Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-18 / 116. szám

1990. augusztus 18. TOLNATÁJ - 7 Balipap Ferenc: Visszaútjaim Tamásiba (A legérzékenyebb lelkű tamási ember, a föstő Lippai Tamás emlékére) Amikor elmentem innen, scsak jó két év múlva jártam erre újra, megdöbbentett, hogy itt minden milyen kicsi. Vagy legalábbisannak látszó. Hara­gudtam magamra ezért az érzésért, de nem te­hettem róla, s Így nem tehettem ellene sem sem­mit. Letagadni, elhazudni viszont nem tartottam volna becsületesnek. Sokáig viaskodtam hát, hogy vajon miért látom így, de nem könnyen ta­láltam meg az okát. Ma persze már tudom, hogy ha az ember - főleg, ha még eszmélkedö korá­ban is - leél egy nagyobb faluban néhány évet, aztán meg történetesen a kálvinista Róma tő­szomszédságába, egy jókora kiterjedésű alföldi hajdúvárosba kerül - ahol még egy hatalmas vendégsereg is egész évben ott nyüzsög -, hát persze, hogy az újdonságok felé tágul s bővül, míg a maga mögött hagyott irányba látszik kes- kenyedni a világ. Innen, a kedves Geyer néni-féle Bocskai közbéli, lavóros-legényes albérletből, a fürdőváros 4-es főútra néző erkélyű, kényelmes összkomfortjába áttelepülni (ott a síkságon mindjárt háromemeletnyi „fölségbe" kerülni), s szinte menet közben házassággal is tetézve-le- zárva a kóbor Jegénykodás" éveit; igen, ez ott és akkoriban az otthonteremtés, az előrejutás, hogy ne mondjam, a révbe érés, az egyenesbe kerülés emelkedett élményével is hatott. Szoboszlói ab­lakomon kinézve jármüveken vonulni látszott ar­rafelé a világ egyik fele, mig a másik rész egész nap - májustól augusztusig sokszor még a lan­gyos éjszakákon is -, a némely falusi utca szé­lességével felérő járdákon sétált, duruzsolt s töl­tötte kedvét egyfolytában. Tárgyilag nem volt te­hát túlságosan megalapozatlan az az illetlenül föltoluló érzés, ami először visszalátogatván, ha jól emlékszem a posta és a könyvesbolt előtt megállva hirtelen belémcsapott: milyen kicsike lett itt minden...! Ha viszonyít az ember, ha össze­mér, hát juthat ilyen eredményre valóságos ará­nyok okából is. No, de ahol évekig él valaki, ott többé soha nem közlekedhet a ráció hűvös rőtjé­vel, ha olykor-olykor visszalátogat... Mondom, sokáig bosszankodtam magamon, de csak amikor másodszor jártam erre (lehetett ez újabb egy-másfél év után), akkortájt kezdtem érteni, hogy ez azért itt mégis egy embermeleg- ségű, kedves, kellemes, sőt az eleinte vonzóbb­nak tűnő városi és nagyvárosi elrendezettségnél nekem kedvesebb és kellemesebb lágyságú vi­dék. Amikor már nem a régebbi itt élésem évei alatt szerzett jó és rossz élmények, kapcsolatok elszakított szálait kerestem (vagy akadtak be­lém), hanem újból a felfedezés, a megismerés ta­pintatlansága és mámora, mondhatnám, hogy megint a kívülről jött ember érdeklődése és kí­váncsisága úrhodott el rajtam. És amikorra per­sze már elvágyódás ébredt bennem az alföldi síkságból, olyan szoritású, hogy nem egyszer Solt után, a földvári hídhoz közeledvén a szem- besejlő dombok látványától bizony megpáráso- dott a tekintetem... Ekkoriban a szülői ház felé, Gyulajra vivő hazaúton, Simontornyától már kü­lönösen emberarcú lett a táj; s persze hogy Pin­cehely körül a fűszálak isfényesebben mutogat­ták a zöldjüket. A Tamásit ölelő dombok s völ­gyek pedig már szinte a szívem ritmusára léle­geztek. Autónk amikor Pincehely felől suhanva a szélső házak előtti vasúti síneken átzökkent, hát úgy éreztem, átléptem máris a valójában még jó néhány kilométerrel odébb lévő otthoni ház kü­szöbét. A város csörömpölő zsivajával, lélektelensé- gével, a kényelem a maga mechanikuscélszerű­ségével, az emeleti hatvankét négyzetméterbe zártság, a szőnyegpadló, a központi fűtés, a ve­zetékes gáz, a konvektorok és a radiátorok ahogy rideggé és puszta dologgá, szinte főifaló hideg tárgyakká kezdtek válni a számomra, és persze a családom számára is; úgy lett hívogató és visszacsábító a falu, az erdők, az utcán meg­szólító és megszólítható emberek, a dombos- lankás dunántúli környezet - s így egyre inkább Tamási is. Felfedeztem magamban azt az érzést, amit a nyugati zöldek s más alternativok jelszava is kifejez: .szép az, ami kicsi”. Visszaszerettem hát ebbe a magamnak rég Gyulajhoz hódított nagyközségbe, miközben ő már kacéran váro­sodon, pipiskedve kezdte .fölfelé" illegetni ma­gát, ami egy cseppet sem volt, és a későbbiek­ben sem lett a kedvemre való. Városnak ugyanis nem igazán jó Tamási. Mint a magyar városok többsége, talán nem is lesz sohase az. Kérdés lehetne persze, hogy egyálta­lán milyen és melyik a jó város, de ezt kimerítően taglalni most messzire vezetne. (S ezúttal nem is tudományos igényű dolgozat íródik itt.) Egy-két általam mintának tartott példát azért megemlíte­nék. Valójában kiszeretnem a városból általában nemcsak saját bennük szerzett lehangoló élmé­nyeim sarkalltak; s nem is csupán a jámborabb múlt, amit korábban falvakban, szinte természeti környezetben élhettem át; hanem időközben a megismert és vonzónak talált valódi városok is a mi nagyfalvaink várossá törtetésének-hajszolá- sának méltánytalan voltára, s így nem-szereté- sére inspiráltak. Hiszen láttam - s némileg tanul­mányozhattam is - közben Itália építészetének és urbanizációjának olyan remekeit, mint a gót és reneszánsz meseváros, Kelet kapuja, „Adria királynője" Velencét; a pisai Dóm lenyűgöző épületcsoportját; a reneszánsz Athénjának tar­tott Firenzét, ahol a város szelleme leghűsége­sebben a művészetekben tárgyiasult; az etruszk időket őrző, a tornyok városának is hivott, egy dombtetőt körbeöleló várból lett ékszernyi vá­roskát, San Giminanót, amelyet egyetlen délután egy életre megszerettem. Városként mértéknek fogadtam el első látásra a szikáran is lágy gótikus csodát, Sienát; akárcsak a szinte legegysége­sebben fönnmaradt középkori várost, Assisit; s azóta is újra meg újra látni vágyom a természettel lágyan harmonizáló, ódon és ligetes Padovát. Városként, vagy inkább pontosabb, ha úgy mondjuk: ember, természet, munka és teremtett környezet jó összehangoltságáról példaként mutatkozott meg előttem a háborúban pedig sú­lyosan megbombázott Rouen és a La Manche menti normandiai partvidék Eutől, Le Tréporttól, Etretaton, Deauville-on át a Le Mont Saint Michel hegyszigetremekéig. Örök vonzást sugárzott be­lém a rejtélyes, millió arcú Párizs. S persze elkáp­ráztatott, ámulatra késztetett számtalan régi vagy éppen új osztrák, német, cseh és lengyel város, falu vagy városka is Salzburgtól Nümbergen át Drezdáig, a fenséges Königsteinig; a Mazúri Ta­vak nyirfaligetes falvaitól, Olsztyntól, a varsói óvároson át a megrendítő balti Gdanskig; a káp­rázatos és mindig visszahívó föterű kicsi cseh Teló-töl a prágai öregvárosig. A város tehát nemcsak a falu javára kezdett taszítani, hanem a megismert igazi - mert em­berarcú, polgári szellemű, a történelmére épí­tő, a természettel harmonizáló - városokhoz mért disszonanciák miatt is. Ha nálunk ilyen egy város, amilyen - és tán tucatnyi kivételével majdnem mind egysíkú, egyszínű egyenváros, minél nagyobb s ifjabb, annál inkább - akkor én a faluba vágyódom vissza; - jutottam a fel­ismerésre, s fordultam szülőhelyem irányába, Dombóvár felé, ahol aztán úgy tűnik, mélyen gyökeret is eresztettünk megnövekedett (és elnőiesedett) családommal az elmúlt jó egy évtized során. Itt élünk tehát Tamásihoz közel - a vonzás idáig húzott -, egy várossá ütött, de azért csupa-fás-bokros-ligetes utcájú telepü­lésen, kertes családi házunk magunk terem­tette nyugalmában, s lényegében gyermek- és ifjúkorom földjén. Kóborlásaimmal én idáig ér­tem. Vállaltan, és a csábítások, megkisértések elől mindig kitérve. S eszembe jut, így emlékezve most, hogy kedves barátom, Lippai Tomi, aki már Szo- boszlón is gyakori vendégünk volt, sokszor hosszabb időre is, és aki nálam jóval távolabbi országokba is eljutva járta be a fél világot, To­kiótól, Caprin át Londonig, mégis mindig őszintén visszavágyott és megingások nélkül visszatért ide a szelíd dombokra fölfutó és völ­gyekbe bújó utcákba, Tamásiba. Hűsége, ra­gaszkodása természetes (természete szerinti) volt, szinte észrevétlen. Leplezte ő maga is, szemérmesen, szerényen rejtegette, mint ta­lán egész életét, mint művészi álmait, mint em­beri küzdelmeit és vergődéseit. Rejtegette a kötődéseit, a vonzalmait, mint szeretet iránti óriási éhségét, s mint a világ megismerésé­nek örök és olthatatlan vágyát. Még ha leg­többször viszonzatlan is maradt... Tamásit az én szememben mindig növelte, erkölcsileg emelkedettebbé és jelentősebbé tette az, hogy hozzá az alföldi nagyvárosból, Szegedről ideszármazott, majd a világot bejárt Lippai Tamás, amíg tehette, úgy ragaszkodott. Fények - formák (Bakó Jenő felvétele)- nem voltak fazekasok, ám az itt élők igényeit szolgálták ki a szekszárdi, mórágyi, bajai mesterek. így alakult ki az a sajátos ízlésvilág, ami hazánk határain túl is népszerű, ismert lett. Leg­jellemzőbbek az itt készült edények formái, a vörös-barnás, fe­kete alapon való színes díszei. Teszler Ella műhelyéből tálak, szilkék, bokályok, aratókorsók, kanták, különböző ivó- és étke­zőkészletek, kaspók mellett nő azok száma is, akik tanítvány­ként köszönnek vissza. A Teszler Ella művészetét bemutató tamási kiállítás bizonysá­ga annak a törekvésnek, melyben elért célként szerepel immár a népi iparművész cím. A Tamási Galériában - emlékeztetve Fertőszögi Béláné megnyitó gondolataira - nem egy elmúlt pa­raszti világba nyerünk bepillantást, hanem egy évszázadok óta csiszolódó rend és harmónia világába, amelyben a különböző anyagok, formák, színek, szokások funkcióikkal elválaszthatat­lan kapcsolatban vannak egymással és az emberrel, szigorú közvetlenséggel a történelemmel és íratlan követelményekkel- a művészettel. A fazekasmesterségben, a művészi kerámiák születésében meghatározó tényező a kereskedelem, a piac. Ha valaki tanult szakmájából - a korongozás, díszítés, égetés - tudásából akar megélni, akkor olyan termékeket kell készítenie, ami azonnal eladható. Ez nem minden esetben azonos az ihletett, a művészi önkifejezést jelentő alkotások sorával. Ez a puszta tény számta­lan visszaélésre ad lehetőséget. így születnek gazdag kereske­dő rétegek, ízléstelen igényeket kiszolgáló módos csoportok és szerényebb, szegényebb körülmények között élő, tiszta forrás­ból, mély gyökerekből naponta táplálkozó, halk szavúbb meste­rek. A mórágyi műhely ez utóbbiak közé tartozik, de nem jelenti azt, hogy az innen kikerülő árukkal ne találkoznánk Budapest, Baja, Mohács vagy éppen Tamási népművészeti tárgyakat is értékesítő üzleteiben. Várat magára a pillanat, amikor Teszler Ella csak azért ül ko­rongjába, hogy játsszon az agyaggal, úgy belefeledkezve a vi­lág bajába, amiként az alkotó, teremtő fantázia követel szabad szárnyalást, mert a fazekasműhely hétközi gondjait terhelik a háromgyerekes édesanya, a háziasszony mindennapi felada­tai. Rendet és harmóniát teremt a mórágyi csöndben, ahonnét távolabbi tájakra is mozdul üzenetével a sárközi kerámiák népi iparművésze: mestermód ismerni, kezelni az anyagot, fes­téket, mázakat, ezzel hasznos edényeket készíteni, ápolva a szakma hagyományait, formálni az ízlést, mely kizárólag népi, nemzeti. Ezzel a szándékkal vállalta a Tamási Galéria felkérését, ahol alkotásai szeptember 9-ig tekinthetők meg. DECSI KISS JÁNOS Mázas edény - szőttes abrosz. A textil Horváth Ágnes munká­ja, a fényképet Gottvald Károly készítette Tamási Galéria Mórágyi csöndben Teszler Ella* kerámiái között Vannak, akik semmi jelentőséget nem tulajdonítanak egy- egy művészi bemutató, kiállítás megnyitóján elhangzó ünnepi köszöntőnek. Mások fontos szerepet szánnak az ismeretter­jesztésnek tekinthető néhány percnek. Fertőszögi Béláné, a Tolna Megyei Tanács művészeti főmunkatársa rendszeres tár­latlátogatása mellett, aktív közreműködő és az említett alkalma­kon vállalja, hogy a megjelent művészről, a látható alkotásokról úgy mondjon véleményt, hogy a néző, a befogadó közelebb kerüljön a műhöz és alkotójához. Ez értékteremtő, -mérő, a hagyományőrzéssel társuló szándékának lehettek tanúi a Ta­mási Galéria legutóbbi kiállításának megnyitóján az érdeklő­dők, ahol Teszler Ella mórágyi fazekas alkotásai mellett Horváth Ágnes sárközi szőttesei láthatók. Teszler Ella Nagyszokolyban született, de olyan szekszárdi­nak vallja magát, aki Mórágyon él és menekül a város zajától, csak egy-egy piaci órára vállalja az emberek forgatagát, han­goskodását, aztán nyomban keresi a fazekaskorong adta bé­két, csendet mórágyi otthonában. Felnőttként ez érthető is, de nehezen képzelhető egy pálya- választás előtt álló tizenéves fiatalról, így Teszler Elláról is, aki a közgazdasági technikumban - annak idején - rajzolt, festett, amikor tehette. Lázár Pál festőművészrajztanár irányította eb­béli tevékenységét és hamarosan kiderült, hogy könyvelő nem lesz e lányból. Kirakatrendező, divattervező és hasonló szak­mák között, célként merült fel, hogy Szekszárdon a csatári kerá­miaüzemben megtanulja a fazekasmesterséget. Elindult ezen az agyagrögös pályán és bár a sors megpróbál­tatásai miatt egy ízben nyolc esztendőre megszakította ennek gyakorlását, visszatért és neves művelőjévé lett. A visszatérés nem véletlen, hiszen mesterétől - Tamás József szekszárdi fa­zekastól - olyan indítást kapott, ami egy életre szóló jegyessé­get, hűséget feltételez. Nem csupán tisztelettel beszél tanítójá­ról, de annak a hagyatéknak - Tamás József műhelyének -, ami a sárközi kerámiák bölcsőjeként él az emlékezők között, hű ápolója, őrizője is szeretne lenni. Sárközben - a földrajzi és néprajzi értelemben vett területen lostalálkozó és minősítő hangverseny volt. Bronzkoszorú fokozatot értünk el. Azután eltelt két év, s 1970-ben a napló 14 pedagógus nevét sorolja fel, akik be­járási nehézségek (főleg anyagi okok) miatt kimaradtak, továbbá 8 helybeli pe­dagógusét is, akik nem vállalták tovább a kórusmunkát. A létszám 26 főre csök­kent. A megoldás a kórus kapuinak meg­nyitásában kínálkozott, s az eltávozott pedagógusok helyére jöttek is szép számmal új kórustagok. A Népújságban megjelent újságcikk „A kórusmozgalom agóniája Tamásiban” címmel kijelentette, „a tamási kórus megszűnt létezni”. Elol­vastuk és csak csodálkoztunk. 1973-ra 26 új kórustag jelentkezett, a létszám 33 volt, már neve is volt a kórusnak Pro Cul- tura Humana - az emberi kultúráért. Az évente ismétlődő rendezvényeket - mint a Liszt Ferenc megyei dalostalálko­zó, a munkásmozgalmi dalok fesztiválja, a helyi november 7-ei és április 4-ei ün­nepségek - most átugorjuk, ezeken a kó­rus mindig közreműködött. Színesebbé tette a kóruséletet a szé­kesfehérvári Alba Regia kórussal kötött barátság, s a közös hangversenyek, majd a további működéshez az anyagi feltételeket a szövetkezetek patronálása biztosította. A tamási Kop-Ka Áfész, a Ta-Lux, a Mé­szöv, a Kiszöv és a tamási EKI közös fenn­tartású szövetkezeti kórusaként megkapta az énekkar első színpadi ruháját s fedeze­tet a kottabeszerzéshez, az utazásokra, szereplési lehetőségeket az ország min­den táján rendezett szövetkezeti dalosta­lálkozókon: Celldőmölkön, Szolnokon, Ka­posváron, Mezőtúron, Kapuváron, Székes- fehérváron s máshol, - nehéz lenne mind felsorolni. Szerepelt a kórus kiállítás­megnyitókon, szövetkezeti közgyűlése­ken és fogadott a GEMO által utaztatott német kórusokat Tamásiban közös hangversenyen, baráti vacsorán. Részt vett háromévenként az országos minősí­téseken, ahol a bronz után ezüst, majd a két utolsó alkalommal arany fokozatot ért el. Kétszer volt rádiófelvételünk és közre­működtünk filmfelvételen. 1985. augusz­tus 1?-én a kórus „Szocialista Kultú­ráért” kitüntetést kapott. Aztán 15 év hazai szereplés után megjött az első külföldi utazás lehetősége. így is kezdődik a II. számú napló: „Elindultam szép hazámból”. A meghívás a 1300 km-re levő NSZK- beli Götersloh város Pankracius kórusától érkezett az „Europa singt” nemzetközi kó­rusfesztiválra. Két napon át vitt a busz ben­nünket de nem értünk rá elfáradni, három nap, három koncert 9 országbeli kórusok mezőnyében - ez volt aztán a megmérette­tés! És sikerült! Már az első napon az olasz kórus és mi arattuk a legnagyobb sikert. Rengeteg barátot szereztünk, köztük egy ma is tartó kapcsolat alakult ki az olasz Co­ro Alpino Veneziano és kórusunk között Megindult a hazai szereplések mellett a külföldi utak sorozata. 1982-ben Güters­loh, Rietberg, Kaunitz (NSZK) 1984-ben Velence, Vigonza, Dolo (Olaszország), 1986-ban Waiblingen, és ismét Götersloh, Reitberg, Borgholzhausen, aztán 1988- ban ismét Velence, majd 1990-ben Auszt- ria-Furth-Götweig, és valamennyi kórus vi- szontvendéglátása itthon. A repertoár bő­vült, s át is alakult. Idővel a megkötöttségek engedtek, már nem kellett, hogy túlsúlyban legyenek a forradalmi és mozgalmi dalok, énekelhettünk több madrigált, spirituálé­feldolgozásokat, a magyar népdalfeldolgo­zásoknak mindig sikerük volt, de hiányzott a repertoárból a zenetörténetnek és kórus- irodalomnak egy csodálatosan gazdag és értékes része: Palesztrina, Lassus, Monte­verdi, Victoria motettái, egyházi művei, egyáltalán az egyházi zene. 1988-ban mű­sorra tűztük Victoria: O Vos omnes c. mo­tettáját, mely szinte megbabonázta a kó­rust, majd más hasonló műveket is, mert bár 1986-ban Göterslohban még a velünk utazó párt- és szövetkezeti vezető nem en­gedte, hogy a többi kórus mellett mi is éne­keljünk a vendéglátó kórus jubileumi szer­tartásán a templomban, 1988-ban már ka­rácsonyi hangversenyre készültünk. De­cember 23-án zsúfolásig megtelt a tamási katolikus templom, sokan kivülrekedtek, s a koncert hangulata, a „na végre”!, sokak­nak örömkönnyet csalt a szemébe. 1989-ben ismét volt karácsonyi hang­verseny, és ez évben a pünkösdi nagymi­sét az osztják kórussal közösen végigéne­keltük. S hogyan tovább? A Kiszöv levélben tájékoztatott, hogy ne számítsunk további támogatásra, töb­bi fenntartónk is gazdasági nehézségek­kel küszködik. Mint ma minden, a kórus további működése is problémákba fog ütközni. Hiszek abban, hogy aki megsze­rette a kórusmunkát, a közösséget, ezt a fajta nemes kikapcsolódást, annak ez­után is szüksége lesz rá, és a kórus to­vább létezik, él és dolgozik. Keresnünk kell és meg is kell találnunk öntevéke­nyen a szereplési lehetőségeket, „csalá­dias jellegű” hangversenyeket maximum 3 kórus részvételével, hangszeres pro­dukcióval, verssel frissítve, ahol minden­ki jól érzi magát. Országos szinten is át­alakulóban van a kórusszemlélpt, még nem tudjuk, lesz-e minősítés, kórustalál­kozók. Türelmesen ki kell várnunk, mig a dolgok rendeződnek. A várakozást pedig ki kell, hogy töltse továbbra is a próbákra járás, új művek tanulása. Az idei karácsonyi hangversenyre már konkrét elképzelésünk van közösen az if­júsági fúvószenekarral. Hogy mi? - az hadd legyen - mint ahogy a karácsonyi ajándékhoz illik - meglepetés. BÉKEFI STEFÁNIA karnagy

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom