Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)

1990-10-17 / 166. szám

2 NÉPÚJSÁG 1990. október 17. Országgyűlési jegyzet Ami nyugtalanít Az Országgyűlés hétfőn megtartott plenáris ülésén mennydörgések és villámlások közepette kigurult az ülésteremből a hordó. Mondhatom, hogy nagy közmegelégedés­re, bár jóval a lúdbőröztető hordózást megelőzően kezdődött el az a valami, ami véle­ményem szerint zöld utat nyitott a hordónak a T. Házba. Korábban volt ugyanis az, ami­kor bántóan rikító nemzeti színekben elindult az anakronisztikus keresztény nemzetál­lam eszméjének szálláscsinálása. Nem számolva azzal, hogy a mi népünk éppen azért, mert tudja, hogy történelmünk bűnös erőszaktevések sorozata, fél, amikor az válhat kér­désessé, hogy ki hány százalékos magyar, hogy a kakastollat vagy a darutokat tartja-e célszerűnek rehabilitálni, egyidejűleg a pávatollal, utóbbit a mindenkori ellenzék meg­különböztetésére. Én úgy gondolom, hogy a hordóügy, mint lelkeket fölkavaró csúcsteljesítmény, egy sorozat terméke és akár otromba provokáció volt akár valami egészen más, azt jelezte, ami van: némely holtak föltámadni igyekeznek, esetleg Néróig visszamenőleg. Don, dong, dong, dong... Hétfőn kigurul a hordó, hogy ne rontsa Európába való visz- szatérésünk szép esélyeit Kedden, a bőséges napirend tárgyalása előtt kap szót a ha­zai cigányság képviselője és védelmet kér az Országgyűléstől a mind drasztikusabb rasszista megnyilvánulások ellen. Az atrocitásokat ismerjük, és nem tudunk mit kezdeni az olyan információkkal - kivált egy hordóguritás után -, hogy a luncsakukkal, láncok­kal, miegyebekkel fölszerelt bőrfejűek ellenében az olykor identitászavarban szenvedő rendőrség nem a jogsérelmet elszenvedőket védi... Tessék már mondani, tényleg nincs már ott az A hordó a T. Házban? Tényleg azzal fog már végre foglalkozni a T. Ház, hogy milyen úton juthatunk ki adósságválságunkból, a növekvő munkanélküliség, elnyomorodás nemzetgyilkos állapotából és emeljük föl az emberi jogokat az azt megillető helyre - egyszer és mindenkorra jelleggel?! Ami megnyugtat A pesszimisták szerint, amíg alapjaiban meg nem újítjuk gazdaságunk struktúráját, a kormány számos jogszabálymódosítása csak tüneti kezelésre alkalmas. Ők, ide sorol­ják a tisztességtelen piád magatartás korlátozását, szankcionálását szolgáló törvény- tervezetet is. En derűlátóbb vagyok, bár nem sikerült még reggeltől estig, álmomban pedig estétől reggelig mosolyogni, mint ezt állampolgárként tennem kellene. Mint arra emlékezhetnek, nemrég a televízió Hirháttér műsorában (de jó egy műsor volt!) a nyu­godt erő frontember animált bennünket mosolyra, méghozzá olyanra, ami büszkeség­ből fakad. Én még csak büszkeség nélkül fogadok szót, mert hallottam valamit arról, hogy nincs törökebb átok az engedetlen állampolgárnál. De rajtam ne múljék a nemzeti büszkeség, így hát alávetettem magam a keep smiling (kip szmájling) szabályának hogy mutassam a bátorságomat, bizakodásomat Mutatom. Énnek a következménye, hogy ismerőseim gyanakodva mutogatnak a hátam mögött és szavakban is kifejezésre juttatják, orvosnál a helyem, mint minden olyan embertársunknak aki ok nélkül nevet Kérem én nem dilis vagyok hanem optimista. Ezért is teszem itt közzé, hogy a pártok minden valószínűség szerint megszervezik rövid időn belül a kedvezményes beriinerkendő-vásárt. Elsősor­ban nyugdíjasoknak persze, akik idegesek attól, hogy most már egy téliesített ballon ka­bát is tizennégyezer forintba kerül. S akkor, amikor egy egyedülálló nyugdíjas létmini­muma egy hTján nyolcezer-ötszázötven forint Hogy az idézett lön/ény megalkotása után a téliesített ballonkabát olcsóbb lesz-e? Fogalmam sincs, de azért kip szmájling szeretett honfitársaim!- li­Thaiföldi szenátorok a Parlamentben Szűrös Mátyás, az Országgyűlés alel- nöke kedden a Parlamentben fogadta a Thaiföldi Szenátus küldöttségét, amely Pisit Hemabutr tábornok, a szenátus első elnökhelyettese vezetésével tartózkodik hazánkban. Az Országgyűlési Sajtóiroda közlemé­nye szerint a szívélyes hangulatú találko­zón Szűrös Mátyás tájékoztatta a vendé­geket Magyarország demokratikus át­alakulásának folyamatáról, annak leg­fontosabb állomásairól, a demokrácia in­tézményrendszerének létrehozásáról. Nagyra értékelte, hogy a magyar-thai kapcsolatok jó irányban fejlődnek, és kí­vánatos a kapcsolatok megerősítése, bővítése - elsősorban a gazdasági szfé­rában. Hangsúlyozta: a magyar külkap­csolatokban a délkelet-ázsiai országok közül Thaiföldnek központi szerepet kí­vánunk biztosítani. Az előrelépés érde­kében az alelnök - a kölcsönös érdekek figyelembevételével - több javaslatot tett. Pisit Hemabutr tábornok nagyra érté­kelte a magyarországi békés átalakulást. Elismerését és nagyrabecsülését fejezte ki az előző korszak reformerőinek, ame­lyekben - mint hangsúlyozta - megvolt a bátorság és az előrelátás képessége ahhoz, hogy előkészítsék a rendszervál­tást. A találkozón részt vett Ternák Gábor képviselő, a magyar-thaiföldi baráti ta­gozat elnöke, valamint Suttiswat Krida- kon, a Thaiföldi Királyság budapesti nagykövete. (MTI) Most „muszáj”, ami eddig tilos volt? Megbeszélés - mellékzöngékkel (Folytatás az 1. oldalról.) pedig a Béla király téren lenne ünnepség beszé­dekkel, történelmi zászlók felvonultatásával, egyéb külsőségekkel. Felolvasnák az '56-os szereplésük miatt elitéltek neveit Erdős László ezredes megemlékezne a kivégzett katonákról, és a börtönbe vetettekről, dr. Tóth Lajos ismét szólna a megjelent polgárokhoz, majd a pártok, szervezetek, intézmények betűrendi sorrendben koszorüznának. A kegyeletadás után közösen elénekelnék a Szózatot majd harangzúgás zár­ná az ünnepséget , * Mindez azonban elképzelés egyelőre, mert a megbeszélés résztvevői több dologban nem ju­tottak közös nevezőre. Az iskolaigazgatók, peda­gógusok például némileg furcsának találták az elnök számonkérő, kioktató hangnemét, azt, hogy egy héttel az ünnepség előtt szinte csak rá­bólinthattak a teljesen kész tervre, s hogy bár Székelyhídi Géza szüntelenül hangsúlyozta, hogy a megjelenés nem kötelező, az iskoláktól mégis azt kérte, adják le, kivonulnak-e csoporto­san, hogy a szervezők majd meg tudják nekik mondani pontosan, hova álljanak a gyerekek, hova a felnőttek. Nem dőlt el az sem, mely pártok küldenek-e majd rendfenntartókat, mert az egyik nemrég még ellenzéki párt képviselője például kijelentette: ők bizonyosan nem, sőt, tagjaik­ra bízzák, hogy egyáltalán az utcán kivánnak-e ünnepelni. Ennek ellenére, ha megoldatlan kérdéseket sikerül tisztázni, s elhárulnak a technikai akadá­lyok is (a városgondnokság tud megfelelő színű virágokat szerezni...), természetesen lesz ünnep­ség október 23-án. És nagyon jó, hogy lesz, jó, hogy végre szabad, s az is jó, hogy valaki vállalta a szervezés feladatait. Csak az a kár, hogy a megbékélés hangjai mellett mellékzöngék rontják az összhangot, s hogy úgy tűnik, mintha a rendszerváltás jegyé­ben most muszáj lenne az, ami eddig tilos volt.- cser ­az új magyar történelem hajnalán...” Az egyetemi diákság 1956-ban írta Rainer M. János, Magyar Történettudományi Intézet (Folytatás az 1. oldalról.) „A helyzet kialakulásának alapját az összpolitikai helyzet mellett az adja, hogy a diákság tanulmányi terhelése nagy, jogos követeléseinek (melyekkel az egyetemek vezetői és professzorai is egyetértenek) megoldása évek óta halasztást szenved. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a szegedi egyetemen emiatt sztrájkhangulat alakult ki, mely a diákok között futótűzgyor­sasággal terjed, s párt-és DlSZ-szerveze- teinket teljes elszigeteléssel fenyegeti." Küldöttség Nagy Imrénél Azt valószínűleg Orbán László sem gon­dolta, hogy helyzetelemzését óvatos mellé­beszéléssé változtatja öt nappal később a valóság. Október 22-én, késő éjszaka, Fik- kert Ferenc műegyetemi tanár vezetésével küldöttség csengetett Nagy Imre Orsó ut­cai házának kapuján. Az Építőipari és Köz­lekedési Műszaki Egyetem diákgyűlését hagyták ott, ahol négy-ötezer diák a Sze­gedről és Lengyelországból érkező hírek mámorában a szabadság első ünnepi óráit élte: követeléseket (10, majd 16 pontba foglalva) fogalmazott, ezek nyilvánosságát követelte, s másnapi tüntetésre hívott fel. A küldöttek kérték Nagy Imrét: jöjjön el a nagygyűlésre, csendesítse le a fenyegető vihart, ő azonban - bár megdöbbentették a fejlemények, s provokációtól is féltette a fia­talokat - nem ment el. A pártszerűségre, e ma már egyre nehe­zebben érthető fogalomra hivatkozott: pártszervek felkérése híján nem érezte he­lyesnek a fellépést. Talán először villant át agyán a következő órák és napok felisme­rése: olyan dolgok történneka városban és az országban, melyek pillanatok alatt túl­szaladtak becsületes, ám óvatos reform- politikája határain. Nagy Imre és - másfelől - Orbán László meglepetése, sőt megdöbbenése minden­képpen egy közös okra vezethető vissza. A diákság fellépése ugyanis alapvetően vál­toztatta meg a korabeli magyar politikai élet szerkezetét. Ez utóbbi 1956 őszére nagyjá­ból duális képet mutatott: egy a társada­lommal semmiféle kapcsolatban nem lévő sztálinista hatalmi elit vitázott - főleg a saj­tóban - a reformkommunista pártértelmi­ség szűk csoportjával, amely kifejezte és közvetítette ugyan a társadalom ellenérzé­sét, de reformelképzeléseit lényegileg a fennálló monolit struktúrán belül kívánta megvalósítani. E szembenálláshoz képest egy tömegmozgalom keletkezése - s a Közgyűlés A volt üldözöttek, politikai és hadi­foglyok megyei közgyűlése 1990. október 20-án, szombaton délelőtt 10 órakor lesz a szekszárdi Babits művelődési ház színháztermében. Várjuk a volt internáltakat, a nehéz években bujdosókat, a közellátás miatt vagy kulákságukért meghur- coltakat, Szovjetunióba robotra kivitt polgári személyeket leventéket és katonákat az 1956 előtt és utána el­ítélt politikai foglyokat és a felsorolta­kon kívül sérelmet szenvedetteket és hozzátartozóikat. A nyugdíj-kiegészítésük érdeké­ben nálunk járt sorstársak elmond­ják, hogy falujukban, illetve közsé­geikben még nagyon sokan vannak olyanok, akik nem merik orvosoltatni sérelmeiket, mert még mindig félnek! Felhívjuk sorstársainkat és a már el­hunytak hozzátartozóit, hogy már nincs okuk a félelemre. Immár sza­bad Magyar Köztársaságban élünk és már senki nem korlátozhatja sza­badságjogaikban. Félelmük ma már nem indokolt. Az október 20-i közgyűlésen rész­letes ismertetést tartunk az új eljárás­ról és arról, hogy egyeseknek miért késik a nyugdíj-kiegészítésük ügye. Aki olvassa e felhívásunkat bajtársi módon értesítse a többi rászorulót is. Minden volt sorsüldözöttet és hozzátartozóit várjuk közgyűlé­sünkre. székelyhídi Géza, a szervezet megyei elnöke MEFESZ megalakulása ennek látványos nyitányát jelentette - mindkét fél számára új tényező. Félelmetes ellenség a hatalom­nak, nagy szövetséges az ellenzéknek, de éppen tömegjellege miatt egyben egész addigi stratégiáját is megkérdőjelező szö­vetséges. A reformkommunisták politikai célcsoportja ugyanis nem a társadalom egésze, hanem a párttagság mértékadó köre, amelynek számára igyekezett - si­kerrel - „lebontani” a sztálinisták legitimá­cióját. A tömegmozgalom viszont közvetle­nül reprezentálja a társadalom egészét, an­nak törekvéseit formálja követeléssé. Miért az egyetemisták kezdték? Abban, hogy ennek a tömegmozgalom­nak 1956 őszén éppen az egyetemi hallga­tóság adta társadalmi bázisát, számos té­nyező játszott közre. így például ősi törté­neti hagyományok, az univerzitás autonó­miájában és a tanszabadságban gyökere­ző régi függetlenség- és szabadságszere­tet, amelyet az ezek tagadására épülő sztá­linista egyetemi rendszer sem tudott a hall­gatók tudatából eltüntetni. Minden ideoló­giai egysíkúság és szürkeség ellenére fennmaradt az az életkori és előképzettségi sajátosságokból eredő nyitottság, kommu­nikációkészség és -igény, amely a francia forradalom óta az ember és polgár jogaiért folytatott küzdelmek élharcosává tette a diákságot. (Elég csak utalni a reformkor ju­rátusaira, 1848. március 15. egyetemistái­ra, a Galilei Körre, a Márciusi Frontra.) Bár ma már eléggé nehéz rekonstruálni az egyetemi diákság politikai-ideológiai ar­culatát, számos jel utal arra, hogy a kötele­ző önvédelmi, társadalmi mimikri mögött ez az arc sokszínű és változatos volt. Ha nem is nyíltan, de igen sokan ápolták vallásukat, háttérbe szorítottságuk ellenére nagy tisz­teletnek örvendtek a népi írók, mindenek­előtt Illyés Gyula és Németh László (a ME­FESZ 1956 novemberére tervezett lapjá­nak ő lett volna a főszerkesztője), kikben a nemzeti identitás őrzőit látták. De nem volt jelentéktelen a szó eredeti értelmében vett baloldali politikai gondolkodás befolyása sem: 1953-ban sokan fogadták remény­kedve a Nagy Imre fémjelezte új politikát - 1955-ben, a Rákosi-restaurációt követően több száz egyetemi hallgatót távolítottak el az ország egyetemeiről. Elsősorban a mű­szaki egyetemek hallgatósága körében je­lent meg egyfajta technokratikus gondol­Szombathelyen születtem. Első tíz évemben a Fő tér 12-ben, Holczer vaske­reskedő házában laktunk. Emeletes ház volt, sok sokgyerekes ortodox zsidó- és két keresztény családdal (mi, meg a ház­mesterék). Később ezt a házat is - egy egész háztömb (gyerekkori mozgáste­rem) részeként - a gettóhoz csatolták. Nekünk a tér végén, a szemközti oldalon utaltak ki egy volt zsidó lakást, a Fő tér '45 után Köztársaság térre keresztelt 27. számú házának második emeletén. Ért­hetőbben: a „Legátház” melletti „László- bútorosház”-ban. Földszintről az emelet­re! Az első emelet falán máris egy rejté­lyes tábla: „MEZZANIN”. Harminc év után tudtam meg, hogy ez félemeletet, a ház- tulajdonosnak pedig adófizetési könnyí­tést jelentett. Emeletünkre fiatal német pilóták is köl­töztek. Éjjeli vadászok. Egy másik zsidó lakásba. Kitüntetéseikhez, eredményeik­hez illendően(?) kimérten gőgösek vol­tak. Nagy házunkban nem alacsonyod- tak le senkihez, még hozzánk, gyerekek­hez sem volt szavuk, mosolyuk, pedig mi megelőzve a barátságot, csodálattal fo­gadtuk őket. Hogy két szélsőséget említ­sek; sem Fekete ÚRHOZ (a város nyugdí­jas, lassítottfilm-szerűen járó rendőrkapi­tánya), sem szókimondó, egyszerű angol úriszabó apámhoz. Pedig - ha kellett vol­na - maguk módján mindketten jól be­szélték a németet (apám a svábot). A pilóták ruháit javítani, többnyire csak vasalni kellett, a ruhákat pedig mindig egy feketén borostás keszegpucer, a Hans hozta át. Először csak úgy, aztán mind többször és mind több bizalommal. Amíg a mindig postamunka készült, szükségből, belső kényszerből is beszél­kodás, amely az ország vezetésében kitün­tetett szerepet szánt az értelmiségnek, el­sősorban a műszaki értelmiségnek. Lebontják a félelem gátjait A szovjet párt XX. kongresszusa, Hrus­csov desztalinizációs fellépése nyomán számos politikai esemény és fórum nyújtott lehetőséget a rejtett gondolati sokszínűség erjedéséhez, majd felszínre kerüléséhez. Hruscsov titkos beszédét, a reformkom­munisták elképzeléseit paradox módon az egyébként teljes joggal nyűgnek érzett kö­telező marxizmus oktatói közvetítették sok­helyütt. A közvetítésben kulcsszerepet ját­szottak a Petőfi Kör 1956. tavaszi és őszi vi­tái is, az egy-egy szakterületen folytatott kritika megfogalmazásával. Rokonszenv- vel és egyetértéssel tekintett a diákság az írók szabadságküzdelmére, a kollégiu­mokban kézről kézre járt az Irodalmi Újság: egyetértéssel találkozott az 1949-50-ben felszámolt népi kollégiumi mozgalom újjá­élesztésének kísérlete. Az ellenzék befo­lyása, hatása alatt álló Művelt Nép című he­tilap 1956 nyarán vitát indított az egyete­mek helyzetéről, s titkos hangulatjelenté­sek baljós homályából itt került nyilvános­ságra a diákság számos sérelme, a kőtele­ző óralátogatástól az irányított elhelyezke­désig, a felvételi kategóriák igazságtalan­ságától a kötelező orosz, marxizmus, hon­védelmi ismeretek tanulásáig. 1956-ban a végzős évfolyamok hallgatósága is 1951 - 52-ben kezdte tanulmányait. Ekkor már maradéktalanul érvényre jutott az a politi­ka, amely 60-70 százalékban irta elő a munkás- és parasztszármazású hallgatók felvételét. Tehát, maga a rendszer hozta össze azok tömegét, akik ugyan szavak­ban a leginkább kedvezményezett, „hatal­mon lévő” rétegekből eredtek, ám valójá­ban e rendszernek (is) a leginkább kisem­mizett, terrorral, normával, munkaver­sennyel, begyűjtéssel nyomorított tömegét alkották. Mindez országosan több tízezres - egyetemenként viszont jól átlátható lét­számú közösségekben - összpontosult, ahol csak a félelem gátjait kellett lebontani ahhoz, hogy a családi tapasztalatok és a diákság sajátos sérelmei összegeződje- nek, „kibeszélhetővé”, nemzeti és demok­ratikus követelésekké váljanak. A reform­kommunisták delegitimáló kritikája 1956 tavaszán és nyarán pontosan ezeket a gá­takat bontotta le. (MTI-Press) gettek. A (nem sokadik) beszélgetéskor Hans már ki merte mondani, hogy Né­metország elvesztette ezt a háborút, már felesleges az, amiket nekik parancsol­nak. Ebben apámmal (most már nyíltan) egyetértettek. Üzleti ügyekben, hivatalosan, évente 1-2 alkalommal utazom a Stuttgart melletti Korntalba. Egyszer, egy sörre betértem a korntali S-Bahn állomás melletti kis bodegába. Hárman, emel­kedett hangulatban már söröztek ott. A legöregebbet Oszkárnak mondták (nem véletlen a kis o). Iszogatom a sö­römet. Odajön oszkár: „fizetek egy sört”. Én: magyar vagyok, gyengén be­szélek németül és sör sem kell több, ha kellene, van rá pénzem! „Magyar? - ugyanaz, mint mi. Ha győzünk, néme­tek lennétek!” Nem - én magyar va­gyok!!! Ezt az Oszkárt a barátai vakar­ták le rólam. Nem tudom ettől ő meny­nyire lett németebb, de én sokkal ma­gyarabbá váltam. Hans természetesen beszélt a család­járól, gyerekeiről. Fényképeiket is muto­gatta, ezeket nem kellett tolmácsolni. Ke­vesebbet tudott a családjáról, mint amennyit szeretett volna, rég volt otthon szabadságon. Tőle hallottam (inkább éreztem) először az enyéim, az együvé- tartozás, az otthon megszemélyesített fo­galmait. A képekkel együtt fényesedő szemei magyarul beszéltek. Lakásunk két szobájának ablakai arra a nyitott gangra nyíltak, melynek a végén a repülősök laktak. Hálószobánk volt hozzájuk közelebb, ennek ablakait anyám nappalra mindig nyitva hagyta. Béreltünk egy zongorát, ez a hálószobá­ban terpeszkedett. Nekem - nagy bána­Emlékeimből, hazámról (1.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom