Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-16 / 114. szám

1990. augusztus 16. KÉPÚJSÁG 3 Fúrnak az Alföldön, fúrnak a Dunántúlon Az öreg is üreget talált Kiforró Kft. (Folytatás az 1. oldalról.) A pálca tulajdonképpen egy meg­hajlított közepes vastagságú drót, középen hurokkal, két oldalt kiegye­nesítve, - ott fogja meg két kézzel az öregember, és indul vizet keresni. Ha nincs víz, a hurok meg sem moccan. Ha viszont vízre lelt, a hurok egyenle­tes tempóban forogni kezd. Ekkor az öreg megáll, koncentrál, és megkéri a tulajdonost, hogy számolja, hányat fordul a hurok, - az üreg, amely vizet rejt, annyiszor egy méter mélyen sejthető, ahányat a hurok a tengelye körül megpördült. Ekkor lehet a kutat fúrni. Ezt a mérhetetlenül nehéz és ke­mény munkát egykori bányászok, fúrómesterek végzik. Szabó János munkahelye ez év január 31-én szűnt meg a pécsi uránbánya Kutató és Mélyfúró Üzemében. Kutatásra ugyanis pénzt nem szánnak mosta­nában. A kft-t az egykori főmérnök­helyettes szervezte, a tagok kisebb­A fúrómester: Szabó János nagyobb összeggel léptek be. A kft. még „forrásban” van, hisz nemrég kezdték a munkájukat. De azért már fúrtak az Alföldön, fúrtak a Dunántú­lon, s Tunéziában is vállalnak mun­kát. A behemót nagy fúróberende­zéssel oda állnak, ahova a ház, a szőlő, a kerttulajdonos szeretné a kutat felállítani. Miután elegyengették a talajt, a hidraulikus „ruszki masina” iszonyatos zajjal, dübörgéssel fúrni kezd. Az iszapszökésből állapítjuk meg, hogy van-e vagy nincs víz a föld alatt. A legmélyebbre éppen Tolna megyében fúrtak: Sárpilis és Őcsény között 75 méter mélységben leltek vizet. A vízadóréteg itt Baranya-völgy- ben már öt méter után megtalálható, de ez még csak talajvíz. Mélyebben, 8-12 méteren öntözésre alkalmas a víz, s 2-3 hónap múlva, ha a Köjál is úgy találja, inni is lehet a kútból. A fúrómesterek élete: vándorélet. Csak ha a lakóhelyükhöz közelebb dolgoznak, akkor mennek haza es­ténként. Egyébként egy, másfél nap alatt kifúrnak egy kutat. A pálcás em­berrel - legnagyobb sajnálatunkra - nem sikerült találkoznunk, de Szabó János, a fúrómester szerint hozzáve­tőleg 80 százalékban megbízható, s találnak vizet az általa megjelölt he­lyen. Az ötletet, a módszert egyéb­ként az amerikaiaktól vette át az öreg. A vietnami háborúban keresték ilyen módon az üregeket az amerikai katonák, ezekben az üregekben többnyire emberek rejtőztek. Tehát az öreg nem vizet, nem vízeret, ha­nem üreget talál a pálcájával, s mint­hogy itt a víz többnyire összegyűlik, itt érdemes fúrni, és lesz ivó-, öntöző­vizük a ház-és telektulajdonosok­nak.- dvm - Fotó: Kispál Nyugodjanak békében... Megdöbbenéssel olvastam a Népúj­ságban Domokos Eszter „Öt köbméter szerzetes a máglyán” c. megrázó írását. Megdöbbenésem haragba, majd kese­rűségbe csapott át, mert az embertelen, nemtörődöm gondolkodás, a haszonle­sés ily mértékű ténye elkeserített. Régész vagyok és így munkám, hivatá­som a történelem kutatása. A régmúlt idők emberének élete és halála kapcsán megállapítható „tudás" megkeresése. Magam is a meghalt emberek sírjainak feltárását végzem, vallatom a sírok vilá­gát Több ezer halott ember sírjának fel­bontása után is embert látok magam előtt és nem csontvázakat. Hiszen ők valakik­nek az ősei voltak, élő, érző emberek. Mi is történt Simontornyán? A volt szerzetesi templom alatti kriptát „újból” felnyitották és az ott talált, mintegy 100 ember földi maradványait „feldúl­ták”. Sajnos, nem találok jobb szót a fel­dúlni igénél a tények leírásához, mert va­lójában nincs is. Igaz ugyan, hogy a ko­porsókat már korábban is „felforgatták” - mint AZT közli az egyik egyházfi - de ez nem menti a mostani cselekedetet. Több évtizede végzem munkám és saj­nos vannak emlékeim az ilyen „minősíte­ni nehéz” esetek soráról. Ercsiben, 1958-ban báró Eötvös József koponyá­jával játszottak a gyerekek, mert a felnőt­tek között volt olyan elvetemült, aki a nemzet egyik legnagyobb fiának sírját ki­rabolta. Vagy az alig néhány éve gróf Batthyány Lajos, első felelős magyar kormányunk elnökének a sírját feldúló, meggyalázó cselekedet. De sorolhatnók a kúriák parkjaiban megépített kis kápol­nák és kripták kirablásának történeteit, melyek mind megannyi mementói kelle­ne, hogy legyenek a magunk szégyené­nek. Míg ezek a „sirrablások” a gonosz kincskeresés jegyében történtek, addig e simontornyai „bűn” csupán „nemes vállalkozásának tüntethető fel. Altemplo­mot akarnak építeni! Kérdés csupán annyi, hogy kell-e épí­teni ott, ahol már van? Ám ha van, akkor lehet-e balga módon egy műemléki - te­hát védett nemzeti kincs - templomban garázdálkodni büntetlenül? Lehet-e mél­tatlanul meggyalázni magát az épületet, annak udvarát, a felszentelt helyet, s a sí­rokban nyugvó halottakat? Nem az a „BŰN”, hogy a megépítendő „altemplom” temetkezési helyeinek „újbóli” eladásá­val komoly bevételre tehet szert a simon­tornyai egyházközség, hanem az az út, melyen el akartak jutni a megvalósítás­hoz. A régész, ha egy csontvázat bevisz a múzeumba, akkor két okból is vigyáz az „anyagra”. Az egyik ok: a gondosan tárolt csontanyag adhat'csak igaz információ­kat a múltról. A másik ok - mely legalább olyan fontos - az, hogy ember volt az egykor elhunyt és eltemetett. A szekszárdi múzeumban a II. világhá­ború alatt szovjet hadikórház működött. Az épületben az anyag összezsúfolása, a „vigyázatlan” költöztetés miatt mind a műkincsek, mind az embercsontok ösz- szekeveredtek. Az azonosítás több évti­zedig tartott, s bizony nem is mindig sike­rült. Ám az embercsontok, melyek már nem hordoztak pontos tudományos in­formációt, nem a szemétbe kerültek, ha­nem elástuk, mert emberek voltak vala­ha. Újból megadtuk a végtisztességet a régen volt embertársainknak. Talán az élet fintora, de pont azon a na­pon, mikor a cikket olvastam délben, a reggeli órákban telefonhoz hívtak. Egy fiatalemberekből alakult kft., mely szob­Új fűtőmű Szekszárdon: mi lesz a fűtőanyag? A Tolnai Népújság is hírt adott róla, hogy új kommunális fűtőmű építését ter­vezik Szekszárdon. Ez lehetőséget adna arra, hogy a város úttörő szerepet vállal­jon egy új energetikai koncepció kialakí­tásában. A Szovjetunió bizonytalan bel­politikai helyzete, energetikai infrastruk­túrájának tragikus elmaradottsága (az olaj- és gázipari létesítmények is teljesen elavultak), az iraki-kuvaiti konfliktus rá­mutat a magyar energiapolitika Achilles- sarkára is: az erős importfüggőségre, fő­ként a szénhidrogének terén. A hazai szénbányászat súlyos helyzete szintén jól ismert. Ilyen körülmények között meg kellene fontolni valamilyen alternativ energiahordozó hasznosítását. Tolna megye agrártermelői adottságai eleve kí­nálják a mezőgazdasági melléktermékek bevonását az energiaelőállításba. A szalma hasznosítására már vannak kedvező tapasztalatok, hiszen a szek­szárdi KSZE Rt. szervezte meg a Szal- macell Gt-t, a Dunaújvárosi Papírgyár alapanyaggal történő ellátására. Jelen­leg a papírgyár éppen a szalmafelesleg gondjaival bajlódik, miután a betakarító­kapacitás nagyobb a gyár fogadókész­ségénél. A konkrét megvalósításra javasolható a dán „csúcsfejlettségű szalmaégető technológia”, amelynek kapacitása 18 MW, ebből 5 MW a villamosenergia és 12 MW a hőenergia. Ez éppen megfelelne Szekszárd igényeinek. A KSZE Rt. magá­ra vállalhatná a létesítés és a működtetés szervezési munkálatait, a környező me­zőgazdasági üzemek pedig biztosíthat­nák az alapanyagellátást. A szalma és a szár kén- és salakmen­tesen ég, tehát környezetbarát megol­dásról lenne szó, ami lehetővé teszi a környezetvédelmi tárca támogatásának megnyerését is. Szekszárd után sorra következhetnének más városok is, sőt a berendezés és a technológia exportja is szóba jöhet. Feltétlenül javasolni tudom tehát, hogy a szeptemberben megalaku­ló önkormányzat és a KSZE Rt. keressék meg egymást ez ügyben. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a mezőgazdaság új jövedelemki­egészítő forrásokhoz jutna, és az eddig csak nyűgnek tekintett melléktermék nyereséget termelne. Ez vonatkozik akár a nagyüzemekre, akár az újonnap meg­alakuló farmokra, ha ez utóbbiak na­gyobb számban létrejönnének a megyé­ben. A szalma és a szár mellett szóba jöhet a szőlővenyige is, tekintettel a Szekszárd környéki szőlő- és borkultúrára. A venyi­ge fűtőértéke 21 gigajoule/tonna, vagyis közel áll a feketeszénéhez. Gyümölcsfanyesedék, erdő- és faipari hulladék szintén javasolható ilyen irányú hasznosításra. Ezek szintén kén- és sa­lakmentesen égnek. Itt a lehetőség egy agrárenergetikai ágazat megteremtésére, a kezdő lépések megtételére. Jó lenne élni vele! GAZDAG LÁSZLÓ Továbbra is öntöznek a gazdaságok Biotáplálék Az NSZK-ban egyre nagyobb a keres­let az olyan mezőgazdasági eredetű ter­mék iránt, amely nem látott sem műtrá­gyát, sem növényvédő szert. Még 1975- ben csupán kétszáz mezőgazdasági üzem termelt 4000 hektáron „biotáplálé­kot”, ma az ilyen üzemek száma mintegy kétezer, s az általuk birtokolt terület 40 000 hektárnyi. Ezekben a talaj termő- képességét állati trágyával, pontosan betartott vetésforgóval, és köztesen ter­mesztett pillangósnövényekkel tartják fenn. (Ez utóbbiak - köztudomásúan - olyan baktériumokkal élnek szimbiózis­ban, amelyek megkötik a levegő nitro­génjét.) Ezekben az üzemekben a gyo­mot is vegyi eljárások alkalmazása nélkül távolítják el. E biogazdaságok területe ma még csupán fél százaléka az NSZK mezőgaz­daságilag hasznosított területének, ám a „biogazdák” száma az utóbbi időkben háromévenként megkétszereződött. Az általuk megtermelt tej, hús, zöldség stb. azonban távolról sem elégíti ki a keresle­tet, s ezért az ország az ilyen árukból évi 500 millió márkás behozatalra szorul. A biotáplálék a szokásos árúnál 20-40 százalékkal drágábban adható el. rok, temetői sírkövek stb. restaurálására vállalkozik, volt a hivó. Régi homokkő tö­redékek felkutatása közben egy sírke­resztre akadtak. A bevésett szövegből ki­derült, hogy egy simontornyai franciská- nus szerzetes 1805-ben felállított sírke­resztjéről van szó. A kereszt anyaga igen jó állapotban van, tehát ennek a kft-nek jól jött volna a felhasználás lehetősége. Nyilvánvaló komoly anyagi hasznot hajt­hatott volna. Ám a kft. vezetőjének fonto­sabb volt értesíteni a múzeumot, a plébá­niát a kőről, mint a saját várható hasznuk. Azt hiszem ezt nem kell kommentálnunk. A napokban a Bartina utcában gázveze­ték-fektetés közben keleti gót női sírt ta­láltak a munkások. Azonnal beszóltak a múzeumba, mert valamit tudtak: a múlt megőrzésének, a féltő gondoskodásnak nagyobb a „kényszere”, mint a teljesít­mény nyújtotta néhány forintnyi előny. A Gottvald Károly által közölt fotókon jól láthatók az emberi csontok, csigolyák, bordák, sípcsontok és ujpercek. A „la­páttal” történt csontválogatás tehát nem volt sikeres. Bár a koporsókból az embe­rek maradványait többé-kevésbé félre­tették és nyilván újból eltemetik. Ám a tu­domány számára gyakorlatilag mindent megsemmisítettek. A szerzetesek és világiak sírjait meg­gyalázták, akár akarták, akár nem a si­montornyai egyházfiak és ez az én mér­cémmel mérve bűn. Még csak nem is bo­csánatos, hanem halálos vétek. Mayer Mihály püspök úr nyilván megteszi az egyházi felelősségre vonást, s az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség sem hagyja szó nélkül a dolgot. A fotókon jól látsza­nak a fülkék melletti XVIII—XIX. századi feliratok. Tehát „új fülkék” kialakítása alig lehetséges a múlt értékeinek megsértése nélkül. Ám ki-ki vonja le a tanulságait en­nek az alig minősíthető esetnek. Végül pedig a megmaradt - és nem­csak a félretett, hanem a megperzselő- dött embercsontoknak is - adják meg a végtisztességet, hogy nyugodHASSA- NAK békében, mert emberek voltak ők is. DR. ROSNER GYULA régész A múlt heti néhány napos lehűlés, az időjárási front sem hozott annyi csapa­dékot, hogy a talajok víztartalma növeke­dett volna. Ezért ahol csak lehet, annak ellenére öntöznek, hogy a viz tetemesen megdrágult, mivel szabadáras lett. A Földművelésügyi Minisztériumban elmondották: az öntözésre berendezett mintegy 350 ezer hektáros terület 70 százalékára juttatnak az üzemek folya­matosan mesterséges csapadékot. Azért nem többre, mert az öntözőcsövekkel betelepített táblák egy részén a vetésfor­gó szerint vízutánpótlást nem igénylő nö­vények vannak. A vízszolgáltatási díjak szabaddá téte­le különben idén új helyzetet teremtett. Mint ismeretes: az öntözővizet a legtöbb helyen nem a gazdaságok termelik ki maguknak, hanem a vízügyi vállalatok szolgáltatják. Az egységes díj megszün­tetése óta a vállalatok a vízdíjban minden költségüket felszámították. A gazdasá­gok egy ideig túlságosan magasnak tar­tották e dijat, ezért a vízügyi szervezetek felajánlották, hogy a vízkivételi, illetve -to­vábbító berendezéseket üzemeltetésre átadják a szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak. A termelők hamar rájöt­tek, hogy a vízszolgáltatás díja valóban nem ok nélkül magas, és speciális szak­ember hiányában a vízszolgáltatásban lemondtak az „önkiszolgálásról” és to­vábbra is a vízügyi vállalatoktól igénylik az öntözővizet. A gazdaságok egyébként a vízellátás tekintetében eltérő helyzetben vannak. A szerencsésebbek, igy például a Duna, Tisza és más folyók, patakok közvetlen közelében működő üzemek nem fizetnek vizdíjat. Azok számára viszont, akikhez két-háromszoros lépcsőben, többszöri emeléssel, hosszabb távolságból jut el az öntözővíz, tetemes az ár. Ezekben az üzemekben csak a megfelelő gazdasá­gossági számítások elvégzése után vál­lalkoznak az öntözésre. Számos üzem­ben a kedvezőtlen adottság esetén is ön­töznek, mivel a terméskiesés viszont pó­tolhatatlan veszteséget jelentene az ex­portban, vagy éppen az állatok tartásá­ban, takarmányozásában. így például igen nagy területeken öntözik a gazdasá­gok a vetőmagnak szánt kukoricát. A hib­ridkukorica-vetőmagot termő területek valamivel több mint a felére juttatnak ön­tözővizet. A hazánkban az öntözhető területnek körülbelül a negyedén, mintegy 80-100 ezer hektáron nyújt szolgáltatást a szol­noki Mezőviz Vállalat amelynek igazga­tóhelyettese, Nagy László elmondotta: ezen a területen teljes intenzitással folyik az öntözés annak ellenére, hogy a gaz­daságok bizonytalanok, kapnak-e támo­gatást. Képviselőink így látják A kritika mindig legyen konstruktív! A miniszterelnök által kért száz nap még nem telt le, ám a határidő vészesen kö­zeleg. A nyári szünet idején a szabadságukat töltő megyei országgyűlési képvise­lőket egy rövid, az elmúlt időszakot átfogó értékelésre kértük. Kapitány Ferenc, a Független Kisgazda és Polgári Párt megyei elnöke azzal a témakörrel kezdi beszélgetésünket, ami sok vita és álláspont-egyeztetés után úgy tűnik, végre nyugvópontra jutott. A földkérdésről van szó.- Természetesen mi a saját pártunk programját kisérjük a legnagyobb figye­lemmel, s nem egy esetben aggódva vesszük tudomásul néhány más párt vona­kodását a földtörvénnyel kapcsolatban. Ugyanakkor jelentős eredménynek tart­juk azt, hogy nincs szükség a földtörvény elfogadásával a kétharmados többség­re. Ha korrekciókkal is, de képesek voltunk ezt a kérdést kisgazdapárti szellem­ben megoldani, bár nem titkolom, hogy a változtatások számunkra hátrányt jelen­tenek. S ezek a hátrányok egyebek mellett éppen Tolna megyét érintik, hiszen a kitelepítésekkor a tulajdonuktól megfosztott német ajkú polgárok ügyét is szán­dékunkban áll képviselni. A megfelelő időben meg is tesszük az erre vonatkozó módosító indítványunkat, tehát nem feledjük az ígéretünket. Nekünk az a célunk, hogy a németek, illetve a szomszédos országokból kiebrudalt, s a megyébe tele­pített magyarok egyaránt nyugodtan éljenek.- Többször elmondtam, a választóim előtt is, hogy mi, azaz a kisgazdák, csak negyvennégyen vagyunk a parlamentben. Azt az elégedetlenséget, amit néha ta­pasztalok, bizonyos mértékig természetes tünetnek tartom. Sokan teszik fel a kér­dést, hogy miért nincs még a föld a nevükön, s miért nem kezdhetik el a saját föld­jeiken az őszi munkákat. Erre azt tudom válaszolni, hogy mi soha nem is gondol­tunk arra, hogy 1990-re általánossá lehetne tenni a saját földön történő gazdálko­dást. Ez sem technikailag, sem politikailag nem elképzelhető. S hadd utaljak arra, hogy még most is félnek az emberek...- Ami pedig az Országgyűlés munkáját illeti: meg kell mondjam, hogy személy szerint sokkal gyorsabb változásokra számítottam. Az, hogy ez nem következett be, az épületen belüli okokkal is magyarázható. Az ellenzék sok esetben csak az ellenzékiség kedvéért késleltető akciókba kezd. Én híve vagyok a nyilvánosság­nak, de a parlamenti közvetítések néha azt a látszatot kelthetik, hogy fontos kér­dések szerepelnek napirenden, holott az köztudomású, hogy az igazi munka a bi­zottságokban folyik. Egyes pártok és személyek ezt a nyilvánosságot valamiféle magamutogatásra is felhasználják, s ezért is balul sül el néha egy-két felszólalás. Végezetül csak annyit, hogy szerintem a kedvező változások irányába mutató fo­lyamatokat csak akkor lehet meggyorsítani, ha minden kritika konstruktív jellegű is egyúttal. - szá -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom