Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-04 / 206. szám

1990. december 4. NÉPÚJSÁG 3 Burkolásra vár a medence Tető nélkül a fürdő Gunarasi rekonstrukció Történt, hogy ez év májusában a gunarasi gyógyfürdő medenceterének mennyezeté­ből leszakadt egy négyzetméternyi felület. A szakértői vizsgálatok után meg kellett szün­tetni az üzemeltetést, a födémszerkezet élet- veszélyes állapota miatt. A felújítási tervek elkészültek szeptember­re, majd versenytárgyalás után a kivitelezés munkáit a szegedi Könnyűipari Építő és Sze­relő Kisszövetkezet nyerte. Alvállalkozókénta bontási munkákat a helyi építőipari kisszö­vetkezet vállalta. A rekonstrukciós munkákat a bontással kezdték. Afelújítás során a klíma­berendezések a fűtés és világítás szerelvé­nyeinek cseréjére is sor kerül. A medencék új burkolatot kapnak. A gyógykezelés zavarta­lanul üzemel. Az építkezés befejezési határ­ideje, amit szerződésben rögzítettek, jövő év májusa. Az elvégzendő munkák költsége 23,8 millió forint. Tamásiban és környékén Álláskereső van ­álláskereső nincs (Folytatás az 1. oldalról.) Az utóbbi időben szaporodtak a nem fi­zikai munkakörben foglalkoztatott állást keresők, ami azt jelenti, hogy az adminiszt- ratívokat építik le. Vannak közöttük olya­nok, akik átképzéssel „szalagra raknak ki” és el is fogadják ezt. Nem véletlen, hiszen manapság nagy kincs a munkahely, Ta­másiban és a környékén pedig állásajánlat nincs. Mindezt bizonyítja, hogy november végén 432 segélyezettet - ebből 19 már já­radékos - regisztráltak és a legfrissebb in­formáció szerint, amit Rádi Károlynétól kaptunk, már 450 körül jár az állást kere­sők száma. A szakemberek úgy fogalmaznak, fel­gyorsulási folyamat indult meg, ami egyér­telműen azt jelenti, növekszik a munkanél­küliek száma. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a körzetközpontnak októberben nem jelentette egyik üzem, egyik intéz­mény sem, hogy szüksége lenne munka­erőre, novemberben is csak a Vegyépszer irt ki pályázatot 4 főosztályvezetői állásra. Érdekes az emberek viszonyulása a se­gélyhez. Van, aki praktikus megoldásnak tartja, van, aki sértésnek veszi. Akadnak jó néhányan olyanok is, akiket ugyancsak ösztönözni kell arra, hogy dolgozzon, ke­ressen magának munkahelyet. Előrébb említettük már, hogy növekszik az állást keresők száma, amiből egyene­sen következik, a hivatal ügyfélforgalmá­nak a növekedése is. Szekszárd után Ta­másiban a legnagyobb ez. Jól illusztrálható egy példával előző megállapításunk: szep­temberben 786-an keresték fel a körzet- központot segély és bélyegzés miatt, illetve információs ügyben. Itt mondjuk el, a se­gély összege átlagosan 161 forint naponta, de sok az olyan Tamásiban, akié még a mi­nimumot sem éri el. A többség 149 forintot kap naponta. Nem véletlen tehát, ha nemcsak a kör­zetközpont dolgozói és a segélyezettek, de a lakosság is várja az új önkormányzatok munkahelyteremtő beruházásait.- él ­Eminens országi Kevés dolognak örülhetünk mostanában. Az okokat jól ismerjük, feles­leges is sorolni őket. Vannak azonban hivatásos optimisták közöttünk. A politikusok. Jól felfogott érdekük, hogy valami reménysugarat lássanak jövőnkben, különben feltennék nekik a kérdést: mit keresnek posztju­kon? Persze nekik is egyre nehezebb. Egy ideig elég volta régit tagadni, aztán a változásokért lelkesedni. Dé most bajban vannak: elmozdulás jó ideig csak az árakban várható, az viszont senkit sem lelkesít. A társadalom vezetés sok ezer éves történetében persze erre a helyzet­re is találtak recepteket. A legkézenfekvőbb az ellenségkeresés.'Több környező országban ezt a gyakorlatot követik, néhol a magyarok kárára. Igaztalan lenne állítani, hogy nálunk is efelé haladnak a dolgok. A zsidó­kérdés legfeljebb a nagyvárosokban borzolja a kedélyeket, legnagyobb . nemzetiségünk pedig egyelőre nem politikai tényező. Politikusaink in­kább azt az érzést igyekeznek belénk plántálni, hogy a művelt világ sze­mében mi vagyunk a térség eminensei. Mi, akik már a halva született szo­cializmus megreformálásában is elöl jártunk. S hogy az átalakulás ugyancsak itt ment a leggördülékenyebben, és legnagyobb eredmény­nyel. A Nyugat pedig azzal kel és fekszik, hogy a kiválóságunkat méltatja. Ez hát nálunk a jövőbe vetett hit záloga, méltóságunk forrása. Ez sem új, talán nem is magyar találmány, bár történelmünk során találkozhattunk hasonló fogásokkal. Már a Kádár-rendszer sem csak a választási színjá­tékok és a marxizmus-leninizmus ideológiájából igyekezett legitimitást meríteni, hanem elismerő hangú nyugati sajtóvéleményeket idézett hazai lapjainkban. Egy kapitalizmusból jött politikus elismerő szavának pedig mindig nagyobb értéke volt, mint a keletről érkezettének. Ránk figyel tehát a világ? Vagy nem is ez a fontos? Hiszen nem tragédia, ha Kohl kancellár megfeledkezik egy ünnepi beszédében a magyarok említéséről a csehek, lengyelek és románok mellett. Nem kell akkor sem kétségbeesni, ha a brit miniszterelnök asszony magyarországi látogatá­sáról egyetlen hirképpel számolnak be a szigetország lapjai, valahol a so­kadik oldalon, a Vaslady csehszlovákiai látogatását viszont a címlapokon hozzák. Az sem végzetes, ha a nyugati lapok kedvezőtlen színben festik le hazánk várható közeljövőjét... Nem azzal van tehát a baj, hogy a világ számára most sokkal kevésbé vagyunk érdekesek, mint ameddig Sláger legvidámabb barakkja voltunk. Még csak az sem, hogy az eminens cím megtisztelő titulusát önként vet­tük magunkra. Az elkeserítő az a kificamodott értékrend, ami szerint poli­tikusaink cselekedeteik helyes, vagy helytelen voltát nyugati visszajelzé­sek által érzik igazoltnak. Vagy ami nem kevésbé rossz: ők tudják a leg­jobban, hogy Magyarország külföldi megítélése nagyon is vegyes, csak­hogy ám szelektálva juttatják el hozzánk ezeket a véleményeket. Igyekez­nek belső düledező legitimitásukat külsővel megtámogatni. Csakhogy ez a terápia mellékhatással is jár: kissebbrendűségi érzést alakít ki mindany- nyiunkban. Azt sugallja ugyanis, hogy mi balgák elégedetlenkedünk ve­zetőinkkel, pedig még a fejlett polgári demokráciákban is úgy vélik: a ha­sonló cipőben járó országok közül még itt mennek legjobban a dolgok. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy kiváló államférfiak kezében az ország kormányrúdja. Ezt tudhatjuk meg a híradásokból is. Ebben a felemelő érzésben lehe­tett részünk tíz éve is, meg húsz éve is. Hát nem jó nekünk? (puskás) Berreg a vészcsengő! lyoskodás nélkül összeállított A polgárhá­ború története a Szovjetunióban című könyv - amelyet maga Sztálin, Zsdanov, Vorosilov, Molotov, Gorkij és Kirov szer­kesztett - sem tartalmaz egyetlen olyan do­kumentumot vagy konkrét tényt, amely alá­támasztaná azt a kurta állítást, amely sze­rint Sztálin vezető szerepet játszotta Forra­dalmi Katonai Bizottságban, hacsak nem soroljuk a történelmi dokumentumok közé holmi Szvaroga vagy Vladimirszkij megle­hetősen "hitvány és elképesztően hazug festményeit, amelyek sok-sok évvel az események után készültek, s amelyeken egy furamód jóképű fenegyerek parancso­kat osztogat a felkelőknek. Sztálin saját „Önéletrajzi adatok”-ja sem mond túl sokat erről. Eléggé meglepő, de Sztálin még csak jelen sem volt a Központi Bizottságnak azon az ülésén, amely a felkelés reggelén zajlott. „Nem mintha gyáva lett volna. Nincs okunk gyávasággal vádolni Sztálint." (Ezek Trockij megjegyzései.) „Egyszerűen politi­kailag közömbös volt. A sorsdöntő pillanat­ban az óvatos cselszövő jobbnak látta, ha a háttérben marad. Kivárta, hogyan alakul a felkelés, mielőtt bármely oldalra elkötelezte volna magát. Kudarc esetén azt mondhatta volna Leninnek, nekem és híveinknek: Ez a ti hibátok! Az embernek bele kell élnie ma­gát azoknak a napoknak a vörösen izzó hangulatába, hogy érdeme szerint tudja ér­tékelni ennek az embernek a hidegvérét, vagy ha úgy tetszik, álnokságát...” ...Hogy milyenek voltak az érzelmei, mi­lyen volt a hangulata a nagy események küszöbén, azt legautentikusabban talán egyik cikke tükrözi: ebben azokkal a min­den oldalról záporozó, gáncsoskodó vagy aggódó kérdésekkel foglalkozott, amelyek a bolsevik terveket és szándékokat igye­keztek kipuhatolni. Sztálin válasza a go­romba köntörfalazás avagy a köntörfalazó gorombaság mesterműve volt... ...A leggonoszabb szidalmat Makszim Gorkijnak tartogatta, a hires írónak és forradalmárnak, aki hosszú évekig volt Lenin szövetségese, s akit maga Sztálin egy napon az új civilizáció prófétájának nevez majd. Gorkij újságja, amelyben megjelent Zinovjev és Kamenyev felke­lésellenes cikke is, felkérte Lenint és tár­sait, hogy „játsszunk nyílt kártyákkal”, Gorkij pedig személyesen is megtámad­ta a bolsevikokat a Nem tudok hallgatni címmel megjelent cikkében - a címet egyébként Tolsztoj egy régi cárellenes írásától vette kölcsön. Sztálin visszavá­gása valóságos dühkitörés volt. ...A grúz jobbágyok leszármazottja és a bolsevik pártveztés tagja számára a for­radalom nyilvánvalóan nem csupán az elnyomott osztályok hatalomra jutását je­lentette. A szürke, névtelen „bizottsági forradalmár” diadala is volt az orosz szo­cializmus „nagy nevei” fölött. Semmilyen kapocs, semmilyen természetes kötelék nem fűzte semmiféle tradícióhoz, még szocialista tradícióhoz sem. Ebben na­gyon különbözött a többi vezértől, és kü­lönösen Lenintől, aki még a leghevesebb vita lázában sem mondta volna azt egy­kori mesteréről, Plehanovról, hogy „csak az a nevezetessége, hogy régi”. Sztálin zabolátlan sértései mögött nem nehéz megérezni egy olyan embernek a felgyü­lemlett keserűségét, aki sajátos adottsá­gai folytán még akkor sem szerzett „nagy nevet” magának, amikor a hatalom kü­szöbére ért. Pedig a forradalom, bár va­lóban a semmibe taszított néhány nagy nevet, újakat is teremtett, amelyek még fényesebben ragyogtak és belevésődtek az emberek szivébe és tudatába. A későbbi események fényében Sztá­lin sorainak újabb jelentése is feltárul; öntudatlan vagy talán félig tudatos kihí­vás ezekkel az új nevekkel szemben. Egyelőre a forradalom még csak egyik arcát mutatta a világ felé - ez lelkesedést és nemes reménykedést sugárzott. A másik arca, a saját gyermekeit felfaló szörnyetegé, még rejtve maradt. Sztálin azonban mintha már akkor is ezt a másik arcot csodálta volna: „A forradalom nem tudja sem sajnálni, sem temetni halottait” - mintha azokról a nagy tisztogatásokról írta volna ezt, amelyeket csaknem húsz évvel később hajtott végre. (Folytatjuk) Rohamosan csökken a sertés- és szarvas­marha-állomány, csökken a baromfi- és a juhállomány is. Eladhatatlanok a hús-, tej- és tejtermékkészletek, nem veszik áta termelők­től a terméket fizetésképtelen a mezőgazda- sági nagyüzemek sokasága. Nem rendelnek gépeket, műtrágyát, növényvédő szert vető­magot, nem vesznek föl hitelt a termelőszö­vetkezetek. Teljesen leállt a technikai fejlő­dés, sőt, már az egyszerű újratermelés folyta­tásához szükséges megújítást sem végzik el. Eközben a parlamenti pártok azzal vannak elfoglalva, hogy miként kártalanítsák a négy évtizeddel ezelőtti tulajdonosokat, illetve azok utódait. Az érdekképviseleti szervek nyilatkozatot adnakki, hogy az agrártermelők nem viselhetik egyedül a kártalanítás terheit Valójában tisztában vagyunk azzal, hogy mi­lyen súlyos a helyzet Mit jelent az, hogy a termelők nem viselhe­tik egyedül a jóvátétel terheit? Egy részét ta­lán viselhetik? Hiszen e nélkül is lehetetlen helyzetben van az ágazat Rohamosan haladunk a teljes ellehetetle­nülés, a jegyrendszer, a hiány, a sorban állás felé! Anagyüzemek tönkremenetele tömeges munkanélküliséget idéz elő vidéken, lezárva Míg a volt kommunista országok szabaddá vált polgárai lehetőség szerint nyugati kocsik után néznek, a nagy autógyárak a közép-euró­pai autógyártás üzleti lehetőségeit mérlegelik. Kelet-Németországban a berlini fal leomlá­sa óta egymillió személygépkocsit vásárolt a lakosság - ez négyszerese a korábbi évek át­lagának. Nagy részük természetesen a nyugati oldalról származó használtautó. Mindez jól jelzi a volt szocialista országokban tapasztalható kocsiéhséget és ugyanakkor a behatárolt le­hetőségekre is rávilágít. Európa keleti felében háromszor kevesebb kocsija van a lakosságnak, mint a nyugat-eu­rópai átlag és ötször kevesebb, mint Ameriká­ban. Amennyiben csak megkétszereződne a egyben az utat a városi munkanélküliek előtt is vidék felé. Berreg a vészcsengö, de akinek meg kel­lene hallani, azok nem nagyon nyitják ki a fü­lüket A mezőgazdaság kettős szoritásba került. Egyrészt termékei eladhatatlanokká válnak mind a belföldi, mind a külföldi piacokon, másrészt nem képes kivédeni a költségek ro­hamos emelkedését. Az energiahordozók áremelkedése ezt az ágazatot sújtja a legjob­ban. Mindezt tetézi a teljes politikai bizonytalan­ság, nincs jövőkép, senki nem tudja, holnap mi lesz. A nagyüzemek vezetői nem vesznek föl hiteleket nem fognak új beruházásokba, nem rendelnek eszközöket mert nem tudják, hogy jövőre ki fog azokkal termelni. És mindeközben egyetlen felelős vezető, a kormány egyetlen tagja sem veszi a fáradsá­got hogy legalább néhány megnyugtató szót szóljon, hogy megnyugtassa az üzemek dol­gozóit vezetőit, a falusi lakosságot. Mintha egyeseket a „minél rosszabb, annál jobb” el­ve vezetné, mintha arra menne ki a játék, hogy menjenek csak tönkre ezek a mezőgaz­dasági nagyüzemek, kerüljenek csak minél közép- és kelet-európai térségben futó kocsik száma, máraz is 28 millió új járművet jelentene. Ez sok milliárd dolláros üzleti lehetőségeket csillant meg a világ nagy autógyárai előtt Az egyik legkézenfekvőbb megoldás: bekapcso­lódni a térség lerobbant autógyártásába. A General Motors egy pozsonyi autóüzem­mel próbál közös vállalkozásra lépni. A néme­tek természetesen elsősorban a saját egykori NDK-s üzemeik felkarolásával próbálkoznak, de azért a Volkswagen például valóságos csa­tát vív a francia Renault-val a cseh Skoda Mű­vekkel kötendő üzletért. A Ford és a Suzuki magyarországi érdekelt­séget épít ki, míg az olasz Rat mindenfelé pró­bálkozik és úgy tűnik, hogy a lengyeleknél és a rosszabb helyzetbe. Veszélyes politikai szá­mítás ez, és éppen azokra veszélyes, akik er­re játszanak. Az agrárágazat ebben a politikailag érzé­keny, átmeneti időszakban biztosítani tudta az élelmiszernél teli kirakatokat a biztonsá­gos belföldi ellátást a költségvetésnek két­milliárd dollárnyi exportbevételt Könnyen le­het, hogy mindez veszélybe kerül már jövőre. És közben vannak, akik kárörömmel és per­sze nem minden hátsó szándék, politikai szá­mítás nélkül nézik a fiatal magyar demokrá­cia súlyosbodó nehézségeit Egyesek már meg is fogalmazták, hogy csak átmenetinek tartják a hatalomváltást, hogy bekalkulálták számításaikba az egyre növekvő elégedet­lenséget a tömegek kiábrándultságát hogy számítsanak arra a 63 százalékra, amely nem ment el legutóbb szavazni. Ilyen helyzetben a politika, a hatalom irányítóinak felelőssége fokozódik, ballépéseik hatása felerősödik. Fouché mondása jut az ember eszébe, ami­kora hazai agrárágazat problémáit és a poli­tika lépéseit veti össze: „ez több mint bűn, ez hiba!” Az óra vészesen ketyeg, a csengő egy­folytában berreg. Talán még nem késő észre­venni! GAZDAG LÁSZLÓ szovjeteknél van sikere. Persze a nagy üzlet - ha majd létrejön - egyelőre befektetést és ideg­ölő csatározást igényel az éppen csak a piac- gazdaság útjára lépett országokban. Hiányoz­nak a jogi garanciák, az ügyintézés kialakult gyakorlata és mindenekelőtt az infrastruk­túra. Hiába tehát az olcsó munkabérek, a helyen­ként kitűnő szakember- és munkásgárda, má­ról holnapra nem lehet kielégíteni a térségben jelentkező hatalmas igényeket A lengyelek, csehek, szlóvákok, magyarok gyártani és használni egyaránt szeretnék a tetszetős, megbízható kocsikat amelyeket sokáig csak tisztes távolból csodálhattak. Az autó - még­hozzá a jó és szép autó - nemcsak megnöve­kedett mozgékonyságot, nagyobb személyes függetlenséget jelent ezekben az országok­ban, hanem egy kicsit az újonnan elnyert sza­badság kézzelfogható szimbóluma is az itt élőknek Keleten háromszor kevesebb gépkocsi mint nyugaton Ford és Suzuki Magyarországor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom