Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-06 / 157. szám
2 - TOLNATAJ 1990. október 6. ....segítő kezet nemigen lát...” A régi Majos és a politika- Egy gyűlésen vettem részt, ahol Zsuzsa néni - már megbocsásson - korát meghazudtoló temperamentummal szólalt fel. Olyan hevességet éreztem hangjában, ami mögött a cselekedni akarás is meghúzódik, csak legyen egy jel ami indítson. Akkor határoztam el, hogy megkeresem és egy olyan beszélgetésre kérem, ami meg is jelenhet lapunkban. Az ön nevével találkozhattak már olvasóink, hiszen nem első esetben írjuk le, ugyanis több alkalommal jelent meg írása.- Nem tudom, most szólhatok? I- Természetesen... csak valami bevezetőt kellett...- Egyszerűen nem tudom magamba fojtani az élményeimet. Mindennek tudok örülni. Régi mondásom, hogy minden rosszban van valami jó. Ezzel áltatom magam, de egyben azt is jelenti, hogy sosem bosszankodom nagyon mélyen és könnyen át tudom tenni magam a nehézségeken. Nem maga az első, aki ezt szóvá is teszi, hogy biztosan olyan volt az életem, amiből kimaradtak a megpróbáltatások.- Ezt már nem mondom, mert azzal tisztelt meg, hogy elolvashattam élete történetét feltáró írását. Ezzel azt érte el, hogy kíváncsibbá tett Elgondolkodtató: hányán és hányán lehetnek, akik Zsuzsa nénihez hasonlóan éltek különböző társadalmi rendszerekben egy hazán belül.- Bevallom, kicsit magam is elcsodálkoztam, hogy miért adtam elolvasásra, hiszen nem is ismerem magát, sosem beszélgettünk, nem tudom kicsoda. Furcsa dolgok ezek, majd megtudja, ha abban a korban lesz mint én, hogy mikor, kihez vagyunk bizalommal. Gyakran érthetetlen a magatartásunk, vonzódásunk, vagy éppen tiltakozásunk. Na, hagyjuk. Mondja, mire kíváncsi? Mit akar hallani?- Egy szóval válaszolok: az életét. Csak tudom, hogy ez a terjedelem erre nem elegendő. Maradjunk tehát annál, hogy beszéljünk a derűről, ami Zsuzsa néni élettere, ereje, megtartója. Olyan történeteket meséljen, amiből mások is tanulhatnak.- Jaj, látja Jancsikám, ugye megengedi, hogy Így szólítsam, éppen ezért szeretnék minél nagyobb nyilvánosság előtt megszólalni, hogy ezekben a nagyon nehéz napokban elhitessem a hozzám hasonló nyugdíjasokkal, hogy lehet derűsen is élni, csak kicsit másként kell szemlélni a világot. Csak nagyon kevesen tudják, hogy negyven éve gyógyszereken élek és azt is, hogy most hetvenhárom évesen még mindig táncra perdülök otthon, ha a rádió, vagy a televízió olyan zenét sugároz. Amikor meghívnak nyugdíjastalálkozóra, akkor mindig reménykedem, de jó lesz, mert egy kis tán- cika biztos vár rám. A nyugdíjas férfiak csak akkor kezdenek táncolni, amikor nyomás alatt állnak már. így jobbnak látom ilyehkor fiúsítani magamat és felkérek egy-egy „petrezselymet árulót”. Jaj, képzelje, egyszer azt kérdi egyik asszonytársam, hogy Zsuzsikám ugye te fürj- tojással kezeled az arcodat, azért ilyen sima. Hát nem éppen sima, de még sosem jártam semmilyen kozmetikusnál. Legtöbbször a SZOT-üdülőkben szoktam táncolni. Célom ilyenkor az, hogy erőt csepegtessek az idősebb generációba, lássák meg, hogy az életünknek még ebben a szakaszában is lehet napsugaras perce, órája, amire sokkal jobb emlékezni. Folytassam? Szóljon rám, hogy ez nem érdekli, mert szerencsére sokat tudok beszélni, de akkor sem sértődöm meg, ha leállít, I- Tessék nyugodtan, ami a derűvel ösz- szefügg, az mehet. Ha valaki látná, milyen sportosan lépett - mit lépett, ugrott - át itt a heveröjén, nem hinne a szemének.- Ma sem tudok lemondani a sportról. Köny- nyű dolgom van, mert itt Szekszárdon a Gróf Pál utcai tízemeletesek előtt - ahol lakom - van három remek betonasztal, ahol nagyot lehet pingpongozni. Egy alkalommal, amikor hazafelé jöttem a munkából, megláttam, hogy három férfi játszik. Odamentem és megkértem őket, hogy vegyenek be nagyediknek. Kissé furcsán néztek rám, de udvariasak voltak és megvárták míg átöltözöm. Boldogságom tetőzött, amikór a páros játékot partneremmel megnyertük. Minden sportot szivesen nézek, de az asztalitenisz mellett csak az úszásban lelek örömöt. Nagyon élveztem évekkel ezelőtt a szabad Dunát. A Pakssal szemben lévő part csodálatos, homokos és lassan merülő. Számomra a hideg víz gyógyító hatású, a meleg viz árt. Itt Szekszárdon mint a vízmű nyugdíjasa kedvezményesen fürödhetek, de be kell vallanom, hogy úszóversenyen még a tizedik helyet sem érném el.- Az olvasók ezek után úgyis gyanítják, hogy nem a nyugdíjaztatása után kezdte megkedvelni az asztaliteniszt és az úszást. Tessék megengedni, hogy olyan történeteket is kérjek, ami kicsit távolabbi múltba vezetheti az érdeklődőket. Tudom, hogy mindig az embert kereste és szerette minden élethelyzetben és sosem azt nézte „honnan ered, mert arról senki nem tehet!” Mégis kell ismerni azt a hátteret, ami a derűje mögött áll. Kérem, idézzen életregényéből, naplójegyzeteiből.-t Gyerekkoromban, amikor kaptam egy aranyos piros bőrkötésű emlékkönyvet, elhatároztam, hogy rendszeresen beszámolok mindarról, ami érdekessé teszi életemet. Be kell vallanom, hogy rendszeresből sajnos csak időkénti lett. Még a háború alatt is szívesen irkáltam, igaz akkor már nem az emlékkönyvbe, csak egy iskolásfüzetbe. Akkor nyíltan nem lehetett érzésekről, tényekről írni. Elhatároztam, hogy gyermekeimnek, unokáimnak írom meg életemet. Azért tettem, hogy lássák, szeretettel minden megpróbáltatást el lehet viselni, sőt a legkeservesebb helyzetekben is lehet az életbe humort, derűt becsempészni, mert a nemesség kötelez. I- Az olvasók miatt mondom csupán, hogy ez a címe dr. Kujáni Gáborné, vagy pontosabban: dr. Kujániné Rádóczi Boda Zsuzsanna géppel írott élettörténetének: Nemességem kötelez.- Látja Jancsikám, még mindig nem tudom jó-e, hogy erről beszélek. Annyi minden történik a világban manapság, annyi rossz ember, aki félremagyarázza a dolgok lényegét.- Most ne tessék arra gondolni, hanem beszélgetésünk céljára, ami nem egyéb, mint, hogy ebbe a gonosz világba legalább annyi derűt vigyünk, amit ez a pár hasáb elbír. Tudom, mások is emlékeztették a Gobbi Hildával való hasonlatosságra, de ez a mozdulata tényleg olyan volt, mint a színésznőé.- Többször kerültem olyan helyzetbe, hogy akadt a társaságban valaki, aki ezt megjegyezte. Gobbi Hilda naplóját olvasva és a gyerekkori fényképeit az enyémmel összehasonlítva tényleg felfedezhetők azonos vonások, mindkettőnk ereiben olasz vér is folyik. Egyszer már felnőttént, a hatvanas években az Országház előtt várakoztunk - jellemző, hogy pesti lány létemre sosem akartam megnézni a Parlament épületét, de Szekszárdról ezért felutaztunk - szóval ott várakoztunk, amikor egy idős házaspár megszólított, hogy ugye a Gobbi Hilda művésznő húga tetszik lenni. Aztán Hévízen üdültem, amikor ugyanezzel állt elő úgy hölgy és még azt is elmondta, hogy a Hildával együtt szokott piacra járni. Itt a fogászaton a Rosta doktor úr is felfedezte a Gobbi-vo- násokat a hanghordozásomban, mozgásomban. Egy alkalommal az asszisztensének úgy jelentkeztem be, hogy mondja meg a doktor úrnak, hogy a Gobbi művésznő keresi. Az orvosom természetesen értette a tréfát. I- Az nagyon fontos, hogy valakivel azonos hullámhosszon lehetünk és elkaphatjuk azt a tekintetet, amiben meglapul a mosolya.- Ha már a mosolyról esik szó, idézem Fre- derico Fabert aki szerint: „Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, de semmiért meg nem vásárolható. Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem; mert csak abban a percben van értéke, amelyben arcodon megjelen". így gondolom magam is. Talán ez a varázsa annak, hogy büszke lehetek arra, fiatal, öreg, tanult vagy tanulatlan ismerős szeret. ■ - Említette, hogy pesti lány...- Na, ehhez tényleg messze kell mennünk. Pozsonyban születtem, apámat az I. világháborúban odahelyezték hadbírónak. A családom élete első szakaszáról soha nem beszélt, mert akkor folyt szüleim válása, akkor volt a nagy harc, hogy kié legyek. Apám szavaival élve: „kiverekedtelek magamnak”. Ez mégis azt jelentette, hogy apám anyja nevelt. Nagyon érdekelt érettebb koromban, hogy mi lehetett szüleim válásának oka. Igyekeztem kutatni ezután. Úgy találtam, hogy egyik részről sem buzgott és perzselt a szerelem. Édesanyám rangon aluliba volt szerelmes - mivel ezt nem engedélyezték - hozzáment az első komoly kérőjéhez. Apám, aki mindig és mindenhol sikereket ért el nőügyeiben, belátta, hogy anyámat csak házasság útján szerezheti meg. Anyagilag csodálatos pompában és jólétben élhettek, mert édesanyám igen szép hozományt kapott szüleitől... I - Tessék csak nyugodtan folytatni!- Kicsi koromban mindig nevelönő volt mellettem. Inas tartotta tisztán a lakást, ami akkor a Margit körút 52. számú házban volt. Innét az Andrássy út 21-be költöztünk, és amig Szekszárdi kerültünk, kereken húsz lakásban éltem. Erre mondják, hogy tiszta derű az életem! Milyen részletet mondjak? Keveseknek meséltem ezekről, éppen ezért valóban mindenki aki ismer, csak mosolyogni lát, derűsen. Menynyi idő kellene míg elmondanám, hogy svájci nevelönő franciára tanított akkor, amikor még iskolába sem jártam és társalgási szinten elsajátítottam a nyelvet. Anyikám több nyelvet is beszélt. Zeneiskolába járattak, de csak addig jutottam, hogy kottáról olvastam. Apám pesti társaságokban társadalmi életet élt, nótás- kedvű volt, ami rám is ragadt. No meg vadászott is. Hosszan lehetne mesélni a zsúrokról, ahovawfigyvéd apám járt. Talán szívesebben emlékszem mégis nagyapámra, akit csak hírből ismertem ö volt dr. Boda Rezső rendőrfőkapitány. Apám igyekezett fiúsán nevelni, így szórakozásaim is fiúsak voltak. Fociztam, jól fejeltem és ha rákerült a sor, verekedtem is. Nyári kalandok és szerelmek Máriabesnyőn, aztán elszegényedésünk története. Miként tanultam érettségi után gépelni, hogyan lettem dr. Kujáni Gábor titkárnője, aztán felesége. Bár előtte volt egy súlyos balesetem 1941 -ben amikor a villamos alá estem. Kórházban voltam és emiatt el kellett halasztani az esküvőnket. Ez is egy derűsebb epizódja az életemnek. A háború ugyanígy! Akármilyen furcsán is hangzik, de 1944 nyarán volt életem egyik legszebb része. Magam nevelhettem két imádott gyermekemet. Ez az örömöm nem tartott sokáig, mert a háború igazibb arcát is megismertem. Menekülésünket mesélhetném, kislányom, Mária betegségét. Mondjam el halálát? Csak az értheti meg az anyai fájdalmat, aki temette saját gyermekét. Mindez idegen földön, távol a hazától. Amikor hullott a föld a fehér koporsójára, azt hittem minden elveszett. Fiam is beteg volt akkor éppen. 1945. májusában történt. No tessék, már nem csupán a derű perceit számolom! I- Nehéz megszólalni, mert hála Istennek én oly korban születtem, amikor a háborúról csak hallottam és most zavarban vagyok, mert nem tudom mit is kérdezzek...- Ne kérdezzen semmit! Nagyon sokan vannak akik ehhez hasonló történeteket fojtottak magukba. Emberek millióit szaggatta meg az élet. Talán az feltűnő, ami miatt végül megkeresett és beszélgetésre kért, hogy másként viselkedem. Na és másként viselkedem. Gyakran megszólnak, mert nem a koromhoz méltó a magatartásom. Szeretek fiatalok között lenni. Eljárok klubba, színházba, egyéb előadásokra, szeretek kártyázni, arra is van módom, hogy kis nyugdíjam pótlására szerződéses munkát vállalhatok és családom minden tagjának - húszán vagyunk, az elvált menyeimmel, mert velük is nagyon jó maradt a kapcsolatom - tudok apró ajándékokat adni, ami engem boldoggá tesz. Mit mondjak még magának? Egyáltalán mit tudott meg ebből a rövid beszélgetésből? Receptet akart kérni, mi a titka a derűmnek? Nincs ilyen! Szemlélet kérdése az egész. Aki egészségben élhet - és hadd ne beszéljek saját betegségemről, ami végig- kirért fiatal éveimtől - nem lehet reménytelen az élete. Megelégedett és kiegyensúlyozott vagyok, sőt énekelhetném: „A haláltól én nem félek...” és kérdem, ha Isten velünk, ki ellenünk? ■ - Köszönöm a beszélgetést. A régi Majos a 20-as, 30-as években jellegét tekintve nem volt éppen egyedülálló: színtiszta sváb, németajkú, s egy-két család kivételével valamennyi evangélikus. Ahogy gróf Mercynek a nagydorogi öreg paraszt annak idején megmondta: egy faluba egy nációt egy religion lévőket telepítsen, akkor lesz csak békesség Völgységen, s a Hegyháton. S itt - legalábbis a 30-as években, amikorra kéziratos forrásunk datálható - békesség és rend uralkodott. Szakszerűen fogalmazva valaki talán az „egyöntetű szocializáció” kifejezést használná... Mindenesetre úgy minősítették a falu népét, hogy „jellemében meglehetősen egységes”, akárha egy rokonság hozzátartozói lennének. Lelkületről, mentalitásról, helyi értékrendről szólva a svábos erények foglaltattak jegyzékbe: szorgalmas, mint a hangya. Takarékos, mértékletes, józan nép, a szórakozást szinte nem ismeri. Becsvágya erős. Az előbbre jutásban vagyonilag vetélkednek egymással. Versenyben áll az egész falu. Gazdasági magatartásban, életvitelben szinte a puritanizmus: „Mindenütt - a gazdálkodási lehetőségek szemmeltartásával - célszerű a beosztás.” - írja a kortárs. Nehéz emberek? Csak annak, aki nem a saját, hanem egy másik kultúra, másik értékrend nézőpontjából szemléli őkét. Neki túlzott ez az önbizalom, a maguk „sokra tartása”, az „életrevalóság’', az üzleti szellem. Tolnában akkortájt a Sárközről írogattak hasonlókat. De hogy ez más, csakhamar kiderül: „Bonyhádon mindenttud értékesí-, teni - írja forrásunk. - Ami máshol talán a szemétdombra kerül, az nála pénzt ér, s ez teszi önzővé, szinte kapzsivá.” Nyerseségig őszinte szókimondás, s még néhány hasonló vonás kapcsolódik mindehhez. A legérdekesebb azonban a köznépi politizálás kortársi értékelése. A jellemzésnek ez a része már-már karakterrajz egy faluközösség politikai szociológiájához. (Ne keressünk benne aktualitásokat, hiszen hol van már az a régi Majos!) Alapvető és meghatározó a faluban az identitás, hogy egy majosi - őrizve valamit a telepítéskor hozott tartományi tudatból - „majosi sváb”. Tehát nemzetiségi. Nemzetiségi, akit a modern népi mozgalom még nem kavart meg, s aki „jó állampolgár” akar lenni: „Németsége alatt csak az anyanyelvét és ennek szabad használatát érti. Ez a hazafiságát nem érinti. Jó magyar hazafi, csak az anyanyelvét félti.” Aki ezt tudja, megnyeri. Aki ezt érti, politikailag mozgósítani tudja. Néhány ügyvéd a hangadó, aki - úgymond - „felszínen tartja” a kisebbségi kérdést, s ezenközben a falu politikai vezetőjévé avanzsálja magát. Azt hirdeti, amit a nép hallani szeretne. S a majosi - ismét idézem - ’’...igazán csak azok szavára hallgat, kik az anyanyelve védelmezőinek hirdetik magukat”. Milyen árnyalt fogalmazás! Nem aki az, hanem aki annak mondja magát. A kortárs számára hasonlóan mély gyökerű probléma az etnikumhoz tartozás miatti érzékenység, mondhatni túlérzékenység. Van valahol egy érzékenységi küszöb. Ez valahogy így néz * ki: a szándékos sértésre nem a másutt szokásos visszavágással, dühhel, hanem „szelíden, de önérzetesen” reagálnak. Ha „illendően” bánnak vele, még illendőbb, „szinte alázatos”. Egyetlen dolog hozza ki a sodrából a majosit: „... német voltát ha bántják, megszűnik szelídsége”. A Völgységgel foglalkozó kortársak úgy érzékelték, hogy a nemzetiségi témákra való érzékenység az I. világháborút követően jelentkezett csak erőteljesen. De attól kezdve elég volt csak felvetni, máris indulat fogta el a polgárt. Megváltozott egész jellemképe, reagálásmódja: „... ha nemzetiségi kérdésről van szó... elveszti az egyébként mindig meglévő józan ítélőképességét, és képes saját anyagi kárára is cselekedni”. (Pedig - úgymond - anyagias természetű.) A falu népe a politikában „fent” zajló eseményekből egyedül a kisebbségi témákra figyelt. Egyébként a majosi „...politikával nem igen foglalkozik, ha békében hagyják, nem igen törődik vele, hogy ki van kormányon”. Mint a falusi pletykákat, olybá veszi az országos panamák hírét: megbotránkozva tárgyalják az olvasott vagy hallott részleteket. Az általánosítás legtöbbször oda üt ki, hogy ez már megint az „urak” műve. E negatív attitűd meglehetősen gyakran kiütközik. Elég, ha csak „egy szimpla kis ügynök” csapja be, már akkor is általánosít és sziszegve mondja: Ná já, az úr!!! Az urak világánál valamivel kisebb, de szintén fenntartással kezelt kör a „tanult embereké”. A viszonyulás már- már előítéletes. A bizalmatlanságra egyetlen indok van: „azok”, őket „sokszor becsapták.”. Ezt talán nem is kellene szó szerint vennünk. Inkább a „hitegetés” volna a jobb kifejezés. Jön a magyarázat: Az urak úgy tesznek, mintha segíteni akarnának, de „... nemigen akarják, hogy neki jól menjen dolga... eddig még nem tapasztalta, hogy komolyan akarnának segíteni rajta”. A helyi politikában - akkor és ott - mi a „becsapás”? Becsapásnak veszi és mélyen kiábrándítja az elhamarkodott, politikai célzatú kampányszöveg, az ígéretnek tűnő közhely: „Egy nagyhangú politikai kijelentés, miről később kisül, hogy jelszó volt és maszlag, óriásit ront az egyszerű népnek a lelkén.” A rákérdezésre még konkrétabb választ adnak: „...a képviselőválasztásoknál mindenfélét ígértek és nem kaptak semmit.” És ez már - szerintük - becsapás! Igazi, valóban hathatós falusi önkormányzat a 30-as években nincs, noha Majoson is megvan az elöljáróság. Egy-egy tekintélyes gazda, helyi értelmiségi vállalja fel a helyi érdekek megszólaltatását, de ennek igazi politikai kultúrája még nem ismert. Ahogy Márkus István szociológus parasztönkor- mányzat-története írja: hiányzott a „strukturális előzmény,,, a viszonyok változására „válaszolni-tudás” beivódott készsége. * Mindezek után szinte nyilvánvaló, hogy a hivataloktól és a tisztviselőktől semmi jót nem várt a majosi, „... onnan neki csak rossz származik, mindenhol pénzt akarnak tőle, de segítő kezet nemigen lát...” Ezért aztán igencsak nehéz a helybeli tisztviselők dolga. A nép bizalmát nemcsak elnyerni, de szó szerint úgy kell „megszerezni”. A majosi nép pedig „nehéz nép” ilyen tekintetben. „Kézzel fogható bizonyítékot kell annak nyújtani, aki bizalmába akar férkőzni. Anyagi hasznot akar előbb látni.” Ezeket a sorokat annak idején nem a nagyközönségnek szánták. Őszinteségükhöz, nyíltságukhoz nem fér kétség*- ilyen volta régi politika a régi Majoson. SOLYMÁR IMRE Dr. Kujáni Gáborné és Pécsi Kiss János a derűről
