Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-15 / 113. szám

1990. augusztus 15. Í5ÉPÚJSAG 5 Eltűnik még az emléke is? Ezek a tekintélyes nagyságú kövek a napjainkban fognak eltűnni... (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A hatvanas évekig Hőgyésznek a Kolozsvári utca végén állt a Kálváriá­ja. A népszerű nevén Paprika-hegy­nek ismert utcát akkoriban Kálvária­hegynek is nevezték. Várnagy Antal - a Pécsett élő helytörténész - kide­rítette, hogy a 18. században még csak egy kereszt állt ott. A múlt szá­zad második felében állítottak mellé még kettőt, igy kapták a Háromke­reszt (Dreikreuz) elnevezést. A keresztekből mára csak négy te­kintélyes méretű kőtalapzat maradt meg. Anyaguk tengeri kagylókat is magukban foglaló mészkő. A földút melleti árokparton hevernek, s egyet a közelmúltban betemetett az árokba billentett teherautónyi föld. Feltehe­tőleg előbb-utóbb sorra kerül a többi is, és észrevétlenül megsemmisül egy hajdani híres Kálváriának még az emléke is. STEFÁN GYÖRGY A hiénák hierarchiája A rangidős hiénaanya kölykeivel megosztja a zsákmányt - ezt a raga­dozók körében teljesen szokatlan magatartást amerikai zoológusok a kenyai szavannán figyelték meg. E hiénanőstények a külső ismertetője­gyei tökéletesen megegyeznek a hí­mekével. Ugyanolyan nagyok és ugyanolyan erősek is, sőt, feltűnően sok az androgén, a hímnemi hormon is a szervezetükben. Ez a nagy and- rogénszint nagyon agresszívvá teszi a nőstényt: a rangidős, úgynevezett alfanöstény szervezetében a legna­gyobb az androgénszint A hormonális elváltozás miatt több utódot nem hozhat a világra, de na­gyon hatékonyan felnevelheti a már világra hozott kölykeit, mert helyet ad nekik a zsákmánynál. Elűzi a csoport többi tagjait amíg a kölykei jól nem laknak. A kölykök számára ez még az élet- biztosításnál is több, mert a megfi­gyelések szerint még a rangot is öröklik a hiénák hierarchiájában. A alfanőstények átadják lányaiknak a vezető szerepet, a hímeknek pedig nem kell elhagyni a csoportot, ami azt a lehetőséget kínálja nekik, hogy esetleg vezető szerephez jussanak a szomszédos csoportokban. Egy- egy állat csoportbeli rangját tehát nem annyira testi adottságai hatá­rozzák meg, mint valószínűleg tanult magatartásmódja. Mozaik Hol vannak a jegyautomaták? A vidéki városokat tekintve a válasz egyszerű: sehol. így aztán az ember köny- nyen kellemetlen helyzetbe kerül, ha a helyi, városi járato(ko)n kíván utazni. A nyár, a turistaszezon közepén bármikor előfordulhat, hogy az esti órákban érkez­vén nem jut jegyhez az utazni szándéko­zó. Gépkocsival járni - s ezt tapasztalat­ból tudom - borzasztóan egyszerű, anél­kül viszont rettentő bonyodalmas. A szekszárdi Volán-irodában megtud­tam, hogy az újságosstandokon s a nép­boltokon kívül a távolsági buszpályaud­varon is kaphatók jegyek a helyi já­ratra. A megyei tanács közlekedési osz­tályán meglepődtek kérdésemen majd „megnyugtattak”: nem merült fel eddig ilyen kérdés, nem foglalkoznak a jegy­automaták beállításával, a jövőben sem. Milyen kár, teszem hozzá - hiszen a költségeit sem ismerik. S talán mégis szükség lenne rá - nekem, nekünk, min­dazoknak, akik utazunk, s nem feltétlenül a boltok, újságospavilonok nyitvatartási idejében érkezünk valahova, egy vidéki városba. Utaznak a szolgálati helyek A néni óriásira dagadt lábaival csak nehezen tudott felszállni. Jegyváltás után fürkészően széttekint: van-e valahol egyetlen hely, hiszen tudja, a fájós láb nem bírja sokáig állva. A sűrű tömeg azonban megállítja tekintetét, s bele- nyugvóan marad elöl, áll, két kézzel két­oldalt kapaszkodik. A jobb oldali két első ülés szabad. Raj­ta kényelmesen szétterítve a gépkocsi- vezető kabátja, s táskája. Kakasdnál fia­talember lép fel magabiztosan, lekezel a pilótával s ül le az ominózus két ülés egyikére. A néni felbátorodik. Kéri, hadd foglalja el ő a másik helyet. A fiú beenge­di, át nem adná a helyét, Cókmókkal - iz­zadtsággal teli végre az öregasszony is megpihen. Amikoris...amikor a sofőr in­gerülten, jó hangosan megszólal: ezek szolgálati helyek, álljon fel és különben is ... hogy mert oda leülni. A csend szinte elviselhetetlen, a néni óriási nehézségek árán kikászálódik, ar­ca piros, szeme könnyes. Kétoldalt kapaszkodik, a csomagok himbálóznak... és nagyon sokan iszo­nyúan szégyelljük magunkat. A két fiatal­ember - a pilóta s a szolgálati széken ülő szolgálaton kívüli volános cimbora - né­mán és büszkén ül a helyén. Rend van a kocsiban.- csefkó ­A borostyánszoba nyomában Az utóbbi időben többször jelentek meg sajtóközlemények arról, hogy a nyomára bukkantak a németek által elrabolt, híres Carszkoje Szeló-i nyári palota borostyánszobájának. Aztán elveszítették a nyomot és szertefoszlottak a remények. Most újabb reménysugár csillant fel. A Donyeckban élő Nyikolaj Szajenko azt állítja, tudja, hová rejtették el a kincset.- 1943-ban, tizenhét évesen német fogságba kerültem és egy Dortmund melletti lágerba szállítottak. Egy Dortfeld nevű kisvárosban az 1314-es számot kaptam... 1944 végétől úgy három kilométernyire a lágertől, egy bányában dolgoz­tam. Útközben egy alkalommal a német őr a horvát nemzeti­ségű, ezért némileg kivételezett helyzetben levő, de úgyszin­tén a bányában dolgozó Ivan gondjaira bízott, s ezután mindig ő kísért a munkahelyemre, ő mondta el nekem egy alkalom­mal, hogy valószínűleg nemsokára hazamehetek, mert az oroszok már Kelet-Poroszországban harcolnak. Tőle tudtam meg azt is, hogy a németek kincseket és okmányokat rejte­getnek a bányában, különlegesen kiképzett cellákban. Ivan jól tudott németül és kihallgatta a német tisztek beszél­getését arról, hogy hamarosan újabb szállítmány érkezik Kö- nigsbergből. Akkor nem tulajdonítottam különleges jelentő­séget ennek a közlésnek. Kisvártatva átköltöztettek a bánya melletti lágerba. Itt két némettel dolgoztam együtt, bunkert építettünk. Az egyiket a piperkőc képűt Ottónak, a másikat, az alacsony termetű, rok­kantat pedig Franznak hívták. Egyszer, amikor éppen a bunkerban voltunk, odarohant hozzánk Franz, és közölte, hogy három magas rangú tiszt kö­zeleg a bányaparancsnok kíséretében. Otto odarohant hoz­zájuk, én is felálltam. Amikor elmentek, Otto közölte, hogy másnap a föld alatt fogunk dolgozni. Másnap lementünk a bányába, a tartalék szellőzöjárat kö­zelébe. Otto felkapcsolta a villanyt és úgy 6 méternyire tőlünk megpillantottam egy ajtót. A német elmondta, hogy oda tilos belépnünk, ő azonban bement. Amikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy a helyiségben polcokon akkurátus rendben bőr­mappák sorakoztak. Nemsokára egy építőkövekkel megrakott csille érkezett. Otto megparancsolta, hogy rakjuk a tárolóhelyiség közelébe, ő maga pedig az irattartók tartalmával ismerkedett. Néhány napig dolgoztunk ezen a helyen, aztán újra lejött a három tiszt és a bányaparancsnok. Bementek a raktárhelyi­ségbe. Megpróbáltam belesni, legalább az első helyiségbe. Ez egy 12 m hosszú, 8 m széles és 5 m magas terem volt, amelyből egy ajtó vezetett a következő helyiségbe. Oda csak a főnökségnek volt joga bemenni. Hamarosan mindnyájan kijöttek és Ottóval együtt felmen­tek a felszínre. Otto néhány perc múlva visszatért, kinyitotta a tárolóhelyiséget és felkiabált a csövön, hogy adjanak le va­lamiből egyet. Amikor leért a kas, egy láda volt benne. Ahogy toltuk a ládát, Franz fennhangon olvasni kezdte a fel­iratot: „Königsberg. Jantarzimmer”. Otto rákiáltott, hogy azonnal fogja be a száját. Aztán leért a következő láda. Franz újra leolvasta a feliratot: „Königsberg. Jantarzimmel”. Otto dühösen rárivallt, és megfenyegette, hogyha nem hagyja ab­ba a „felolvasást", átadja a rendőrségnek. Franz elhallgatott. Még napokig hordtuk a ládákat. Amikor kettesben marad­tunk, Franz elmondta, hogy a németek elrabolták a boros­tyánszobát. Egyszer aztán Otto hátraküldött bennünket az egyik keleti vágatba, és ránk parancsolt, hogy oltsuk el a villanyt, és maradjunk csendben. Nemsokára tíz egyenruhás érkezett a bányaparancsnokkal. Egyikükről Franz elmondta, hogy „nagy ember”, Erich Koch barátja. Bementek a raktárba, kö­rülnéztek, majd távoztak. Otto előrehivott bennünket, hogy segítsünk neki a bejárat elfalazásában. Másnap visszakerül­tem horvát rabtársam mellé. Szenet rakodtunk a vagonokba. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a dolog rosszabbul is végződhetett volna számomra. Iván célozgatott is rá, hogy ál­talában nem hagyták életben azokat, akik ilyen helyen, titkok birtokába jutottak. Nekem valószínűleg azért volt szeren­csém, mert a szövetségesek már bombázták a várost. A pá­nikba esett németek egyszerűen elfeledkeztek rólunk... Eddig tartott Nyikolaj Szajenko elbeszélése. De miért hall­gatott eddig?- Nem nagyon akartam nagydobra verni, hogy Németor­szágban voltam kényszermunkán, meg az igazat megvallva, nem gondoltam, hogy az a bizonyos borostyánszoba olyan nagy érték. Csak akkor hoztam szóba, többnyire rokoni, ba­ráti körben, amikor olvastam róla az újságban. Valószínűleg ma is meg tudnám mutatni azt a helyet. y Saulszkij- APN ­A kispadon (TUDÓSÍTÓNKTÓL)-Tessék, tessék! Itta háromdimenziós pad! Aki ide leül, az három utcába is be­láthat! - tréfálkozott Tóth Feri bácsi, mi­kor vasárnap délután a szomszéd ház elé hozott egy padot. Maga fabrikálta évtizedekkel ezelőtt, erős lábakkal, széles ülőkével. Jólesik megpihenni rajta. Beszélgetőpartner is akad, van aki csak ideköszön, van aki leül, majd továbbáll...- Régen is hasonló volt ez. így formáló­dott a közösség, igy erősödtek a szom­szédok közötti baráti szálak, kapcsolatok alakultak ki, vélemények formálódtak. A vasárnap szent volt és sérthetetlen, idős­nek, fiatalnak egyaránt. Nálunk Medinán szokás volt ebéd utáni pihenésképpen a ház előtti padra ülni beszélgetni. Külön az asszonyok, külön a férfiak. Nem volt ritka az sem, hogy tízen, tizenöten is összejöttek. Ha a pádon már nem volt hely, hoztak ki sámlit, háromlábú fejöszé- ket, meg egyebet. Beszélgetni pedig min­denről lehetett: milyen volt az időjárás, a hideg telek, a forró nyarak, a termés, mit, hogyan kellene másként tenni. Volt aki nagyon jól tudott viccet mondani, de hallgattunk mesét is és soha ki nem fo­gyó katonaemlékeket. A fiatalok nagyon ritkán ültek közénk, ők inkább pajtikultak, egymáshoz men­A tréfás kedvű Tóth Feri bácsi (jobbról) és a szomszédok: Balogh Gyuri és neje, Er­zsébet asszony tek. Majd párosával, esetleg hárman, né­gyen - a lányok karonfogvást - ki tudja hányszor átsétálták a falut, egészen a Kiskanális hídjáig. Ilyenkor aztán megló­dult mindenkinek a fantáziája, egy-egy szaftosabb, zsírosabb megjegyzés is el­hangzott, főleg a férfinép szájából. Az asz- szonyaink meg elkezdték a párosítást: hogy ez meg ez összeillenek, ezek meg semmi képpen nem lesznek jó pár... Nem egy példa volt rá, hogy a lányok és fiúk beszélgetéseiből, az egymás irán­ti szimpátia apró jeleiből megjósolták egy-egy pár kialakulását. A férfiak, ha már kezdtek kifogyni a tréfából, az emlé­kekből, gyakran elővették a kártyát, ke­vertek néhány kört, közben kóstolgatták a medinai dombok nedűjét. Ahogy dél­utánba hajlott az idő, mindenki ment etet­ni az állatokat. Utána már senki sem ült ki a padra, hanem vacsora, majd lefekvés következett, mert hétfőn - mint a többi munkanapon - hajnali háromkor kelt a parasztember. KONRÁD LÁSZLÓ Emlékeimből Akkoriban az újságok és - ma már így tudjuk - egyéb közszolgálati mé­diák kötelezően ügyele­tes hírei Martin Luther Kinggel függtek össze. A szövetkezeti vezetőképző tanfolyamon egy fiatal debreceni kőműves került hozzám legközelebb. Nemcsak azért, mert egy szobába kerültünk, ha­nem mert a szünetek, es­ték legügyesebb biliárdo- ■ zója volt. Bizalmasan elpana­szolta, hogy az elnöke maga helyett küldte azzal, hogy semmi tennivalója nem lesz - még irkát meg ceruzát sem adott. Meg a szomszédasszonynál délutánonként járdát be­tonozhatna, most még et­től a mellékestől is el­esik... Megvallotta, hogy az előadásokból keveset ért, mire is használná a hallottakat. Egyik nap a marketing volt a téma. Szobatársam előttem ült, láttam, ho­gyan helyezkedik, miként vörösödnek a fülei egy kacifántosabb mondat hallatán, vagy a sok ide­gen szóra. Küldetéséhez híven, becsülettel igyeke­zett figyelni. Azt mondja halkan, de már felszaba­dultan a szünetben: - Fe­ne enné azt a malterkin- get, gyere biliárdozni! * Fiaim az anyjukkal szokták a világ dolgait, fő­leg a sajátjukét megbe­szélni. Erre legjobb alkal­muk mosáskor, a fürdő­szobában adódott, ket­tesben. Akkoriban galam- bászkodtak, ez volt a fő beszédtéma is. A kisebbik elsős volt, tanulta az olva­sást. Buzgón betűzte a mosógépen láthatókat: ...H..J...M...HIM! (Hajdúsá­gi Iparművek). Felcsillant a szeme: - Édesanyu, ugye vap tojó mosógép is?! * Réka lányom kezdő ter­hes. Róla beszélget a konyhában Erzsi felesé­gem és Magdi menyem. Hatéves Dani unokánk ki­be futkos, persze az udva­ron mindig tovább időz, mint idebenn. Magdi kér­dezi, hogyan bírja Réka a terhességet. Nő a po­cakja, már nem tudja be­gombolni a nadrágjait - mondja Erzsi. Dánt futtában, kissé li­hegve: „Majd ha kijön a bennszülött!” * Szokás szerint a sógo- réktól eljövet megadóz­tatjuk a sógorgyereket. Erzsi vezet. Egyik keresz­teződésben így szól: - Ej- zsike, jobbjol jó! MÁTÉ GYULA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom