Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-22 / 145. szám
6 - TOLNATAJ 1990. szeptember 22. Deák Mór: Visszatérés A haláltól féltem, hát meg követtem, fölajánlottam neki magamat, csuklómmal istenemmé avattam, áldozőpap és emberáldozat. i szűkölve egymást űzte bennem, távolabb, egyre távolabb, szememet szúrta, föláztatta lehúnyt szemhéjam alatt, távolabb, egyre távolabb, amíg már semmi sem marad, s forogva sincsen visszatérés, nincsen, hiába, hogy vagyok, nő a szakállam, de halott szakálla nő, és tükörkép és árnyék nélküli nappalok morzsolnak éber éjszakákat, ha fekszem, ülnek, ha ülök, állnak, távolabb, egyre távolabb, köröm nő, tépi arcomat, szeretném végre kibeszélni, jaj, nem szabadna, nem szabad, keresem hozzá a derűt, hogy én is megpróbáltam élni, és énnekem se sikerült. írás közben (Arany János, ahogy a kortársak látták) Nagyon kevés kép maradt róla, s mindegyikről más arc néz ránk. Petőfi 1847-es szalontai rajzának vonásait a szeretet vezette s feltűnik rajta a jól megfigyelt magas homlok, a koponya nemes formája. Barabás 1848-as litográfiája, amit Petőfi készíttetett, éppúgy idealizált, mint a szalontai megrendelésre készült 1856-os portré, ezek nem sokat árulnak el róla. Beszédesebb az 1863-as családi fénykép, Juliska lánya esküvője előtt. Arany csizmában, bottal, térdére fektetett kalappal ül a kép szélén, kicsit ünnepélyesen, mint a többiek is, ahogy a kivételes alkalom megkívánja. Simo- nyi Antal 1867-es fényképén, ami a Ráth-féle kiadáshoz készült, a családi képhez képest feltűnően lefogyott, az arc beesett, a pofacsontok kiugranak, gyérülő haja zilált s valósággal meghökkentő a riadt tekintet, mely tehetetlenül keresi az ismeretlenben Juliska lánya szétfolyó árnyát. A legismertebb Arany-portré Ellinger Ede 1880-as felvétele, ami négy változatban készült s közülük a „botos és kalapost” választotta. Ez már a megtört aggastyán, jóllehet csak 65. évében jár, de valóban „menni készül”, útja van. Számomra mégis megrendítőbb a másik kép, melyen magas támlájú széken ül, kalapját, botját félretette, könyv sincs keze ügyében, mint amazon, rosszul látó szeme üresen mered a semmibe. Bajusza kusza, szakálla kinőtt, ősz haját is épp csak elsimította. Öltözéke azonban úriás, jómódú polgárra vall a mellényén átívelő vastag óralánc. Ha Petőfi rajzát is számítjuk, tiz kép készült róla, köztük van Izsó Miklós mellszobra is. Van még egy vitatott festmény, amit bizonyos Zahoray János készített 1866-ban, akinek állítólag modellt ült, de jellegtelen, gyenge kép, legföljebb mint kuriózum érdemel említést. Valójában nem is tudjuk, hogy milyen volt, s ami meglepő, akik látták vagy ismeretségben voltak vele, semmi lényegeset nem jegyeztek fel róla. Riedl Frigyes csak annyit mond, hogy többször megfigyelte a Szigeten, a diák Berzeviczy Albert az Akadémia nagygyűlésén látta s bár időnként élénken írja le ifjúkora hírességeit, azt is feljegyezte, hogy Eötvös József alacsony növésű ember volt, s feltűnt neki Deák bozontos szemöldöke, Aranyról nem tud mit mondani. Reviczky áhítatosan tiszteli, megleste a Szigeten, amint felesége és unokája mellett szivarozott, arra ügyelve, hogy ne fújja rájuk a füstöt. Jókai visszaemlékezésében Nagykőrösön látjuk, víg barátok között, a rác templomban, amit a város átengedett a váratlanul meggazdagodott Tomory Anasztáznak. Itt vigadott a jeles társaság: Gyulai Pál táncolt, Tompa boros jókedvében mindenkit megcsókolt, de Aranyról csak annyit tudunk meg, hogy csendes szemlélő volt, mert valakinek józannak kellett maradnia, aki hazakíséri az elázott társaságot. Nagykőrösön szakálla volt, erről írja Tompának 1852 végén, „éppen az imént vágtam le Dou Caesar de Bazan-féle spanyol szakállamat és csippentettem rövidebbre bajuszomat, megelőzendő a parancsot, mely mint hallom, már Kecskeméten várakozik expeditiora”. Ugyanebből az évből való önjellemzése, amit a kötelező iskolai adatszolgáltatásra adott: „Arany János, 34 éves, nős, ép egészséges: végezte a philosophiai, jogi és természettudományokat. Magyar és német nyelven beszél, ért latin, görög, fran- czia és angol nyelven. Tanít: Magyar irodalmat Hivatalát nyerte 1851. október 15-én a nagykőrösi közönség meghívásával. Viselt előbb városi jegyzői hivatalt Nagy-Szalontán. Fizetése 550 p.frt.” Öltözéke egyszerű volt, még Pesten is sokáig csizmában járt, zsinóros kabátot hordott, így látjuk a családi fényképen, de volt díszmagyarja is, fekete kucsmával, karddal, sarkantyús csizmával. Arra nem találtam adatot, hogy hányszor, milyen alkalommal öltötte magára, de - elég stílszerűtlenül - ebben temették el. Milyen volt hát Arany, milyennek látták kortársai? Gyulai azzal búcsúztatta, hogy a magyar jellem valóságos típusa volt, „minden erényeivel, gyöngeségei nélkül”. Szavait elmosták könnyei, százezer ember zokogott vele a koporsónál. De Gyulai nemcsak biztos ítéletü kritikus volt, de jó író is, aki irodalomtörténeti munkáiban olyan szoborba kívánkozó jellemeket rajzolt, hogy máig nem veszítettek hatásukból. Vörösmartyja ezért nem is sejteti a zaklatott romantikus költőt, inkább józan és tiszteletet parancsoló táblabíró, a reformkor megfontolt, müveit embere, Arany János pedig a magyar erények megtestesítője, az igazi polgár. Tetszetős kép, hatásos középiskolai tananyag, de nem a lényeget mutatja. Vörösmarty nemcsak a Szózat, a Fóti dal és a Szép Ilonka szerzője, bortól fűtött képzeletében szentek és szörnyetegek váltják egymást, a romantikus táj csendjét harci lárma veri fel, zúg a vész harangja s Isten bánatában „ősz lett és öreg”, midőn megpillantá zordon művét az embert. Arany balladáiban is őrültek kísértenek, elvegyülve a Hídavatás bukott hőseivel s csak az ifjúkor álmaiból néz vissza a diadalmas Toldi, ahogyan ő látta s amilyen talán szeretett volna lenni. A Gyulai-kép elmosódik, ez már egy másik Arany, de milyen is volt valójában? Sógora, a hűséges Ercsey Sándor, aki kiadta családi intimitásokban bővelkedő leveleit, azt írja, középnél magasabb termetű volt, „míg a sok testi és lelki szenvedések össze nem törték, tehát ifjúságában és férfikora elején”. Szép magyar arcú férfi volt, mondja Ercsey s dicséri Barabás két képét, mondván, aki ezekkel veti egybe öregkori fotográfiáit, nem ismer rá. Megrokkant, járása elnehezült, az is öregltette, hogy meghagyta szakállát, közben erősen megromlott látása és hallása is. Pedig alig volt túl a hatvanon, igaz, hogy negyvenéves korában is úgy érezte, semmire nem alkalmas vénember. CSÁNYI LÁSZLÓ Galgóczi Erzsébet: A KÜSZÖBÖN (Részlet) Éva lányai a történelemben Interjú Kaari Utrio finn írónővel 1952 karácsonyára, mint máskor, hazautaztam a szüléimhez. Jómódú parasztok voltunk mindig, abba a kategóriába tartoztunk, amit negyvenöt óta „középparasztnak” neveznek. A tejet, a húst, a tojást és a gyümölcsöt soha nem kellett nélkülöznünk. 1952 karácsonyán a három ünnepen olajban pirított krumlit ettünk reggelire, krűmplilevest és olajban pirított krumplit ettünk ebédre, és olajban pirított krumlit ettünk vacsorára. Nem volt semmink, mindent be kellett szolgáltatni. Elvitték a kenyerünket, a kukoricánkét, a disznónkat, be kellett szolgáltatnunk a tejet, a tojást Ezer forint adót fizettünk havonta és rengeteg büntetést minden miatt, amit a rafinált eszű közigazgatási emberek csak ki tudtak találni. Ha a kutyánk kinézett az utcaajtón - száz forint büntetés. Ha csordából egy tehén lepiszkította a járdánkat, s nem vettük észre, nem takarítottuk le idejében - kétszáz forint büntetés... Minek részletezzem? Nem lehetett tovább azt hazudni, hogy emelkedik az életszínvonal. Nem lehetett tovább hazudni, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem tudtam tovább hazudni magamnak. 1952 karácsonyától 1958 márciusáig alig írtam novellát, amit írtam, az nem volt jó, s ha esetleg akadt köztük jó is, azt nem közölték. Máig sem értem, hogyan nem döglöttem bele azokba az évekbe. Miféle makacsság, szívósság dolgozott bennem, miféle - nem is az eszemben, mert hiszen ott nem, hiszen milliószor elparen- táltam magamat de a testemben, az ösztöneimben lakozó hivatástudat? És ha még értettem volna, mi történik körülöttem, és mi történik bennem! De nem értettem semmit. Néhány részletet értettem, de nem láttam összefüggéseket. Ezért aztán ráfogtam írói és emberi válságomat a fiatalságomra. Fiatal, műveletlen, éretlen a prózára, a prózához élettapasztalat kell, úgyis ezt hallottam mindénkitől. Alig vártam, hogy harmincéves legyek. Elmondhatatlan, mennyire gyűlöltem a fiatalságomat - és biztos vagyok abban, hogy nem lesz olyan pillanatom az életben, amikor nosztalgiám támadna az 52-58 közötti évek akár egyetlen pillanatára. 1954-ben idegösszeroppanást kaptam, a főiskoláról elküldték idegorvoshoz. Négy hétig feküdtem kórházban, egyre betegebb lettem, erre otthagytam a „saját felelősségemre”. Rettenetes hónapok következtek. Bejártam a főiskolára, részt vettem az órákon, de csak mint egy automata, mert nem érdekelt semmi, nem volt közöm semmihez. Közben egyszer; körülbelül három hétig, koncentrálni sem tudtam, nem tudtam elolvasni egy újságcikknek a címét, mert mire a harmadik szóhoz értem, elfelejtettem, mi volt az első szó. Egyetlen cémaszál nem kötöttsenkihez és semmihez, saját magamhoz sem, nem volt közöm sem a múltamhoz, sem a jövőhöz, sem a jelenemhez. „... Mint ki az ég padlásszobáit lakja hónapokig, s a csöndtől megfekeiül egészen...." ’ Egy szombati napon az egyik osztálytársam felajánlotta, hogy másnap találkozikve- lem, ne legyek egész vasárnap egyedül. Este nyolc órára beszéltünk meg randevút egy körúti cukrászdában, mert ott laktam a környéken. A vasárnapom ráment arra, hogy összeszedtem magamat, megmosakodtam, felöltöztem. Éppen csak elkészültem este nyolcra. Elvánszorogtam a cukrászdába, az osztálytársam nem volt ott, és nem volt hely sem. Megálltam a cukrászda előtt egy hirdetőoszlopnál, azzal a szándékkal, hogy húsz percet várok a barátomra -mert régi megállapodásunk szerint húsz perc volt nálunk a „tűrési százalék". A barátom nem jött, elfelejtette. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Eltelt egy óra, kettő, három, bár akkor nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy egy hirdetőoszlop mellett állok, és semmi értelme annak, hogy itt állok, el kellene mennem haza vagy valahová, valakihez, de nem tudtam megtenni az első lépést A reménytelenség és a céltalanság kiszivattyúzott belőlem minden erőt Ekkora reménytelenségben az ember arra is képtelen, hogy a kisujját megmozdítsa. Álltam a hirdetőoszlop mellett Éjfél körül odalépett hozzám egy rendőr.- Órák óta figyelem magát - mondta. - Először azt hittem, hogy stríchelni akar. Mi baja van?- Semmi.-Mért áll itt?- Nem tudom.- Mért nem megy haza?- Minek?-Hol lakik?- Mi köze hozzá?- Adja ide az igazolványát Megnézte a lakcímemet, s visszaadta az igazolványt- Na jöjjön, hazakísérem.- Nem kell. Haza tudok menni egyedül is.- Na, jöjjön csak szépen - belém karolt, s szelíd erőszakkal vezetni kezdett - Nem szeretném, ha reggel a Dunából fognák ki.- Nem mindegy? - mondtam neki. - Otthon meg kinyitom a gázcsapot Ez az ötlet valósággal felvillanyozott Hiszen van kiút ebből a rettenetes állapotból! Hát persze! Kinyitom a gázcsapot A cselédszoba, amiben'laktam, úgyis a konyhából nyílt, nem is volt más bejárata, a konyhában pedig ott a gáz. Mire a rendőrrel a kapuba értünk, teljesen megszilárdult bennem az ön- gyilkosság gondolata. Éjfél után volt már, a háziak aludtak, nem szűrődött ki tőlük fény. Amint kinyitottam az ajtót, egy levelezőlapot pillantottam meg a padlón. Nekem szólt, anyukám irta. Néhány sor volt az egész: „Édes leányom, Bözsi, az éjjel olyan rosszat álmodtam rólad, nagyon aggódom érted, vigyázz magadra, írjál. Csókol Anyuka.” Mire a konyhán át beértem a szobámba, el is olvastam a lapot, leroskadtam az ágyra, és zokogni kezdtem. Ismétlem: vasárnap este volt A lapot expressz adta fel anyuka, ezért hozták ki még vasárnap este. Soha addig - azóta se - küldött expressz semmit; vagy sima levelet vagy táviratot küldött, én azt hittem, azt sem tudja, hogy expressz küldemény is van. Megnéztem a bélyegzőt: aznap reggel nyolc órakor adta fel, tehát azonnal, mihelyt kinyitott a posta. Ehhez tudni kell, hogy a mi házunktól körülbelül három kilométerre van a postahivatal. Vasárnap volt, tehát aftyuka nem mehetett végig a falun abban a ruhájában, amiben otthon a háztartást meg az állatokat látta el, ünneplősen fel kellett öltözni. Ennyi kényelmetlenséget vállalt, hogy még aznap megkapjam a levelét Miféle ösztön működik az anyákban, hogy százharminc kilométerről is megérzik, ha a gyerekük bajban van? Máig sem tudja, hogy az életemet mentette meg.- Magyarországon mindenki azt kérdezte, vajon feminista vagyok-e - mondta Kaari Utrio, a legnépszerűbb finn írók egyike, akinek most jelent meg magyarul, a Corvina Kiadónál egy történelmi-szociológiai igényű, 'ám felettébb szórakoztató könyve az európai nő történetéről. Hogy ő a legnépszerűbb szerző ma hazájában, azt egy finn rádiós vetélkedőből tudom, ahol kiderült, hogy könyvei több mint félmillió példányban keltek el. Kaari Utrio néhány napra, az Éva lányai című könyvének premierjére Magyarországra látogatott Találkozásunkkor én is megkérdeztem tőle, valóban feminista-e.- Igen, feminista vagyok. De Skandináviában a feminizmus nem harcias jellegű. Nem jelent többet mint humánus gondolkodást arról, hogy mindenki - férfi, nő, gyerek - egyenjogú. Az Éva lányai sikerkönyv. Az ötmillió lakosú Finnországban százhúszezer példányban adták ki. Megjelentették rövidített változatban, középiskolai tankönyvként Lefordították svédre és németre, s rövidesen elkészül az angol fordítása is. Az olvasók egyértelműen Kaafi Utrio mellett voksoltak, hiszen ahol megjelent a könyve, mind egy szálig megvásárolták.- Mégis, két oldalról is támadták. Miért?- Két szélsőséges oldalról. A szélsőséges marxisták azért, mert nem marxista szemléletű a könyv, a szélsőséges hívők pedig a Bibliával való szembenállása miatt (Meglehetősen furcsa módon, a magyar kiadásban is elmarasztalja a kiadói előszó, vitatva a mű történelemfilozófiai és kultúraelméleti alaposságát) Pedig Kaari Utrio mindent tud, ami az elmúlt kétezer év alatt a nőkkel történt A szakmája szerint is történész. Mint író, középkori történelemmel és történetfilozófiával foglalkozik. Nagy hatású művét, az Éva lányait tízéves kutatás és anyaggyűjtés után irta. S az ezt megelőző történelmi regényei is mind előtanulmányul szolgáltak. 1968 óta szinte minden évben irt egy középkorban játszódó történelmi regényt. Regényeinek hősei erős akaratú nők, akiknek fiktív személyét - a történelmi-regény szabályai szerint - valós történelmi figurák veszik körül.- Ilyen előzmények után két évig tartott az Éva lányai megírása, és három évig az illusztrációk összegyűjtése. Mert lehetőleg olyan rajzokat, képeket akartam összeszedni, amelyek még publikálatlanok, vagy ha ismertek, akkor új ikonográfiái összefüggésben kerüljenek a könyvbe. A szerkesztésben, képszerkesztésben nagy segítségemre volt a férjem, aki egy kiadó, s egyúttal egy, a világon egyedülálló számítógépes képarchívum vezetője. És nagyon jó szakács. _ ?- Nálunk ő készíti el az ebédet, vacsorát- Miközben ön...- Reggel elindítom a gyereket a 13 éves Lassie-t az iskolába. Utána tornázom és futok. Egy-két órai olvasás, anyaggyűjtés után leülök írni. A munkát csak a férjem által feltálalt ebéd szakítja meg. Délután újból dolgozom egészen este hatig. Ekkor együtt vacsorázik a család, s az estét együtt töltjük. Lassie-t kikérdezem a leckéiből. Hetente egy-két alkalommal Halsinkibe szólít a kötelesség, az írószövetség vezetőségi tagja vagyok. (Mi nem a fővárosban, hanem onnan 90 kilométerre lakunk.) Miközben az Éva lányait a rendező is főművének tarfia, újabb történelmi regényeket is papírra vetett Megírta a női szépség történetét s külön kötetet szentelt a finn nők és a finn gyerekek történetének. Antológiát állított össze Európa legszebb szerelmes verseiből. írt tévéjátékot s egy fiataloknak szánt sorozatot- És most?- Újra a finn középkorral foglalkozom.- A magyar történelemmel nem került kapcsolatba?- Korábban nem, de most hogy a 11. századi Európában „járok", éppen rátaláltam egy magyar hercegnőre, aki Szent Olaf svéd királynak volt az unokája, és testvére a francia, illetve a norvég királynéknak. íroka magyar neveltetésű skóciai Szent Margitról is.- Mostani, magyarországi tartózkodása adott valami új élményt?- Rengeteget. Buda, Esztergom, Székesfehérvár, középkorát látni véltem megelevenedve.- Tizenhét éve élek Kaarival - szól közbe a férj -, és már a mozdulataiból a járásából látom, hogy valami nagyon megragadta őt itt, Magyarországon... KÁDÁR MÁRTA
