Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-01 / 204. szám
1990. december 1. TOLNATÁJ - 5 Látogatóban Ferentz Jánoséknál Vár a viola- Faragok, asztalosmunkát végzek - mondja János hogy a feleségem tudjon pingálni. Erdélyből hozzák a földfestékeket. Kis asztalosműhelyt ragasztottak a házhoz, a felső szinten egy szoba lett a festőműhely. Az ablakpárkányon bababútor vár az ecsetre. Első kiállításukra készülnek; amit még decemberben szeretnének megrendezni a Sajtóházban Szek- szárdon. A régi sárközi bölcső megújult szépségében nagyszerűen megfér a székely bútorokkal, akár az optimizmus a harmóniával, a szépség szeretetével lelkűkben és otthonukban. Nézem a kicsi házat, és eszembe jut a népdal: „Cifra palota, zöld az ablaka, gyere ki, te tuba rózsa, vár a viola...” A helységnév - Medina - cirill betűkkel is ki van írva. Finom párában lebegnek a házak, a*imént még permetezett a novemberi eső, a táj kellemesen változatos, egy kicsit emlékeztet a Küküllö mentére. Itt él a pöttömnyi megvásárolt parasztházat két kezével nagyobbító Ferentz család: két felnőtt, két gyerek. Férj-feleség még nincs három éve, hogy Erdélyből Tolna megyébe települt, a két gyerek már itt született. Beszélgetünk. Ha jól meggondolom, a szépségről. Meg a hagyományápolásról. Ami a mostani időkben egyfajta hiánycikkévé lett az emberi életnek.- Én azt hiszem, hogy a régi kultúránk meghatározza ízlésünket - vág bele János. - Az érdeklődésünket is. A neveltetés közrejátszik abban, hogy az ember érezze, fogja fel a hagyomány szépségét. Bár van másfajta hagyomány is, amit menet közben vesz fel az ember, bizonyos sznobságra gondolok, ezt teljesen le kell vetkőzni, amikor az ember valami szépet hoz létre. Természetesen mások állapítják meg, hogy szép amit létrehozott, de ugyanolyan rendű, hogy neki is ez legyen az élménye. Csíkban született. Csíkszeredában. Sepsiszentgyörgyön nevelkedett. Táncolt, énekelt, zenélt. A népi hangszereket szólaltatta meg, amivel többet foglalkozott, az a hegedű volt. Csak népzenét játszott. Furulyákat, ütőgardont szívesen fog a kezébe. Mióta Magyarországon él, népi hangszereket készít, restaurál. CserJanos farag, Ildikó fest nátonban restaurálta az első régi hangszert, most is ott van a múzeumban.- Mikor jöttetek át?- Nyolcvannyolc februárjában.- És hogyan?- Ahogy mindenki más, aki újra kezdi az életét. Fogja az ember a feleségét, a táskáját, áprilisban megérkeztünk Szekszárdra, két hét múlva megszületett Ágnes lányom. Akkor felállítottuk a sorrendet, mi a fontos: egy ház, a gyerekeknek létbiztonság...- Téged Szekszárdon a táncházbeli tevékenységedről ismernek.- Szekszárdon nem nagyon tudják, hogy létezik táncház, aminek az Art Kontakt biztosított keretet. Régebben a szüleitől eltanulta a gyerek a táncot, a zenét, bálokba járt... volt egy ilyen kis családi didaktika. Ez hozzájárult a későbbi egyéniség kialakulásához. Most a fiatalok többnyire elfordultak a saját hagyományoktól, inkább a nyugatiakat részesítik előnyben. A rockot, a jazzt. Nincs semmi ellenvetésem, én is nagyon szeretem a jazzt, de úgy érzem, nekünk magyaroknak olyan hagyományaink vannak, amelyeket, ha megőrzünk, ráimprovizálhatjuk az egész életünket. Szentgyörgyön is megrögzött táncházas ember volA műhelyben tam. Ott más szerepet töltött be a táncház, meg kellett érte küzdeni a helyi hatóságokkal. Nyolcvannégy és nyolcvanhat között be is fulladt, akkor nem engedték. Rendesen akadályozták. Mielőtt eljöttünk, megszerveztünk egy „hallgatólagos” erdélyi táncháztalálkozót, egy farsangtemetést, de-már nem vehettem részt rajta. Ha én már nem is tudtam eltemetni ott a farsangot, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és mindenütt, azóta is van táncház a Székelyföldön. ' Simon Bélával, ifjú Szabadi Mihállyal hárman öntöttek lelket a szekszárdi táncházmozgalomba. De ennyi nem volt elég, a hagyomány és szépség kultusza beköltözött velük együtt a medinai kis házba: gyűjtik-keresik a régi népi bútorokat, restaurálják őket. János újakat is farag. A gyönyörű népi motívumokat felesége, Ildikó festi, aki lakberendező. Új boltívben régi bölcső D. E. Fotó: ÓTÓS RÉKA Különélés válás nélkül A geodéták hétköznapjai Konténerekből álló telep Tamási szélén, lakókocsi lakókocsi mellett, akár kemping is lehetne. De nem az. Egyik guruló iroda, a másik raktár, a harmadik öltöző, zuhanyozó. 1989 tavasza óta van a Geofizikai Kutató Vállalat 6-os számú csoportjának telepelye itt, a költségvetési üzemtől bérelt területen, azóta szolgál 50-55 ember munkahelyéül, kiindulóbázisául ez a terület. A csoport vezetője Leibioger László. A 43 éves férfi eredeti foglalkozására nézve gépésztechnikus, 22 éve dolgozik a vállalatnál, a katonaság után mint észlelőműszer-kezelő került ide. Azóta a fél országot bebarangolta, hol a Dunántúlon, hol az Alföldön dolgozott telepről, telepre, albérletből albérletbe vándorolva. Egyformán ismerős neki a sívó homokra telepített tanyavilág és a somogyi erdőségek. Hogy miért választotta ezt a ma itt, holnap ott vándoréletet, arra a Vas megyéből származó férfi a következő prózai választ adta:- A pénz, a nagyobb kereseti lehetőség csábított ide. Előtte az Akövnél dolgoztam két műszakban, 5,50 forint volt az órabérem, itt rögtön 1200 forint lett a fizetésem, amihez jött még az 500 forint külszolgálat és az 580 tereppótlék. Ez abban az időben nem kis pénz volt, bár a külszolgálati díjból kellett fedezni az étkezési költséget, de az akkor mindössze 250 forint volt egy hónapban. Ma egy fúró-robbantómester 80 forintos órabért kap a Geofizikai Kutató Vállalatnál. A terepen reggel 7-től este 7-ig tart a műszak, a munkások dekádokban dolgoznak. Ha esik, ha süt, ha porzik a talaj, ha ragad a sártól, szezonban hétköznap, vasárnap, itt mindig dolgozni kell, a fúrógépeket ki kell használni. Fektetik az emberek a csöveket, tekerik a kábeleket, beállítják a műszereket, végzik a munkájukat, közben arcukat fújja a szél, égeti a nap, szemük körül gyűlik a szarkaláb, a homlokukon a redő. Meleget este a Dám Hotel éttermében esznek, napközben hideget. Természetesen menü a vacsora, hiszen a vállalati hozzájárulás mindössze 30 forint. Utáfla a csoport vezetőjével megbeszélik a másnapi munkát, aztán a geodéták beesnek a vállalat által bérelt két-három ágyas szobák valamelyikébe, majd a sarkokat számlálgatva a családra gondolnak. Mit csinál az asszony, alszik- e már a gyerek? Mi történhetett otthon, rendben megy-e minden? Aztán roló, a fáradtság jó altató. Ki otthon a parancsnok, ki dönt a családi ügyekben, a feleség, vagy az idejük jó részét a családtól távol töltő férfiak? Vajon, nem vendégként tekintenek-e ezekben a családokban az apákra? Olajkutatók a tamási Vágóhíd utcában- Nem hiszem, hogy aki lakóhelyén dolgozik, az több időt, figyelmet szentelne a családjának, mint én. A nagy dolgokban közösen döntünk, az apró, napi ügyekben az asszony - állítja 21 éves házasság után egy 17 éves lány és egy 8 éves fiú apjaként Leibinger László. Hogy mik a nagy dolgok és mik az aprók ebben a családban, arról nem szólt a családfő, inkább azt magyarázta, hogy mi az általuk végzett munka szépsége, mi az a pénzen túl, ami ezen a pályán marasztalta.- A munkánk eredménye, ez a megrajzolt földtérkép - teríti szét a konténeriroda asztalán a szeizmogramot. A bádogiroda falán a Dunántúl térképe, Ádándtól Nagyberkiig piros-zöld nyílegyenes vonalak hálózzák be a papirt, egy ilyen térkép alapján jelölik ki a geológusok a mélyfúrások helyét.- Szeretem ezt az életformát, más munkahelyen, más beosztásban nem tudnám elképzelni az életem - mondja a csoportvezető. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY Leibinger László a müszerkocsiban Leibinger László a müszerkocsiban A segédmunkásokat a vállalat helyben toborozza, a 17 éves tamási Varga Zoltánnak ez az első munkahelye Terepen
