Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-02 / 50. szám

2 - TOLNATAJ 1990. június 2. Falusi bábák- Az otthoni, a családi nevelés, a gyerek értékrendjének kialakítása mindig az adott szükebb környezet függvénye. A pedagó­gia mint tudomány, s a nevelés ügye a ko­rábbi tapasztalatokra támaszkodva s az új stratégiákat is alkalmazva-elemezve épül be az adott társadalmak oktatási-nevelési koncepciójába, a fennálló hatalmi rend szemléletének függvényében. A tudomány természetesen - mint minden - az ókor­ban, a görögöknél is fellelhető, Szókratész s Arisztotelész is tett utalást a nevelésre vo­natkozó elképzeléseiről. Folytathatnánk a sort Comeniusszal, Morus Tamással, Rous- seau-val... Mégis azt gondolom, a nevelés- tudomány avatott szakértőjével, több főis­kolai jegyzet, könyv írójával dr. Komlósi Sándorral inkább a magyar pedagógia je­lenéről, s lehetséges jövőjéről beszélges­sünk. Ebben gyerekeink által is sokan érin­tettek vagyunk, ám ettől függetlenül is: senkinek nem mindegy, hogyan oktatják, képezik, nevelik az új nemzedékeket. Sokat hallottunk korábban az úgynevezett szo­cialista embertípusról. Milyen ez a valóság­ban?- A múltkor egy holland barátom is ezt kérdez­te levélben, mondván, ő is hallott róla. Egy hó­napja halogatom a választ a levelére, mert én sem tudom pontosan. I-1985, az új oktatási törvény megjelené­se óta van elvileg a korábbinál sokkal na­gyobb szabadsága pedagógusainknak. Mégis, kevés a változás. Az új művelődési miniszter, Andrásfalvy Bertalan a napok­ban gúzsba kötött pedagógusokról szólt- Tény, hogy hiába volt a törvény adta lehető­ség, ha a tanárok nem tudtak élni vele. Miért? Mert ott voltak a helyi, az iskolai megkötöttségek, s a kontrollok, amik ennek az állítólagos szabad­ságnak mégis korlátokat szabtak a szűkebb pát­riában.- Mégis, a politika általános elképzelései ellenére is születtek kísérletek az utóbbi év­tizedekben. Ilyen volt Szentlőrinc, ahol ha úgy tetszik, sarkaiból fordították ki a meg­szokott világot. Kemény csata volt, míg megszületett?- Nemcsak a születése előtt, utána is meg kel­lett küzdeni a létéért. A megyei tanács elnöke többször meg akarta szüntetni. A helyiek, külö­nösen a szülök részéről a falu legmagasabb kép­zettségű lakosa, az orvos volt a legjobban ellene. Még a betegellátást is felhasználta, hogy az isko­la ellen fordítsa a hangulatot. A gyerekét elvitte, s pécsi iskolába járatta a kísérlet beindítása után. I- Mi volt ebben ennyire „ingerlő”, ellen­szenves? Mi a kísérlet lényege?- A kezdetére visszatérve: az iskolai pártszer­vezet leszavazta. Aztán mégis megindult a kom­munikáció, de közben két pedagógus otthagyta az iskolát a párttitkárral egyetemben. Jöttek he­lyettük mások. Maga a tantestület dolgozta ki a programot, hiszen erre nem volt sablon. Nagyon kemény önművelésre kényszerültek, ennek fejé­ben bizonyos órakedvezményt kaptak. A gyere­keknek tankönyvük nem volt, hamar rákénysze­rültek a könyvtárhasználatra, az önálló ismeret- szerzésre. A módszer lényege, hogy az általános iskolás évek alatt a gyakorlatban tanulják meg az életre való felkészülést. A termelőmunka például be volt építve az órarendbe. Annak minden fázisa megjelent, a gazdálkodás egész folyamata is, az anyagbeszerzéstől a szerződéskötésen át az energiafelhasználás kalkulálásáig, s aztán az ér­tékesítés. Közösen döntötték el azt is, hogy a nyereséget mire használják fel, feléljék-e vagy befektessék. Meg kell jegyeznem, nem véletlen, hogy éppen Szentlőrincen, e viszonylag kis he­lyen valósította meg a programot Gáspár László. Az itteni gyerekek java Vésze ugyanis vagy hely­ben vagy Pécsett általában a termelőüzemek­ben, téeszekben helyezkedik el az általános is­kola befejezése után. Vannak természetesen olyanok is, akik gimnáziumokba, majd egyete­mekre kerülnek közülük, őróluk később azt a vé­leményt hallottuk, hogy túlságosan nagyszájúak, túlságosan magabiztosak, s nagyon kiállnak, harcosan az igazuk mellett. Kérdés, hogy önma­gában csak azért, mert valaki tanár, igaza van-e, s nem annak van-e igaza, aki több érvet tud fel­sorakoztatni a maga álláspontja mellett. Azt is el kell mondanom, hogy ebben a kísérleti iskolában nincs osztályozás, csupán értékelés. Az viszont folyamatos, egymást segítve, konzultálva igye­keztek segíteni a lemaradókat. A szülők felé is ez a szöveges értékelés jut el. Az osztályozást az is­kola utolsó évében csupán azért vezették be, hogy szoktassák a diákokat a kinti kegyetlen vi­lághoz. ■ - Van-e folytatása a kísértetnek?- Gáspár László szerette volna a megkezdett folyamatot egy következő lépcsőfokon, a közép­iskolában kiteljesíteni. Nem rajta múlott, hogy ezt a csatát már nem sikerült itt megvívnia. Most a Békés megyei Sarkadon valósítja meg a közép­iskolára kidolgozott koncepcióját. Végül is a legtöbb fórumon, ahol a tervét ismertette, nem nyert finoman szólva - egyértelműen támoga­tást. Soha nem felejtem el, egy NDK-ban ren­dezett konferencián is előállt a komplex prog­ram elemzésével, amitől az ottaniaknak min­den haja szála az égnek állt.- Ha már kísérletekről beszélünk, úgy érzem, nem kerülhetem meg Winkler Márta nevét. A fővárosi tanítónő is több mint egy évtizede oktatja úgy a gyereke­ket, ahogy ő látja jónak és az eredmé­nyek, a kiugró intelligenciájú gyerekek, akik nála nevelődtek, ezt a módszert iga­zolják.- Személyesen nem ismerem őt, de az órái­ról, s a hospitálásokról, foglalkozásokról ké­szült videofilmeket igen. ő olyan különleges képességekkel rendelkező pedagógus, olyan a személyisége, hogy alkalmas a gyerekek iz­gő-mozgó viselkedését, szertelenségét elvi­selni. Az ö óráin nincs helyhez kötve a gyerek, mindenki azt közli, ami épp eszébe jut, ami foglalkoztatja, miközben ö mégis tud dolgozni az anyaggal, s a figyelmes gyerekekkel. Kis­gyerekekről van szó, s az önfegyelem még va­lóban későbbi kérdés, de azt azért felvetném, hogy a hátratett kéz, a kiabálás, az akkor szólsz, ha kérdezlek módszere hogyan és mi-, lyen eredményhez vezet.- A gyerekek egy része egyáltalán nem szeret iskolába járni, már első - má­sodik osztályban sem, amikor még csak az iskola megszerettetése lenne a cél. Ha a kislányomat várom, nemegyszer a fo­lyosóra is kihallatszik a tanárok kiabálá­sa, gúnyolódó megjegyzése. Úgy érzem, nem a tanulás miatt nem szeretnek isko­lába járni...- Rengeteg türelem kell ahhoz, mig kialakul egy olyan légkör, ahol a tanár is, a diák is jól érzi magát. Ehhez optimizmus is kell, s a sza­badság tényleges lehetősége, hogy házon be­lül se érezze a pedagógus megkötve a kezét. Winkler Mártához visszatérve: én nem hiszem, hogy az ő módszerét tőmegesíteni lehetne. Nem tudom, látta-e azt a filmet, ahol kollégák hospitáltak nála, s utána a megjegyzéseket... Hogy lehet ezt eltűrni?! Itt nincs fegyelem! Mindenki azt csinál, amit akar! - és így tovább. Valóban erről van szó, s a kollégák megosz­tottsága is érthető, mert nem képes mindenki ilyen sajátos körülmények közt tanítani, még­hozzá eredményesen.- A nagy mamutiskolában elvész a gyerek- s a pedagógusszemélyiség. A kis iskolában az ember laikusként is úgy ér­zi, hogy több a lehetőség a kibontako­zásra, az önmegvalósításra. A körzetesí- tett nagy iskolák még az utazással is ter­helik a gyereket. Egyre több kezdemé­nyezést hallani a falvakból, hogy vissza akarják állítani saját régi iskoláju­kat- No igen, de megvan-e még? Mert nagyon sok iskolaépületet eladtak, ha ugyan össze nem dőlt. Én 1969-ben jártam először Ameri­kában, ahol láttam ilyen kis falusi, osztatlan is­kolákat, ahol a hat osztályt tanította egyetlen pedagógus. A szülők azt mondták, ez így van jól, itt a pedagógus szinte családtag, s nem voltak hajlandók bevinni a gyerekeket a kör­zeti iskolába. De kérdés, ha van is iskolaépület egy kis faluban, van-e pedagóguslakás? Könyvtár? Tudnak-e gépkocsit, adni a letele­pedő tanárnak, hogy kulturálódási igényeit - amire valószínű a kis faluban nem talál megol­dást - kielégítse? I- Talán a helyi önkormányzatok majd biztosítják...- Miből? A falvakból ugyanis általában el­járnak dolgozni, s az adójuk nem lakóhelyü­kön jelentkezik - erre nincs még megoldás. Honnan lesz a helyi önkormányzatnak annyi pénze, ami egy iskola felszereléséhez, műkö­déséhez, fejlesztéséhez kell?- Ha elvonatkoztatunk ezektől az ele­mi problémáktól, amit a jövő feladata megoldani, mégis úgy vélem, hogy a kis­közösségekben lesz mód az „érzelmi ne­velésre”, amely manapság annyira elma­rad. Nincs idő ilyesmire - mondják a pe­dagógusok - az induló egyházi iskolák pedig pontosan ezt hangsúlyozzák prog­ramjukban.- Úgy látom, hogy a felsőfokú tanítóképzés még mindig nem tudta azt megoldani, hogy a kikerülő fiatal ne szakos pedagógusnak, ha­nem általános tanítónak érezze magát, akinek a gondjaira vannak bízva a kisgyerekek. I- Erről jut eszembe a például Jugo­szláviában meghonosodott iskolapszi­chológus, vagy iskolapedagógus rend­szer.- Véleményem szerint iskolapedagógusokra lenne szükség, tehát elsősorban gyakorló peda­gógusokra, szakirányú pszichológiai képzett­séggel. Erre lenne jó a posztgraduális képzés­ben egy ilyen célzatú programot megindítani. ■ - S ez lehetetlen talán?- Bizonyára nem, de három-négyezer iskolá­ba egy-egy iskolapedagógusi státus bevezetése nem egyszerű feladat. Azonkívül a többiek való­színű ellenérzéssel viseltetnének iránta, hiszen mintegy felügyelőként kezelnék, holott mindez a gyermekekért van.- Többféle kezdeményezésről hallani mostanában, a 12 osztályos iskolától kezdve a hatosztályos gimnáziumig, a gimnázium és párhuzamosan bizonyos szakmákra való felkészítés egyidejűsé­géről... Vannak-e hagyományai ezeknek a képzési formáknak nálunk?- A nyolcosztályos iskolának is van hagyomá­nya, ezt a múlt század végétől egyes pedagó­guskörök szerették volna megvalósítani. Az ak­kori hatalom védte a négy elemi, nyolc év gimná­ziumi rendszert. Azt mondták, nem lehet tízéves korban eldönteni, hogy milyen pályára kerüljön a gyerek. Pedig csak a gimnázium adott érettségit, s az 1880-as úgynevezett képesítési törvény ki­mondta, hogy érettségivel milyen állásokat lehet betölteni. Ma fel akarják éleszteni a nyolcosztá­lyos gimnáziumot. Vissza lehet térni rá, de való­színűleg nem az lesz az általános, nem ebből lesz háromszáz középiskola. Akkor lenne értelme, ha megfelelő tanári kart, s minden szükséges felté­telt tudnának biztosítani. Az egyetemek jelenleg azonban csak a 14-18 évesek tanítására képez­nek ki. Hogy fognak ezek a fiatal pedagógusok a tízéves, tizenegy-tizenkét-tizenhároméves gye­rekek oktatásához hozzákezdeni? Hiszen éppen az az általános vélemény, hogy a serdülőkorban, amikor a gyerekeknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre, nem foglalkoznak velük a ta­nárok. Ez nem elég, ami most van, hogy lesz ak­kor a még kisebbekkel? Aztán kell felszerelés, könyvtár, tornaterem és még sorolhatnám. Az ál­talános iskolának szerintem nem az a baja, hogy egységes a nyolc osztály, hanem, hogy a negy­ven év alatt sem teremtettük meg a feltételeit, a tanteremhiány, a képesítés nélküli pedagógusok alkalmazása, az időközben bejött erőszakos kör­zetesítés és így tovább. Ez a baja inkább. Valami­kor a törvény által biztosítottan volt 5 százalék is­kolaadó, Eötvös pedig alapelvként mondta ki, hogy az államnak kötelessége az iskolák mű­ködtetése. Ahol nem volt elég pénz, állami se­gélyt kérhetett az iskola, s kapott is. A felekezeti iskolák 90 százalékban ebből éltek.- Ahogy az Ön szavaiból is értettem, túlságosan racionális volt minden az ok­tatásban. Ahogy Ön fogalmaz: a gyere­keknek nagyon nagy deficitjük van érzel­mi vonatkozásban. Hogyan lehetne ezt a hiányt pótolva, túllépni ezen a problé­mán? Hogy látja Ön, aki sok évtizedet töl­tött el a magyar neveléstudomány formá­lójaként, elméleti szakemberként és pe­dagógusként - főiskolai tanárként - mekkora az esélye az új oktatási kor­mányzatnak, hogy a szükséges változta­tásokat megtegye, hogy közreműködjön ebben? Sokszor a fővárosban megfogal­mazott törvények jól tudjuk, hogy mire vi­dékre, s az ország távoli csücskébe ér­nek, a helyi szokásokhoz módosulva ké­rődnek számon a gyakorlatban.- Kicsit távolról kezdem a válaszadást. Az el­múlt hetekben rendeztünk egy felolvasóülést az akadémiai bizottságban Pécsett. Szó volt az is­kolaszékekről, s a holland, svéd, angol vendégek a nemzeti oktatásuk sajátosságairól, szervezeti felépítéséről is tájékoztattak bennünket Hogy mennyire tanulságos volt, nem kell mondanom. Azóta vetődött fel, hogy megszerveznénk a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában egy találko­zót, ahol a régió szakembereit, a neveléstudo­mánnyal foglalkozókat, gyakorló pedagóguso­kat, iskolaigazgatókat, tanácsi szakembereket hívnánk meg s Andrásfalvy miniszter urat, aki meghallgatná őket. A találkozót nem párbeszéd­nek szánjuk, hanem egyoldalú tájékoztatásnak, ahol ő ténylegesen megismerkedne az oktatás különböző területein dolgozó szakemberek meglátásaival, s természetesen mindenki el­mondaná, milyen problémákkal küszködik, s hogy véli ezek megoldását. Az oktatásban, isko­laügyben előrelépést én csak hosszú távon lá­tok, hiszen az már rég kiderült, hogy reformot fö­lülről elindítani nem lehet. Ezeket a pedagógu­sok diktátumnak élik meg. A nemzeti alaptanter­ven belül, hogy mit, hol, s hogyan tanít meg a pe­dagógus, ezt kellene rábízni. Régen a bábák a tapasztalt, idősebb asszonyok közül kerültek ki, azok közül, akik egyéni adottságaik alapján önállóan segédkeztek a szülésnél, értettek a gyer­mekápoláshoz, a szülő nő és a csecse­mők gondozásához. Az asszonyok tulaj­donképpen egymástól tanulták el a szak­mai fogásokat, a szülés levezetéséhez szükséges tudnivalókat, sőt az idősödő bába nem idegent, hanem a saját asz- szonylányát avatta be a mesterség titkai­ba. A bábaság irigyelt, jól fizető foglalko­zás volt, művelőit azonban »rosszindula­tú pletyka sokfelé kikezdte. Közmondás is járta róluk: „A kecskének négy a lába, mind k.-ból lesz a bába!” A megállapítás nem igaz, hiszen a bá­bák jelentős többsége rendes, tisztessé­ges, családszerető asszony volt, aki a munkában és a magánéletben egyaránt becsülettel helytállt. Kiss Lajos, az ismert néprajztudós A szegény emberek élete című művében érdekességként jegyzi fel, hogy hentesnéből és mészárosnéból nem lehetett bába, mert hússal bánt. Először 1876-ban mondta ki törvény, hogy a szülések levezetésére csak vizs­gázott, képesített bábák jogosultak. Ettől az időtől kezdve cédulás bábáknak ne­vezték a 4-6 hetes tanfolyamot végzett, tisztiorvos előtt vizsgát tett asszonyokat, majd a szerveződő bábaképző intézetek­ben fokról fokra növekedett a képzési idő. Századunk első felében előbb fél­éves, majd egyéves kurzusokat szervez­tek, s szülésznői oklevél tanúskodott a szakma elsajátításáról. 1910 körüli adat alapján az oklevél megszerzésének kö­vetelménye volt: becsületes előélet, fér­jezett vagy özvegyi állapot, és némi írás­olvasási készség. A negyvenes években már a 6 elemi, a 4 polgári elvégzése is fel­tétel volt. A múlt század közepén készült kimuta­tás szerint Nógrád megyében Balassa­gyarmaton 9, Szécsényben 2, Szügyön 1 tanult bábát tartottak nyilván. 1890-től minden 1500-nál nagyobb lélekszámú községet köteleztek a megyében, hogy szülésznőt tartson. 1913-tól 800 lakosra szállítják le a határt. Érsekvadkerten feljegyezték, hogy amikor 1910 körül egy Bicskeiné nevű fiatal bába hazaérkezett a képzőből, még jó ideig azt az idős - mai szóval: képesí­tés nélküli - asszonyt hívták a szülések- • hez, aki korábban is a falu bábája volt, mert a szülő nőknek több bizalmuk volt a gyakorlott öregasszonyhoz. A községektől, városoktól távol eső majorokban, pusztákon, tanyákon még a századforduló után is egy-egy tapasztalt idős asszony vezette le a szülést. Több adat szól arról, hogy szándékosan későn küldtek a bábáért, s mire megérkezett, már „vánkuskában” volt az újszülött. A bába alapvető kötelessége a szülés levezetése és a gyermekágyas asszony egészségügyi ellátása volt. Ha több bába volt a településen, a leendő anya család­ja már a szülés előtt kiválasztotta a bábát, aki szükség esetén megvizsgálta és ta­nácsokkal látta el a várandós asszonyt. A szülést a bába irányította, s csak végső esetben küldött orvosért. A szülő nő körül szorgoskodó asszonyok a bába utasítása alapján segédkeztek, vigasz­talták, biztatták a szülő nőt. Nehéz, komp­likált szülés esetén a bába 1-2 pohár pá­linkát, rumot itatott a vajúdó asszonnyal, egyes helyeken pedig a férjet is behívták a szobába. Úgy vélték, az is segít, ha a szülő nő belekapaszkodhat az urába, mert ez erőt ad neki a nehéz percek­ben. Volt olyan bába, akinek mosóasszo­nya volt. Ilyen esetben a bábaasszony csak a fürdetéssel foglalkozott, a cse­csemő és az anya utáni mosást a mosó­nő végezte. Egyébként a csecsemő első fürdetéséhez számos népszokás kap­csolódik. Ilyen volt, hogy a menyecske anyja imakönyvben őrzött virágszirmot dobott a fürdővízbe. A piros szirom egészséget, a fehér pedig ártatlanságot, szelídséget adott az újszülöttnek. Ha a csecsemő betegen jött a világra, a bába azonnal megkeresztelte a kisbabát, nehogy keresztség nélkül haljon meg. Ez volt a bábakeresztség. Erre azért volt szükség, mert kereszteletlen gyermeket a pap nem temetett el. Másféle teendői voltak a bábának a halva született gyermekkel. Pintér Sán­dor 1891 -bői származó leírása kitér arra, hogy a halva született csecsemőt a bába temette el minden felekezeti ceremónia nélkül, mégpedig késő este vagy kora hajnalban. A temetés helye vidékenként változott. Volt olyan falu, amelynek a ha­tárában jelöletlen helyen temették el a gyereket, másutt viszont a nagyszülők, vagy közeli rokon sírjába tették a kis holt­testet. A szülés után a legnagyobb családi esemény a keresztelő. Ezen a ceremó­nián is sok tennivalója volt a bábának. Számos vidéken ő ment el felkérni a ke­resztszülőket. A keresztelőt követő ebé­den, vacsorán, családi összejövetelen hangulatkeltő szerepet is játszott. Tréfás szöveg kíséretében adományt gyűjtött. Látszólag az újszülött számára tányéro­zott, az összegyűlt pénzt aztán maga tette el. Szülés után legalább egy hétig, egyes vidékeken két hétig is járt a bába a szü­lőágyas asszonyhoz, s napjában egyszer vagy kétszer ellátta az anyát és az újszü­löttet. Munkájáért pénzt vagy természet­beni juttatást, búzát, lisztet, baromfit ka­pott. A sokat foglalkoztatott bábák jól ke­restek. Házat, földet, jelentős anyagi ja­vakat tudtak szerezni munkájukkal, s öregségükre is jó körülmények között éltek, nem szűkölködtek. KISS GYÖRGY MIHÁLY Égbolt - kicsinyben Már évszázadokkal ezelőtt megkísérelte az ember a csillagos égbolt térbeli ábrázo­lását. A 17. századi európai polgár legkedveltebb szobadíszei az éggömbök és föld­gömbök voltak. Az éggömbök egyik fajtája a gyűrűkből összeállított armilláris gömbök legrégibb európai példányai a 14. századból származnak. Kezdetleges formájukban 5 párhuza­mos gyűrűből: a világtengelyre merőleges gömbi félkörből (ekvátor), a Rák fordulójá­ból, a Bak térítőjéből és a két poláris körből álltak. Később már az állatöveket és a nap­pályát is ábrázolták. Az armilláris gömbök fénykora a 17. századra esik. Ezekre a művészi kivitelezés, a mesterien cizellált minták, a mitológiai díszítőfigurák jellemzőek. Számos példányuk ötletes technikai szerkesztésről is tanúskodik, az egyes bolygókat és a Napot óraszer­kezet mozgatja, tehát pályájukat az éggömb „élethűen” szemlélteti. A 17. században az olasz, német holland, valamint az angol mesterek műhelyeiből kikerülő armilláris gömbök már a kopernikuszi elméletet tükrözik. Az oxfordi Termé­szettudományi Múzeumban egy 1675-ben Dominicus Sanctini olasz mester által ké­szített gyűrűs égbolt látható. Ezen a Merkur és a Vénusz a Nap körül, a többi bolygó a Föld körül kering. Hyghens és Dominique Cossini felfedezése alapján pedig a Szatur- nusznak már három holdját ábrázolta. Ebben az időben a művészi kivitelezésben az olasz és a francia, technikai megoldás terén az angol mesterek tűntek ki. Az armilláris gömböknek több hátrányuk volt, nehéz volt a tartósításuk, és az égbolt­nak viszonylag kis részletét mutatták be. Ezért használták az elmúlt századokban elő­szeretettel a tömör éggömböket, amelyek részletesebben mutatták a csillagok állását. Ezek históriája a távolabbi múltba vezethető vissza. A 11. században Spanyolország muzulmán kultúrterületén arab mesterek készítették az első európai éggömböket. Ezeknél a csillagok ábrázolása még az ókori görög csillagászat teóriáit tükrözi. Mes­termunkának számítanak a 12-17. századok között készült perzsa éggömbök, ame­lyeken 48 csillagképet és számtalan csillagot ábrázoltak. A13. században tűntek fel az első latin felírású éggömbök Európában. Ezek fehérre festett fából készültek, amelye­ken a csillagokat tűszúrásokkal jelölték. Éppúgy,‘mint az armilláris gömbök, az éggló- buszok is cizellált bronztalpakon álltak, és némelyikük művészi és egyben technikai remekmű. Dr. Komlósi Sándor és Csefkó Judit a pedagógiáról

Next

/
Oldalképek
Tartalom