Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)

1990-09-08 / 133. szám

1990. szeptember 8. TOLNATÁJ - 5 Hárman a vasút mentén Sin utca 1. Szabad szemmel alig látható a töltés ol­dalába épített rögtönzött bungaló, szor­gos kezek eszkábálták össze faágakból, nylonból, szalmabálákból. A sínekről ta­karos lépcső vezet az „ előszobába ”, ütött- kopott iskolapad és egy ülőalkalmatosság fogadja a látogatót. Körös-körül ételmara­dék, az anyagcsere végtermékei, az ök­lendezésre ingerlő, émelyítő bűz megüli a levegőt. Megzörren a bozót, kis fehér macska hátát meggörbítve sandít rám. Az asztalon kések, bogrács, borosüvegek. Itt emberek élnek. Fekély a város gyomrában- Kerülj beljebb szerény hajlékunkba - hallom bentről egy pálinkásbutykost szorongató sráctól, miközben fülsüketítő robajjal zakatol mellettünk egy szerel­vény. - Szívesen látunk minden vendé­get Szekszárdon a „Sín utca” 1 -ben, ta­lán a rendőrség az egyetlen kivétel. Bal­hé esetén gyakran bevisznek minket, ilyenkor legalább fedél van a fejünk fölött. A kihallgatás után pedig felemelő ér­zés visszatérni „összkomfortos” laká­sunkba. Mindenünk megvan, ébresztő­óránk a 4.30-as gyors, szúnyogok ellen pedig jó a Chemotox. Itt a magnó, rádió, „Gádzsó” még gitározni is szokott. Tu­dod, a szabadság mindennél többet ér.- Még ilyen áron is?- Gondolhatod, hogy nem úri passzió­ból vagyunk itt - fűzi hozzá a 20 éves L. György, aki környezetét meghazudtoló, patyolattiszta ruhát visel és minden más­nap az uszodában tisztálkodik. Ha kiruc­canunk a városba, senkinek sem dicsek­Jól megvagyunk szünk ezzel, ismerőseink nem tudják, hol lakunk. Tréfás kedvemben néha azzal kérkedem, hogy önálló lakásunk van., Nem kellettem a szüleimnek, így intézet­be kerültem. Nagykorú vagyok, már a sa­ját lábamon kell megállni. Rendszeresen dolgozom a Szakály Testvérek Építőipari Szövetkezetnél, hatezret keresek. Egy háromezres albérlet a fizetésem nagy ré­szét elvinné. Inkább élek itt, de a magam ura vagyok. A 16 éves „Babuci” arra kér, hogy a nevét ne közöljük. Ö is állami gondozott, nyolcadikos koráig a hőgyészi nevelőott­hon lakója volt, erre az időszakra szíve­sen emlékszik vissza. Nem győzi hang­súlyozni, hogy csak látogatóba jött a ha­verokhoz, nevelőszülőhöz van kihelyez­ve, a húsipari vállalatnál talált munkát.- Ne gondold, hogy éhezünk. A bolt­ban hitelre vásárolunk, de fizetéskor mindig megadjuk. Kenyér, cukor, zsír mindig van a ház­nál, sőt még húst is kapunk, nagyszerű krumplipaprikást, gulyáslevest szoktunk főzni. A 19 éves M. Zsolt azt mondja, szólít­sam csak „Csórónak”. Vér szerinti szülei már két hónapos korában úgy döntöttek, hogy nélkülözni tudják. A családi harmónia azonban rövid idő­re mégis beköltözött az életébe, egy ra­jongásig szeretett névelőszülő szemé­lyében, jótevője azonban nemsokára meghalt. Ismét az intézet zord falai, majd nagykorúsítás. Egyelőre a gyermek- és ifjúságvédelmi intézet szállásán várja a megváltó kato­nai behívót. Sínen van az életük? Megérkezik a házigazda, a 23 éves M. Gyula és élettársa K. Zsuzsa. A fiú harag­ban van a világgal, egykori munkahelyé­ről távozni kényszerült, mivel eltángálta a főnőkét. Egy ideig az anyósánál éltek, de szállásadója sem úszta meg kiadós ve­rés nélkül, így a meleg családi fészeknek is búcsút kellet inteni. A szeméttelepen találtak egy rozoga ágyat, elvitték a töltés mellé, és a tél utolsó napjait már itt húzták ki. Közben ősszeismerkedtek L. György- gyel, aki egy szál gitárral gyakran meg­fordult a felüljáró környékén, miután Aszódról a fiatalkorúak javítóintézetéből szabadult. M. Gyula elégedett a sorsával:- A vasútállomás aknájában és fenn a hegyen is élnek még fiatalok, az ő körül­ményeikhez képest a mi kunyhónk ró­zsadombi palota. A heverőket, az asztalokat a MÉH-tele- pen szedtük össze, világításunk is meg­oldott - mutat rá a zseblámpára - de jó lenne a vizet is bevezetni és bővíteni a komfortfokozatot - teszi hozzá fanyar hu­morral. Környezettanulmány A nyomor filozófiája Névtelen levél Tamásiból Nem szeretem az alá nem irt leve­leket, mert azokban általában zsaro­ló, megfélemlített és újabban szitko­zódó, mocskolódó embertársaink bújnak meg. Ezek oka nagyon egy­szerű. Hej, hányszor hallottuk azt: a nevemet ne írja le, mert maguk el­mennek, ml itt maradunk. A jogos félelem mondatta ezt hosszú éveken keresztül. A másik két stílus pedig napjaink divatja, ugyanis most illik, most sikk másokat sárral dobálni, bemocskolni. Tudok olyanról, aki gyártja ezeket az irományokat - egy személyről több variációt készít - és képes éjszakákat „átdolgozni”. Nem szeretem a névtelen leveleket - tudom, azoknak a szemétkosárban a helyük -, ám most mégis utánajár­tam egynek. Hogy úgy mondjam, megvizsgáltam az ügyet, mivel kí­váncsi voltam, ki van az orrom (or­runk) előtt elhúzott mézesmadzag másik oldalán. Jónak tűnt a gépelt csali. Tizennégy áfész-dolgozó nyo­morúságos munkakörülményeiről, jogaik semmibe vételéről, a kiskirály­kodásról - ez alatt az ABC vezetőjét érti a levélíró -, aztán a napi több mint nyolcórás munkaidőről ír a be­vezetőben, a műszakváltást illetően meglepően pontos információkkal. (A gyanú itt kezdett ébredezni ben­nem). Aztán „szivfájdító” sorok kö­vetkeznek, amikor is arról értesít, hogy az étkezési idő egyáltalán nincs biztosítva munkaidő alatt, az üzletvezető a dolgozókat állandó jel­leggel szekálja, terrorizálja, a mun­kaidejüket össze-vissza szervezi meg, több árucikket (húskészít­ményt) „az áfész által meghatározott áron felül ad el ill. adat el az eladókon keresztül a vevőknek”. Olvasónk azt is írja többek között, hogy akiknek magasabb végzettségük van mint a főnöknek, azok nem állnak, nem áll­hatnak meg előtte, majd így zárja gondolatait: „Meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok sem az egység, sem az áfész dolgozója. Újságjuknak rendszeres olvasója vagyok, nyílt- őszinte, értünk, emberekért tenni akaró lapnak tartom (Köszönjük! - A szerző megjegyzése.) Ezért fordulok önökhöz segítségért és azért, mert 14 embertársam sorsáról van szó.” Meg kell a szívnek szakadni! - szokta volt mondani némi éllel - mai szóhasználattal: cikizésként - Anci néni, főiskolánk büfése azoknak, akikről tudta, hogy panaszkodásuk - finoman fogalmazva - nem jogos. Nos, kedves levélírónknak most én is azt mondom, hogy meg kell a szív­nek szakadni. Valószínű, megváltoz­tatja majd soraim után lapunkról ki­alakított véleményét, ez azonban ért­hető, de ha lehiggad később, bizto­san igazat ad nekem. Adódhat a kér­dés: miért? Erre a levélíró (hölgy?) egyik volt munkatársa gondolataival válaszolok majd a későbbiekben. Az ABC-beliek beszéltek nekem egy volt kollégájukról, akinek a stílu­sa hasonlított tamási olvasónk kifeje­zésmódjára. Tőlük hallottam - a 14 ember több mint felevei beszeltem négyszem­közt! -, hogy az említett eladó húszegynéhány évével már a kilen­cedik munkhelyét nyűtte el. Igaz, en­nek oka volt mindig, hiszen minde­nütt a főnökök atrocitásának, szé­kácsának, terrorjának, uram bocsá’ utasításának volt kitéve. Meg minde­nütt dolgozni kellett (volna), s ha a munkát számon kérték, akkor alakult ki ez a véleménye a főnökökről. Meg­vallom, nemcsak egy érettségizett nőnek, de minden embernek, aki egy picit is jártas a világ dolgaiban, tud- nai kell, kereskedőnek lenni nem leányálom. Illetve csak kevesek ál­ma. De azok a kevesek tudják, hogy ez nem szalagmunka, természetes­nek veszik - levélírónkkal ellentét­ben -, hogy meg kell fogni, meg kell emelni és minden héten be kell vinni - esetünkben - az említett ABC-be 500-600 ezer forint értékű árut. Tud­ják azt is, mivel aláírták a munkaszer­ződést, heti 42 órát kell dolgozniuk, nem kettő, hanem másfél műszak­ban a vezető beosztása szerint, és tudják, ők vannak a vevőkért, s nem fordítva. Aki kibírja az iszonyúan nehéz első négy hónapot, az megmarad a szak­mában - vallották beszélgetőtársaim mindnyájan. De ehhez az is kell, hogy elfogadja a tapasztaltabb taná­csait. Még akkor is, ha az esetenként utasítás formájában jelentkezik. Nem lesz kereskedő - eladó, pénztáros - és nem is lehet abból, aki atrocitás­nak, szekálásnak veszi, ha áruért küldik, ha nem szereti, hogy odaáll- nak mellé a pénztárgépnél, mivel ő már tudja, de négy éve dolgozó társa viszont még nem, hogy mennyi a borravalója. Nem lehet boltos abból, aki elfe­ledkezik arról, hogy anyagi felelős­séggel is tartozi, s minden reggel megeszi a turósbatyut, mondván el­bírja a Kop-Ka Áfész, vagy aki nem fi­gyel oda, hogy 20 vagy 24 üveg sör árát üti-e be a pénztárgépbe... És nem lesz kereskedő abból - esetünk is jól példázza ezt -, aki az érettségit magasabb végzettségnek tartja az ABC-ben, minta kereskedelmit, meg a boltvezetőit, mert az nem tudja, a tanulóvezetők csak nézőnek men­nek, mehetnek a Hungaroringre, a Forma-1-re. (Itt jegyzem meg, levél­írónk irománya nem sugallja azt, hogy érettségizett, hiszen helyesírá­si, stiláris, mondatszerkesztési hi­báktól hemzseg. Úgy tűnik, nem „ár­tott meg” neki a gimnázium. Remél­jük azonban, ő sem ártott az intéz­ménynek.) Nem szeretem a névetelen levele­ket, hiszen az „elkövetőik” így mer­nek (!) mocskolódni, vádaskodni, rá­galmazni, hazudni. Ám az a bizonyos lóláb - mint. mindig - most is kilóg. Képtelenség lenne ugyanis a húské­szítményeket megemelt áron értéke­síteni, mert a kasszából nem lehet a pénzt csak úgy kivenni. No meg töb­bek között azért sem, mivel akkor már a pénztárost is be kéne avatni. Ami pedig az étkezést illeti: a saját szememmel győződtem meg arról, hogy meleg ebédet fogyasztottak a dolgozók. Senki nem tiltotta az étke­zést. Sőt! Cáfolni látszik a levélíró ál­lítását az is, hogy a vezető javaslatá­ra, segítségével továbbtanulnak, ké­pezik magukat: ki érettségizik, ki boltvezetőit végez... és ha mindazok­kal a tulajdonságokkal lenne meg­Háziállat Esténként, gyertyafénynél „Gádzsó” gitárt vesz a kezébe és érzelmes húrokat pendít meg. Néha az autósmoziba is kiruccannak, (természetesen gyalogosan) és a kerités mellett pokrócba burkolózva legeltetik szemüket a filmvásznon. * A nyomor újratermelődik: a 18 éves, értelmi fogyatékos K. Zsuzsa januárban már gyereket szült, aki a csecsemőott­honba került. A regölyi szociális foglal­koztató intézet egy éve elbocsátotta a kö­telékéből, az édesanyja az ideiglenes gondnoka. A tanács egészségügyi osztálya felé senki se jelezte, hogy a lány miként ten­geti az életét. Az állami gondozott fiatalok alig várják a nagykorúságot, de sokan visszasírják a gyermekkor „édes” perceit. Aki betölti a tizennyolcat, önálló életkezdési támoga­tást kap, a gyermek- és ifjúságvédő inté­zet segít az elhelyezkedésben. Szek­szárdon a Totév-nek és a TÁÉV-nek van munkásszállása, de az üzemekben nagy a munkaerő-felesleg. Marad az albérlet, de sajnos még egy szakmunkás fiatal is csak annyit keres, hogy a fizetés több mint a felét elviszi a szállásköltség, ru- házkodni, táplálkozni a maradékból kell - a GYIVI csak a nagykorúságig fedezi az albérleti díjat. Szekszárdon, a Palánkj úton az állami bérlakásokban kialakított otthonház csak 20 főt képes befogadni. És a többiek? Addig is joga van mindenkinek a felül­járó alatt aludni...- kesjár - Fotó: GOTTYALD áldva, amelyeket névtelen olvasónk leír, akkor nem adnának a keze alá tanulókat... Hogy szigorú, hogy meg­nézik műszakzárás után mindenki kosarát, hogy megbeszélnek min­dent, hogy rászólnak a lustálkodóra, hogy egy-egy utasítást adnak a kez­dőnek, hogy egymást kisegítik - eb­ben a most alakuló kollektívában - az természetes. Akik maradtak, azok hivatásnak tekintik a munkát, s meg tudják becsülni a helyben szerzett munkalehetőséget, vigyáznak az üz­let és saját maguk jó hírnevére. Az sem véletlen, hogy a nyári hónapok­ban megduplázták forgalmukat. Ki szégyellje magát? - adódik a kérdés. Egy biztos, nem a névtelen levélíró által vezetésre alkalmatlan­nak ítélt üzletvezető. Nem is az alaku­ló közösség, amelynek tagjai őszin­tén véleményt mondtak. Elsült ugyanis a kapanyél. A tények isme­retében - levélírónk vélekedésével ellentétben - nem a dolgozókat kell megvédeni az ilyen vezetőktől, ha­nem a vezetőket kell megvédeni az ilyen - levélíró - „dolgozóktól”. Ezek után már azt is tudom, hogy tovább nem tartja majd - velem ellentétben - lapunkat nyíltnak, őszintének, ér­tünk, emberekért tenni akarónak, én azonban ezzel az írással is bizonyíta­ni akartam a nyíltságot, az őszintesé­get, a tenni akarást. Még akkor is, ha csalódást okoztam, mert nem „nyír­ta, nyiratta ki” az újságíró a boltveze­tőt. „Én szégyellem helyette magam- mondta Tamásiban az egyik eladó.- Akárhova megy, mindenütt paran­csolnak neki. Adja Isten, új munka­helyén kapjon egy olyan főnököt, aki megtanítja dolgozni.” Én még hozzáfűzném ... és logiku­san gondolkodni, felelősen, őszintén szólni, írni. ÉKES LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom