Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)

1990-09-29 / 151. szám

4 - TOLNATÁJ 1990. szeptember 29. Friss, langymeleg őszi este van, odafenn a hegyen már sárgulni kez- dének a lombok, fáradt vagyok, ép­pen az ipari és kereskedelmi minisz­tertájékoztatójáról jöttem. Mi lesz ve­lünk? Drága lesz az élet, a villany, a benzin, mondják azért cukrot, meg étolajat kaphatunk, de kevés a krumpli, a hagyma, húsból sem jut annyi, mint amennyit eddig ettünk. Irakban háború dúl, Olaszország a jövő üzlete és persze Magyarország. Mit ér az ember, ha magyar, miért olyan fáradtak, csüggedtek a buszon az emberek, akikkel éppen most a héthuszas helyi járaton hazajöttem? Kinyitom az ablakot, nézem a hír­adót. Semmi remény. De azért gon­dolnak még ránk, akik egész héten reggeltől estig dolgoztunk, és igye­keztünk mindig mindenkinek megfe­lelni: a butik-toprongyba öltözött, be- netto öltönyös műsorvezető a hét vé­gére jó szórakozást és kellemes hét végét kíván. Köszönjük. A tévé főműsoridejében színészek és gyermekeik jópofáskodnak, vic­ces, kellemes sanzonokat énekel­nek, divatjamúlt jeleneteket adnak elő. Elég volt, - mondom, s kiülök szel- lőzködni a teraszra. Nyugalomra vágynék, csöndre, békességre. Am odafönn, szemben a hegyen éppen ünnepelnek. A nagyvállalat, il­letőleg részvénytársaság a dombol­dalon afféle szép kis kúriát épített magának, állítólag azért, mert a szál­lodai szoba drága, s olcsóbban jön­nek ki, ha a hazai és ritka külföldi vendégeiket itt szállásolják el. A ház valamikor a városi főmérnöké volt - ide vonult el pihenni sok-sok munká­ja után. Sárga háznak hívták valaha, a színe végett, amire nyilván a ma­gyarul nem éppen jól tudó sváb kő­művesek pontatlanul írták ki a nevet. Botyánhegy 36. Tudhatta a sváb kő­műves azt, hogy hol kell egy avagy két „t”-t írni? Dehogyis. A park százados fái, bokrai ponto­san illenek a sárga házhoz, s miután vendégházzá vedlett, jó ízléssel őriz­ték kifinomult esztétikáját. Csuda­szép lett ez a vendégház. Fehér falak, barna, zsalus ablakok, tuják s na­ponként egy sárga ruhás gondnok­nő sörpi a sárguló, pirosló falevele­ket. Vendég itt aligha jár, kéthetente egyszer ha legfeljebb megfordul né­hány hazai, vagy nyugati márkájú autó, de jönnek, mennek és csönd van. Csönd. Körben a hegy karéjá­ban öröklakások, - nem kevés pén­zért vették, vehették meg akiknek er­re pénzük valahogy lett. A buszon kora hajnalban és késő este fáradt asszonyok vonszolják álmos gyer­mekeiket, kopott ruháik nem éppen a legjobb módról árulkodnak. Részle­teket fizetnek, maguk varrnak, jobb ételt és jobb holmit ritkán engednek meg maguknak. De legfőképp: ilyen­kor pénteken este, miután végeztek a mosással, lepihennének, hogy va­sárnap délután például vasalhassa­nak. Az egykori sárga, ma fehér HÁZ- ban azonban most éppen szórakoz­nak a vállalat dolgozói. Kíváncsian hallgatom - miközben ülök a tera­szon - a harsány kacajt, a jókedvű társaságot. Miért is ne? Fliszen ők is dolgoznak, s megérdemlik, hogy ki­kapcsolódjanak olykor. De ahogy körbenézek a házakon, szinte min­den lakásban ég a villany, s félig ki­dőlve az ablakon melegítőbe öltö­zött férfiak és nők nézik a - mozit. Mozi ez, s jobb műsor, mint a tévé aranyosnak vélt jópofáskodása. De mi is történik ilyenkor este ki­lenckor a fehér-barna, exkluzív ven- dégHÁZBAN? Mérhetetlen kíváncsi­ság izgat, előveszem a riportermag­nómat, felmegyek a HÁZ közelébe, s bekapcsolom a felvevőgombot. Nem hallatszik tisztán minden szó, min­den mondat, azért csupán azt Írom le, ami világosan kivehető a magnó­szalagról. „Lambadázzunk! Ne engem simo­gassál, mert úgy megborítlak, hogy egy hétig egy irányba mégy. Csak 92 kiló vagy. Nem bántani akarlak. Néz­zétek, el van intézve. Gól, goól! Most lambadázzunk! Hoó! Nem tudom! Szevasztok, gyerekek! Nem tudom, nem bírom! Elnézését Csilla, hogy mindig csak lamdabázunk. Főnök, hagyd magad, előbb szabadulsz. Ott valaki világit! Emberek valaki­nek világít a cigarettája. Óhóh! Ki vagy, ember, gyere fel, te világitós! Zoli, hallod? Jenő, ott valaki világít! Kézit csókolom ki vagyok? Szívja a cigarettáját. Szívem, mi újság van?” A szivem én volnék, a „cigaretta” pedig a magnetofon aprócska piros világítógombja. A mozivásznon, azonban tovább játszák a szerepe­ket. Csönd, hadd világítson - mondja a rácsos, faragott teraszon egy hang. Monoton zaj, amelybe időnként göndör női kacaj vegyül, képtelen vagyok értelmes mondatokat ebből kihámozni, a magnószalag zagyva szöveget rögzít. Uram! - mondja nekem egy öblös A szegénység a legnagyobb betegség Az árakkal emelkedik a vérnyomás A szegénység a legnagyobb betegség, ezt gyermekkoromban sokszor hallottam _ az idősebbektől. Az ötvenes években bi­zony elég sok volt a szegény ember. Az­tán jött egy időszak, amikor az a mondás járta, hogy aki most szegény, az a maga szegénye, mert aki dolgozott, ha nem is dőzsölt, megvolt a pénze a legszüksége­sebbre, vagy még annál valamivel többre is. Kevéske tartalékra. Az utóbbi évben újra sokat beszélünk a szegénységről. Mert van. Akiknek sikerült egy-két évre való tartalékot összespórolni - leginkább az idősebbeknek, mert ők fiatalságuk alatt már egyszer megtapasztalták a nincstelenséget - az is elfogyott már, vagy vészesen fogyóban van. A sok kis­nyugdíjasnak - főleg a városokban, ahol szinte semmi lehetőség nincs arra, hogy nyugdíjukat bármivel is kipótolják - és a két-három gyerekes családoknak, ahol a hirtelen jött és azóta is folyamatosan tartó áremelkedések miatt már csak éppen a mindennapi megélhetőségre van lehető­ségük. Hogy milyen egészségügyi von- zata van az elszegényedésnek, arról le­het, hogy egy statisztikai adatokkal is szolgáló megyei egészségügyi szerv át­fogóbb képet tudna adni, mi viszont egy olyan helyet kerestünk, ahol a szegény­ség kézzel fogható, ahol a szegénység­ből adódó problémákkal szembetalál­koznak az egészségügy soha nem köny­nyü, de most kiváltképpen nehéz hely­zetben lévő közkatonái. Szekszárd város egyik legnehezebb, legszegényebb körzetének orvosi ren­delőjében, a 11. számú csatári rendelő­ben (a dr. Hiding Ádám utca 9.) beszél­gettünk dr. Farkas Lászlóné körzeti ápo­lóval, aki nem kevesebb, mint 30 éve dol­gozik ebben a munkakörben.- Milyen utcák tartoznak a 11. számú orvosi körzetbe?- Az Alisca utca, a Béri Balogh utca egy része, Csatár, Csap utca, Otthon, Vitéz, Sár­köz utca. Bizony elég szegény ez a körzet. Azért hagytam a Napfény utcát a végére, mert az valóban napfény ebben a körzet­ben. Jobb anyagiak között élők lakják, ez látszik azon is, hogy keveset betegek, ritkán kerülnek táppénzes állományba.- A többi utcából idetartozó betegeknél ezek szerint erősen közrejátszik a mind rosszabb anyagi helyzet? Ön, mint aki már hat éve ennek a körzetnek az „ápolója”, nap mint nap találkozik az itt lakókkal. Mik a tapasztalatai?- Az OTP-lakásokban élő fiatal gene­ráció elszegényedésének az az oka, hogy legalább 60%-a munkanélküli. A család jövedelme alig több mint ami a minden hónapi részletek kifizetésére ele­gendő. Néha a legfontosabb gyógysze­rek árát is alig tudják kifizetni.- Ezek szerint a betegek helyben meg­kaphatják a szükséges gyógyszereket?- Mivel a körzet messze van a város- központtól, készenléti gyógyszertárral rendelkezünk, ami azt jelenti, hogy az alapvető gyógyszereket rögtön megkap­hatja a beteg, nem kell beutaznia érte a városba.- Pár évvel ezelőtt sokat hallottunk a gyógyszerhalmozásról, arról, hogy a drágán előállított gyógyszerek egész garmadáját „raktározta" el egy-egy beteg odahaza.- Ez már a múlté. Manapság jó, ha a beteg a szükséges gyógyszereket meg tudja venni, hisz az eltelt időszakban sok­szor és nagymértékben emelkedtek a gyógyszerárak. Azon betegeinket, akik drága gyógyszereket szednek, köz- gyo'gyellátásra javasoljuk.- Hogyan alakult a táppénzes betegek száma az utóbbi évben, mióta mindenki­nek jobban meg kell fognia minden fillért?- A táppénzesek száma ennek ellenére emelkedik. Sok esetben nem szervi baj, hanem a rossz anyagiak, a munkanélküli­ség okozta idegkimerültség az, ami beteg­gé teszi őket. Nemrégiben a BHG-ban dol­gozók közül - a gyár kilátástalan helyzete miatt - sokan idegkimerültséggel kerültek táppénzre. Rengeteg nyugtató fogy, ami nagyon elkeserítő, hisz zömében szervileg egészséges fiatalok szedik. A problémáikat - amikkel naponta találkozom magam is, férfihang - fél óra múlva lesz tíz óra, akkor legyen szíves följönni. Külön­ben megdobáljuk egy féltéglával.- Főnök - ordít valaki -, jön a La­jos! Hol a fröccsöm? Ott van jobbra, most csurgatom. Éljen a Lajos, meg a Gyuri! Jenci! Gratulálok! Hogy úgy mondjam: lelepleztek. Sárral dobálnak, kődarabbal, való­színűleg zavarja őket, hogy hallga­tom a felhőtlen szórakozásukat, pél­dául azt, amikor egy férfi megkérdezi a kolléganőjétől: Böbe mikor kérsz föl táncolni? Közben rendelnek is: egy fröccs, egy fröccs egy kóla. Vigyázz pohár! Ne igyál többet b... meg. Este tíz óra van. A pohár elment, b... d meg alásan. Mi van Jencike? Gyere ide, mi van fő­nök? Odabenn a HÁZ-ban szól a lamba­da, közben odébbsöprik az üveg­cserepeket. „Az egész üveg a tied!” - mondja valaki. Már várom, mikor kezdenek egy szép magyarnótát énekelni. De nem énekelnek. „Gób­iéin mi van?” - kérdezi valaki de itt nem gobleint, mást szőnek.- Konspiráld meg Csillát - ordítja egy férfi a rácsos barna teraszon - vagy inspiráld meg. Mit kérsz Csilla? Vörösbort? Nehogy egybekeljetek! Francia bor van? Szabadság! - jön ki valaki a házból és a teraszon fél­reérthetetlen mozdulattal ferdén fel­tartja a kezét. Pénteken este van, 10 óra múlt tiz perccel. A tanyabuli zajlik, a vállalat dolgozói, úgy tűnik, jól mulatnak. La­jos azt mondja például: ne fertőzzé­tek meg őket, gyerekek... A teraszon a lámpát lekapcsolták, hisz itt mindent elmesélnek - sajnos a gyógyszerekkel nem lehet megoldani.- Mikortól volt érezhető, hogy az itt la­kók anyagi helyzete már az egészségi ál­lapotukra is kihatással van?- Ez az év, amikor szinte hónapról hó­napra emelkedik azoknak a betegeknek a száma, amelyek már az anyagiak romlásá­ra vezethetők vissza. Előző évben is voltak jelei, de talán még voltak tartalékok és még szégyellték is az emberek.- A Sárköz utca is a körzethez tartozik, ahol a cigány lakosság szinte embertelen körülmények között él. Hogy lehet az ő egészségügyi ellátásukat biztosítani?- Nagyon sok gondot okoznak. Bár in­gyen gyógyszert kapnak, nem szedik, a legfontosabb tanácsokat életmódjukra nem fogadják el. A kapott segélyeket napok alatt felélik. Nehéz úgy segíteni rajtuk, hogy ők maguk nem akarják a változást.- A betegekről, a körzetről, a nehézsé­gekről beszélgetünk. Mindenkit ismer, és ön itt mindenkinek egyszerűen Marika. Honnan indult és milyen volt ez az elmúlt 30 év?- Egészségügyi iskoláimat itt végeztem Szekszárdon. A harminc évből 20 évet eb­ben a városban, tízet pedig Pakson dolgoz­tam. Hogy végig kitartottam emellett a ne­héz hivatás mellett, az talán kicsit székely származásomnak is köszönhető. Konok vagyok és kitartó. Ugyanakkor már gyer­mekkoromban belémivódotta munka ésaz emberek szeretete, a másokon való segítés igénye. Nagy családból származom, tízen vagyunk testvérek. Hiszem, hogy aki gyer­mekkorában magába szívja az önzetlensé­get és a szeretetet, az felnőttként azt tovább tudja adni. A nagy család engem erre nevelt. csak cigarettafény és -füst látszik, emberarc nem. Ordítanak csupán: ho, hohó. Hívtak, hát megyek. Már fél tizen­egy van, s ilyen sűrűn lakott helyen - ha jól tudom - este 10 után csend­rendelet van. Megfordítom a magnószalagot: új fejezet következik.- Mondja, mitől van ilyen jókedvük - mit ünnepelnek? Nem zavarja önö­ket, hogy körben emeletes házakban emberek élnek - kérdem odafönn a domboldali HÁZ-ban.- Szabad egy táncra? - kér föl egy pogácsa képű úr(?}.- Nem vagyok szabad, és utálok táncolni - felelem, de ebben a pilla­natban megjelenik a maradék étellel, uborkával, kenyérrel és borosüveg­gel terített hosszú asztal mellett egy szemüveges, erőszakosan keskeny szájú, színjózan úr(?) és kitépi a ke­zemből a magnót. „Magának itt semmi keresnivalója! Mi nem vagyunk gyagyák! Hogy néz az ki, hogy egy szórakozó társaság­ban megjelenik egy teljesen józan ember? Én azért vagyok itt, hogy vi­gyázzak a kollégáimra!" A magetofont kidobja a szobából, át a teraszon, az elemek szerteszét gu­rulnak, a keskeny szájú, szijasarcú úr­ral azonnal közlöm: valahonnan isme­rem. Ismerhet - mondja, és kegyetlen gúnyos vigyorra leffed a szája... Nem szólok semmit leguggolok, összeszedem a darabokra szórt magnetofonomat és csendesen ha­zakullogok. Az időpontot viszont örökre megjegyzem: szeptember 14-ét írtunk, 1990-ben. D. VARGA MÁRTA- Az egészségügyben eltöltött 30 év alatt milyen kitüntetéseket kapott?- Sokat: megszámlálhatatlan „Köszö­nöm!” és „Isten áldja!” van a birtokom­ban. Ha hivatalos elismerésre gondolt azt sosem kaptam. Viszont a betegek szeretete mellett nagy jutalom volt az is a számomra, hogy mindig kitűnő orvosok mellett dolgozhattam Szekszárdon és Pakson is. A jelenlegi körzeti orvossal dr. Kovács Klárával is nagyon jó a munka-és emberi kapcsolatom, mindketten valljuk, ez a betegek javát szolgálja.- Elmesélne legalább egy történetet, amire büszkén gondol vissza?!- Sok-sok kedves történetet őrzök a betegekről, nem szeretnék dicsekedni, inkább - ha már büszkeségről van szó - elmondom, hogy a Baktai Áruház humá­nus hozzáállásával milyen segítséget tudtunk biztosítani a nyugdíjasoknak és a létminimum alatt élő fiatal házasoknak. Minden héten 1 -2 alkalommal 20% áren­gedménnyel vásárolhatnak élelmiszere­ket és mosószereket.- Harminc éve körzeti ápoló. Ilyen hosz- szú ideig csak az tud helytállni, aki szíwel- lélekkel szereti a hivatását. Mi az, ami ön­nek segített és segít ezen a pályán?- Szeretem az embereket. Jó érzés, ha lemegy a láz, ha megszűnnek a fájdal­mak, ha újra mosolyognak. Jó érzés tud­ni, hogy részem van benne. Köszönöm a beszélgetést. Az, hogy ez a beszélgetés dr. Farkas Lászlónéval készült, az nem a véletlen műve. Mint ahogy az sem, hogy ezen a pályán egyhuzamban ilyen hosszú ideig nem sokan dolgoznak. SAS ERZSÉBET Tanya­buli ’90

Next

/
Oldalképek
Tartalom