Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-17 / 192. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. november 17. Lámaista szobrászat A „Nagy Fekete” tanvédö isten (Mongólia, 19. század) Tárgykörében minden eddiginél teljesebb kiállítással várja egy esztendőn keresztül az érdeklődőket a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum (And- rássy út 103.). Egy ízben (1984-ben) Körösi Csorna Sándor születésének két- századik évfordulóján már volt hasonló témájú tárlat. De a buddhizmus művészetét bemutató, most induló sorozat első része, a Lámaista szobrászat a múzeum szinte valamennyi lámaista plasztikáját felvonultatja. És ez a gyűjtemény felettébb gazdag. Időben a 16-19. évszázadot öleli át. Térben Nepál, Kína, Tibet és Mongólia művészetét prezentálja. A másfél száz műtárgy különböző korok és stílusok jellegzetességeit mutatja be. Buddhák, istenek, démonok - aranyból, bronzból, fából, vörös- és sárgarézből, drágakő díszítéssel. Kevés európai múzeumnak van olyan rangos kelet-ázsiai gyűjteménye képző- és iparművészeti tárgyakból, mint a magyarországinak. Szerencsés adottságok révén - műgyűjtők, adakozó kereskedők, mecénások, lelkes múzeumigazgatók közreműködésével - alakult ki a mi különlegesen gazdag és színvonalas kelet-ázsiai műgyűjteményünk. A lámaista kisplasztikái anyagot a század 30-as éveiben kapta meg a múzeum, mégpedig a Delhiben élő kereskedő és műgyűjtő Schwaiger Imre ajándékaként. És alig két évvel ezelőtt is jelentős hagyatékkal gyarapodott a buddhista kisplasztikái gyűjtemény. Ekkor került a múzeumba Csa- pek Károlynak, a Herendi Porcelángyár egykori tervezőjének a hagyatéka. Csa- pek gyűjteményében felbecsülhetetlen értékű 18-19. századi munkák vannak. Jelentős mongol anyagot szerzett a múzeumnak Ferenczy László művészettörténész is. Mindezekkel most ismerkedhet a nagyközönség. És fontos 19. századi külső mongóliai lámaista műveket kölcsönzött a kiállításra a Néprajzi Múzeum is, amelyeket Hans Leder gyűjtött a századfordulón. K. M. Kamarás István: . Kovács Jánosné kifut a világból „Én ezt nem bírom tovább! Én mindjárt kifutok a világból!” közölte a férjével és három gyermekével Kovács Jánosné negyvenhárom éves cipőbolti eladó, éppen ezerháromszázötvenedszer. Ezúttal sikerült. Először is azt furcsállotta, hogy egy-kettőre odaért. Aztán nem ilyen jelentéktelennek képzelte. Még ha teljesen üres lett volna, lenyűgözhette volna döbbenetes ürességével, de ezt elrontották az összevissza rakott székek, ráadásul jó néhá- nyan ültek is rajtuk. Ök is úgy voltak öltözve, mint akik éppen kifutottak a világból. Egy pillanatra arra is gondolt, hogy talán még nem ért oda, de a hivatalos tábla és a mögüle érkezők határozottan cáfolták ezt. Az újonnan érkezők pedig nyilván őróla láthatták, hogy jó helyre érkeztek, s nyilván azt is, hogy iszonyúan szégyellj magát. Ez még csak fokozódott akkor, amikor egy csinos fiatalasszony kedvesen invitálta, hogy üljön át hozzá a huzatból. Ugyan, mit keres itt ez a tak- nyos, bosszankodott, aztán gyorsan eszébe jutott, hogy ő is éppen húsz éve készült erre. Mégis átül. A szék kellemetlenül langyos volt. Lehajtotta fejét, de így is jól látta, hogy állandóan újabbak érkeznek, főleg nők, de azt is észrevehette, hogy az előtte érkezők is szépen fogynak. Aztán az kezdte idegesíteni, hogy az ott lévők többsége halkan beszélget, fényképeket mutogat, ételrecepteket cserél. Kis idő elteltével már ő is egészen kellemesnek érezte a zsongást, az viszont ismét kihozta a sodrából, hogy valaki idegesen megkérdezte, hány óra. Ezen mások is megbotránkoztak, de a többség védelmébe vette a sietős dolgú asszonyt. Az egészen közelről hallható villamoszörgés is lehangolta. A kisablaknál nevét kérdezték, korát, okát és célját. Elhadarta, csak engedjék már dolgára. Megkapta szépen az igazolást, a villamosjegyet, egy vöröskeresztes nővértől pedig prospektusokat. Egy megállóra nem volt érdemes felszállni, a kirakatok is csábították. A háztartási bolt előtt eszébe jutott a papirzsebkendő. Ezért otthon egyhangú elismerésben részesült. Az igazolást nem kérték, a mosogatást meghagyták, a prospektusokon pedig jót nevettek, mert már legalább húszévesek voltak. írás közben (A honvéd özvegye) Arany valószínűleg az újságokból tudta meg, hogy Petőfi özvegye férjhez ment. A hír megrendítette, s rögtön megírta A honvéd özvegye című versét s elküldte Szilágyi Sándornak, de aztán meggondolta magát s visszakérte azzal, hogy biográfiát akar írni s a forrásokhoz nem akarja elzárni a legjobb utat. Ez is elképzelhető, mi inkább tapintatára gondolunk, mert a biográfiát soha nem irta meg, hozzá sem kezdett, bár a verset sem közölte, az csak halála után jelent meg. A vers kegyetlen leszámolás azzal, aki néhány hónapja njég kedves komámasszonyának nevezett. A többi néhány adat, keserű tény. Szendrey Júlia, aki „hajadonként” indult második házasságába, mindvégig boldogtalan volt. Férje, Horvát Árpád, a történész Horvát István fia, különc ember volt, a nőkkel kapcsolatban sok mindent rebesgettek róla, de az is igaz, hogy házasságukból négy gyerek született. Később elváltak, Júlia a Zerge utcába költözött Ilona lányával, a két fiú, Attila és Árpád - egy kislány csecsemőkorában halt meg - apjuknál maradt. A hányatott sorsú Zoltán, Petőfi fia, korán elkerült otthonról, Karacs Teréz 1859 júliusában találkozott vele Garay özvegyénél, mert Júlia „idegen födél és asztal mellett gondoztatá”. Mari húga, a tragikus sorsú Gyulai Pálné nem véletlenül írta Júliának, hogy a világ „többje ellened”, amit éreztettek is vele, a régi barátok elkerülték, csak a hűséges Petőfi István tartott ki fékezhetetlen gyámfia mellett s vitte Zoltánt iskoláról iskolára. A Zerge utcai házban Júlia már súlyos beteg volt, méhrák- ban szenvedett. Ilonka lányát Gyulaiék nevelték, a két Horvát- fiú látogatta naponta s egy Tóth József nevű minisztériumi díj- nok, akit Gyulai ajánlott a magányos nő mellé felolvasónak, titkárnak. Júlia beleszeretett, s halálos ágyán arra kérte apját, könnyítse meg a törvényes válást, s azt is, hogy vallást változtasson s így Tóth felesége lehessen. De erre már nem került sor. 1868. szeptember 6-án halt meg. Aranyék, akikkel már régen megszakadt minden kapcsolata, temetésére sem mentek el. Zoltán két évvel élte túl, 1870. november 6-án temették. Arany ott volt a temetésén, de verset soha nem irt róla, pedig Petőfi már születése után néhány nappal sürgette. Aranyban már akkor élt valami kiolthatatlan gyanakvás, csak Sándorban hitt, s azt, ami élete köré szövődött s így kívül állt költészetén, szublimálatlanul, bár tudomásul vette, de nem tudott vele mit kezdeni. Kívülről nézve van ebben valami félelmetes, emberen túli, mert amikor leszámol érzelmeivel, saját múltjával is le kell számolnia. Júlia és Zoltán szerepe számára annyi, hogy egykor Petőfihez tartoztak, de a segesvári tömegsír őket is elnyeli, azt pedig, ami Petőfi ellenében történik, nem bocsátja meg soha, senkinek. Legkevésbé Júliának, aki jelentéktelenül átlátszó női praktikákkal férkőzött közelébe, árulásával pedig őt is megrövidítette. De a Petőfi-Arany kapcsolat bonyolult, szálait nem könnyű fölfejteni. Két ellentétes jellem, Petőfi indulatos, szenvedélyes, modora nyers, öntelt, a tekintélyt akkor sem tiszteli, ha Vörösmarty- ról van szó, nem tűr kötöttséget, minden polgári foglalkozásra alkalmatlan. Külseje aligha mondható megnyerőnek, alacsony, hajzata szálkás, arcvonásaiból hiányzik a fiatalság kedvessége, talán erősen kiálló szemfogai miatt, melyek, ha nevet, már-már riasztóvá torzítják arcát. A nők lelkesednek érte, de nem vonzódnak hozzá, neki viszont minden nő tetszik, s mindegyiket első látásra feleségül akarja venni, legyen az varrólány vagy körülrajongott színésznő. Arany mindenben ellentéte, szelíd, alkalmazkodó, óvatos, béketűrő, a fukarságig takarékos, külsőségekben kerüli a feltűnést, csendes beszédű, társaságban szótlan. Petőfi valósággal beviharzik szalontai élete szürkeségébe, előbb levéllel és verssel, majd személyesen is, mint a garabonciás, s Arany káprázva nézi a szövetségesül szegődött lángészt. Szíve mélyén ő is ilyen szeretne lenni, színészként megpró bálta eljátszani ezt a szerepet, s most egyszerre Petőfiben valósulnak meg titkolt vágyai. Próbál alkalmazkodni Petőfihez is, a történelmi időkhöz is, forradalmi verseket is ír, bár jól tudja, nem ez a dolga. Valóban lelkének fele, benne éli át, amit színészkedésének kudarca után elfojtott magában, úgy érzi, Petőfi az ő nevében is szól, tökéletesen azonosul vele s ez felmenti mindattól, amit józansága igyekszik távol tartani magától. Petőfi is érzi ezt, ebben a szenvedélyes barátságban ezért oldódik fel minden ellentét, s Arany ezért írhatja harminc év múltán is, „én ki veled testben együtt éltem”. Különösebb lelkesedés nélkül nézi barátja szatmári lánykérő kalandját, némi aggodalommal is, s ez magyarázza 1847. szeptember 7-én Koltóra küldött levelének gyorsírásos utóiratát, aminek megfejtésében Tóth Árpád is segédkezett: „Intlek, kérlek és oktatlak, le ne rontsd valahogy magadat a patkolásban, mert nem csak a kis menyecskéé vagy, hanem a hazáé is ” Józansága diktálta titkos sorait, de az aggodalom is, hogy ez a viharos szenvedély elsodorja mellőle barátját. Petőfi nem lett hűtlen sem hozzá, sem közös eszményeikhez, Júlia viszont egy könnyelmű percében mindent elárult, szerelmet, hűséget, barátságot, s most már, mint Arany írja, feled, feled, feled. Ezt nem bocsátotta meg. Keresztfiát sem akarta többé látni, míg Petőfit harminc év után is elsiratta. A felejthetetlen barátot ekkor már régen bevonta titkos házi szentélyébe, melynek ajtaját mindenki elől elzárta, s arról sem beszélt, hogy a múlt falán végigsuhant egy árnyék, akit valaha kedves komámasz- szonynak nevezett, de ennek már végképp nem volt jelentőS69e CSÁNYI LÁSZLÓ „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk.” (Arany János) Tanuljunk közgazdászul? A Kossuth Rádióban ütötte meg a fülemet a következő mondat: „Ezt a kérdést mi is rendszeresen föltesszük a mögöttünk álló monetáris szférának”. A szférák zenéjéről még Madách drámai költeményében olvastam, s később - a sajtó szó- használatából - ismertem meg az érdekszférákat, bár ezek már nem zenéltek. .Hatáskör, működési terület, érdekkör’ a szféra a Magyar értelmező kéziszótár szerint, de ezenkívül jelenti még a régit, a képzeletvilágban született égi utakat, magasabbrendű világot, létet. Görög szó volt eredetileg, onnét került a latinba, akárcsak a jelző, a monetáris. Ezzel már nincs olyan szerencsém, mint a szférával, a fenti szótár nem ismeri, nem magyarázza. Miért is tenné? Valaha pénzverő helyet, vert pénzt jelentett a moneta, manapság azonban a monetáris egy hajszállal sem jelent többet annál: ’pénzügyi'. Igaz, volt erre másik idegen szavunk, a financiális, szintén ezzel a jelentéssel, de ezt a benne rejlő finánc nem tette igazán kedveltté. Mire alkalmas mégis az idézett monetáris szféra? Miért nem jó helyette a pénzügyi körök, vagy szakemberek kifejezés? A megoldás egyszerű: akkor mindenki értené, nem lenne tudóskodóan sejtelmes, szakemberhez illően szakszerű a mondandó, s néha az sem árt, ha nem mindenki érti meg mindjárt elsőre... Szintén a Kossuthon hangzott el, hogy valami „magas financiális hátteret igényel”. Azon ugyan érdemes töprengenünk, milyen is lehet az a háttér, amely magas, de jobb, ha ilyenkor félretesszük logikai ötleteinket, hiszen ez nem stilusis- kola, hanem közgazdászul mondott valami. A baj csak az,.hogy nem lehet tudni, mégis micsoda?! Legalább kétféleképpen értelmezhető, ha magyarra fordítjuk erről a vadmagyarról: érthetjük a magas financiális háfférfogalmán a vezető pénzügyi köröket, bankokat, esetleg a minisztérium jótékony hozzáállását, hajlandóságát, vagyis puszta erkölcsi támogatást azoktól, akiknek a szava sokat nyom a latban. Másrészt lehet, hogy azt akarta mondani a nyilatkozó: ehhez sok pénz kell; az már teljesen részletkérdés, alacsony-e, aki adja, vagy hajdanán kosárlabdázott, s igy személyében alkothatja a magas hátteret. Szóval, szép, szép ez a közgazdászul mondott kifejezés, de van még egy hibája: nemcsak a közönséges halandó nem érti pontosan, hanem a másik közgazdász sem lehet biztos a megértés dolgában. Amikor ilyeneket hallunk, hogy valu- táris összefüggésben, antiinflációs koefficiens, ökonómiai struktúra átstrukturálása, elborul a tekintetünk, s százszor is megbánjuk, hogy magyarnak vetett ki bennünket a föld. Érezzük ugyan, hogy éppen itt és most jön az a vargabetű, amellyel a gondolat kisiklik vadászó értelmünk üldözéséből, de nem sokat tehetünk: mire megleljük a szótárt, kibogarásszuk azt a négy-öt jelentést, ami lehetséges, a rádió talán már az epekő- bántalmakról szól. Nem lehetne valahogy kevésbé közgazdászul, helyette - mondjuk - magyarul? Dehogynem. A németeknél, franciáknál, angoloknál, amerikaiaknál próbálna meg valaki ilyen makaróninyelven meggyőzni valakit. Ott megmosolyognák, s egész egyszerűen hitelét vesztené mondanivalója, nálunk viszont éppen ettől lesz előkelőbb, hitelesebb. Pedig ez sem a gazdaságnak, sem a nyelvnek nem használ... DR. TÖTTÖS GÁBOR Drescher J. Attila: A bal pásztor kivetése A barátok közül hárman fogják körül a gyalult falapot hol bor folyik s a szó - egy ország eladó - s szidják a holnapot Egyik arról mesél kivel hányszor de fél hogy rájöhet a férj Másik a fegyverét; cikkét teríti szét sárból ver tűzfalat De most aztán elég gúnyolnak e mesék - rikolt a harmadik Fejemen szarv nyoma s bár sipkám panama de különb én vagyok Te nőzz csak s csavarogj te firkálj s acsarogj társatok nem vagyok Volt barátok közül hárman fogták körül a gyalult falapot hol bor folyt s durva szó egy hely most kiadó S várják az új papot
