Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

10 népújság 1991. január 12. Igazságot nyújtani a közönségnek Száz éve született FAILONI „Könnyű zene - nincs! A zene nem könnyű és nem nehéz; zene vagy nem zene...” Ennél szigorúbb állásfoglalást a zenei érték fogalmáról, de egy­szersmind a különböző zenéket el­választani, sőt azokat egymással szembeállítani igyekvő manipulá­ciós törekvésekről alig hallottunk muzsikustól. Századunk első felé­nek egyik olasz karmestere, a ma­gyarországi operaéletre is nagy hatást gyakorló Sergio Failoni írta le Hangfogó nélkül című könyvé­ben az előbbi szavakat; az a Failo­ni, aki a még nála is rendíthetetle­nebb szigoráról híres Toscanini asszisztense volt. A száz esztendővel ezelőtt, 1890. december 18-án született, s vi­szonylag fiatalon, 58 éves korában elhunyt Failonira ma már inkább csak az idősebbek emlékeznek. Pedig a Toscaninit példaképének tekintő, és hasonló érzékenységű, temperamentumú dirigens a 20- as, 30-as években már hírneves művésze volt Buenos Aires, Chica­go, New York, valamint az európai nagyvárosok operaházainak, egyebek között a milánói Scalá- nak. 1928-tól a budapesti Opera­házban működött, amelynek örö­kös tagja és vezető karnagya lett, ám ez idő alatt is állandóan dirigált a világ számos színházában. A há­ború után, 1946-ban egy ideig családjával Amerikában élt, itt fe­dezte fel az operavilág számára a fiatal Maria Callast. Ugyanabban az évben újította fel szülővárosá­ban, Veronában, a régi római amfi­Sergio Failoni portréja, amelyet Oláh Gusztávnak dedikált a mester teátrumban a sza­badtéri operaelő­adásokat, melye­ket már 1913 óta rendszeresítettek a nyári hónapokban. Számunkra termé­szetesen két évti­zedes budapesti működése a leg­fontosabb, hiszen ezalatt szinte tel­jességgel átalakult operaéletünk. Bő­vítette az olasz re­pertoárt, de revelá- cióként hatottak Wagner-vezénylé- sei is, főként a Trisztán és a Mesterdalnokok megszólaltatása. Ugyanakkor Fai­loni - Bartók és Kodály művészeté­nek tisztelőjeként - olyan kiváló előadásokat produkált a Székely­fonó, a Psalmus Flungaricus, a Kékszakállú herceg vára, a Fából faragott királyfi partitúrája nyomán, amilyeneket nem magyar anya­nyelvű karmesternek még soha­sem sikerült. A művészetben és az erkölcs­ben egyaránt megalkuvást nem tű­rő művészt a szörnyűséges, 1944- es időkben fasizmusellenes maga­tartása miatt leváltották az Opera­ház éléről, s csak 1945-ben kap­hatta újra vissza a karmesteri pál­cát. És éppen azért maradt a hábo­rú után is a közönség kedvence, azért folytathatta a munkát ott, ahol egy évvel korábban kényszerű­ségből abbahagyta, mert Sergio Failoni a gyakorlatban is megvaló­sította, amit híressé vált gondolatá­val hirdetett: „A közönséget csak az hódítja meg, aki az igazságot adja neki!” Failoni nem szerette a hangle­mezt. Talán a korabeli technikai elégtelenséget is a zenei igazság deformálásának érezte. így elenyé­sző számú hangfelvétel őrzi csak művészetét. A Magyarországon 1948-ban elhunyt, s magyarföldben nyugvó maestro nem sokkal halála előtt, Beethoven IX. szimfóniájának próbája közben ezeket a végrende­letszerű szavakat mondta Tóth Ala­dárnak, az Operaház akkori igazga­tójának: „Akármilyen szörnyűségek­ben, akármilyen keserves csalódá­sokon estünk is át, hinnünk kell az emberekben, hinnünk kell, hogy boldogságra, örömre születtünk...” SZOMORY GYÖRGY Írás közben (A hatalom nyomorúsága) A régi kisgazdapárt föld­munkásrétegéhez tartozott, talán márGaálGaszton tá­borában is ott volt, szívében a reménnyel, hogy egyszer a valódi kisgazdák sorába léphet. A háború után talán földet is kapott, de mindenekelőtt a politika volt a gond­ja, az elsők között emlegették, tisztséget is osztottak rá, Nagy Ferenc miniszterséggel bízta meg. Rákosiék ek­kor kezdték ki a kisgazdapártot, mire ő azzal válaszolt, hogy kilátásba helyezte a parasztsztrájkot A baloldal felhördült, vicceket is gyártottak róla, a rajzokon kövér parasztok álltak a kapuban, az istállóban meg bőgött a sztrájk miatt koplalásra fogott marha. Minisztersége nem tartott sokáig, alkalmatlan volt erre, de pártjában ezután is jó szívvel emlegették hűsé­gét, becsületességét. Magam is tanúsíthatom, bár eb­ben az időben nem találkoztam vele. Pécsett éltem, a kisgazdák lapjának voltam munkatársa, s a szerkesztő­ségben több vezető ember is megfordult, főleg azok, akik baranyaiak voltak, mint Nagy Ferenc vagy Kovács Béla, aki a háború előtt Patacson kocsmároskodott A lapnál nem volt kötelező a párttagság, s a liberális lég­körre az is jellemző, hogy párttitok sem volt, nyiltan be­széltek mindenkiről, róla is. Ez volta nagy színeváltozá­sok kora, s miután Kovács Bélát az oroszok, megcsú­folva a nemzetközi jogot, letartóztatták és elhurcolták, sokan megszeppentek és keresték az utat Rákosihoz. A Munkácsy utcai szerkesztőségben az sem volt titok, hogy kik Rákosi beépített emberei, jutalmuk később nem is maradt el, ez miniszter lett, az államtitkár, vagy ami épp akadt. Aki nem hódolt be, később keserűen la­kolt, ha nem sikerült idejében Nyugatra menekülnie, mint Sulyoknak, Varga Bélának. Abban az időben be­szélték, hogy Rajk többek útját, például Peyer Károlyét, elő is segítette, nem emberségből, hanem politikai megfontolásból. De nem párttörténetet írok, nem is lehet tisztem, egyébként is csak emlékeimre hagyatkozom, ami meg is csalhat. A lelkek hajladoztak, mint napraforgó, igye­keztek a fény felé fordulni. A maga különbékéjét min­denki megkötötte, de az alku ára nem volt közömbös. Tudjuk, a hatalom csábító rima, megfizetteti magát, s utána már sok mindenen lehet elmélkedni, mert volt olyan is, aki a Rajk-perben a népbírák között kevélyke- dett, s hogy megérte-e, ő tudja. Volt, aki átsétált a Kádár-évekbe, megőrizve kiváltsá­gait, de mégiscsak szomorú mesterség volt ez. Ott volt például T., aki a miniszterségből kicsöppenve, amivel most mást kellett jutalmazni, más tisztséget kapott, nem is egyet, ranggal és pénzzel. De dicsősége nem volt zavartalan. Az országos pletyka végül Kádár fülébe jutott, miszerint T. egy köztulajdonba vett villával jutal­mazta barátnőjét, s meg kellett érnie, hogy őnagyságát kipenderítették a kéjlakból, de más nem történt. Azelőtt soha nem találkoztam vele, de egyszer úgy hozta a vé­letlen, hogy a megyébe látogatott s útjáról nekem kel­lett tudósítanom. Aj. egészben csak az volt az érdekes, hogy tudtam viselt dolgairól, arra is emlékeztem, hogy 1947-ben az övé volt az egyik gyűlölt név a kisgazdák­nál, akit nem lehetett kizárni a pártból, mert Rákosi nem engedte. Most maga mögött egy szánalmas nőüggyel, megfigyelhettem pártos buzgalmát, amit fűtött a jóvá­tétel szándéka is, hisz a botrányt valahogy feledtetni kellett. Velem kitüntető figyelemmel bánt s udvariasan megkért, hogy lehetőleg mit emeljek ki a gyatra tudósí­tásban. Erre nem volt szükség, a távirati iroda 7-8 sort kért útjáról s ezt meg is mondtam neki. Ettől szomorú lett, nem értette. Útközben megálltunk Bátaszéken s a titkárt beküldte egy házba, hogy hallgassa meg az esti híreket. A titkár sápadtan tért vissza: a rádió meg sem említette. Ideges volt, az járhatott fejében, hogy most lett kegyvesztett. De a tízórás hírek, amit a titkár Bátán, utunk utolsó állomásán hallgatott, megvigasztalta. Su­gárzó arccal lépett hozzám: szerkesztő úr, köszönöm. Jó munkát végzett. Egyébként két üres mondat hang­zott el arról, hogy T. U. népfrontgyűlésen találkozott a bátaiakkal. Mi tagadás, nyomorúságos dicsőség, mint általában a politikusok hullócsillagsorsa. A másik, aki­ről szóltam s kezdetben a kisgazdapártban a földmun­kásokat képviselte, nem végezte ennyire silányan, bár kétlem, hogy a mai kisgazdák kérkednének vele. A ha­talom még Veres Pétert is megszédítette, aki arra is hajlandó volt, hogy honvédelmi miniszterként tegye nevetségessé magát. Emez is megjárta a hatalmi csú­csokat, semmivel sem több dicsőséggel. Bizonyos al­kalmakkor vele mondatták az ünnepi köszöntőt, s ha módja volt rá, így kezdte: most, amikor összecsendül­nek a poharak... Ezt szerette, s nyilván kárpótlást is ér­zett múltjáért, amikor koszos csehókban, a pultra dül- leszkedve döntötte magába a féldeci keverteket. Rit­kán találkoztam vele s már csak én emlékeztem arra, hogy valamikor Pécsett Nagy Ferenc jó szívvel emle­gette. Ekkor már senki nem mondott róla jót, igaz, rosz- szat is kevesen, annyira jelentéktelen volt Utoljára Pak­son láttam, valami hivatalos ünnepségen, melynek vé­gén, mint Petőfi versében, elébünk tettek ételt és italt. A véletlen hozta úgy, hogy egymás mellett ültünk. Az járt eszemben, hogy elmondom neki Nagy Ferenc hajdani dicséretét, de mielőtt szóltam volna, közénk húzta szé­két egy nő. Harmincéves lehetett vagy valamivel több, nem volt szép, de ellenszenves sem. Valamit súgott a fülébe, mire félrebillentett fejjel meredt a semmibe s nem szólt A barátnője lehet?-töprengtem, bár végté­re nem érdekelt. Felemeltem poharam, ennek meg­örült, köztudottan nagy ivó volt. Gyors mozdulattal ka­pott az övé után, kortól és italtól roncsolt arcán szétsi­multak a ráncok, de ebben a pillanatban kinyúlt az is­meretlen nő keze s óvatos, de határozott mozdulattal félretolta a poharat. Ez többször megismétlődött, s így is maradt meg bennem emléke: magába roskadva ül a tele pohár előtt, melyből nem szabad innia, mert ki tud­ja, pityókosan mire ragadtatná magát. A hatalom nyo­morúsága ?-az is. Ekkor már rég a szerep foglya volt, s játszania kellett haláláig, pedig bűnbeesése előtt maga sem így képzelte. De ekkor már az Isten irgalma is ke­vés lett volna, hogy visszaforgassa a történelmet. íme, két elmerült karrier lehanyatló története. Neveket szán­dékosan nem említettem, minek? A politikusok sorsa legtöbbször a feledés, Deáknak, Széchenyinek kell lennie annak, akire jó szívvel emlékezünk. Hacsak nem a gonoszt testesítik meg, akiket borzongva emlege­tünk. Ki tudja ma már, hogy hívták Bánffy kormányában a külügyminisztert, amikor Bánffy miniszterelnökségé; rőt is csak a történészek tudnak? CSÁNYI LÁSZLÓ A vers születéséről Környezetemből számosán megkérdik olykor, hol őszinte ér­deklődéssel, hol kissé froclizó alapállásból, hogyan is lesz a vers. Hogyan jut ilyesmi vagy olyasmi az ember eszébe - meg hogy, ugye könnyű verset írni? Hiszen bizto­san nem olyan nehéz, mint a ko­moly hétköznapi foglalatosságok, csak van, aki bevallja, s akad, aki maga teremtette varázsködökkel rejtélyesíti ebbeli dolgait. Az érdek­lődésükkel megtisztelőknek szól e vallomás. Ki kérdezné a szülő anyát, mikor gyermekének világra vajúdása közben arca eltorzul, majd másod­percekre kisimul ismét: na, milyen volt? A versíró (a költő szó helyett használom indokolt s tartózko­dóbb szinonimaként, bár jogos tár­saságnak érzem a regény- vagy prózaíró megjelölés mellett) folya­matosan vajúdás közben leledzik, a már megírt s még kihordatlan versek között téblábol, érzelmek és ösztökélő gondolatok sűrűjében, még elérhetetlen hídfők között gyalogol, s mindig úton van. Legin­kább félúton. Ezért is botor a fen­tebb jelzett kérdés és feltevés, ha­csak nem provokációnak szánták. Az elismerő-kíváncsi meg a pisz­kálódó attitűd sajnos nehezen kü­löníthetők el egymástól, s őszinte­ségre durva válasz az irónia. Arany János nemzetes urunk bosszús ki- fakadása még fülünkben cseng­het, hiszen a nyelv ereje folytán sokféle plusszal gazdagítható egy- egy költemény jelentéstartomá­nya, s az éppen aktuális az olvasó lelki és műveltségbeli felkészültsé­gén múlik, a szerző gyakorta ártat­lan ebben. Aki verset ír, szükségszerűen magányra vágyik: ez nem nyilvá­nos mozzanat, sokkal szégyenlő- sebb tevékenység, mintsem gon­dolná bárki, aki emlékszik az antik­vitás költői versenyeire, a penzum­szerű költői gyakorlatokra, vagy azok továbbélésére bölcsészsze­mináriumokon és poétái asztaltár­saságok környékén. Az esetleg időre gyártott tréfás versezetek de­rék toliforgatóink míves játszado­zásait jelentették, de nem a vérre menő alkotást. Mert aki verset me­részel írni, lelke egy darabját bo­csátja közszemlére, amit nem is akar már: mindenképp veszedel­mes dolog, kiszámíthatatlan követ­kezményekkel. Az ihletett pillanat könnyen papírra szalajthatja a nyomdát nem kívánó gondolatokat is, s a megjelenés okának, lehető­ségének ezernyi szerencsés vagy szerencsétlen körülménye lehet. Aki titkos, de valahogy mégiscsak a nyilvánosságnak szánt érzéseit, megformált véleményét közrebo­csátja, kellőképpen érzékeny is te­hát a visszahangot illetően. Nehéz megmondani, melyik jobb: ha értik, ha nem értik, vagy ha félreértik... Helyzete válogatja. Legkisebb sze­repet a magamutogató gesztus ját­szik, ha hihetetlennek is tűnik eme állítás. Ma a szerzői kiadások, az önmegjelentetés révén ez már „megoldható” (legfeljebb csak anyagi áldozat kérdése). Maradna még egy főbenjáró, veszélyes ok - közel az előbbi forrásvidékéhez: a grafománia, az írásszomj. Nos, ez tökéletességgel nem tagadható ugyan, de enyhíti és túlzásait kizár­ja ama tény, hogy a versíró sem tud mindig vagy annyiszor megjelenni, ahányszor kényszert, késztetést érezne az írásra, s kellő önkritika és önfegyelem esetén ez sem jöhet már számításba. Mi marad akkor a valóságos motivációk sorából? A megszólalás, a képes beszéd gyönyöre, egy-egy sikerült kép vagy szólam feletti őszinte, tiszta öröm, a másnak is ráfeledkezést kínálni akarás (talán képesség) önzetlensége, a kifejezés ereje, igazsága, tartalmassága - s ritkán: megtalált szépsége. Ha nem így volna, eldobhatnánk a plajbász modern változatát, lecsukhatnánk a mindig rosszkor elromló írógé­pet, végleg kidobhatnánk az elhal­ványult gépszalagot (az éppen so­ros írásra talán még jó lesz, s szorí­tunk ezért is), egyszóval: végleg el­búcsúzhatnánk lelkünk s elménk szép ösztönétől. Van még egy tit­kos vigasz, motívum, menedék: ez legalább megmarad. Talán. De ez is már csak ultima ratio-ként ötlik fel a versíróban egy rosszul sike­rült nap után. A versírás műhelymunka, a „mű­helyt” pedig bárhol felállíthatjuk: döcögő vonaton, napsimította pá­don, könyvek bástyázta íróasztal mögött, vagy bárhol is. De nem mindig lehet írni. Úgy nem megy, hogy most pedig leülünk verset ír­ni... Aki komolyan ezt hiszi, órákig tartó kínlódás nyomán látná be igazunkat. Ehhez isteni kegyelem, ritka lel­kiállapot kell, amit lehet ihletnek, túlfokozott idegi-érzelmi állapot­nak felfogni, s ne szégyelljük be­vallani: néha egyetlen - technikai részletnek tűnő - elem muzsikája, emléke invokálja a sorokat. Ahhoz meg már fej is kell, nemcsak „elan- dalodás”. Kínzó, de termékeny magány­ban fogannak a legjobb versek, olykor a rosszak is. Ne zavard kö­reimet! - vetette oda Archimedes gyanútlan ingerültséggel a rátörő római katonának. „Noli...”, érzi a költő is, ha munka közben rátör a külvilág, s megzavarja gondolat- meg formaépítés közben, s az az elbillenő kényes egyensúly - jaj, de nehéz! A műhelymunka azt is jelenti, hogy a késznek gondolt, annak lát­szó művet is csiszolni kell még, az mindig finomítható (lásd a több­ször nyomtatásban megjelent vál­tozatokat: a költő kis idő múltával elégtelennek találta a megoldást, igazított rajta, mert erre kényszerí­tette tudatosabbik énje, az ihlet ál­tal időlegesen elnyomott). A költő is az optimálisát próbálja közelíteni, nem csupán a befogadó találja mindig másnak a művet, ha áldoz még annyit rá, hogy újra ke­zébe vegye. S még valami: festősors, de ne­hezen hiszek annak a piktornak, aki bámulói körében, a bámész kö­zönség látszatlelkesedése kísére­tében pingál az állvány előtt, mi­közben talán még műhelybeszél­getést is folytat alkalmi udvarnépé­vel. Lehet ez ujjgyakorlat ismét, di­daktikai céllal, de a tényleges munkához szükséges alázat, sze­rénység, figyelmet kívánó teremtő munka híján nem érzem a titkot mögötte. Ekként csak attrakció, bűvész- mutatvány, ügyes kézimunka. Az elhivatottság és műgond megkívánta áldozat, a winckel- manni „Edle Einfalt und stille Grös­se” helyén valami más van, ami le­het sikeres is, átmenetileg, gondo­lom, illetve remélem. Az igazi alkotó meg kínlódik min­den ecsetvonásával vagy sorával, s még így is érez némi kielégület- lenséget. S ha elveszített-elidegenült mű­veit viszontlátja, olvassa valahol, olyan benyomása támad, mint szü­lőnek sokgyermekes családban, amikor is gyermekei felnővén kike­rülnek gyámkodása alól, s élik kü­lön életüket. A versíró is ugyanazt érzi, amit a búcsúzó: még az idekötő emlék fájdalmas borongásával, de már az új, messzehívó ismeretlen izgal­mával készül az ösvény meglelé- sére, a nyelv szikláinak megmá­szására, vállalva újra a bizonytalan és kétségbeejtő kihívást, a versírás magányát. DRESCHER J. ATTILA Példázatok Prága II. érvényéről .... nekem pénzre Volna szükségem... Kepler sóhaja száll időtlenül. Választ az ember társat magának, s embertelenül ellehetetlenül'. A postagalamb boldogságáról Majd húsz év praxisa Fényes a gyűrűje. Álma: egy brukkoló gazdátlan gerlice. Lázárról - új betanulásban Még többet kívánsz? Flogy is lehet ­Hisz minden, mim csak volt, régtől tied?! A kötél sokoldalúságáról Ágra dobható, ha lógni kívánsz. Megcsomózható mint durva masni. Ha meggondolod, van még egy sánsz: beáztatható - hogy tudj vele hatni. (1991)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom