Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-29 / 151. szám
2 NÉPÚJSÁG 1990. szeptember 29. Október 3. A demokráciától a D-márkáig A hitelkeret felső határát 5-ről 50 millióra emelték (Folytatás az 1. oldalról.) zetés előtt Mihail Gorbacsov kijelenti: „Aki késlekedik, megbünteti az élet”. Október 9. - Elkezdődnek a hétfői tüntetések Lipcsében, tüntetések más nagyvárosokban is. A felvonulók „Mi vagyunk a nép” feliratokat visznek, ekkor az alapvető követelés még: az NDK belső demokratizálása. Október 18. - Erich Honecker 18 év után elveszti összes hivatalát, utóda Egon Krenz. November 4. - Körülbelül egymillió ember részvételével nagygyűlés a berlini Alexanderplatzon. Neves személyiségek, például Christa Wolf író, arra intik az NDK polgárait, hogy ne hagyják el az országot, az NDK-ban teremtsenek maguknak tetsző életet. November 7. Lemond az NDK kormánya. November 9. - Megnyitják a berlini átkelőhelyeket, valamint a határátkelőhelyeket az NDK és az NSZK között. Mámoros ünneplés a berlini falnál és falon. (Az NDK kormánya eredetileg csak az utazások liberalizálására gondolt.) November 13. - Hans Modrow-t keletnémet miniszterelnökké választják. November 28. - Helmut Kohl kancellár meghirdeti tízpontos, Németország és Európa megosztottságának felszámolását” célzó programját. Ebben az időben még a két német állam szerződéses alapon nyugvó, a konföderációt sem kizáró szoros együttműködéséről van szó. December 1. - Az NDK parlamentje törli az alkotmányból a Német Szocialista Egységpárt vezető szerepére vonatkozó passzust. December 3. és 6. - Egon Krenz feladja összes párt és állami funkcióját. December 7. - Kerékasztal-tárgyalások kezdődnek a keletnémet kormánypártok és az ellenzék között, bejelentik, hogy szabad választásokat tartanak. December 19-20. - Kohl és Modrow megbeszélései Drezdában, a nyugatnémet kancellár a Frauenkirche romjai előtt beszélve megpendíti a két német állam egyesítésének gondolatát, ami a márciusi keletnémet választásokig csak erősödik, majd egyeduralkodóvá válik. A német egységhez vezető út főbb állomásai 1990-ben: Február 10. - Kohl és Genscher Moszkvában. Gorbacsov olyan ígéretet tesz, hogy a németek élhetnek egy államban. Február 14. - A négy győztes nagyhatalom és a két német állam képviselői megállapodnak abban, hogy Németország egyesítésének külső feltételeit tárgyalássorozaton rögzítik (kettő plusz négy tárgyalások). Március 18. - Parlamenti választások az NDK-ban. A keletnémet CDU vezette „Szövetség Németországért” győz. Második a Szociáldemokrata Párt, harmadik az NSZEP utódaként jegyzett Demokratikus Szocializmus Pártja. A kormánykoalícióba a szociáldemokraták is belépnek - majd az ősz elején ki -, az NDK miniszterelnöke Lothar de Maiziere lesz. Május 5. - A két német állam, valamint Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió külügyminiszterei Bonnban kezdik meg a kettő plusz négy tárgyalásokat. (További tárgyalások Berlinben, Párizsban és Moszkvában június 22-én, július 17-én és szeptember 12-én). Július 1. - Életbe lép az NDK és az NSZK között a valuta, a gazdasági és a szociális unió, a két német állam közötti határon megszűnik mindenfajta ellenőrzés, a hivatalos pénznem az NDK-ban is a nyugtnémet márka. Július 5-6. - NATO-csúcstalálkozó Londonban. Az állam- és kormányfők bejelentik, hogy a Varsói Szerződés államait nem tekintik többé ellenségnek, új NATO-doktrínát fognak kidolgozni és leszögezik: az egyesült Németországnak NATO-tagnak kell lennie. Ekkor még ellenérzések Moszkvában az utóbbi elképzeléssel kapcsolatban. Július 14.-1. - Kohl kancellár a Kaukázusban megállapodik Mihail Gorbacsov- val, hogy az egyesült Németország teljes szuverenitását visszanyeri, szabadon dönthet szövetségi hovatartozásáról, a német hadsereg létszámának felső határa 370 ezer fő lesz, a Szovjetunió pedig 1994 végéig minden katonáját kivonja a mai NDK területéről. Augusztus 2. - A választási szerződés aláírása az NDK és az NSZK között. 1990. december 2-án egész Németország területén egységes szabályok alapján parlamenti választásokat tartanak. Augusztus 23. - Az NDK parlamentje úgy dönt, hogy október 3-i hatállyal az ország csatlakozik az NSZK-hoz. Augusztus 31. - Berlinben aláírják az NDK-NSZK egyesülési szerződést, amely jogi-politikai kereteket biztosit a két német részállam tényleges egybeolvadásához. Szeptember 12. - Moszkvában aláírják a kettő plusz négy szerződést. Németország a ratifikálási eljárás után visz- szanyeri teljes szuverenitását. A német-lengyel határ az Odera és a Neisse folyók alkotta vonal. A Szovjetunió és Németország több szerződést készít elő jövendő együttműködésükről, a német területen maradó szovjet katonák állomá- soztatásának és kivonásának költségeiről. Moszkva 12 milliárd márkát kap Bonntól, plusz hárommilliárd márkás kamatmentes hitelt. Szeptember 24. - Megállapodás arról, hogy az NDK kilép a Varsói Szerződésből. Október 1-2. - New Yorkban a helsinki záróokmányt aláíró országok külügyminiszterei hivatalosan is áldásukat adják Németország újraegyesítésére. Október 3. - Németország újraegyesítésének napja. (Folytatás az 1. oldalról.) rintra emelte, felvételéhez 5 millió forintig 2 százalékos, 5 és 10 millió forint között 15 százalékos, 10 és 50 millió forint között 25 százalékos „saját erőre” van szükség. A hároméves kormányprogram keretében a privatizációhoz kapcsolódik az MNB privatizációs hitelkonstrukciója is. Ez a forma korlátlan összegben vehető igénybe új és már működő vállalkozásokhoz, minden esetben 25 százalékos saját erő szükséges hozzá. A hitelkonstrukciókat részleteiben egy kormányrendelet ismerteti majd, amelyet 10 napon belül ad ki a kormány. A szóvivői tájékoztató másik vendége Ferencz Csaba a miniszterelnöki tanácsadó testület tagja, a hároméves kormány- program mellett érvelve annak a véleményének adott hangot, hogy a kormány az ország, a lakosság számára a lehető legkisebb megrázkódtatással végrehajtható programot dolgozott ki. László Balázs szóvivő a kormányülésen szereplő témákat részletezve elmondta: változik az illetékek szabályozása. Az öröklés és az ajándékozás után a jelenlegihez képest mintegy 30-40 százalékkal csökken az örökösök, illetve a megajándékozottak illetékterhe. A gépjármű után a jövőben az átruházásnál, eladásnál nem a henger- űrtartalom szerint számított átírási illetéket, hanem egységesen 500 forintot kellene fizetni. Az útlevél első kiállítása vagy hosz- szabbítása egyaránt ezer forint lenne. A kormány a bős-nagymarosi vízlépcső helyzetét megvitatva foglalkozott a csehAz állampolgárok a korábbinál több forintot vihetnek külföldre, mert október 1-jétől módosul a devizajogszabály. A belföldiek október 1 -jétől személyenként 2000 forintot, a külföldiek 500 forintot vihetnek ki és hozhatnak vissza Magyarországra. szlovák féllel folytatott tárgyalások jövőjéről. Jóváhagyta, hogy létrejöjjön egy közös magyar-csehszlovák kormányközi bizottság, amely a vízlépcső létesítésére vonatkozó államközi szerződés újratárgyalásához dolgozna ki javaslatokat. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere a kormányülésen bejelentette: hazánk kikerül a COCOM-országok által megkülönböztetett országok .sorából. A szóvivő közölte, hogy a kormány egységes elvek alapján szabályozta a Magyar Köztársaság új rendjeleit, kitüntető jeleit és dijait. Felújítja az 1764-ben alapított Szent István-rendet, az 1946-ban alapított Magyar Köztársasági Érdemrendet és Érdemkeresztet, továbbá az 1930-ban alapított Magyar Corvin Koszorút és több más régi érdemrendet, illetve kitüntetést, mint például a Köztársasági Elnök elismerésének koszorúját és az életmentő kitüntetést, amit ismét Bátorsági Éremnek fognak nevezni. A kormány az elmúlt rendszer kitüntetéseit - a Kossuth- és a Széchenyi-díj kivételével - megszűnteti. A felújított kitüntetések közül csak a Bátorsági Éremmel jár pénzjutalom, a Kossuth- és a Széchenyi-dijak pénzjutalmának összegét külön szabályozzák majd. A törvényjavaslat szerint a hatályba lépéstől kezdődően nem viselhetők az előzőleg adományozott állami kitüntetések közül például az 1956-57-ben adományozott és a forradalom leverésében szerzett „érdemekért”, adományozott Munkás-Paraszt Hatalomért, illetve a Szabadság Érdemérem kitüntetéseket. Nem vihető ki és nem hozható be azonban 500 forintnál nagyobb címletű bankjegy, még abban az esetben sem, ha az együtt utazók által kivihető forint- összeg meghaladja az 500 forintot. Nem vihető ki és nem hozható be továbbra sem nemesfémből készült pénzérme. Több forintot lehet külföldre vinni Módosul a devizajogszabály Horthy Miklós: Emlékirataim A magyar olvasó először veheti kézbe tiltás nélkül Horthy Miklós Emlékirataim címmel publikált visszaemlékezését az Európa Könyvkiadó és a História folyóirat közös kiadásában, amely az ősszel jelenik meg. Ebből közlünk részleteket. 5. A kormányzóhelyettes halála Az első világháború szomorú befejezése megszakította fiam megkezdett tanulmányait; az én hivatásom követésére készült, de a cs. és kir. Tengerészeti Akadémiát 1918 végén feloszlatták. Iskoláit Budapesten fejezte be, és a Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. Ezután gyakorlati tevékenységet folytatott szakmájában, majd katonai kiképzése befejeztével, 1929-ben tartalékos repülő hadnaggyá lett, az Egyesült Államokba ment, ahol Detroitban munkásként dolgozott a Ford-gyár munkásai sorában. Hazatérése után a MÁV Vas-, Acél- és Gépgyára szolgálatába lépett; ez az állami üzem akkor veszteséggel dolgozott. Fiam tevékenységét főként a kivitel fokozására szentelte. Felkeresett számos országot és útjai során kitűnő angol, francia meg német nyelvtudásának nagy hasznát vette. Nem utolsósorban éppen az ő tevékenységének volt köszönhető, hogy a gyár munkásai létszámát 5000-ről 22 000-re emelhette, és rövidesen évente jelentékeny nyereséget könyvelhetett el. Mikor például Indiában nagy kiviteli lehetőség kínálkozott, arra azonban már nem futotta az idő, hogy a gyár meghatalmazottja a döntő tárgyalás előtt hajóval még odaérkezhessél fiam az ő kis Áradó ’79-es sportgépével elrepült Bombaybe. Ez a hétezer kilométeres magányos repülés vakmerő vállalkozás volt. Légierőnk akkori parancsnoka kért arra, hogy tiltsam el - mint mondotta - ettől az „öngyilkossági kísérlettől”. Azonban fiam tudta legjobban, hogy képességeihez mérten mire vállalkozhatik: csak arra vigyáztunk, hogy útját édesanyja előtt eltitkoljuk. Az Államvasutak még mindig nem heverte ki az első világháborúban szenvedett veszteségeit, és nagy összeget igényelt az államháztartás terhére. Ehhez való hozzájárulását a pénzügyminiszter ahhoz a feltételhez kötötte, hogy fiam legyen á MÁV elnöke. Csak hosszabb meggondolás után vállalkozott erre, és aztán minden erejét belevetette új feladatkörébe; ez az igazgatóság, a tisztviselői kar és az egész személyzet, sőt a pénzügyminiszter tanúsága szerint a legjobb eredménnyel járt. 1942. február 19-én nyitotta meg Széchenyi Bertalan gróf felsőházi elnök az országgyűlés együttes ülését, amelyen a felsőháznak 203 és a képviselőháznak 280 tagja vett részt, tehát a jelenlevők száma messze meghaladta a határozatképességhez szükséges létszámot. Mielőtt az elnök a jelölést előterjeszthette volna, mindenfelől fiam nevét kiáltották, úgyhogy a szokásnak és a törvénynek megfelelő közfelkiáltással megválasztották Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé. Az ülést felfüggesztették arra az időre, amíg az én írásbeli hozzájárulásom megérkezett. Újabb szünet alatt meghívták fiamat, aki repülőtiszti egyenruhájában jelent meg, és magasra emelt kézzel letette esküjét. Számos üdvözlő köszöntés érkezett az országból és a baráti államokból, mindenekelőtt Olaszországból. Csak a hivatalos Németország hallgatott. Goebbels már február 4-én azt jegyezte fel naplójába, hogy fiam kormányzóhelyettessége „nagy szerencsétlenség”, mert ez a fiú „még inkább zsidóbarát, mint apja”. Ehhez hasonló, de ennél is rosszabb indu- latú a febuár 20-i feljegyzése, amelyhez még hozzáfűzi: „Azonban tartózkodunk minden állásfoglalástól. Most nincs itt az ideje, hogy ilyen delikát kérdéssel foglalkozzunk. A háború utánra is hagynunk kell még valami tennivalót..." Ez a megjegyzése éppen eléggé érthető. Fiam valóban a háború kezdetétől fogva olyan nagyra értékelte a szövetségesek emberben és anyagban fennálló fölényét, hogy Németország győzelmi esélyét kilátástalannak tartotta, s ezt a nézetét nagyon jól ismerték azok, akik megválasztották. Egyik barátunk véletlenül bepillantást nyert a birodalmi biztonsági főhivatal (Reichssicherheitshauptamt) titkos irataiba, s közölte, hogy ott fiamról igen terjedelmes feljegyzések gyűltek össze. István nem volt az az ember, aki egyszerűen elfogadta mások véleményét; személyesen akarta látni, hogy miként áll a helyzet az arcvonalon. Néhány héttel azután, hogy hivatalát átvette, és azóta diplomaták meg politikusok fogadásával, úgyszintén szemlék és egyéb reprezentatív kötelességeim teljesítésével nagyon sok terhemtől mentesített, vadászrepülőnek jelentkezett az arcvonalra. A kormány ezt semmiképpen sem helyeselte, azonban fiam számára, de az én számomra is elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy megválasztásában bárki is hadiszolgálata alól nélkülözhetetlenség címén mentesítő ürügyet láthasson. 1942. augusztus 20-án, Szent István ünnepén, alighogy felszállt - lezuhant. Tíz év telt el azóta, de sem szülei fájdalma, akik vele harmadik gyermeküket vesztették el, sem felesége gyásza, aki másfél éves fiacskájával özvegy maradt, nem talált máig enyhülést. Ám ez a tíz év arra sem volt elegendő, hogy a szeren- csétlénség rejtélyes körülményeit felderítse. Tartózkodom attól, hogy annak az ocsmány és aljas rágalomnak a cáfolatába bocsátkozzam; amelynek terjesztésében magyar és német náci körök jellemző módon buzgólkodtak; de nem foglalok állást annak a gyanúnak a megerősítése érdekében sem, mely a szerencsétlenség után Magyarországon nyomban megnyilvánult, és abban a feltevésben jutott kifejezésre, hogy az ilyen nagy tapasztalaté repülő lezuhanását csakis szabotázs idézhette elő. Az orosz Kossuth rádió állítása szerint Gestapo-ügy- nökök bombát helyeztek el a repülőgépén. Arra szorítkozom, hogy menyem feljegyzését közölje, ki két nappal férje tragikus halála előtt még vele együtt volt, s ezt írta: „Műtős nővérré történt kiképzésem után a kijevi magyar tábori kórházb'a osztottak be, s kórházvonattal utazom oda. Férjem háromnapos szabadságot kapott, s ezt az éppen távol levő egyik német tábornok felajánlására lakásában töltöttük. Házasságunk óta először bekövetkezett hosszabb távollétünk után, a viszontlátás okozta örömünket megzavarta férjem borús, sőt szinte kétségbeesett hangulata. Meg volt győződve, hogy a háború elveszett, és ebben háborús élményei csak még inkább megszilárdították. Sokat tépelődött rajta, miként lehetne Magyarországot megmenteni, ahogyan mondta - a két ellenség közötti helyzetéből. Elhatározta, hogy hazatérése után erről behatóan tanácskozik majd atyjával. Egészen nyíltan beszéltünk egymással, és eszünkbe sem jutott, hogy valaki esetleg kihallgat bennünket. Később említették nekem, hogy a helyiségekben, ahol laktunk, mikrofonok voltak elhelyezve. Szóba hozta férjem elégedetlenségét is a vadászrepülőink által használt olasz gépek ellen, melyek a kanyarban köny- nyen lecsúsznak, említette, hogy ez már vele is megtörtént, de szerencséjére 4000 méteres magasságban volt, úgyhogy a gépen még úrrá lehetett. Aggódó megjegyzésemre azzal nyugtatott meg, hogy ebben a tekintetben a jövőben kü- Jönösen óvatos lesz. Augusztus 18-án a kijevi repülőtérre kísértem férjemet, aki tisztiszolgájával együtt visszarepült az arcvonalra. Ettől a tisztiszolgától hallottam később, hogy férjem 19-én rajához tartozó tiszttársaival együtt korán aludni tért, hogy az ellenség ellen másnap reggelre kitűnött bevetésre friss erőben legyen. Felkeltése után még reggelizésre sem engedett időt magának. Tisztiszolgája elbeszélése szerint, aki a kávét utánavitte a géphez: „Jól kialudva, friss erőben intett nekem, és azt kiáltotta, hogy majd repülése után issza meg a kávét”. Azonban alig emelkedett fel a gép, máris lezuhant és lángba borult. Repülő bajtársai később úgy magyarázták, hogy nagyon is alacsonyan volt még, mikor alighanem kanyarodóba fordult, és eközben gépe lecsúszott. Ez a feltevés azonban ellentétben áll azzal az ígéretével, amelyet erről Kijevben tett nekem. Halálának híre 1942. augusztus 20-án délelőtt a tábori kórház Szent István-napi ünnepsége közben érkezett hozzám.” Ezekhez a sorokhoz csak annyit fűzök hozzá, hogy fiam hazahívása ekkor már megtörtént volna, mert a kormány és számos képviselő ezt a kívánságát nyomatékosan kifejezésre juttatta. Úgy volt, hogy augusztus 20-án a saját arcvonalszakaszán még meglátogatja a magyar csapatokat, és azután visszatér Budapestre, s itt folytatja megszakított kormányzóhelyettesi működését. Már most akár kihallgatták fiam és felesége beszélgetését Kijevben, akár nem, az ő felfogása német körök előtt mindenképpen ismeretes volt; ez Goebbels naplójának már idézett, félreérthetetlen szavaiból, de egyéb feljegyzéseiből is kiviláglik. Megkímélem magamat attól, hogy ecseteljem érzésünket amely a harmadik birodalom által fiam gyászünnepségén kifejtett túlzott részvét kifejezése miatt elfogott bennünket Megválasztásakor nem látták szükségesnek, hogy üdvözlő táviratot küldjenek, életében nem adtak neki kitüntetést, most azonban Ribbentrop úr személyesen jelent meg, és mindjárt két magas rendjelet hozott magával - a ravatalra. Az ugyancsak jelen volt Ciano gróf olasz külügyminiszter megjegyzése szerint talán jó is volt hogy nagy megrendülésemben akkor nem voltam képes az ördögien szörnyű és hazug részvétmegnyilatkozás igazi mivoltának teljes mértékű felismerésére. A gyászünnepséggel kapcsolatosan bizonyos külföldi közlések azt a hírt terjesztették, hogy akkoriban Viktor Emánuel király és császár őfelsége magyar királlyá koronázásáról folytak tárgyalások, miután korábban az aostai herceget a kelet-afrikai olasz hadvezért vették ebből a célból számításba. Idevonatkozóan a következő rövid és tömör nyilatkozatot teszem: Ilyen szándékra nézve, ha ugyan volt ilyen egyáltalán, soha senki sem tett kérdést hozzám, még kevésbé származott tőlem ilyen kezdeményezés, és megtagadtam volna hozzájárulásomat, ha ilyen tervet elém terjesztenek. Ez az álláspontom magától értetődően nem érinti semmiképpen sem az olasz uralkodó, sem az aostai herceg személyét. Az utóbbival egyébként utazásom közben a Lago di Como mellett, a Villa d’Estében egy ízben történetesen találkoztam, és igen jó benyomást tett rám. Amikor Mussolini értesült a magyar kormány állítólagos kezdeményezéséről, azt erélyesen visszautasította. Az ember azt hihetné, hogy akik a szavo- jaiak magyar királyságára vonatkozó mesét kitalálták, ebben legalább cáfolatát látják annak a másik gyanúsításnak, hogy „Horthy-dinasztia” alapítására törekedtem. De nem! Olyan közlemények is jelentek meg, amelyek mind a két irányban egyszerre gyanúsítottak. Az az igazság, hogy semmi sem állt tőlem távolabb, mint hogy dinasztia alapítására valaha is gondoljak, és nagyon sajnálom, hogy ilyesmit még bizonyos magyar körök is feltételezhettek rólam. István fiamnak helyettesemmé választása - éspedig, ismétlem, az utódlás joga nélkül - egészen kivételes ügy volt. Magától adódott fiam külpolitikai beállítottságából és a közöttünk fennálló bensőséges, bizalmas viszonyból. Minthogy ez a két körülmény ugyanebben a mértékben más személyben nem volt található, nem is választottak senkit utódává.
