabad szólni. Hol az a szó, mely azt fesse?” Az 1776-ban kelt naplóbejegyzés idején Mozart 30, Kazinczy 27 esztendős volt. A hazai zenetörténet-írás szerint ez a néhány sor a legelső magyar feljegyzés Wolfgang Amadeus Mozartról, az európai zeneművészet egyik legzseniálisabb alkotójáról. Ennek az állításnak ugyan némileg talán ellentmond az a tény, hogy a Mozart- operák közül a Szöktetés a szerájból első magyarországi bemutatója Pozsonyban egy évvel megelőzte Kazinczy naplóbejegyzését, de joggal feltehető az is, hogy a Pozsonyban vendégszereplő német társulat alkalmi előadása még nemigen keltette fel a magyar zenetörténet érdeklődését Mozart iránt. Sokkal inkább volt ebben úttörő szerepe a német nyelvű színjátszásnak, amelyik érthető módon nálunk is terjeszteni akarta a maga értékeit. Ennek, a magyar nyelvű színjátszásra gyakorolt számos, ismert bénító hatása mellett mindenesetre egyik vitathatatlan érdeme volt, hogy többek között a német zenés színház értékeit is, többek között Mozart operáit viszonylag korán elhozta Magyarországra. így került sor a Szöktetés említett, 1795-ös bemutatójára, mindössze egy évvel a bécsi bemutató után. Már az ugyancsak 1786-ban Bécsben bemutatott Figaró házassága csak 9 esztendővel később, 1795-ben szólalt meg a pesti Német Színházban. A kor sokkal inkább kedvelte a meseszerű szerelmi történeteket ezt kereste, s ezt látta egyelőre a színpadon, játszódjék bár a mese a legendásTávol-Keleten vagy a csupán képzeletbeli Éj sötét és Nappal fényes birodalmában. Miként A varázsfuvola, amely az 1791 - es bécsi bemutató után szintén nem sokkal, már 1793-ban megszólalt német nyelven Budán és Pesten egyaránt. Szövegét Csokonai 1794- ben lefordítja magyarra A boszorkánysíp címen, majd egyes részeit 1802-ben ismét közreadja Varázssíp címmel. A mű a 19. század 20-as éveiben már a vidéki színpadok kedvelt darabja, Verseghy, Bacsányi, Pály Elek újabb és újabb fordítással jelennek meg, s Déryné éppen a Tündérsipban aratja legemlékezetesebb sikereit 1877-ben a Nemzeti Színház, 1885 szeptemberében az Operaház is felvette műsorára, s azóta állandó repertoárdarabja a színháznak. A darabot ma Magyarországon immár Harsányi Zsolt veretes fordításában hallhatjuk. A következő Mozart-bemutató 1797-ben volt Magyarországon, ekkor a Cosi fan tutte szólalt meg, ugyancsak a pesti Német Színházban, ahol ugyanebben az évben a Don Giovanni is színre került. Magyar nyelven azonban az előbbi csak 1930-ban szólalt meg az Operaházban, az utóbbi 1826-ban Kolozsvárott. A Don Giovannit a budapesti Operaház csak 1885-ben mutatta be. A legjelentősebb Mozart-operák tehát láthatóan hamar ismertté váltak hazánkban, ám a bemutatók sorrendje s az évszámok jól mutatják: miként a világon mindenütt, Magyar- országon is csak lassan ismerték fel az opera műfajának Gluck utáni, és Mozart művészetében kiteljesedő reformváltozásait. Igaz: az operalátogató közönséget soha nem érdekelte igazán e reformok természete, inkább csak ösztönösen érzett rá arra, hogy az opera valójában Mozarttal támadt igazi életre, hogy a színpadi figurák nála tettek szert először határozott zenei személyiségre. Mozart ugyanis az első zeneszerző, aki felismerte, milyen nagy lehetőségek rejlenek az operaformában kisebb- nagyobb jellemek teremtésére, akik úgy mozognak, gondolkodnak és lé- legzenek a zenében, mint valódi emberi lények. Ahogyan A varázsfuvola mitológiai köntösbe öltöztetett szereplői. Érthető, ha a Figaró, a Cosi, a Don Giovanni immár minden mitológiától megfosztott, realisztikusabb, valóban hús-vér alakjai csak valamivel később, az említett reformok teljes térhódítása után váltak a Mozart hazáján kívüli zenés színházak elfogadott hőseivé. Mozart legjelentősebb operái ma már állandó repertoárdarabjai a magyar zenés színpadoknak is. Operái közül utoljára 1966-ban volt magyarországi ősbemutató: az Idomeneo elevenedett meg a Szegedi Nemzeti Színházban, az egyéb színpadi zenék közül pedig a Gebier drámájához írt kísérőzene, a Thamos, Egyiptom királya 1971- ben a szombathelyi lseumban szólalt meg hazánkban először. És hajó néhány nemzetközileg is kimagasló Mozart-produkció tarkította is az operajátszást a műfaj hazai történetében, amilyen például a Jurij Ljubi- mov rendezte legutóbbi budapesti Don Giovanni-produkció volt, azért akad adósságunk is a 200 esztendővel ezelőtt elhunyt zeneköltövel szemben. Nem mutatták be nálunk mindeddig egyebek közt a korai Lucio Silla című operát, ismeretlen maradta befejezetlen Zside, a Semiramis és néhány színpadi kísérőzene. Szomory György L. Németh Erzsébet: Rendhagyó ima a paksi Szentlélek-templom avatására Istennel perbe sohasem voltam, csak néhanapján haragudtam megbocsátó, szép Fenségére. Kegyelmet soha nem kértem tőle. Térden előtte sosem álltam, mindig magamban kiabáltam. Úgy szóltam, most se hallja senki:- Szívemből a gonoszt te űzd ki! Kufároknak ne engedd álmom, tisztítsd meg rejtett szép világom. Kergesd a Sátánt tőlem messze, békét küldj hozzám mindörökre. Igazítsd léptem egyenesre, rá ne hágjak mérges tövisre. Magamtól kérlek, óvj meg engem! Ne engedd soha, hogy vétkezzem. A bűnt, szennyet, hogy elkerüljem Tiszta szívedre szorítsd a lelkem! - Istennel perben sohasem voltam. Nem vétkeztem a haragomban. Irgalmas, megértő szívébe bíborsugárral lángol a Béke... Balipap Ferenc: Vonaton Egymás mellett A barátommal még a gimnáziumi évek alatt, a kollégiumban lettünk barátok. Falusi parasztgyerekek voltunk, ugyanabból a városban riadtan csetlő- botló fajtából, csak másik faluból. Szinte ösztönösen húzódtunk egymáshoz közelebb. Neki volt egy bátyja, Geri, Gerike, így hívták. Idősebb lehetett öt-hat évvel is nálunk, így előbb lett nagyfiú, srác, meg jampi - „meg minden” -, mint mi. Ő éppen akkor, amikor már mi is nagyon-nagyon szerettünk volna. Különös varázsé viszony alakult ki ezért közöttünk, köztem és a barátom, és kettőnk meg Geri között, emlékezetes ízű vonzásokkal, taszításokkal. Ilyesféle volt ez a mi barátságunk, 1965-68-70 körül. Aztán: ki merre. Majd csak olykor egy-egy karácsonyi üdvözlet, vagy Ady- idézetekkel teleírt anzix „Párisból", latin bölcsességekkel Velencéből. Kis fanyar, elrévedő mosollyal olvasható; pár perc szép emlékre, emlékezésre indító. Most 91 huzatos januárjában, egy tavasz-lágyságú reggelen, jövök haza vonattal Budapestről. Álmos vagyok, nyúzott, egy csöndes, üres fülkét keresek hát. A bóbiskolásból Sárbogárd körül fölrezzenek. Járkálok, nyújtózok kicsit a szinte néptelen vagon folyosóján, s egyszer csak észreveszem, hogy a tőlem második fülkében Gerike alszik. Igen, ő az, megfakult hosszú hajával, tátott szájjal, oldalra billenve, húsz évvel később, nálam öt-hat évvel öregebben. Sokáig nézem, mint egy távolról, régi baráttól kapott képeslapot. Gondolok rá, de nem keltem fel, hanem valahogy megvidámodva és csöppöt megkeseredve is, visszaballagok az én holmijaimmal rám váró fülkébe. Amikor a falujába érünk, az ablakon át lopva figyelem a leszálló Gerikét, ahogy bizonytalan léptekkel, álmosan és fáradtan biceg az állomás felé. A lábán surranó, amit húszévesen olyan nagyon szerettünk volna mindannyian... Aztán lassan elindul a vonat... Lehúzom az ablakot, hogy még jobban lássam Gerikét, ahogy a szülei háza felé ballag a télben, ezen a napfényes falusi utcán. A szerelvény egyre gyorsul... Most veszem észre, hogy egy fiatal nő fut kétségbeesve és közben kiabálva, hogy várjanak, intsék már le a vonatot, mert szeretne fölszállni. Legalább hetedik-nyolcadik hónapban lehet, mindkét kezét előretartva, nagy hasával erőlködve szalad az utolsó kocsi után, de a nekilódult villanyvonat sokkal gyorsabb nála. Az állomásfőnök, a hóna alá csapott menesztőtárcsával, látja, hogy a várandós nő lemarad. Közömbösen elfordítja a fejét, a mellette álló társához kezd el beszélni. Mögöttük egy pillanatra fölbukkan még Gerike, az én diákkorombeli legjobb barátom hazafelé ballagó bátyja. Akit - miért? Úristen! miért??? - nyilall belém fájdalmasan, meg se szólítottam... Még látom, hogyafiatalasszonytehetetlenül lerogyva és összekuporodva sírni kezd a reménytelenül fénylő sínek között. A vonatunk pedig - szinte ne- kiszilajodva, könyörtelenül száguld tovább...