Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-23 / 93. szám

1990. július 23. népújság 5 Mesés napok az esős Wernauban 4M Úton a barátság felé Az ünnep emlékére: faültetés A Baden-Würtemberg tartománybeli Wemau város a XX. század elején még hiányzott a térképről, hiszen csupán 1938- ban egyesült az akkor még önálló két köz­ségből, Pfauhausen bői és Steinbachból. Harminc esztendőt követően aztán 1968- ban kapott városi rangot, és 1976-ban többnapos ünnepségsorozat keretében emlékezhetett meg a korábbi két település fennállásának 700. évfordulójáról. Eza 13 ezer lakosú 1089 hektáron fekvő német kisváros partnervárosi kapcsolatot alakított ki a Völgység szivének, Bonyhád városának polgáraival. A kapcsolat kezdeti szálai a Baranya megyei Újpetre, Vókány és persze Bony­hád sváb lakosainak rokoni kötődéseihez fűzhetőek, melyek az első (1987. októberi) látogatást követően mára partnervárosi szintűvé szövődtek. Július elején aztán négy napra, négy Gemenc Volán feliratú autóbusszal, közel kétszáz bonyhádi indult útnak Wemauba. Ez a látogatás az előző évi bonyhádi viszonzása volt, hiszen akkor 150 német vendég érkezett Bonyhádra, akik most mint házigazdák várták az ezer kilométeres busztúrára indulókat Az ok hasonló volt, ugyanazt az ünnep­ségsorozatot, melyet Bonyhádon a part­nervárosi oklevél ünnepélyes aláírásával pecsételtek meg, most a Neckar menti né­met kisvárosban éppen a barátságot erősí­tő jelképként újra megtartottak. így mind­két város lakossága tanúja lehetett az ün­nepélyes kötésnek, polgárai egymás há­zát, életmódját, mentalitását láthatták, s a fárasztó utazást követő zsúfolt, ám élmé­nyekkel teli programok során egymásra találhattak. Epizódszerep egy parkolóban Akadt akinek újdonság volt, hogy a he­gyeshalmi határállomáson pillanatok alatt jutották át a magyar buszok, s bi­zony emberfia nem volt aki legalább az útleveleinek után mutatott volna némi ér­deklődést. Megjártuk az NSZK-t úgy, hogy akár Bonyhádon is felejthettük vol­na passportjainkat. A négy busz közül egyik Salzburg környékén defektet ka­pott, a müncheni csúcsforgalomban ezernyi látnivaló csigázta érdeklődésün­ket és már ekkor látnivaló volt, hogy a beígért időpontra nem érünk vendéglá­tóinkhoz. Bezzeg amikor ők azt mondták, hogy fél háromkor Bonyhádon lesznek, a há­rom Steyer busz négy perccel az ígért idő előtt ott állt a Fáy lakótelepi étterem előtt. Tudják, hogy csinálták? Az ügyinté­ző kocsiba ült mindent percre mért az út­vonalon, belekalkulálta a határátkelése­ket... hát így! Hogy ezeknek a németeknek mire nincs idejük és pénzük - mondhatná bárki, de a pontosság a királyok udva­riassága. Meg a jóléti társadalmakban élőké, akiknek kiváló útjaik, jármüveik és persze pénzük is van minderre. Igaz, nem minden pénz, - de szemlélet kérdése is lehet. Az autóspihenőben jól öltözött, erősen ötvenesnek látszó úr mutatott kifejezett érdeklődést a magyar busz és utasai iránt. Hans Eckert úr, a közeli Full kisváros polgára éppen a palotabozsokiak autó­buszát várta kollégájával, a helyi fúvósok egyesületének karmesterével. S mi ér­keztünk. Még jól beszélte a magyart, ugyan kicsit törte, kicsit el-elragozta, de becsületére legyen mondva, nekigyür- kőzött. íme, milyen kicsi a világ, s benne hol van csak egyetlen pont is ahol leg­alább két magyar egymásra ne találna... Kilenc óra múlt percekkel, a táblán Kircheim, s innen már elérhető közelség­ben van Wernau. Még nincs tíz óra, ami­kor minden kedves vendéglátó megleli a maga vendégét és a wernaui Stadthallé- ben Roger Kehle polgármester meleg szavakkal köszönti a magyarokat. Kolb Wilfrid a vendéglátóm A pulóvereken névtábla. Rajta nevem és mellette Kolb Wilfridé, a házigazdámé. Ritzel Zoltánné, aki június 17-től augusz­tus 17-ig ösztöndíjjal van Wernauban, segít az egymásratalálásban. Ő a ren­dezvénysorozat hivatalos tolmácsa és a helyiek valódi magyar segítsége. Házi­gazdám egy 180 főt foglalkoztató kis­üzem munkása, puritán, kedves ember, egy Opelhez gardíroz. Lisa, a felesége - aki magyaréi is tanul - bemutatja szállás­helyemet. A fiuk engedte át szobáját. A házaspárt polgári jólét veszi körül, s ők maguk igen szívélyesek, így a megillető- döttsógnek sincs semmi helye. Végig nagyszerűen megvoltunk egymással. Könnyített a helyzeten, hogy a családok nagy része szintén ismerte már egymást Bonyhádról, s persze az is, hogy igen sok bonyhádi beszéli a német nyelvet. Másnap hivatalos programmal, faülte­téssel kezdtünk. Minden Wernauba láto­gató hivatalos bonyhádi küldöttség ezentúl elültet egy fát a városban. - „Hely van...” - mutat körbe a polgármester, s a szemlélet mellyel a környezetüket óvják, ápolják, nekünk is példa lehetne, pedig zöldövezet és növény náluk a hazainak sokszorosa... S ettől fogva kezdetét vette a hivatalos programok áradata, sokasága és sokszí­nűsége. Vendéglátóink maximálisan ki­tettek magukért, akár városnézésről, akár közös ebédről, vagy fesztiválprog­ramról beszélünk. A Stadthalléban frenetikus sikerű kö­zös előadás - benne ének, zene, tánc és aláírási ceremónia egyaránt - s véget ér­ni igen nehezen akaró bál szolgálta a ba­rátság erősítését. igaz, itt hallottam azt is, hogy akadt olyan a küldöttségben aki a szomszédai­tól félfüllel hallotta: - Na a kiváltságosok kiutaztak egy jó kis bulira az NSZK-ba... Igen, igaz, azok a kiváltságosok, akik en­nek előtte vállalták a házigazda szerepét, s maguk is vendégül látták német bará­taikat. No meg befizették az útitaritát. S ünnepelni tudni kell, annyi bizonyos. S hogy vendéglátóink nem járnak ebben az utolsók között, azt a wernaui kétnapos Strassenfest is bizonyította. Az utcai fesztiválon a wernaui és bonyhádi zene­karoknak akadt bőven dolga, volt itt sátor százszámra, benne csodás sörök és Gyros (görög sült) wurstsalat és pónilo- vaglás, gyermekjátékok és aerobikbe- mutató... Wernauban sok az „idegen”, így jugoszláv és török specialitások is voltak az étlapon, de a magyar sarokban is ott állt a majosi ház makettje. Előtte szalámis kenyeret kínáltak a bonyhádiak, és per­sze magyar bort is - eladót. Annyi azért engedtessék meg - nekik még azért job­ban megy ez a fesztiválügy. Mi magyarok ugyan igyekeztünk, de tanulnivalónk számos. Igaz, ők valahogy jobban vannak el­eresztve anyagilag... Mondialé - vb-finálé - győzelem Hazaindulás a vb-döntő napján Wer- nauból. Hivatalos búcsúztató este hatkor... de ki akar hazamenni akkor, amikor a néme­tek a siker küszöbén állnak? Akadt aki haza akart menni, hisz így szólt a prog­ram is. Végül egy busz elindult (benne volt tévé is) három maradt. A polgármes­ter igaz jelezte, ez nem program szerint történt már, de ha vége a meccsnek, már képtelenek újabb rögtönzésre... Pedig mi mást nem is kívántunk, mint megnézni az NSZK-Argentína meccset, gratulálni ne­kik és máris indulni haza. íme, a szerve­zés magasiskolája sem a mi tudomá­nyunk még. Mindenesetre frenetikus ün­neplés, nagy közös öröm dob és trombi­taszó, duda és olé-olé-oléolé... Győztek. Ók is voltak a legjobbak, s az indulás bizony valamelyest elhúzódott. Egyetlen zászlótól sem voltak hajlan­dók megszabadulni vendéglátóink, hiá­ba kértük emlékbe. Nem, a nemzeti szim­bólumot a büszkeségérzet nem engedte ki a kezekből. Érthető. A hazaút 21 órásra sikeredett, amiben a schönbrunni kas­tély látogatása és persze egy osztrák vá­sárlás is benne foglaltatott. Kedves emlé­kekkel jöttünk el az esős Wernauból, ahol a néha hűvösnek érzett német nép kelle­mes meleget is tudott árasztani magyar barátai irányába. Fantasztikusan jó szervezők, ragyogó programalkotók, s nagyon nagy részük igazi jó barát. így éreztük, s úgy köszön­tünk el:- Viszontlátásra Bonyhádon! SZABÓ SÁNDOR Fotó: FELSZEGI FERENC Bonyhádiak a wernaui Stadthalle színpadán Névtelen levél Azt hittem, a névtelen levél kiment a divat­ból, és íme itt van, két sűrűn teleirt oldalon. A borítékon természetesen hiányzik a feladó, a levél alatt nincs aláírás, pontosan úgy, ahogy illik. A névtelen levél ősi műfaj, szigorú szabá­lyokkal, amelyek közül egyet sem lehet felrúg­ni, mert akkor írója kilépne névtelenségéből. Erre pedig nyilván oka van, bár ebben az eset­ben ki nem tudom találni, hogy mi, ugyanis a levélben foglaltakat a szerző bárhol bárkinek elmondhatná, nem esnék bántódása. A névte­len levélben ugyanis, amit szerzője nekem kül­dött el, arról van szó, hogy sok az adó, ami ép­penséggel nem államtitok, vannak, akik tisz­tességgel adóznak, ám vannak olyanok is, akik csalnak, eltagadják jövedelmüket. Itt van például valaki, aki szemrebbenés nélkül zse­beli be a nagy pénzeket s közben fütyül az adóhatóságra, fondorlatosán kijátssza a má­sokat sújtó törvényeket. Fel kellene háborodnom, de nem teszem, nem is tehetem. A névtelen levélíró ugyanis annyira titokzatos, hogy még így, névtelenül sem árulja el az adócsaló himpellér nevét, pe­dig ahogy kiveszem szavaiból mégis csak egy meghatározott személyről lehet szó. Így aztán akkor sem tehetnék semmit, ha akarnék vagy hatalmamban állna. Abban viszont biztos va­gyok, hogy sokkal fontosabb kérdésekre is hiába várjuk a választ, bármennyire fontos is, hogy mindenki legyen tisztességes, megbíz­ható állampolgár. Azt tapasztalom, hogy az emberek félnek. Nemcsak a holnaptól, hanem a mától, sőt a tegnaptól is félnek, senki nem biztos abban, hogy nem olvassák-e fejére a sokat emlegetett pártállam bűneit. S félnek a fenyegető újabb áremelésektől, a munkanélküliségtől, a nö­vekvő bűnözéstől s közben nyugtalanul látják, hogy mintha a parlament se venné komolyan a dolgát: üres padsorok néznek ránk, a minap az egyik bizottsági ülést sem lehetett megtar­tani az érdektelenség miatt. Ha meg folyik a szó, nem éppen a legfontosabb foglalkoztatja a képviselőket, azt pedig az avatatlan is észre­veszi, hogy gyakran a személyes karriervágy, a helyezkedés hiúsága szól egyesekből. így bizony nehéz kialakítani a nemzeti konszen­zust, azt a közmegegyezést, amire ma min­dennél nagyobb szükség lenne, arról nem is szólva, hogy közben alig változott valami, a jó szándék is a régi keretek között vergődik. És akkor itt van ez a névtelen levél. Tudom, annyi méltánytalanság után az emberek ma fokozottan érzékenyek az igazságtalanságra. Minél szegényebbek leszünk, annál ingerlőbb a jogtalanul szerzett haszon, az adómentes jö­vedelem, bár az is régi igazság, hogy a szom­széd kertje mindig szebben virul. S most, ami­kor a reménység még pislákol a szivekben, va­lóban az lenne a legfontosabb, nyomába eredjünk egy feltételezett adócsalónak, mint­egy nyakába varrva minden bűnt és rosszat? De amikor még a nevét sem tudjuk! Az övét sem, azét sem, aki leleplezni óhajtja, mert még mindig nem léptek ki sokan a névtelenségből, abból a félelemből, ami évtizedeken át ivódott sejtjeikbe. Ám Így semmire nem megyünk. Nem tudjuk, ki a panaszos, nem tudjuk, ki az, akit leleplez. Nem tudunk semmit, mert a féle­lem lépdel közöttünk ma is, félelem a mától, holnaptól sőt a tegnaptól is. Közben meddő vi­ták zajlanak, ha éppen nem üresek a parla­menti padsorok. Közben emelkednek az árak, makacsul, kö­vetkezetesen. így bizony nehezen megyünk előbbre, s még csak azt sem tudjuk, ki az adó­csaló, mert az igaz ember is fél. Nem tudja mi­től, csak azt tudja, hogy fél. CSÁNYI LÁSZLÓ Vasárnap délután. Csend. A levél is alig rezzen. A méhkaptárak körül idegnyugtató a zsongás. A dolgos bogarak ezrei röppennek ki-be, s ifjú Kuner János, a méhész tesz-vesz. Két családot kell egyesítenie, mert külön-külön gyengék.- Az enyhe tél miatt jól teleltek, de sok volt a fogyasztás. A legnagyobb Idős Kuner János a zsúppszalma kassal A két Kuner A méhesház gond megint az atka. A hatvan csa­ládból tíz elpusztult.- Akácerdő van bőségesen?- A saját számításaim szerint kb. 20 hektár. De állandóan fogy, foly- ton-folyvást vágja a tsz... így hát mennek szerencsétlen bogarak, mennek a világba...!- Tíz éve foglalkozóm méhekkel, de mindig munka mellett. Éppen a múltkorában számizáltam, hogy ez idő alatt 200 mázsa mézet adtam az államnak. Régen volt gyermekko­romban apám fogott munkára, min­dig adott valamicske feladatot, de el­magyarázta, hogy mit miért. Művel­tem önmagamat is - ismerem a mé­hészek bibliáját az 1901-ben kiadott Sőtér Kálmán: A méh és világa c. könyvet, valamint Örösi Pál Zoltán munkáját Az előbbit úgy örököltem a néhány házzal odébb lakó Huber bá­csitól, a méhészkedő asztalostól. A magam gyakorlatából egy nagyon fontos dologra jöttem rá: a jó mé­hészkedés titka - az anyanevelés­ben folytatott jó szelektáló munka. Idősebb Kuner János méhei a ház­nál vannak, a hegyen, az 1913-ban épült méhesházban.- Hatvan család az én gazdasá­gom, s hogy a közelmúltban nyugdí­jas lettem, bőven van időm a méhek- re. Nagy szeretettel emlékszem visz- sza a Tóth János nevezetű tanító bá­csira, aki 1940 tájékán hívta fel a fi­Ifjabb Kuner János munka közben gyelmemet a bogarakkal való fogla­latosság szépségére az iskolában. Még a szüléimét is meggyőzte, s így - a nap dátumára is emlékszem - 1941. március 16-án egy mázsa bú­záért vett egy család méhet az apám. Ez a hobbi végül is annyira eredmé­nyes szórakozásnak bizonyult, hogy majd fél évszázad után sem hagytam abba. Volt olyan esztendő, hogy a hatvan család ötvenkét mázsa mézet hordott. Ekkor mondta rám egy idős medinai: „János, te vagy a mézki- rály!” János bácsi a méhesház zugában matat.- Ez egy sárkaptár. Megvan a rá­ma, ezt vesszővel kifonták, s marha­trágyával készült sárral tapasztották. Ez pedig a zsúppszalma kas - ma is használom a kóbor méhek befoga­dásakor. Mindezeken a szerkentyű­kön kívül vannak olyan szakmai fo­gások, amit nem is tudni kell, hanem érezni. Ez persze minden évben más és más, de a munkában nagyon lé­nyeges. KONRÁD LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom