Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)
1990-07-14 / 86. szám
2 - TOLNATÁJ 1990. július 14.- Berci, te egyedül vagy? - kérdi Kallós Zoltán (jobbra) Andrásfalvy Bertalant. Nincs kísérőd? Nem félsz? - Miért félnék? Testőr csak a fontos embereknek jár, külügy-, belügyminiszternek... Sétálok Beszélgetés Kallós Zoltánnal- Kallós Zoltán neve igazán ismertté talán akkor vált Magyarországon, amikor 1973-ban a Magyar Helikon gondozásában megjelent a Balladák könyve. Mi a pontos meghatározása foglalkozásának: néprajzgyűjtö, kutató?- Romániában, Erdélyben élek. A szekuritáté azt határozta, hogy író, folklorista vagyok. Elfogadtam. Ezermester mindent restell- Kissé rendhagyó a beszélgetésünk, mert a Duna Menti Folklórfesztivál nyitóünnepségét megelőző órákban voltunk. Sok-sok ismerős vette körül szeretettel. Az idő rövidsége ellenére vállalta, hogy úton, útfélen, Kalocsa főutcáján és az érseki kertben, a városi tanács házában és kiállítási teremben rövid gondolatokat cserélhetünk. Miként indult néprajzgyűjtői tevékenysége? Kezdjük ezzel a szokványos kérdéssel!- Gyerekkoromban. A faluban, ahol születtem három nemzetiség élt: román, magyar, cigány. Mind a három nyelvet beszélem. A kocsmákban együtt táncoltak románok, magyarok, semmi gond nem volt. Most csinálják a problémákat. Teljesen manipulálnak mindent. Egymás ellen uszítják a népeket. Sajnos ez van! Itt Kalocsán örömmel látom az együtt táncolókat.- Ez a fesztivál célja.- Én még nem voltam ilyen fesztiválon. Nem engedtek! Tíz éve nem kaptam útlevelet. Hívtak Bécsbe, Amerikába, de nem is vágyom. Szívesebben vagyok Magyarországon, vagy a moldvai csángók között. EmlíKallós Zoltán vándorúton tettem, hogy gyermekkoromban kezdtem a gyűjtést. Tizenegy éves voltam, amikor Kolozsvárra kollégiumba kerültem. Volt egy ifjúsági könyvtár, ahol mindent elolvastam, ami a kezembe került. Akkor találkoztam Domokos Pál Péter „Moldvai magyarság” című kötetével. Akkor elhatároztam, hogy eljutok oda, Moldvába. A tanítóképző elvégzése után Kolozsvárról Magyarvistára mentem. Tanítottam. Aztán katonaság Románban. A szülőfalumban - Válaszúton - kezdtem a gyűjtést.- Igaz, hogy ezzel válaszolt kérdésemre, de közben úgy alakulta programunk, hogy a tömegben elszakadtunk egymástól. Amikor megérkezett Andrásfalvy Bertalan, akkor különös melegséggel köszöntötték egymást. Milyen a miniszterrel való kapcsolata?- Moldvában találkoztam először Bercivel. Az egyetemen kirándulást szerveztek a tengerpartra. Ö nem oda ment, hanem eljött hozzám, mert egy közös ismerősünktől megkapta a címemet. Ez 1956-ban volt. Ott volt három napig. Azóta tart a kapcsolatunk, de olyanná vált, hogy az unokaöcsém fiát, például azért hívják Bercinek, mert... Na! Nem lehet ezt elmondani.- Komoly volt mindkettőjük arca, mikor itt ismét összesodródtunk. Miről beszéltek éppen?- Szombathelyen volt most egy nemzetközi szeminárium. Ott voltam. Egy burgenlandi előadó úgy nyilatkozott, hogy nincs külön magyar és szláv kultúra Burgenlandban, hanem ugyanaz van magyarul, németül, szlovénül. Én ezt megvétóztam keményen. Bizony van külön! Akkor ne beszéljünk magyarul, mondtam. 0 azon lovagolt, hogy ne magyarkod- junk. Én úgy gondolom, Európa arra kíváncsi, hogy mi a magyar. Az európai, az egyetemes kultúrában a helyére kell tenni a magyart! Ezt meséltem Bercinek. Most is szívesen emlékszem közös barangolásainkra a Mezőségben. Be is hivatták. Mindenki gyanús volt, aki gyűjtéssel foglalkozott. Nacionalizmussal vádolták. A legelső felvételeket amikor csináltuk nem is az utcán mentünk, hanem a kerteken. Behivatták Szamosújvár- ra a járási rendőrségre. Nehéz ezt megérteni! Különösen ebben a színes, gazdag forgatagban.- Milyen élményeket szerzett most Kalocsán?- Csodálatos, hogy ennyi országból összejöttek az emberek, románok, bolgárok, törökök, nem is tudom elsorolni. Majd a végén kiértékeljük. Tulajdonképpen a zene és a tánc, az egész világ ifjúságát összefogja. Ez az a nyelv, amin valamennyien tudunk értekezni, de mondhatom, hogy a világban a magyar ifjúságot is a táncházmozgalom fogja ösz- sze. Nehéz helyzetben van Magyar- ország. Mindenki támadja a kormányt! Úgy látom.- Napjainkban mivel tölti az idejét?- Sétálok. Élvezem, hogy jöhetek Magyarországra és most be akarom hozni a lemaradást. Tíz évig nem kaptam útlevelet. Bé Romániába s vissza Magyarországra, s újból vissza. Ki kell használni, amíg lehet... DECSI KISS JÁNOS FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY Egy megőrzött mesterség Az indigócserje nedve Apja, nagyapja, dédapja, nyomdokain, apja, nagyapja, dédapja útmutatásai alapján, apja, nagyapja, dédapja műhelyében, apja, nagyapja, dédapja szerszámaival, eszközeivel végzi ma is a kékfestést a bácsalmási Skorutyák János népi iparművész. A folklórfesztiválra sok árut rejtegető, „bolttá” alakítható lakókocsival érkezett.- Régen ez az indigócserjéből nyert színezőanyag volt legköny- nyebben hozzáférhető, ez terjedt el legnagyobb mértékben nálunk is - mondta. - A vegyipar ma már mindenféle színt könnyedén elő tud állítani, de akkoriban azért nem voltak „pirosfestők” meg „zöldfestők”, mert nem létezett megfelelő mennyiségű festék. Indigószínű anyagokat egyébként már a fáraósírokban is találtak.- Keresik, vásárolják a termékeit?- A dédapám még lovas kocsival járta a Bácsalmás körüli falvakat, apám már vonattal utazott a nem túl távoli vásárokra, én pedig ezzel a kocsival az egész országot bejárom, de még külföldi piacokra is eljutok. Sőt, külkereskedők közvetítésével, japán és amerikai érdeklődők is vásárolhatnak termékeimből.- Újabb mintákat is készít?- Nem, ragaszkodom az eredetiekhez. Nyomódúckészletem 300 mintából áll. Egyes régi mesterek ezres tételt is magukénak mondhattak. De sokaknál, mint nálunk is, az ötvenes években, mikor megnehezült a kisipar sorsa, eltüzelték a szúrágta, ősi, értékes nyomófákat. - wy Fotó: - gk Egy minta a háromszázból Skorutyák János kezében Sárközi lakodalom, anno 1857 Örömre vagy bánatra A népszokások - minden állandóságuk ellenére - ha lassan is, de változnak. Hol gazdagodnak, hol meg kopik régi fényük. Anélkül, hogy észrevehetnők... a nagyapák, dédapák, ükapák idejében kissé másként volt! Más kapott hangsúlyt és másképpen. Különösen érződik ez, ha négy-öt emberöltőnyit visszatérünk az időben, mondjuk az 1850-es, 1860-as évek - árvízmentesítés előtti - régi Sárközébe. Mikor még a Sárvíz Bátáig folyt a lapályon, s mint „szigetet” foglalta elnyúló keretbe Őcsényt, Decset, Pilist és Nyéket. Az áradások pedig az egész tájképnek - úgymond - „posványos jelleget” adtak. 1866-ban például környös-körül: ...tág as rétségek közt náddal benőtt mélyedések, jegenye és fűzerdők, kiszáradó erek medrei vagy holtvizek...” A gabonakonjunktúrával járó nagy gazdagság még nem tört rá a vidékre (és a lelkekre), nagy volt az önérzet, ám szerényebb a pénz... Az „emelkedett helyeken” épült falvak szűk és tekervényes utcáiból mára alig maradt valami, a „csíny és okszerű építkezést’’ pedig - mit a látogató 1866- ban olyannyira hiányolt, máig gyönyör- ködtetően megteremtette az ármentesítést követő első nemzedék. így hát a régi Sárköz talán puritánabb, kevésbé hivalkodó. Ám az „eredetiség”, az „egyenes észjárás, egészséges humor”, a talpraesett beszédek, a szószóló „sebesen pörgő nyelve”, az egyenlőségérzet miatt kínosan ügyelt „vezérszerep", a győzelembiztos tekintetek és a botra támaszkodó „borzas anyókák” - akár egy mai couleur locale „helyi színezetének” vonásai is lehetnének. Mindezt előrebocsátva, a sárközi lakó- • dalom régi-régi rajzai közül kissé rövidítve hozom a „Magyar Néplap” névtelen szerzőjének leírását 1857-böl, mely annak idején a „Sárközi népszokás a házasság körül” címet viselte. * „...A lakodalom, még a szegény sor- súakat sem véve ki, a lehető leggazdagabban tartatik meg, ilyenkor tehenet vagy ökröt szoktak levágni, mivel 40-50 háznép két-három napig is együtt szokott lenni... Ritka ház az, mely adósságba nem keveri magát ily alkalomkor, vagy legalább évekig meg nem sinli(!) a dí- nom-dánom árát... A legény, mihelyt megnyerte kezét a szíve (vagy sokszor szülei) választottjának, az naptól fogva ujjas felöltője (jankli) gomblyukába fűzve lelógva hordja jobb felől azon színes kendőt, mit jegyesétől kapott, míg bal felölről három-négy szál veres vagy tarka színű szalag lobog; kis pörge kalapját pedig csinált virág ékesíti, mely sokaknál egész kalaptetőt be szokott fedni. A leány pedig ünnepie- sen - széles rikító színű szalagba befonva - viseli haját, mi nem jegyben járó leányoknál, hétköznap csak magába, szalag nélkül van befonva. Eljön végre az óhajtott nap, zene harsogása között kisérik a bokrétás vőlegényt, s a remény zöld koszorújával fel- ekesitett menyasszonyt a szentházba, honnan összeadatások után mindkettőt saját lakásba kísérik vissza, hol egész a délutáni két-három óráig, - a gazdag ebéd közbejöttével - harsog a zene, sir a sarkantyú, és a leány pereg mint orsó. Ekkor a legényes háztól megindul a násznépe a vőfély vezérlete alatt a menyasszonyért, hova addig senki közü- i lük be nem lép, mig a vőfély engedélyt nem kér a messzeföldről jött sereg be- léphetéséért, mely a násznagytól megadatván, az éltesebbek letelepednek az étkekkel terhelt asztal mellé, míg az ifjabbak az általok hozott cigányokat körül kapják, s amolyan talp alá való csárdást húzatnak velők. Egy kevés idő múlva feláll a legény násznagyja, s cifrábbnál cifrább versekben előadja jövetelük okát, mire a leány násznagyja int saját vőfélyének, ki a mellékszobából elővezet egy nőruhába felöltöztetett legényt, leterítve nagy kendővel, hogy arca ne lássék, s ezt az asztal mellé állítja ezen szavakkal: ímé édes násznagy uram! itt van az, kiért oly messze földről fáradtak mihozzánk, egész becsülettel általadjuk kigyelme- teknek! Ezek után nagy vita támad, mig utoljára elérkezik a koszorús menyasz- szony ugyancsak a vőféltől vezetve, kit násznagya cikornyásan elbúcsúztat szüléitől s minden rokonaitól, és úgy viszik keserves sírás között férje házához. Itt a menyasszony be nem lép addig a szobába, míg a konyhában le nem ült a kémény alatt körben ülő öregebb asszonyok közé, kik őt mézesborral itatják, s régibbnél régibb dalokat dúdolnak neki, hogy felejtse bánatát. Mielőtt vacsorához fognának, választanak egy táncmestert és egy gereblyést; a táncmester kötelessége ez: vacsora után senki addig nem táncolhat, míg' ő minden leány és asszonnyal egy párt nem fordul, s neki táncost nem adott, ha ez megesett, azután szabad csak mindenkinek mulatni; ilyen hivatalra rendesen ügyetlen táncosokat választanak, kik hibázni szoktak, s mikor azután előáll a gereblyés egy becsületes nagy gereb- lyével, legereblyéli róla a hivatalt, mit sokszor pár hétig is megérez, és az ügyetlen táncmestert megbüntetik bűne szerint több, vagy kevesebb mézre. (?!) Éjfél körül bevezetik a menyasszonyt, kinek fején már fenn van az örömöt vagy bánatot hozó fejkötő, s ki legelsőbb is a násznagyhoz lép, azt felköszönti, azután vele táncra indul, s így sorba minden férfi és nővel, mely menyasszonytáncért - mi pár lejtésből áll -, mindenki köteles tetszése szerint valami pénzt vetni az asztalon levő tányérba, mi a menyasszonyé lesz utoljára. Néhol szokásban van az is, hogy menyasszonytánc után a vőfél bevisz egy tányér vizet, melyből mindenki arcát megmossa egy ujjal a menyasszony, azután megtörli, s azt a helyet, hol megmosta, megcsókolja, s ezért is mindenki tartozik valamit vetni a vizes tányérba, mely szinte (szintén) a menyasszonyé lesz. Utoljára megemlítendő... a vendég visszahordás. Lakodalom után való nap azokat az embereket, kik reggelig nem bírták ki a dáridót, hanem megszöktek, a násznagy visszahordatja, mely ilyenformán megy végbe: Elöl megy egy pár legény, kiknek ökör kolomp vagy csengettyű zörög nyakokban vagy kezekben, utána a többiek láncokkal gyalogszánnal, cserénnyel, vagy ha sár van - talyi- gával. Ha elérték a vendég házát, csendesen belopódzanak, s a gazdát vagy nejét, - ha idejekorán meg nem ugrott, megfogják, láncra verik, és vagy cse- rényre feltéve vállaikon viszik, vagy pedig szánon húzzák a lakodalmas házhoz, hol a násznagy a szökevényeket elzáratja, ha csak meg nem váltják magokat valami csekély pénzen, min’ mézet szoktak venni. S ezen mulatságos jelenet alól még a legéltesebbek sincsenek kivéve, sokszor lehet látni ősz fürtű öregeket szánon ülni, kike’t nagy kolompolás és ujjongatás közt visznek a lakodalmas házhoz.” Közli: Solymár Imre
