Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-25 / 121. szám

1990. augusztus 25. TOLNATAJ - 7 A százéves író Hunyady Sándor Mohács emlékezete Tömöri Pálról hiteles arckép nem maradt. Szobra, Füredi R. alkotása egykori érseki székhelyén, Kalocsa egyik kis terén áll. Tíz éven át a magyar irodalom egyik legsikeresebb szerzője volt, akit a bul­vársajtó, a bulvárszínpad, a bulvármozi versenyeztetett: 1930-tól 1942-ig, halá­láig nem hagyta el a szerencse; egy esz­tendővel halála előtt még Amerikát is be­járta, ami keveseknek adatott meg, hi­szen akkor is az volt a világ, a siker tete­je. „Mikszáth óta a legizesebb hangú ma-. gyár novellista” - irta róla egyik kritikusa, íme, az egyik vélemény. A másik nem az egész íróra, csak az egyik dolgára vonat­kozik: „tehetséges iró tisztességes esz­közökkel készült munkája.” A „tehetsé­ges” jelzőt tehát ez a másik ember sem tagadta meg tőle. Hunyady melyik a kettő közül? Mi, az utókor, akiket nem érint már olyan erkölcsinek mondott kérdés, hogy Hunyady Sándor egy színésznő (Hu­nyady Margit) s Bródy Sándor „törvény­telen” fia volt, s nem méricskéljük, ki a nagyobb, az apa-e vagy a fiú, nekünk Hunyady Sándor író, akit olvasunk. Kortársai Sándorkázták, s azt a szójá­tékot sütötték rá, hogy Hunyadry Sandri. Olcsón. Elég egyetlen novelláját elolvas­nunk, a Bakaruhában címűt, hogy viszo- lyogjunk tőle. Hunyady Hunyady volt. Eb­ből a novellából kétszer csináltak filmet. Egyszer a háború előtt, egyszer a háború után. A háború előttit miért láttuk volna? A háború utániban a bakaruhába öltözött gálád úrfi egy nagyon jó mai színész volt. A film jól sikerült. A novella még jobb: a történetet az iró egyes szám első sze­mélyben meséli el; a gálád úrfi, aki meg­csalja a cselédlányt, maga az elbeszélő. Nem Hunyady, hanem a novellabeli én. S ettől olyan kegyetlen a történet. Olvassuk a novelláit: a Razzia az Arany Sasbant, a Vöröslámpás házat, és a töb­bit, már amikhez könyvben hozzájutha­tunk. Mert bár állítólag az egyik legjobb magyar újságíró volt, cikkeit, riportjait ed­dig könyv alakban még nem adták ki. Úgy írják: sokat tévedett, nem volt eléggé ke­mény. Én azért elolvasnám, mit Irt az alatt az öt esztendő alatt, a harmincas évek­ben, országgyűlési tudósításaiban. Ame­lyek - állítólag - életművének kényes pontjai. De ha pontosak és tárgyilago­sak? Egy száz éve született író van előttünk, akit még ezután kell fölfedeznünk. Akiről kortársai szinte csak tiszta jót írtak, utó­kora pedig ez idáig csak a „szociálisát”, a koldus többséggel való részvétét jegyez­te, s közben az igazi Hunyady Sándort - a kegyetlenül jó és kegyetlenül gyönge írót - igazából sohasem mérte föl. 464 évvel ezelőtt, Mohács mezején összeomlott a magyar állam. Ma, a Ger- gely-naptár szerint, keddi napot emle­getünk, de akkor még a Julián-naptár volt érvényben. A napnak azonban nincs sok jelentősége. A csatát, rengeteg tör­ténelmi forrás felhasználásával, így pró­báltam megörökíteni „Tömöri, büszke vezér” című, 1981-ben megjelent regé­nyemben. Az elővédek, száguldó lovasok már napok óta csatázgattak egymással, és ezek az összecsapások a törököknek nem sok sikert hoztak. Báli bégnek alig­hanem igaza lehetett, amikor a magyar nehézlovasságtól óvta uralkodóját, de minden jel arra vallott, hogy a váratlanul felbukkanó, majd eltűnő, a terepet kitű­nően ismerő könnyűlovasok kisebb-na- gyobb csapataitól is tartani kell. Szulejmán nem volt nyugodt, és nyu­galma akkor se növekedett, amikor au­gusztus 29-én, kora délután maga is megpillantotta a csatarendbe sorakozott magyar sereget. A török had még menet­ben volt, és így szó se lehetett arról, hogy mint eredetileg tervezték, számbeli fölé­nyüket kihasználva, átkaroló támadással körülkerítsék az ellenséget. Az ágyúk, ot­romba szörnyetegek, már lenn voltak a laposon, szemben Lajos derékhadával. A topcsik, a janicsárság védelme alatt, épp azzal foglalatoskodtak, hogy valamiféle védősáncot hányjanak, és megfelelő tá­volságokban kötelekkel, karókkal rögzít­sék, de ugyanakkor egymáshoz is fűzzék a lövegeket. Szulejmán jól tudta, hogy ágyúi várostromhoz nélkülözhetetlenek, de itt, a nyílt terepen, egyetlen sortűznél többre aligha mehet velük. A magyar had nagyon széles frontot foglaltéi. Aki elren­dezte őket, az minden bizonnyal ismerte a török harcmodort, és számolt a körül­kerítés veszélyével. Mással mégse lehe­tett próbálkozni. Messze a magyarok mögött megle­pően nagy szekértábor látszott, abban egész bizonyosan komoly őrség van. Szulejmán Báli hadtestét küldte ki balra, hogy széles kanyarodással rontson a tá­borra, hátha ez a hadmozdulat zavart kelt odalenn, és megbolygatja amazok had­rendjét. Báli hada eltávozott. Szulejmán a jobbszárnyra rendelte az anatóliaiakat, középütt maga maradt a zsoldosaival, részben az ágyúk által is fedezve, a bal- szárnyon pedig a ruméliaiak kezdték meg a leereszkedést a dombról. Fertályórába se telt, és kiderült, hogy a kelleténél sokkal gyorsabban haladtak. Ugyanez a kép a magyar oldalról néz­ve egészen másként festett. Báli induló hadtestének fegyverein árulkodóan ko­rán csillant meg a délutáni napfény, és Tömöri még idejében Ráskay Gáspárt és hadát tudta küldeni ellenük. Ezzel ugyan valamelyest meggyöngült a király sze­mélyes védelmére összpontosított főerő, de azért még maradtak éppen elegen, többek között ezer vértes lovas is. A ki­rálytáborában, hosszas tanakodás után, kettős hadrend mellett döntöttek. A má­sodik, a „helytálló” lett volna hivatott el­hárítani a biztosan elkövetkező vissza- csapást, vagy segíteni a támadást, ha a meginduló szárnyak és a közép némi eredményt ér el. A levegőben feszültség vibrált. Az urak komorak voltak, a király sápadt, csak az első vonalban lévő Czibak Imre megle­pően vidám. Úgy határoztak, hogy a két fővezér mindig a szükség megkívánta helyre lovagol, és az egyes seregtestek külön-külön parancsnokokat kapnak. Amikor Tömöri néhány testőrrel Czibak előtt ügetett el, a fiatal főúr vígan odakiál­tott neki:- Csak Noé bárkájában lehetett annyi­féle jószág, érsek uram, mint ahány irányból ez a had qsszesereglett! Tömöri nem válaszolt, pedig Czibak épp az elevenjére tapintott. Voltak itt az ország minden részéből jött, más és más tájszólásban beszélő magyarok. Horvá- tok a Délvidékről, Bakics szerbjei, Pi- laczky János, Maciejovszky János és Trepka András vezérlete alatt lengyelek, Schlick András zászlaja alatt csehek és morvák, pápai zsoldosok, Ciprusi Hannibálnak a Földközi­tenger tán valamennyi partjáról összeverődött hadinépe. Az utolsó előtti napon egy hallgatag, so­vány, kimondhatatlan ne­vű úr vezetésével váratla­nul ötven angol íjász is befutott. Senki nem tu­dott szót érteni velük, ve­zetőjük latinságából csak annyira telt, hogy amikor kézen fogva odavezették, megértette, hogy íjászai­val a tábor védelmére rendelték. Soha nem tud­ta meg senki, hogy Vili. Henrik angol királynak miért éppen őket és miért ekkora létszámban tá­madt kedve koronás test­vére segítségére küldeni. Még elképzelni is bajos volt, hogy ez a sokféle náció miként értel­mezi és fogadja meg a parancsokat. Tö­möri minden eshetőségre készen úgy döntött, hogy valamennyi idegen ajkú csapat mellé magyarokat is vezényel, akik megértik az emberi szót, és amazok majdcsak követik őket valamennyire. Épp a király közelében volt, amikor a ruméliaiak megkezdték a felfejlődést. Az érsek ekkor már régóta nem törődött a reggel óta szüntelen és összevissza el­hangzó javaslatokkal, jobb és rosszabb tanácsokkal.- Fölséges uram - fordult az uralkodó­hoz -, ha győzhetünk, akkor csak úgy győzhetünk, hogy nem engedjük a szul­tán teljes erejét ránk jönni! Részletekben talán visszaszoríthatjuk őket! II. Lajos fejére föltették ezüstveretű si­sakját.- Jézus nevében, rajta! - mondta a ki­rály. Drágfy János, aki az ország zászlaját tartotta, rászólt az apródjára, hogy oldoz- za le sarkantyúit. Ez volt a jele és jelképe annak, hogy az ország zászlajával csak győzni, vagy halni lehet, de megfutni nem. Tömöri ekkor Rovátka nyergében a jobbszárnyra száguldott, ahol a saját, legtöbb harcot próbált lovasai is álltak. Megindult a magyar támadás. A ruméliai beglerbégnek rövidesen ta­pasztalnia kellett Báli igazát. Előbb csak lépésben, majd ügetésben, végül vágtá­ban, pompásan tartott hadrendben öt­száz lovas dübörgött a hadtest felé. Az el­ső sor mögött még négy következő. A tö­rök hadrendben itt nem volt sok lovas, a földön álló ember pedig törpének érzi magát, ha zárt sorokban, előreszegezett fegyverrel, kengyel-kengyel mellett egy mindent elsöpörni látszó erő tör rá. Azt ilyenkor még nem láthatja, hogy a táma­dás túl gyors, mert a lovasokat idő előtt ugratja vágtába a tulajdon harci kedvük, a szárnyakon és mögöttük haladó gya­logság pedig alaposan lemarad mögöt­tük. A ruméliaiak első soraiból nem sokan maradtak életben. A ló természete szerint inkább átugorja az előtte fekvő emberi testet, mint hogy rálépne. De ezek harc­ban edzett paripák voltak, gázolták a se­besülten elhullottakat is. Tömöri mellett Báthori András lovagolt, és néhány percre mindkettejük előtt fel­villant a győzelem halvány reménye. Az érsek láncinget húzott csuhája fölé, és aki a közelében lévők közül ezt észrevet­te, meglepetéssel tapasztalhatta, hogy ádázul káromkodva vagdalózik. Első ál­dozata egy gyér szakállú aga volt, aztán egyszerre harcolt két handzsáros gyalo­gossal. Eközben a balszárny is támadás­ba lendült, majd a köznép, mellyel szem­ben eldördültek a szultán ágyúi. Azt, hogy a csatatér többi részén eb­ben a pillanatban mi történik, innen már nem lehetett látni. Ha az érsek valóban az, akinek posztjára állították, vagyis nagy sereg vezetéséhez szokott igazi hadvezér, akkor visszahúzódik innen, és a hadrend többi részének sorsával is tö­rődik. Bár később akadtak olyanok, akik úgy vélték, hogy ha akarja, se tudta volna megtenni. A támadás ugyanis elakadt. Bármilyen félelmetes is kétezer-ötszáz lovas roha­ma, a beglerbég kardja alá majdnem húszezren tartoztak, és a tusa egyre vé­resebb, több és több áldozatot követelő­vé vált. Tömöri ekkor Báthori Andrásra ordí­tott:- Nyomban vissza, uram, őfölségéhez! Addig induljon a második hadrend, amíg teheti! Már nem tehette. A lova nyakára hajló Báthori száguld- tában még látta, hogy a későn jött gya­logság már teljesen bizonyos a dolgá­ban, mert eszébe se jut az elöl verekedő lovasokat követni, hanem az elesett törö­kök fegyvereit szedegeti össze, az öve­ket, zsebeket, tüszőket ürítgeti, foszto­gatja. Eljutni a királyig, megindítani a nehe­zen mozduló hátul állókat, ez mind időt követelt, túlságosan sok időt. Amikor pe­dig egy végre támadásba lendülő sereg nem az ellenséggel, hanem az ellenség elől futó saját embereivel találja szem­közt magát, akkor már gyakorlott, össze­hangolt csapatok esetében is ritkán van megállás. Megkezdődött a futás. Tömöri Pál kalocsai és bácsi érsek, a független középkori magyar állam utolsó hadseregének kényszerű főparancs­noka nem futott meg. Valahol, harcban, a menekülők megállításával próbálkozva esett el. Hitelt érdemlő tanú nem maradt, aki bizton beszámolhatott volna sorsá­ról. Brodarics István, aki megmenekült a mohácsi csatából, egyetlen mondatot szentelt neki abban a levélben, amelyet az eltűnt II. Lajos király nagybátyjának, Zsigmond lengyel uralkodónak írt, és egy évvel a csata után Krakkóban könyvben is kiadott. Tömöri Pál érsek ezekkel a pa- rentáló sorokkal lépett ki a magyar törté­nelemből, amelyben olyan rövid ideig ját­szott erejét messze meghaladó szerepet: „A BARÁT ÁLLÍTÓLAG AZ ELSŐ SOR­BAN ESETT EL VITÉZÜL KÜZDVE; TÖR­ZSÉRŐL LEVÁGOTT FEJÉT DÁRDÁRA SZÚRVA MÁSNAP DIADALMASAN HOR­DOZTÁK KÖRÜL AZ ELLENSÉG TÁBO­RÁBAN; AZT MONDJÁK, HOGY KÉSŐBB A SZULTÁN SÁTRA ELÉ TŰZTÉK KI.” ORDAS IVÁN Fényképezte: BAKÓ JENŐ Győri László Hunyady Sándor: „Hányára van, fiam?!...” U. úr már felnőtt ember, előkelő rangja van az egyik minisztérium státusában. De ti­zenöt évvel ezelőtt még kisdiák volt, azt hiszem, Debrecenben járt iskolába. Akkor tör­tént, hogy kapott ajándékba egy tula-ezüstből készült zsebórát az édesapjától, aki re­formátus pap volt a városban, vagy talán csak a megyében. Lánca nem volt az órának, csak rojtja, szép piros selyemből. A fiú nagyon büszke volt tulajdonára, minden pillanatban megnézte, hogy mennyi az idő. így érkezett el a nyár, amikor is az óra által okozott boldogsághoz új gyönyörűség társult. A tiszteletes úr föl­hozta a fiát a pesti vásárra. Hadd lásson egy kis világot a gyerek, nem járt még túl Hajdú megye határain. Kimentek a kiállításra, azt hiszem, ott volt akkor is, ahol mostan van. Sodródtak a tö­megben, néha megálltak, nézelődtek. Az apa élénken magyarázgatott gyermekének. Pedig ő sem volt pesti ember, sőt nagyon is lerítt bajszos, kedves arcáról, egész maga­tartásáról az ártatlan, barátságos és becsületes vidék. Séta közben véletlenül ráesett a fia tula-órájának piros bojtjára a tiszteletes úr pillantá­sa. Gondolt egy merészet, és amíg a gyerek a pavilonok kirakatait bámulta, óvatosan ki­húzta piros bojtjánál fogva a lajbizsebből az órát, és elsüllyesztette a saját zsebében. Várt néhány percig, aztán ravaszul megkérdezte:- Hány óra van, Sanyi?! A kisdiák udvariasan a mellényéhez nyúlt, de persze nem volt sehol, sem bojt, sem óra. Ijedten végigkaparászta az összes zsebeit, megtapogatta magát, még a földet is megnézte körös-körül. Semmi eredmény. Torkát szorongatta á sírás, mert szörnyű fáj­dalom az Ilyesmi. Majd kétségbeesett hangon jelentette ki:- Ellopták, apa, az órámat! A tiszteletes úr hümmögött, rosszallóan csóválta a fejét. És szép, cifra, bölcsességtől súlyos prédikációt tartott a gyereknek. Elmagyarázta, hogy mindenkinek úgy kell vigyáz­ni a tárgyaira, mint a jó pásztornak a báránykáira. Különösképpen az olyan nagyváros­ban kell vigyázni, mint Budapest, mert a világ hivalkodó nagyvárosai mind teli vannak bűnnel. Veszélyes az efféle csődületben olyan csábító dolgokat lógatni figyelmetlenül, mint a piros bojt. A gyerek egyre bánatosabban hallgatta az apja zengzetes korholását, végül két nagy, sós könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Ekkor a tiszteletes úr úgy vélte, hogy elég lesz a leckéből, vigasztaló barackot nyomott a fia fejebúbjára, és barátságos zenére fordítva hangját, így szólott:- Ne sírj, Sanyi! Én vettem el az órádat! Csak meg akartalak tanítani rá, hogy az ember­nek vigyázni kell! Nagyon vigyázni! Azzal belenyúlt a zsebébe, hogy visszaadja az órát, de annak már hűlt helye volt. Egész komolyan ellopta rögtön egy jószemű tolvaj, aki láthatta a jelenetet, talán még hallgatott is néhány mondatot abból a nevelésügyi előadásból, amelyet a tiszteletes úr tartott okulás végett a gyermekének. László-Kovács Gyula: pusztába kiáltott szó lángol az ég alja' vihar lesz világot fölfordító szélvihar! a nap ráült a fák tetejére beszinezte a látóhatárt és végigömlött a földeken tűzgolyó-rohanásban ­vihar lesz! ékes mandulafa-ágat földre nyomorító vihar s Jézust sirató gerlét túlüvöltő vihar lángol az ég alja vihar lesz hátunkról ingünket leszaggató morc vihar pusztában állunk s hangunk pusztába kiáltott szó! csak a szél felel rá s a távolban kötélre akasztott lepedők vitorlacsattogása arcunk bronzvörös éjféli harangszó esteledik ­csillagok keresztjére feszül az ég s holdbágyadtfény mutatja a hazáig vezető utat látod? lángol az ég alja vihar les? világot lecsendesítő vihar s hangunk Istenhez kiáltott szó -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom