Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-10 / 186. szám
1990. november 10. TOLNATÁJ - 5 A zöldséges kofa, aki egy keveset ávós is volt T Kádárt őriztem a Conti utcában Az öreg káposztát, karfiolt, kelbimbót és más zöldségféléket árul a piacon, s egyszer megszólított: „Haj ha nekem ilyen szomszédasszonyom lenne, átvinném hozzá az egész termésemet, meg még a tyúkokat is átugratnám!” „Hová valósi?” - kérdeztem, mire kimeresztette a szemét, a világ legtermészetesebb módján ezt válaszolta: „Magára”. Életemben viszolyogtam mindenféle disznólkodástól, legfeljebb az enyhe malackodást tűrtem meg magam körül. Most viszont potyogtak a könnyeim, s a fél piac dőlt a nevetéstől. Az öreg körül tombol a jókedv, mindenkihez van egy jó szava, és mindenki szereti. Fehérvári Istvánnak hívják és Bogyiszlón lakik, a Tabánban.- Mondja, magának mindig jókedve van?- Kit sirassak? Se apám, se anyám, se anyós, se após, se feleség, senki sincs. Az asszonytól már 1957-ben elváltam, öt esztendeig voltam csak nős. Elég volt abból. Aztán még egy nővel voltam, az meg lopta a házat, becsapta a két fiamat, végeztem vele, elküldtem. Azóta egyedül élek.- Mindig földműveléssel foglalkozott?- Parasztok voltak az én szüleim itt Tabánban, 12 hold földön gazdálkodtunk. De én aztán elgondoltam, hogy elmegyek fináncnak, csendőrnek, rendőrnek, vagy továbbszolgáló katonának. Csendőrnek akkor a háború vége felé nem lettem volna jó, mert kicsi vagyok, pontosan 164,5 centi. Elmentem hát rendőrnek. Ez nekem igen tetszett. Elvittek Pécsre az iskolába, majd Pestre, ahol a második kerületben dolgoztam. Aztán egy szép napon 1952 őszén fölparancsoltak bennünket a gépkocsira és bevittek az Andrássy út 60-ba az ÁVH-hoz. Leszálltunk, egy nagy terembe várakoztunk és két óra hosz- száig felénk sem néztek. Később jött egy főhadnagy és megkérdezte: van valakinek valami sóhaja, óhaja? Felnyújtottam a kezem, mire rám ordított: „Kapja össze magát! Azt gondolja, hogy a liláknál van?” A lilaparoli- sok a rendőrök voltak, a kékek meg az ávósok. Mondom neki: az alezredes úr be van zárva a lakásomba, a Szultán nevű alezredes úr. így hívták ugyanis a nyomozókutyámat. Elég az hozzá, hogy csak a százados hallgatott meg. Kért egy kocsit, két fegyveres őr kísért haza Budára, a Varsányi Irén utcába, ahonnan bevittük a kutyát a kapitányságra, aztán ► visszamentünk az Andrássy útra. Állatokat tartok, zöldséget árulok- Nem lehetett semmiképp elmenekülni az ávóról?- Jöttek a tisztek hozzánk, hogy írjunk alá öt esztendőt az ávónál, de az aláírást 360-an megtagadtuk. Három kérvényt adtam be, de nem szereltettek le, csak 1953 tavaszán.- Mi volt a dolga az ávéhánál, pofozott valakit?- Nem, nem bántottam én senkit. Egészségügyi őrmester voltam - szanitéc az orvos mellett. Szóval ’53- ban leszereltek, hazajöttünk a családdal Bogyiszlóra, vályogot meg harmados kukoricát vetettünk. Mikor anyám elhalt, megkaptam a földrészemet, sőt megvettem a bátyámét is. Bandagazda is voltam én, cséplőgépnél 12 évig. A téeszbe engem nem szerveztek be, azt terjesztették rólam a rokonok, hogy meghibbantam. Azóta is magángazdálkodó vagyok. A rendőrséggel, bírósággal azonban meggyűlt a bajom: 1957- ben tíz esztendőre ítéltek fegyverrejtegetésért.- Honnan volt fegyvere?- Az egyik rendörtársamtól kaptam a Keselyűsi úton, aki azt mondta: szól nekem, ha le kell adni, de nem szólt. Szekszárdon ’56-ban kiadták a jelszót: senki senkit sehol ne bántalmazzon, mert bárki bárkit bárhol bántalmaz, ugyanott lesz ő is kivégezve. Én a fegyverrel nem csináltam semmit. Hanem az egyik jó barátom, aki különben nálam hált, éjjel kilopta a fejem alól a pisztolyt. Ugyanis mindketten egy keresztelőn voltunk, ahol őt agyon akarták verni. A barátom megpislantotta, hogy hol a fegyver, ellopta, visszament a keresztelőre, elővette a pisztolyt és azt mondta: nem félek ám, mert csak egy kiáltásomba kerül és kívülről megszólalnak a gitárok - mármint a géppisztolyok. Ez 1957. január első éjszakáján történt. Másnap lefogtak és statáriális katonai bíróság elé kerültem. Tizennyolc pufajkás állt a teremben a szekszárdi bíróságon. Statárium volt ugye. Tíz évet kaptam, de ez volt a legkisebb ítélet. Azt mondta a bíró: „a maximum minimú- mát adtam".- Miért nem adta le a fegyverét? Hisz a rádió naponta többször fölszólította erre az állampolgárokat.- Nem habozom elmondani: nekem nem szólt a rendőrtársam, vártam, hogy szóljon. Nem mertem se a kútba dobni, se elrejteni, mert akkor valaki más megtalálja.- Hol, melyik börtönben volt?- Először Szekszárdon, utána Vácra vittek. Csakhogy közben történt valami. Kádár János beszédet mondott 1958-ban Szekszárdon a Vénségemre lettem gazdag Béla téren. Édesanyám fogta a fényképemet, maga elé tartotta és úgy állt be a hallgatóság közé. Dr. Szily László a megyei bíróság elnöke volt akkor, elvette anyámtól a képet, s azt mondta: Fehérvári néni ne csináljon feltűnést, mi átnyújtjuk a Kádár Jánosnak. Ez volt vasárnap - csütörtökön már szabad ember voltam. Ösz- szesen 22 hónapot és négy napot ültem. A fényképet megmutatták Kádárnak, aki azt mondta: ismerem ezt az embert.- Valóban ismerte önt Kádár János?- Hát persze. Ávéhás koromban őriztem őt a Conti utcában a börtönben.- Az előbb nem beszélt erről, mikor az ávéhás múltját firtattuk...- Hát akkor most mondom. Az alatt a kis idő alatt, míg az ávéhánál voltam a Conti utcai börtönbe helyeztek, ahol politikai foglyokat őriztek, többek között a Kádárt és a Marosán Gyurit. A Gyurit különösen jól ismertem, mert ajtóőre voltam, mikor köny- nyűipari miniszter volt Budán a Fő utcában. Amikor először találkoztunk a börtönben a sétálón, rámnézett, rámmosolygott, én meg vissza. Beszélni ott nem lehetett, egyből közibünk vágtak volna. Az őrszemélyzeti parancsnok, Törőcsik Kálmán még a rendőrségről jó barátom volt. Mindig nyomott engem előre a jobb helyekre. így lettem tálcás, vagyis én adtam be a zárkaajtón a raboknak az élelmet. A Gyuri csak annyit szólt: „Pista senkivel nejóba, mert köztünk is árulók vannak a Kádár János kivételével.”- Mit csináltak a cellában a politikai foglyok?- Ezek kérem úri rabok voltak. írtak, olvastak, cigarettáztak. Csak szólni nem lehetett, mert nem tudta az ember, hogy milyen szerkezetet építettek a falba. Ugyanazt a kosztot kapták mint mi, normán felüli élelmet. Hatalmas bécsi szeleteket ettünk, nem tudtuk mit csináljunk a vajjal, a sajttal. Visszaküldték a rabok a koszt felét, mert nem mozogtak, nem tudták megenni. Mindez ugye 1953-ban történt. A Conti utcában a rab is, az őr is egyformán rab volt, ha bezárták mögötte az ajtót. Míg a 24 óra szolgálat le nem járt, sehova sem mehettünk. A másik 24 órában szabadok voltunk, járkáltunk a városban. Engem, mivel nős voltam, éjszakára hazaengedtek. Amikor ’53 tavaszán leszereltek, olyan ócska ruhát adtak, hogy nem mertem benne az utcára menni. Szerencsére volt pénzem, úgy hogy vettem magamnak egy ölT~ Az ávóhoz vittek tözet rendes ruhát, abban jöttem haza Bogyiszlóra, új életet kezdeni. Mindenféle zöldségfrancokat termeltem, s vittem eladni az árut lőcsös kocsival Szekszárdra.- Most mi mindent termel a földjén?- Lóhert, napraforgót, kukoricát, burgonyát, zabot, búzát, káposztát, paprikát, 3200 töke karós babot.- S ki műveli meg ezt a földet?- Szellemileg én, fizikailag meg többen. Szép lovam van, csikóm, 30 birkám, disznók - az állatokat egy ember rendezi - napszámban.- Mennyi most a napszám?- Ez a két csavargó fiú háromszázat kér, meg teljes ellátást, de már reggel hideg pálinkával kezdik a napot. Ez kérem ilyen dolog az én Sa- nyikámmal meg Jancsikámmal. Csak miután megitták a két-két deci jó bort, akkor kérdezik meg: Pista bácsi mit kell segíteni?- Nem unalmas így egyedül élni?- Megszokja az ember. Most meg már mióta kocsival járok, a műúton oda megyek ahova akarok. Nem cserélnék én ebben az országban senkivel. A jogosítvány pedig nehéz dió volt: ötször megbuktattak mire átmentem, igaz akkor már 64 éves voltam. Azért kellett az autó, mert lőcsös kocsival nem lehetett megállni csak a bíróság sarkánál és tizennégyszer fordultam, mire levittem az árut a piacra. Most már hatvanhét éves vagyok, de szeretném én látni azt az embert, aki 67 évesen annyit dolgozik mint én. Fizettem az SZTK-t, nyugdíjat kapok, de ha abból a pénzből kellene élnem nem jutna sem erre, sem arra. Jól megy a sorom, mindenem megvan. Csak hát az a baj, hogy mire az ember megöregszik akkor gazdagszik meg, pedig az lenne a jó, ha legalább 35 éves korig gazdag lehetne, s akkor tudná az ember a vagyonát élvezni.- Miért? Most semmi szórakozást nem enged meg magának?- Olykor, olykor elmegyek a Csirkecsárdába, vagy a Kispipába. Vacsorázom, iszom egy kólát. Egyedül megyek, de azért mindig akad kolléganő, aki el-elszórakoztat. * így telnek a napjai annak az embernek, aki állandóan nevet, bolondozik a piacon, s akiről senki sem sejtené, hogy az ötvenes évek elején ávós volt, s a Conti utcai börtönben egy kenyéren élt az akkori politikai foglyokkal.- D. V. M. "Fotó: BAKÓ JENŐ Bejártam a városomat Igaz, hogy a taxisok emlékezetes demonstrációja idején, de sétámnak ezzel semmilyen kapcsolata nem volt. Annak a régi gondolatomnak annál több, hogy nemcsak a nyírségiek, hanem mi magunk se ismerjük eléggé nem éppen metropolis méretű városunkat. Amiért természetesen senkit nem lehet kárhoztatni. Végtére is az, aki az Alsóvárosban lakik és mondjuk a Tejipari Vállalatnál dolgozik, a lehető legalkalmasabb autóbusz-csatlakozást veszi igénybe és már csak azért se sétafikái, mert van dolga otthon éppen elég. Bevásárlásaink célpontjai is többnyire azonosak, hacsak nem terjed el a hír, hogy a város másik végében lévő ABc-áruházban lehet kapni valami egészen különleges hiánycikket. Ritkán terjed el. Én magam például a Mészáros Lázár utca, Augusz-ház, Bajcsy-Zsilinszky utca környékére vagyok beprogramozva. Más-más irányba. így aztán ha az ember a nagyon egészséges gyaloglásra kényszeríti önmagát, olyan látványban lehet része, melytől nemcsak a 2-3 nemzedékkel ezelőtti, hanem 5-10 éve meghalt szekszárdiaknak is elállna szeme-szája, ha a feltámadás kürtszavára köztünk teremnének. Egy XI. századi oklevélben már szerepel a helyi szőlőkultúra első jele, a Csin és a Bika-dűlő. A Csin a mai Cinka helyén volt, tehát semmi köze - mint netán vélhetnénk - Cinka Pannához. A Cinka most takaros kisváros, vagy szerényebben villanegyed. Egy sereg olyan otthonnal, melyek miatt az újabban ájult hódolattal körülinstált nyugaton se kellene szégyenkezni. Csak az elgondolkoztató, hogy feltétlenül ilyen zseb- kendőnyi parcellákat kellett teremtenie az üzleti szempontoknak? A Cinka ugyanis zsúfolt. A motocross pálya, melyet az előrelátó várostervezés nagyobb dicsőségére is telepítettek, most a szőlőhegyieket kergeti időnként a kétségbeesés határára. A Szőlőhegy (az őcsényi) egyébként a legjobb úton van ahhoz, hogy a város szerves részévé váljon. Új utcasorok épülnek, amit előbb-utóbb majd csak a közúti városhatárjelző tábla távolabbra helyezésével is dokumentál valaki. Kisvárosnyi a Bakta is, melyrtek alsó peremén álló néhány valóban szép, modern panelházról írtunk már. Több szép épületet keresve se találni, leszámítva az általános iskolát, mely körül remélhetőleg a fák is megnőnek egykoron... Amikor 1965-ben először tettem be lábamat Szekszárdra, Végh Miklós kollégám nagyapjának présházában kóstoltatták meg velem ihletett hozzáértő kollégáim a híres helyi borokat. A présháznak még csak a helyét se tudnám megmutatni, valamélyik panelház lett a sírköve. Magam is panelházban lakom, így jól tudom, hogy nem ez a leghuma- nizáltabb életforma. Sétám másik szakaszán, a Herman Ottó lakótelepen megkérdeztem egy urat, hogy milyen utca az, melyen éppen végigbandukoltam. Nem tudta.- Mióta lakik itt? - kérdeztem.- Öt éve! Jól tudom, hogy a tervező a megrendelő igényei szerint készíti terveit. Errefelé a megrendelők úgylehet álmukban se gondoltak a gépkocsik számának gyarapodására, ami a szokásos ízlésű pótgarázsso- rok létével bizonyítható. Ne szidjuk azonban feltétlenül mindig a várostervezést, hiszen történtek azért erretájt jó dolgok is. Bizonyság a panelházak között - remélhetőleg kegyeletből - meghagyott fatornácos, múlt századbeli épület, néhai Koromváry Miklós barátom valamikori lakhelye. Gyanítom, hogy más sétálni és ismét más lakni a szép szekszárdi hegyoldalban. Az embernek óhatatlanul eszébe ötlik, hogy amikor 1969-ben - a jelek szerint - végleg letelepedett itt, a városban egyáltalán nem volt helyi autóbusz-közlekedés. Most van és bármennyit szidjuk, csak a rosszakarat mondhatja, hogy ez nem fejlődés. Nagyon hálás lennék azonban a szerkesztőimnek, ha egy szép napon jól áttekinthető térkép jelenne meg lapunkban, jelezve a bolthálózat sűrűségét, területi eloszlását. Azt is gyanítom, hogy szép sétautam vonalán meglehetősen gyéren találhatnék jelzéseket. Az emberi léptékű, tehát nem itatásos borjúnevelőre méretezett magánvendéglők száma azonban örvendetesen szaporodik. A bor- és sörárak emelkedésétől függetlenül... O. I.
