Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-29 / 151. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. szeptember 29. Tornay Endre András, a titokkereső szobrász Acsádi Rozália Lilafényű délelőtt Egészen lilafényű a délelőtt a vadlevendula udvarnyi foltjaitól. Messziről ibolyamezőnek lehetne látni, ha nem perzselné a vállamat a sárgafényű, rekkenő tűzű július. Világraszédült pillanatok kéklenek a rezdülő levegőben és zenévé mélyül a rovarok folytonos zümmögése. Állok a laposban felzöldellő káka bokorcsomói előtt és kezembe veszem a világ gyerekarcát. Ringatásomra és dúdolásomra van szüksége, hát ringatom és dúdolok neki. Állok a réti zsályával tarkított embernemjárta fű között és határtalan titkaimmal beleolvadok ebbe a pillanatba. Senki nem látja ezt a villanást, ahogy a virággal birkózó fe- ketén-zümmögő dongó hirtelen átszáll szétnyitott ujjaim között. Ideálmodom a Duna part fölött nyugtalanul cikázó partifecskéket és ideálmodom a szelíd hangú vadgalambokat is. Talán mert olyan vigasztalanul üres így a forró ég, madaras villanások nélkül, vagy talán azért, mert olyan vigasztalanul üres ez a perc madaras villanásaid nélkül. Elhagytam a levendulás keresztutat és elhagytam a vadzsályás rétet is. Földig hajló feketeségével felhő nehezedik a fákra. Elnehezül pusztákat ismerő járásom is. Pillantásodban fürdenék frissülésnyit, mosolygásodban telítődnék új erővel. De messze vagy, mint a partifecskék és messze mint a vadgalambok kékségig repülése. Csak a gyerekmosolyú világnak van szüksége rám. Titkaimon csak vele osztozom. Meséim kiszakadnak gondolataim örvényes viharából és megszelídülve hoznak majd estényi vigaszt. Csak a gyereknevetésű világnak tudok mesélni, titkaimat csak ő hallgatja meg. Mert te messze vagy, mint a seholsem nyíló virágok, amelyek létezése csak sejthető. Olyan messze mint a hegyi erek legalján a vízre hajló legüdébb színű páfrány, az alig látható. Állok a napsütötte fák között. A fenyőgallyakról cseppenként csurág rám a napsugár. Rebbenő kényes röppenéssel száll gallyról gallyra az a tenyérnyi madár, amely hangjával végighívott az erdőn, regés-csodás, kitartó akarattal, mutatni valami istenes jelet, megmutatni a gyerektekintetű világot, amelyhez most már odatartozom. Rámfényesedik az ágak közt átfúródó napfény és a bőrömbe égeti a nyár ezt a pillanatot is. így vagyok felékesítve színekkel és illatokkal, lekottázhatatlan madaras hang- zatokkal, trillákkal, rovarsurrogású zajjal, földredőlt fénnyel, lehulló fenyőgallyal és az erdő apró virágaival, telítve a felhős mindenséggel. Telítve ebbe az időtlen pillanatba simult gyereknevetésű világgal, most már boldogan. Boldogan, mert a létezés lüktető, egyetemes rendjében valahol ott tudom madaras villanásodat, páfránytisztaságú fényedet is ide érzem, és tudom, hogy valahol élő folytonosságot alkotnak mozdulataid. Szürrealista város, szürrealista múzeum Nagyon sok díjat nyert már kiállításokon, mögötte van néhány köztéri munka, sok kollektiv és egyéni tárlat, de a hivatalos elismerést az idei Munkácsy-díj jelenti az Erdélyből származó, Kőszegen élő szobrász, Tornay Endre András számára.- Egy-két napig erősen találgattam, miért is, hogyan is kaphattam a kitüntetést, tudtam, hogy korábban már javasolt a szövetség, de kihúztak a listáról. Aztán lehiggadtam, rajtam a díj nem változtat, ettől sem jobb ember, sem jobb művész nem leszek. De hogy a dij volna a hivatalos befogadás jele, azt nem hiszem. Nem voltak beilleszkedési zavaraim, nem politikai okból jöttem el. Megismertem a feleségemet, ő itt élt, itt kezdtük közös életünket 15 évvel ezelőtt. A művészeti élet központjától, Pesttől, mindig távol voltam, maradok is, ez bizony nem előny. Tornay Endre András fából faragott szobrai, kompozíciói eredetiek, egyszerre népi gyökerűek és modernek. Ma úgy látom, hogy az érzelmi töltés volt a legnagyobb újdonság, amivel Tornay Endre András meglepte a közönséget. Érzelem árad erősen stilizált, absztrakt szobraiból is. Ezzel már a 80-as évek nagy szecesz- sziós, nosztalgikus divatja előtt utat találtak művei a lélekhez, mert betöltötték azt az űrt, amit az emlékműszobrászat, a funkcionális modern művészet hagyott maga után. Az ilyen fejtegetésekre Tornay Endre András annyit mond: „Lehet”. Nem véletlenül maradt meg úgy bennem a tévébeli portréfilmjéből, hogy irtózik saját munkái elemzésétől és általában a művészetmagyarázatoktól.- Nem egészen így van - tiltakozik. - Csak magammal vagyok elégedetlen. Próbáltam megfogalmazni, mit miért csináltam, és nem sikerültek a mondatok, kimondtam, és nem az lett, amitakartam. De becsülöm, aki ért az ilyesmihez. Egyébként egyre aggályosabb vagyok, keresek valamit, ami nem stílus, nem feltétlenül újdonság. Nem is hiszem, hogy gyakran lehet újat hozni a művészetben. De a tartalmi kérdések, az eszmény egyre jobban foglalkoztat. Valami csodát, valami titkot keresek, sose fogom elérni, az élet ebben telik el, de nem adom fel, ebben van az öröm.- Ha saját jövőjére gondol, bizakodó?- Eddig se vonzott a politika, eztán sem kapcsolódom bele. Dolgozni akarok, bár a megrendelések eltűntek, a magángalériáktól jön egy-két lehetőség. A bronzplakett most nem kell, mert felborult az elismerések régi rendje, az új még nem alakult ki. Bízom abban, hogy a kisplasztikákat el lehet adni. A Tornay család életében nem készül nagy változás. Három fiú növekedik a műtermes lakásban, amelyet pályázattal nyert el a Művészeti Alaptól 1982-ben a Tornay házaspár.- Itt fogok megöregedni - közli a döntést a negyvenéves, csak önmagával elégedetlen szobrász, a zetelaki parasztcsalád tizenharmadik gyermeke, egyetlen művésze. BUDAI RÓZSA Dunaújvárosban megalapították a Modern Művészetek Magyarországi Múzeumát. E lépés előzménye, hogy a Duna-parti város egykori teherautósofőrje, Takács Lajos két évtizede Svédországba emigrált, ott teremtett egzisztenciát, és lett a Layota Art Stúdió direktorává. A svédországi galéria gyűjteményének jelentős része a spanyol szürrealista művész, Salvador Dali számos litográfiájából és néhány szobrából áll, amelyeket tavaly ősszel tárlaton mutatták be Dunaújvárosban, s ezeket a műtárgyakat Takács Lajos a városnak adományozta azzal a kikötéssel, hogy gondoskodnak méltó bemutatásáról. A Duna-parti város tanácsa létrehozta a Modern Művészeti Alapítványt, amelynek vagyonához az ön- kormányzat is hozzájárul az új épületrészhez szükséges telekkel és készpénzzel, de várják más adományozók felajánlásait is. Az alapítvány fennmaradását ahhoz a feltételhez kötötte a tanács, hogy a cégbírósági bejegyzés keltétől számított két éven belül meg kell nyitni a Modern Művészetek Magyarországi Múzeumának első kiállítóterét a városnak ajándékozott Salvador Daligyűjteménnyel. A város centrumában ily módon megalapított új múzeum a későbbiekben további kiállítóterekkel bővülhet a mintegy fél kilométer hosszú és majdnem száz méter széles, jellegzetes szocreál stílusban épült tér közepén. Az adományozó Takács Lajos szerinti Dunaújváros éppúgy szürrealista képződmény, mint Salvador Dali alkotásai, ezért is találó a helyválasztás azonfelül, hogy az adományozó szülőföldjéhez való kötődését fejezi ki e gesztussal. (Csongor) Bán Zsuzsa Indián nyár Leginkább hajnalonta döbben rá az ember - már aki úgy él, hogy ismeri a hajnalokat. Leginkább ilyenkor éri tetten a nyarat, mennyire csalárd, amikor ékességeit ládáiba csomagolva elküldi azokat a lehűlő éjszakák hunyorgó csillagfényútjain, más tájak felé. Hajnalonta elszökik már innen, és olyan lesz a vidék, benne a didergő ember, mint akinek nyálkás, hűvös csiga mászik végig a nyakától a háta felé. Hűvös és nedves az ágakon a gyümölcs, ilyenkor nem is kíván rá más, hacsak nem egy vándorember, akit egy életen át a vére hajt más és új tájak felé, s akit felserkent korán az indián nyár hűvös, hajnali órája. Talán csak az ilyen ember nyúl fel egy pirosló almáért a fára, tudva tudván, hogy rögtön harmateső hull a nyakába. Vándorember persze manapság nem sok van már olyan, mint régente, amikor egészen természetes volt, hogy akár nagy távolságokat is a két lábán járva tegyen meg az ember. Most olyanok is elindulnak szerte az országban, akinek nincsen hol lehajtani a fejüket, vagy inkább éjszakánként „dolgoznak”, olyan munkán, amihez nem szükségeltetik szemtanú. De maradjunk a hajnali pirosló almánál, meg a fájánál, mely hideg harmatesővel köszönti azt, aki ilyen korai órában vesz róla gyümölcsöt. Fecskék ülnek ügyeiket megbeszélni a villanydrótokon, és a kutya lustán hever vackán, nincs kedve korán rányitni a szemét erre a csiganyálkás világra. . A rádió azt mondja, nagy meleg lesz máma is, és szerinte ez abból is kitűnik, hogy bemondja: a reggeli hét órakor mért adatok szerint országosan kilenc meg tíz fok van. Ebben rejlik a csel. Nem a rádióé, hanem a nyáré, amelyik titkon már becsomagolta majdnem minden holmiját, mint a csalfa asszony. Mert mire megélénkül a világ, már úgy mosolyog, olyan megtévesztő ragyogással, mint eddig. Aki reggel még legszívesebben a jégeralsóját vette volna fel munkába induláskor, az délfelé már a fagylaltos előtt áll izzadtan sorba egy vékony és színes bermuda nadrágban. Ó, délfelé úgy ragyog megint a nyár, mintha örökre itt akarna maradni. Szinte zenél a parkok lombjain áttűző fény, szinte vibrál a melegtől a levegő. Ez a nyár pedig a búcsút dúdolja már déli forróságában, hajnali hűvös harmatával, hirtelen lehűlő és hamarabb sötétülő estéivel. Olyankor a csillagok is mintha messzibbre kerültek volna. Hidegebben néznek, és aki visszanéz rájuk, jobban érzi, mint valaha, hogy elérhetetlenek. Állsz lent a fekete lombok alatt, és azt hiszed, a csillag kicsi ott fent, pedig nem. Te vagy kicsi. Minél nagyobbnak látszol itt a földön, annál kisebb vagy ahhoz, hogy elérd azt a csillagot. Legszebbek a délutánok ilyenkor. Mint a távozni készülő kedves vendég. Leül melléd kicsit, és hallgat veled, hogy el ne vigye az álmodat. Délután olyan, mint az a szerelmes, aki utoljára rád mosolyog, és azt mondja: azért nem felejtettem el semmit, ami szép volt. Az első csókodat, az első reggeli együtt ébredést, az első közös ebédünket és a napokat, amikor azt hittük, egymásnak születtünk a földre, te meg én! Délután megsimogatja a kisgyerekek lebarnult arcocskáját, lágy szellővel beeborzol gyenge hajacskájukba. Belekacsint az öregasszonyok rég kihunyt fényű szemébe, és egyetlen pillanatra visszavarázsolja beléjük azt a fényt. Öregurak megállnak egy újságosbódé előtt, melynek körkörös kirakatában olyasmiket látni mostanában, hogy az ember tényleg csak néz. Rengeteg meztelen nő. Azt mondják, borzasztó és disznóság. Az öregurak szigorúan állnak, és szerencsére nem tudják, hogy mindenki észreveszi, mennyire ellágyult a tekintetük.- Hát szó, ami szó... - gondolják magukban. Többre már gondolatban sem telik. Van a nyárnak ebben a búcsúzó szakaszában valami figyelmeztetés is: minden elmúlik, a nyarak, az évek, az élet is. Van, akinek eszébe jut, hogy mégis kár volt annak idején elmulasztani, hogy visszamosolyogj arra a másikra! Egy pillanat volt talán, te nem mosolyogtál vissza, mert nem akartál bonyodalmakat. Az ember szíve fáj. Hogy megvigasztalja magát, vesz egy há- romgombócos fagylaltot. Citromot, vaníliát, csokoládét. Vigaszfagylalt egy elmaradt csók helyett. Csak az a baj, hogy mégsem vigasztal meg.- Huszonegy forint - gondolod elkedvetlenedve -, amikor azt sem tudom, miből jövök ki a hónap végéig! Valaki nekedmegy a járdán, és a csokoládéfagylalt végigcsúszik a fehér blúzodon. Na kösz! .Még ez is!- Aztán! - pillantasz az aranyló délutáni nap felé - mit veszítettem, hogy nem viszonoztam akkor valaki mosolyát? Olyan sokan tudnak szépen mosolyogni, nem?- Hát az igaz - rezeg egy fényfolt a lábad előtt - sokan tudnak szépen mosolyogni, de most már egyre kevesebben teszik, mert te sem vagy a régi. Meg aztán... tudod, ahány gyümölcs, annyiféle íze van. Húsz körtefa termésének is húszféle íze van.- Na és? Ettem már sokféle körtét. Bár igaz... A legjobban arra emlékszem, amelyiket megkívántam, de nem kóstoltam meg. Mindent el lehet felejteni, de azt az egyet soha. Különösen így nyár végén. Különösen így délután, amikor újra eszembe jut... Indián nyár. Egy dallam, olyan ismerős, és minden évben megfájdul tőle a szíved. Egy fa, kezdenek hullani a levelei. Szelíden hintáznak lefelé a sárguló fűre, a padra, és terád, aki oda leültél. Sehol egy lélek a közelben. Ez jó. Csak a fakuló kék ég, csak a simogató nap, a susogó fa, zizzenő levelei és te. Itt ülök kicsit, és annyi mindenre emlékszem. Nem arra, ami megtörtént. Arra nem. Annyi mindenre emlékszem mostan itt, ami megtörténhetett volna... Lángot vivők című faplasztikája
