Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)

1990-11-03 / 180. szám

1990. november 3. TOLNATÁJ - 7 Nemzeti kincseink: Az köztudott, hogy a Parlament épüle­tébe nem könnyű bejutni. Elegáns kato­nák őrzik, a kormányőrség tagjai, és ez jól is van így. Aki azonban nem rest és megkerüli az ajtónállókkal ellátott kapu­kat, az a Duna felőli oldalon felvezető fő­lépcső után balra fordulva eljut az Or­szággyűlési Könyvtárba, mely minden nagykorú magyar állampolgár számára nyitva van. Az, hogy Steindl Imre, a Parla­ment tervezője zseniális mérnök volt, le­hetne köztudottabb is, mint amennyire ma ismert. Az óriási épületnek már 1902- es megnyitásakor távfűtése volt és a könyvtárt már eleve akkorának méretez­te, hogy ma is kielégíti a jócskán megnö­vekedett igényeket. A kiegyezés idejének honatyái (ez ma is követésre érdemes példa lenne) el se tudták képzelni, hogy ne értsenek a poli­tika mesterségének, a közigazgatásnak és jognak a részleteihez is. így már 1867- ben létrehozták az Országgyűlés zárt, csak számukra rendelkezésre álló, szak- könyvtárát. Ez az akkori parlamentben volt, a mai Bródy Sándor utcában, a Ma­gyar Nemzeti Múzeum mellett egy most is létező épületben, mely az Olasz Intézet­nek ad jelenleg otthont. Ez a kezdet kezdetekor 20 ezer kötetes volt. A köny­vállomány 1902-ben már 50 ezerre, 1919-ben 90 ezerre rúgott. Ez az állo­mány 1938-ra megduplázódott, ma 700 ezer kötetet őriznek és forgatnak itt. Az Országgyűlési Könyvtár természe­Az olvasóterem felülnézetböl tesen nem beststellerek gyűjtőhelye, mégcsak nem is a szépirodalomé. Noha a régi képviselők közt évtizedeken át olya­nok is ültek a széksorok­ban, mint Jókai Mór, vagy az innen felejthetetlen és gyilkos humorú tudósítá­sok sorát írt Mikszáth Kálmán. A könyvtár gyűj­tőköre a képviselői alap­munkához kapcsolódik, tehát a jogot, a politikai tudományokat, társada­lomtudományokat, törté­nelmet, közgazdaság- tant, statisztikát és filozó­fiát öleli fel. A könyvállo- ' mány 60 százaléka ide­gen nyelvű, a kezdeti kor­szakban érthető módon a latin dominált. Meglelhe­tő itt például a Magyar Törvénytár (nem téve­dés!) 1000-től 1948-ig. Fényképezhettük Kos­suth híres Országgyűlési Tudósításainak első, kéz­iratos példányát saját ke­zű aláírásával. Pompás kiállítású könyv a millenniumkor készült képviselői arcképcsarnok, melynek me­gyénkben oldalának közepén Boda Vil­mos - a komoly helyi sajtó első főszer­kesztője - néz ránk. Évente 60-70 ezer olvasó fordul meg itt, egyharma- duk kutató, kétharmaduk egyetemi hallgató. Mindkettőnek örülni kell, mert az Országgyű­lési Könyvtár csak 1952- ben lett hozzáférhető a nagy nyilvánosság szá­mára. Akkoriban egy nem túl sikerült szervezési hú­zással kivették a parla­ment rendelkezési joga alól a Művelődési Minisz­térium hatáskörébe utal­ták. Ez a suta állapot most szűnik meg, 1991-től is­mét az Országgyűlés lesz a saját könyvtárának gazdája. Kölcsönzés nincs, csak helyben lehet olvas­ni. Ha telt ház van, akkor egyszerre 170 személy­nek. A könyvtár cserekap­csolatban van Európa szinte valamennyi hason­ló intézményével. 1945-től az ENSZ iratai is meglelhetők itt, 1956 óta pedig meg­kapták az ENSZ letéti könyvtárának rangját. Budapesthez nem éppen közeli me­gyénk olvasóiban felmerülhet az a nem túl okos kérdés, hogy mindez miért érde­kelheti őket. Talán azért, mert nem árt, ha megismerjük hazánk kincseit, amivel megkezdett és folytatódó, könyvtárakat bemutató sorozatunkkal is kezdeni aka­runk valamit. Ezenkívül nagyon sok a helytörténész, a szakdolgozatot készítő és létezik a könyvtárközi kölcsönzés is, amibe természetesen az Országgyűlési Könyvtár is bekapcsolódott. A tájékozta­tószolgálat szakemberek részére és ké­résére figyelemfelhívó lapokat küld új külföldi politikai és jogi szakmunkákról. A magyar sajtót figyelő szolgálata előfizet­hető. Szakmai és szakirodalmi tájékozta­tó kiadványokat szerkesztenek. Előfize­tőknek rendszeresen küldenek másola­tokat külföldi folyóiratok, vagy hivatalos lapok tartalomjegyzékeiről. Befejezésül nem lehet szó nélkül hagyni a könyvtár belsejének hangulatát és esztétikai szépségét. A régi tervezők­nek és belső berendezőknek volt ízlésük, méghozzá olyan, ami ma is példaként szolgálhatna... ORDAS IVÁN Fényképezte: KISPÁL MÁRIA Az Országgyűlési Könyvtár László-Kovács Gyula: Karambol Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szól a rádióban, akkordjátéka betölti a kamion vezetőfülkéjét. Fullasztó a hő­ség, odakint azonban sötét viharfelhők gyülekeznek, és az itt-ott még tiszta ég­bolt pillanatokon belül elsötétül. A felhő­ket kísérő szél gazdátlanul csatangol az utakon, bele-belekap és irgalmatlanul megcibálja a ponyvát. A vezető mellett ülő férfi bóbiskolva al­szik. Kezét az ablakhoz támasztja, hosz- szú csontos ujjai szabadon mozognak a hatalmas autó rázkódásától. A zene hangosabb részénél, a kamion zökke­nésénél feje előrebukik egy kissé, majd megemelkedik. A sofőr a szokottnál gyorsabban veszi a kanyart, a monstrum kerekei kíméletlenül sikoltanak föl: végre egyenesbe jön. „Lehetett volna másként is” - dörmögi bajusza alatt. „Persze későn vettem ész­re. Ez az átkozott idő.” „Mi történt?” - riad fel társa, hangja ál­mosan cseng. „Pihenj csak tovább. Majd felébresz­telek ha egy városba érünk” - teszi hoz­zá. A rádióbemondó a másnapi műsorról beszél, majd utána éles szünetjel hasit a pillanatnyi csendbe. Az ismert basszus­hang bemondja a pontos időt. „...tizen­hét óra van, olasz barokkzenét közvetí­tünk.” „Kapcsold már ki azt a kurva rádiót!” - kezét szája elé teszi. Homlokáról verí- tékcsöppek gprdülnek a nyakán végig és eltűnnek a gyűrött inggallér alatt. Az ablakon vadul fúj be a szél. Barna pantallót visel. Bal kezén az ingujj egy tenyérnyivel jobban fel van tűrve. Haja fekete. Az előbb még melege volt, most azonban a gyöngyöző iz­zadtság riadtan dermed arcára. Egész testében megremeg. Hátranyúl és egy mozdulattal magára teríti a pulóverét. Ebben a percben a kamion behúzódik a felezővonalra. Gyorsan mennek. Szo­katlanul rövid idő alatt érnek fel a domb­ra. A kamion mint valami meteor megló­dul, eszeveszett sebességgel rohan elő­re. A homokkupac, amely messziről mu­tatja az utat, megszűnik. A domb alján a kanyar megdöbbentő valóságban tűnik fel szemük előtt. Száz méterre lehetnek talán. A ka­nyarban, az út jobb szélén dupla beton­gyámmal ellátott villanyoszlop magaso­dik. Egyenesen előre, az árok mögött keskeny, poros bukkanókkal tűzdelt földút vezet az erdőbe. Mindkét oldalán a fák után, bazalttömbökre emlékeztető kőhegyek meredeznek. Lenn az erdő szélétől nem messze völgy terül el. Mindez parányinak látszik fentről. A vezető teljes testsúlyával a féket nyomja. Megdöbbenve érzi, hogy hiába. Egyik fék sem fog. A pantallós kikerekedett pupillával, rémülten kapaszkodva figyel. „Ne kanyarodj, akkor még van esély!” - ordítja a sofőr fülébe. Lehelete meg­csapja a vezető arcát. A hatalmas rázkódás megremegteti a kamiont. Kivágódik az ajtó, még látja tár­sát amint kirepül. Bevágja a fejét. Oda­kap. A kormánykerék kiszalad kezei kö­zül. Valami ismeretlen erő előrevágja, érzi a tompa ütést a gyomrán. Mint egy megvadult bika, úgy vágódik a kocsi az óriás fának. Szája sarkából vékony érben szivárog a vér. Apró hús­cafatokkal lesz tele a szája, pillanatokon belül bedagad. „Ne kanyarodj, akkor még van esély!” A szavak erősen lüktetve dobolnak agyában. Zuhan és lassan elmosódik minden. 1790. október 25-én korszaknyitó esemény színhelye volt a - kivételes sze­rencsénkre ma is fennálló - budai Vár­színház. Aznap este itt tartotta bemutat­kozó előadását a Magyar Szín Játszó Társaság, nemzeti színészetünk lelkes kis úttörő hada, élén a legendás emléke­zetű Kelemen Lászlóval, mindaddig a pesti Belvárosi templom nyugati orszá­gokat megjárt kántorával. Mondhatjuk azt, hogy a történelmi pil­lanat kikényszerítette, de azt is, hogy el- szalaszthatatlanul lehetővé tette az első magyar nyelvű hivatásos színtársulat lét­rehozását. II. József császár, a mi „kala­pos királyunk” meghalt, a trónra II. Lipót lépett, s az új Habsburg-uralkodótól a magyaroknak a saját hazájukban bizo­nyos engedmények kicsikarására nyílott alkalom. Budán ült össze az új Ország- gyűlés, s ez, politikai hangadó szerepén kívül, odasereglő tagjainak, s az őket kí­sérő nagyszámú jurátusnak a jelenlété­vel, érdeklődő közönséget toborzott a magyar társulat bemutatkozásához. A tomboló siker - a korabeli feljegyzések és újságcikkek tanúsága szerint - nem is maradt el, s két nap múlva a pesti Ron­dellában működött szinházhelyiségben megismétlődött. Aztán, befogadó fedél hiányában több mint másfél évre meg­szakadt. Ez azonban mit sem von le az október 25-i első színpadra lépés nagy jelentő­ségéből. Jelzi viszont a küzdelem és az áldozatvállalás heroizmusát a fennmara­dásért, ami összesen hat évre terjedt. Ke­lemenék belső viszályok és sorsuk mos- tohasága miatt szétszéledtek, ám a ma­gyar színjátszás mély gyökeret eresztett. Az első tizenöt magyar színész - tizen­egy férfi és négy nő - kezdeményező bá­torsága és ereje előtt tisztelgünk - a két­száz éves évfordulón. Mellettük azok ne­vét és tetteit is illő az emlékezetünkbe idéznünk, akiknek oroszlánrészük volt a magyar szó elültetésében a színpadon. Elsőnek említhetem Kazinczy Ferencét, de Ráday Pál, Kármán József, Lavotta Já­nos érdemeiről sem feledkezhetünk meg. Az utóbbiról szólva a magyar zene alkotó szerepére is gondolok a nemzeti színművészet meghonosításában. Mert a szóhoz zenének, látványnak, szellemnek is kellett társulnia, hogy magyar legyen. Első színtársulatunk művészi színvo­naláról, tehetségéről, játékstílusáról csak igen közvetett képet alkothatunk ma­gunknak.. Annyi biztos, hogy becsvágyuk nagy volt: a Magyarországon egyedural­kodó német színészettel akarták felvenni a versenyt, habár ugyanakkor tanultak is tőle. A harcot ők kezdték el, ez volt a leg­főbb küldetésük. A győzelem kivívása már a jóval későbbi utódokra várt. Mű­sormegválasztásukban, ha igényessé­gük vitán felül is állt, az adott körülmé­nyekhez és lehetőségekhez kellett alkal­mazkodniuk. A bemutatott színdarabokat nagyobbrészt maguk a színészek fordí­tották le, elsősorban németből. Eredeti­leg egy német változatból átültetett Ham­let előadására szövetkeztek, ám mivel úgy látták, erejüket ez meghaladja, egy kisebb felkészültséget követelő, német­ből „magyarított” darabbal, az Igazházi, egy kegyes jó atya című vígjátékkal léptek ki a Várszínház deszkáira 1790. október 25-én. Akadtak köztük született és önműve­léssel csiszolt tehetségek is. Magát Kele­men Lászlót is jó színésznek minősítet­ték. De a legtöbbet dicsért tag Moór Anna volt, az első magyar primadonna és díva. Sok más nevezetes szereplése közt ő je­lent meg magyar színpadon először Shakespeare Júliájaként. Elmondhatjuk: Moór Anna maga varrta gyönyörű szín­padi kosztümjeiből „bújtak ki” az eljővén-» dő korok nagy magyar színésznői: Kán- torné, Déryné, Jászai Mari, Blaha Lujza, Bajor Gizi, Tolnay Klári és a többiek. Rá­juk hagyta Moór Náni, ahogyan kollégái hívták, Kazinczy által is feljegyzett játék­intelligenciáját, a magyar nyelv iránti el­kötelezettségét, honleányi lelkesültsé- gét, s az átlag feletti, európai mércéjű műveltségét. A magyar színészet nehezen kivívott, ám dicsőséges kezdeteire, és az azóta eltelt küzdelmes, nagy sikerekkel és bu­kásokkal teli két évszázadára emléke­zünk. Augusztus 25-én már volt egy méltó „előjátéka” az évfordulónak, a budai Vár­ban megrendezett színészkarnevál. A színészek százai léptek fel a kilenc sza­badtéri színpadon, a közönség ingyen gyönyörködhetett, szórakozhatott a pro­dukcióikon. S ezenkívül találkozhatott, beszélget­hetett velük. Ennyi autogram a ked­vencektől talán soha sehol nem gyűlt össze egy napon. Előző este fáklyás fel­vonulás haladt végig Pest és Buda útjain az eltűnt, s ki tudja mikor fellépő Nemzeti Színház „nyomában”. A békés színész­tüntetést a színházbarátok ezrei követték és éltették. A dátum szerinti évfordulónak termé­szetesen volt úgynevezett hivatalos ré­sze. Az Állami Operaházban nemzetközi színháztörténeti konferenciát tartottak, újra megnyílt a Bajor Gizi Színészmú­zeum stb. Nyilvánvaló immár, hogy még­sem a központi rendezvények adták az ünnep igazán bensőséges jellegét. Min­den magyar színház e napon a maga módján emlékezett meg közönségével együtt a legmegfelelőbben és leghatáso­sabban nemzeti színészetünk alapítói­ról. A magyar színház és színészet válsá­gos napjait éli. De éli. S hogy méltóbb módon élhessen a nemzet javára, erős tápot meríthet tulajdon múltjából is. Nem telt el tanulságok nélkül e két évszá­zad. SASS GYÖRGY n m h *— 1 ^*-f »i# Színészkarnevál 1990 nyarán Kelemen László arcképe A Parlament XXV-ös kapuja, melyen bárki bemehet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom