Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-31 / 177. szám
1990. október 31. i NÉPÚJSÁG 3 Hogyan hozzunk autót Olaszországból? (VI.) Mi jöhet még?... Az átkelés bonyodalmai Trieszt egy kissé ködös októberi vasárnap reggelén. A kényszerű kirándulást nem tudtuk igazán élvezni. ** A í" - '■ ^ ; -gz- l' Szombat délután sötétedett már, mire megtettük a Forli és az olasz-jugoszláv határ közötti 300 km-es távot, és megérkeztünk Goriciába, a határátkelőhelyhez. Itt tudtunkra adták, hogy az autók kivitele csak a Fernetti átkelőhelyen lehetséges. Sajnos, a térképen ezt nem találtuk, kérdésünkre azt mondták, hogy Trieszt mellett van. Mintegy 50 kilométert autóztunk és a sötétben végül egy kihalt gyártelephez vezető zsákutcában • kötöttünk ki. Szerencsénkre itt néhány fiatalra akadtunk, akik felajánlották, hogy kocsival előttünk haladva megmutatják az utat. Nélkülük biztosan nem találtunk volna oda. Fernettiben óriási dugóba kerültünk, másfél óra alatt értünk a határátkelőhelyhez. Itt mindjárt kitessékeltek bennünket a sorból, egy vámtiszt megnézte a papírjainkat, és közölte, hogy a néhány kilométerre levő vámhivatalban intézhetjük csak el a formaságokat, oda forduljunk hétfőn reggel! Hirtelen a teljes kétség- beesés lett úrrá rajtunk. Induláskor úgy terveztük, hogy pénteken, de legkésőbb szombaton hazajövünk. Hétfőn már mindkettőnknek dolgoznia kellene. Most mit tegyünk? Persze újra csak a beletörődést választhattuk, sorsunk most már a T gondolatban többször elátkozott - autókhoz kötődött. Visszafordultunk és megkerestük azt a bizonyos vámhivatalt. Ez nem volt más, mint egy hatalmas kamionátkelöhely, egy több négyzetkilométeres, reflektorokkal megvilágított betonplacc, ahol valami hihetetlen mennyiségű kamion zsúfolódott össze. Ennél visszataszítóbb, si- várabb helyhez még nem volt szerencsénk. Éreztük: itt még sok megpróbáltatás vár ránk. Vasárnap reggel lementünk a közeli Triesztbe és egész nap mászkáltunk, nézelődtünk a gyönyörű fekvésű, nyüzsgő nagyvárosban, bámultuk a szebbnél szebb vitorlásokat, jachtokat a kikötőben, figyeltük a horgászok - jobbára eredménytelen - próbálkozásait. Nehezen telt el a nap, valahogy nem tudtuk igazán élvezni ezt a kirándulást. Hétfőn kora reggel visszatértünk a kamionátkelőhelyre. Fél hét körül érkezett két egyenruhás fiatal, valószínűleg határörök lehettek, akik újabb „jó” hírekkel szolgáltak. Azt mondták, nem tudják, hogy mi lesz, jönnek-e dolgozni a vámosok, merthogy sztrájk van. Nyolc óra körül kezdett feléledni a tábor, előkászálódtak a ka- mionosok a hálófülkékből. Szerencsére a vámosok is megérkeztek és dolgozni kezdtek. A zárt vámterület kapuját nem nyitották ki, hiszen úgysem fért volna be több kamion. Gyalog viszont be tudtunk menni. Az épületben óriási hangzavar fogadott bennünket, a vámhivatal ajtaja előtt tolongott egymást lökdösve vagy száz veszélyes kinézésű kamionsofőr: törökök, irakiak, bolgárok, jugoszlávok és persze magyarok is. Időnként kis híján verekedésbe torkolló viták robbantak kl azon, hogy ki hol áll a sorban. Vártunk. Amikor végre bejutottunk és reménykedve átnyújtottuk papírjainkat a vámosnak, az közölte, hogy hiányzik róla egy pecsét és valami miliciát emlegetett. Első kétségbeesésünk elszállt, amikor végre megértettük, hogy előbb be kell jutnunk a nagy vaskapun, ahol az őr rányom egy pecsétet a papírunkra és csak azután foglalkoznak itt velünk. Visszarohantunk a kocsikhoz és a kívül kígyózó végtelen kamionsor mellett előrearaszoltunk a kapuhoz. A kapuőr erre kijött az üvegkuckójából és ordítani kezdett velünk olaszul, amit persze nem értettünk, de sejtettük, hogy azt szándékozik tudtunkra adni: nem mehetünk be, álljunk a sorvégére. A kétségbeesés, düh, reményvesz- tettség újabb hullámai söpörtek végig agyunkon. Ha a sor végére állunk, akkor még napokba telhet, mire egyáltalán bejutunk a kapun. Reggel óta még egyetlen kamion sem mozdult. Hátratolattunk vagy 20 métert és vártunk. Már 11 körül járt az idő, amikor beengedték az első kocsit. A sorban ötödikként álló szovjet kamion pilótáját kértük, engedjen be maga elé. Beengedett, így végre pecsét került a papírjainkra. Rohantunk vissza a hivatalba. Kivártuk a sorunkat és benyújtottuk az ablakon a papírokat. A vámos - miután megnézte - közölte, hogy Kálmán papírjai rendben vannak, de az enyémek nem. Látva tanácstalanságunkat intett, hogy menjünk vele. Elkalauzolt bennünket egy emeleti speditőrirodába, ahol az egyik fiatal hölgy beszélt magyarul és így tisztázhattuk a helyzetet. Kiderült, hogy az a szállítási papír (engedély) hiányzik, amit a ferrarai vámhivataltól kellett volna beszereznie a kereskedőnek. A hölgy azt mondta, ők elkészítenék ezt az okmányt megfelelő píj ellenében, ám a többi dokumentum sem jó, amit Moretto úr adott nekem Forliban, mivel ezek mind fénymásolatok. Erre is van megoldás: ők telefonálnak a kereskedőnek, hogy küldje el az eredeti okmányokat, ezek gyorspostával másnapra megérkezhetnek, ők pedig elkészíthetik a speditőrpapírt. Persze, lehet, hogy csak szerdán délelőtt kelhetek át a határon, mert a vámosok lassítósztrájkot tartanak és csak délelőtt dolgoznak. Kényszerűen bólintottam, hogy megértettem a helyzetet és elfogadom a feltételeket. Kálmánnak mondtam, hogy nyugodtan induljon haza, felesleges lenne mindkettőnknek itt várni még két napot. (Folytatjuk)- árki t Mindennapjaink Az a csillag... Az autóbuszra várok, s a sápadt lámpafényben egy kivilágitatlan kerékpárral közlekedő emberre figyelek fel. Megismerem, „rákiabálok”:- Hogy van ez, kérem? Se pumpedli, se dimankó, zsebdünnyögő, ferde nyereg? Hogy lehet így biciklizni? Megismeri a hangomat, veszi a lapot, hozzámkerekezik, leszáll. Kezet fogunk.- Hát, ide figyelj! - mondja. - Aki akar, az meglát, aztán meg én is látok. De jó, hogy találkoztunk, öregem.- Nocsak?- Olvasom, kérlek szépen, azt a városi újságot, amit csináltok. Jó, csak az a csillag ne lenne rajta.- Benne van a címerben...- Tudom, de ez a csillag nem kellene bele!- Nézd, Józsi bátyám, ha rendszeresen olvasod azt az újságot, akkor tudod, azért van benne, mert ezt annak idején így fogadta el a tanácstestület - kikérték a ti véleményeteket is! -, és azóta nem hoztak még új határozatot. Majd az új önkormányzat.- Rendben van, ezt tudom, de azért nem kellene ám az á csillag. Apád mit szól hozzá, hogy ott van?- Mit szólna? Nem foglalkozik vele.- Nem? Pedig ostoba emberek megpróbáltak átgázolni rajta...- Az igaz, de emberi méltóságát, lelki szabadságát mindvégig meg tudta őrizni, ember tudott maradni az embertelenségben...- Na jól van, öregem, megyek. Mikor jelenik meg a kővetkező újság? - kérdezi, s már a nyeregben ül, mire válaszolok.- Ha lesz még, akkor decemberben.- Akkor jó - nyugtázza -, de tudod, az a csillag már ne legyen benne! (ékes) 4 Takarékosság ’90 Mostanában gyakran hallani: nem érdemes takarékoskodni, hiszen ilyen inflációs időkben egyre csökken a pénz értéke. Igen, elszabadult az infláció, amely ma már a hivatalos előrejelzések szerint is év végére eléri, de meg is haladhatja a 30-35 százalékot. Ez egy átlagos magyar család esetében 5000-6000 forint többletkiadást jelenthet. Emiatt aztán a megélhetés is egyre nehezebb. Szinte hetenként emelkednek az élelmiszerárak drágábban melegszünk közlekedünk és világítunk, egyre többe kerülnek a tartós fogyasztási cikkek és lassan már megfizethetetlenek lesznek a lakásárak. Az inflációban ösz- szezsugorodnak a megtakarítások, visszaesik a bérek reálértéke. De itt érdemes egy kicsit elgondolkodni. Bármilyen drágaság is van, élni, lakni kell. És ez az átlagemberek számára csak egyre beosztóbb, takarékosabb életmóddal lehetséges. A pénztakarékosság tágabb értelmet kapott. Ma már nemcsak azt jelenti, hogy havonta, ha tudunk beteszünk kisebb-nagyobb összeget a takarékba, befizetjük a gyerek ifjúsági betétjét, vagy magunknak a nyugdij-előtakarékosságit vagy egy-egy rövid lejáratú értékpapírt veszünk maradék pénzünkön. Az élet rákényszeríti az embereket az általános takarékosságra is, ami közvetve szintén pénzmegtakarítást jelent. Ha például kevesebb energiát használunk, ha rá tudunk térni az olcsóbb és korszerűbb táplálkozásra, ha gyerekeinkbe is beleneveljük, hogy az uzsonnát nem szabad a szemétkosárba dobni és a drágább, divatosabb holmik helyett érjék be szerényebbel is - már megtakarítottunk bizonyos összeget. Mindezekre nem árt felhívni a figyelmet legalább a takarékossági világnapon. E napnak most halványabb a fénye, de jelentősége nem törölhető el. Nem feledkezhetünk meg a takarékossági mozgalom hazai úttörőjéről - a Pesti Hazai Első Takarékpénztár megalapítójáról -, Fáy Andrásról sem, aki Széchenyi szellemében a kisemberek pénzének összegyűjtésével, a takarékosság meghonosításával megteremtette az alapját a mostani Országos Takarékpénztárnak. Annak a pénzintézetnek, amelynek - noha ma már csak egy a többi bank között - olyan évtizedes hagyományai vannak a lakossági szolgáltatások terén, amelyek köteleznek. Köteleznek az ügyfelek egyre jobb kiszolgálására, olyan betétformák kialakítására, értékpapírok kibocsátására, amelyek még bizonyos fokig megőrzik a pénz értékét. Egyébként a bank szerepe most az átalakuló magyar gazdaságban ugyancsak megváltozik, s a gazdaságpolitika kiszolgálójából annak egyik alakítója lesz. A takarékossági világnap így válik a nagy pénzintézet életében hétköznapi ünneppé. Az 1924-es milánói gondolat pedig a nehezebb körülmények között sem veszíti el jelentőségét. Hiszen hatvanhat éve már, hogy október utolsó napját a világ számos országában a takarékosság gondolatának szentelik. Magzatvízdiagnosztika Régebben a szülésznek csak a szülés alatt volt módja a magzatvíz vizsgálatára. Ma már azonban a magzat állapotát, fejlődését, esetleges rendellenességeit sok vonatkozásban jól tükröző környezetét - a magzatvizet - a terhesség alatt is, akár többször is megvizsgálhatják. A peteűr punkciójának gondolata nem új, hiszen már a 18. században végeztek - a sok magzatvizet elvezetendő - szúrcsapolást a hasfalon át. A peteűrbe való behatolás történhet a hasfalon vagy a hüvelyboltozaton át. Ezt az utat elsősorban a korai terhességben, az előzőt pedig szinte kizárólag előrehaladott terhességben választják. A terhesség második felében nyert magzatvíz- mintavétel célja: genetikai tájékozódás, esetleg örökletes vagy más betegségek felderítése. A beavatkozásnak csak igen ritkán fordulhat elő anyai, magzati szövődménye. Hiányzik a sötétítő? Növekszik a szociális feszültség az országban, mondjuk gyakran, de nem biztos, hogy ezt mindenki érti. Azt viszont sokan látják, hogy egyre többen nyugati autóval járnak, palotákban laknak, míg mások kukákban kotorásznak. Ez a különbség pedig azért irritáló különösen, mert négy évtizedig plántálták belénk az egyenlőség mítoszát. Ennek lehetetlenségét és gazdasági abszurditását elvben majd mindenki elfogadja. A változással járó külsőségek mégis indulatokat keltenek. Ezért lehet kérdés: szé- gyen-e a jómód? Ez jutott ismét eszembe egy eset hallatán. A múlt héten a Kispipa Kft. állófogadásra hívta a szekszárdi képviselő-testületet és a megválasztott polgármestert. A meghívót a korelnök vette át, aki az alakuló ülésen kórházban tartózkodott, ezért az érintettek csak az ünnepi aktus után értesültek a meghívásról. A finomságok már elkészültek, nem lett volna ildomos az invitálást visz- szautasítani. Az állófogadáson nemcsak az önkormányzat új vezetői, hanem a tanácsi apparátus elöljárói is részt vettek. így barátibb légkörben ismerkedhettek - az amúgy jövőjük- ben bizonytalan - tanácsiak az új vezetőkkel. Nem tarthatott sokáig a felhőtlen disputával összekötött falatozás. Az ablakokon ugyanis többen bedörömböltek és azon véleményüknek adtak hangot, hogy a bent tartózkodók semmivel sem jobbak, az eddig hatalmon lévő kommunistáknál (mindezt persze durvább szavakkal). A hírközlő szervek a fogadást néhány órával megélőzően adták tud- tul a benzin árának drasztikus emelését. A járókelők pedig azt látták, hogy a városatyák eközben pompásan terített asztalok mellett falatoznak. Jött a dörömbölés és a bekiabálás. A véletlen ugyanis úgy hozta, hogy a sötétítő függönyök éppen a patyolatban voltak. Szégyenkezzen-e a városatya, mert veszi a bátorságot és megün- nepli (nem éjszakai tivornyán) megválasztását? Szégyenkezzen az, aki jobb öltözetben megy az utcára? Legyen lel- kiismeretfurdalása annak, aki nem a nyomorszint közelében él? Vagy mindezt lehet, csak takarják el sötétítővel? p. |. A pillanat Rendhagyó interjú Keszthelyi Márton tolnai polgármesterrel (Szó, mi szó, van a mi szakmánknak sok előnye. Sőt tekintélye. Néhány éve például az egyik takarítónő azzal jelentkezett be a fodrászhoz, hogy X. Y. vagyok a szerkesztőségből. Az igazi kiváltság azonban mégiscsak az újságot íróé. Ott lehet szem- és fültanúként, aktív résztvevőként megismételhetetlen szituációkban. Mondjuk Tolnán, 1990. október 25-én, a városházán. Tizennégy óra és tizenhat óra harminc perc között megalakult a helyi képviselő-testület megválasztották a polgármestert Nem az „új” polgármestert, hanem „a” polgármestert Tolnán az elsőt. Az alkalomhoz illesztett szavalat előadója mártúl árkon, bokron, a kórus tagjai sem várták meg a záróakkordként lemezről felhangzó Szózatot a hivatalból és kíváncsiságból maradók is kiszállingóznak a tanácsteremből.)- Polgármester úr, egy rövid interjút szeretnék kérni.- Hogyne, azonnal.., (- Hová húzódhatnánk el egy kicsit? - így az újdonsült polgármester, Keszthelyi Márton. - Természetesen az irodába. -A tanácselnök, akit egyébként független jelöltként választottak be az új testületbe - és pestiesen szólva ez se semmi - készségesen mutatja az utat. Előbb a titkárnői szobába, aztán a város első emberének tágas kabinetjébe jutunk, íróasztal, dohányzóasztal, kényelmes ülőalkalmatosságok. A polgármester és az újságíró az alacsony asztalka mögé nyomakszik. Az új, idegen környezet okozta zavarban félig már ülnek, úgy adnak kezet köszönnek el a helyiség eddigi gazdájától. A polgármester és a tanácselnök kezet szőrit És ez az a pillanat A váltás pillanata. Hogy hatalom- vagy rendszerváltásé, azon vitatkoznak a politikusok. Ez és most nem fontos.)- Kérem, mutatkozzon be az olvasónak!- Keszthelyi Márton vagyok, negyvenhét éves, Tolnán születtem, és a tanulás néhány esztendejét leszámítva itt is éltem. A pécsi Zi- pemowsky gépipari technikum után a selyemgyár, a PATEX, majd a Gemenc Ipari Szövetkezet következett Végigjártam a ranglétrát, a Gemencben műszaki vezető voltam tizenkét éven át A feleségem orvosasszisztens, az előző házasságomból született fiam már felnőtt a kislányunk most járja a tolnai gimnázium harmadik osztályát- Hogyan fogalmazná meg polgármesteri „ars poeticáját”?- Ez nem más, mint a nyíltság, a nyitottság az újra, a változásra, alkalmazkodás a mindenkori követelményekhez. Minderre az élet a munka tanított, különösen azok az esztendők, amelyeket legutóbbi munkahelyemen, a Gemenc Ipari Szövetkezetben töltöttem el. Ott ez eredménnyel járt, és azt szeretném, ha így lenne a város esetében is. Fontosnak tartom, hogy a szomszéd várak ne ellenségei, hanem partnerei legyenek egymásnak, s egyaránt hasznukra váljon az együttműködés. Sőt, ezt ki kell terjeszteni más országokra is. Alapvető a gazdasági alap, általában, és a város esetében is. Az erős, jól működő gazdaság a feltétele annak, hogy prosperáljon egy település.- Gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy nagyon sok tolnait érdekel, mi lesz a volt szovjet laktanya sorsa...- Egyelőre csak elképzeléssel, koncepcióval szolgálhatok. Gazdasági egységeink, vállalkozóink érdekével esne egybe, ha a laktanya egy részén vámudvar alakulna ki. Sőt a meglévő közlekedési hálózat révén - Budapest Pécs, Székesfehérvár, Győr felöl futnak itt össze az utak - bekerülhetnénk a nemzetközi „vérkeringésbe”. És ez - az egyéb előnyök mellett - például á fuvarok szervezését lebonyolítását illetően nem jönne rosszul a városnak.- Ön holnap reggel, mint ennek az irodának, sőt az épületnek, mi több: a városnak a gazdája tér vissza. Az átadás-átvétel formai vagy lényegi mozzanatai után, milyen üggyel, témával akar először foglalkozni?- Erre a kérdésre akkor tudnék igazán válaszolni, ha már ismerném az összes gondot elintéznivalót, teendőt De most még nem ismerem. Egy biztos: feltétlenül oda kell figyelnem a mözsi általános iskola ügyére. Nem csak azért, mert Dudái Ferenc képviselőtársam, az ottani igazgató jóformán meg sem várva a megválasztásomat máris kérte a támogatásomat segítségemet hanem azért mert ez az alapfokú és ezért sok polgártársamat közvetlenül érintő oktatási intézmény tényleg nehéz helyzetben van. (A beszélgetés utáni reggelen megbénult az ország, és sajnos nem csak egy-egy iskola került nehéz helyzetbe. így aztán az utolsó kérdést maga az élet tette fel, meglehetősen keményen.) GYURICZA MIHÁLY
