Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-09 / 56. szám
2 - TOLNATÁJ 1990. június 9. Marcelliana nővér és Cser Ildikó az elhivatottságról- Mikor egy ismerősöm elmesélte, hogy a szekszárdi Béla király téren egy apácát látott, azonnal felhívtam a plébános urat, hogy segítsen megtalálni. Nagyon meglepődtem, mert elmondta, mindössze pár lépésnyire a templomtól, itt a Bezerédj utca 5-ben lakik Láng Erzsébet. Magam is szekszárdi vagyok, de még soha sem találkoztunk. Vagy ha igen, akkor se ismertem volna fel, hiszen csak két éve veszi fel újra a rendi ruháját.- Kevés a pap, ezért az akkor még itt szolgáló Mayer plébános úr kérte meg Cserháti püspök urat, járuljon hozzá, hogy segítsek az áldoztatásnál. Azóta vasárnaponként beöltözöm. Most már megszokták a hívek, de először nagy ovációval fogladtak. Az idősebbek még sírtak is.- Nem csoda, hiszen mi magyarok kedvesnővért az utóbbi évtizedekben legfeljebb külföldön vagy filmeken láthattunk. Más hivatást választanak a mai lányok. A kis Láng Erzsikéből annak idején hogyan lett zárdanövendék?- Öcsényben születtem 1921. március 2-án, de mivel édesapám fóti származású, odaköltöztünk. Szüleim vallásosak voltak,. ezért három testvéremmel együtt a Szent Vince rend elemi iskolájába írattak. Ezután négy év középiskolát végeztem, mert 1940-ben jelentkeztem a Szatmári Irgalmas Nővérek rendjébe, amit Hám János püspök alapított 1842- ben Szatmárnémetiben. Itt végeztem el a betegápolóképzőt, s 1944-ben már éppen beöltöztünk volna, mikor odaért a front, és hazaküldtek bennünket. Ekkor már Szekszárdon laktunk, mert édesapám halála után édesanyám visszaköltözött a szülővárosába. Nagyon féltünk az oroszoktól, az újvárosi templom közelében állt egy árvaház, ahol olyan nővérek voltak, mint akiknél én tanultam, ezért tőlük kértünk menedéket. Nyolc hónapig laktunk náluk, aztán 1945-ben értesített a rendi elöljárónk, hogy visszamehetek Szatmárba. Egy hétig utaztam egy teherkocsi szén tetején, jelölt ruhában, egyedül egy csomó orosz katona között, de nem bántottak.- S ekkor két noviciátusbeli év kezdődött. Ez ha jól tudom, a fogadalomtételre való felkészülést jelenti. Ez idő alatt a kis novíciák megismerkednek a rend normáival, eldönthetik, elég elhivatottságot éreznek-e magukban a szigorú, sok lemondást is követelő szerzetesi élethez. S ekkor még meggondolhatja magát az ember.- Igaz, hogy sok lemondással jár ez az életforma, megszabták például, hogy mikor írhatunk levelet, hogy ez ne vonja el a figyelmünket a tennivalóinkról, a főnővérnek, aki olyan volt mint az édesapa egy családban, feltétlenül engedelmeskedni kellett, de mikor az ember fiatalon bekerül oda, minden sokkal könnyebben megy. I- Talán az egyik legizgalmasabb kérdéshez érkeztünk: milyen megfontolásból jelentkeztek akkoriban a lányok irgalmasnővérnek? És mi volt ennek a feltétele?- A mi rendünk fő feladata a leányifjúság tanítása, a gyermeknevelés és a betegápolás, minden, a felebaráti szerete- ten alapuló tevékenység. Ezért akik közénk jöttek, vagy szerették, sajnálták a szegény elesett embereket, vagy tanítani akartak, de nem családban sok más gond mellett, hanem teljes életüket ennek szentelve, vagy nem volt ugyan képesítésük, de elég erősek voltak konyhai, mosodai munkához. Bármely 16 és 30 év közötti lány kérhette felvételét, aki egészséges szülőktől származott, s maga sem volt beteg. I- Romantikus regényekben gyakran előfordul, hogy szerelmi bánatában vonul kolostorba az ifjú hajadon. Volt ilyen akkortájt Szatmárban?- Megesett, de ezek a lányok nemigen maradtak meg köztünk. Aki csak azért jelentkezett, hogy bosszút álljon a vőlegényén, annak minden nehezebbnek tűnt odabent. Ők már belekóstoltak a kinti életbe, szinte az arcukon lehetett látni, hogy bántja őket valami, nem tudták sokáig elviselni a korlátokat.- Hogyan telt el egy nap a zárdában?- Fél hatkor keltünk, fél óra elmélkedés a kápolnában, szentmise, reggeli közös ima, majd ki-ki ment arra a kórházi osztályra, ahol tanult. Délben ebéd, utána újra munka. Este közösen imádkoztunk, vacsora után egy óra rekreáció. Ez a pihenést, felüdülést szolgálja, beszélgettünk, kézimunkáztunk. Ezután újra közös ima következett. I- Milyen erényekretanítottáka nővérek a jelölteket?- Imádságos szellemre, alázatosságra. Ez nem azt jelenti, hogy térden kell csúszni az elöljáró előtt, hanem hogy ha hibáztam, azt ismerjem el. Ezenkívül arra, hogy becsüljük, szeressük egymást, valamint önismeretre, önuralomra. De az ember egyéniségét hagyták kibontakozni. Erre többféle lehetőség is nyílt, voltak például önképzőkörök, színdarabokat játszottunk, gyerekeknek tankönyveket vásároltunk, karácsonykor csomagot készítettünk a szegényeknek. S persze sokattanultunk. Aszen- tek életéről, orvosoktól, főiskolát végzett nővérektől pedig természetesen a betegápolással összefüggő minden fontos tudnivalóról. I- A nemiségről, szexualitásról is? Szabadott beszélni, kérdezni ezekről a dolgokról?- Egyáltalán szóba sem került ez, régen sokkal szemérmesebbek voltak a lányok a kinti életben is. Persze, tanultunk szülészetet, nőgyógyászatot, de csak azért, hogy ha életveszélybe kerül valaki, segíthessünk. Elmeosztályon és szülészeten azonban nem dolgoztunk. Azabortusz akkor még tiltott műtét volt, sok nő próbálkozott bábáknál, kuruzslóknál. Ha a beavatkozás nem sikerült, a beteg asszony gyakran kórházba került. Ilyenkor sem asszisztálhattunk, még a műszereket se főzhettük ki. Ezt világi ápolónők végezték. A szexualitás különben sem volt téma köztünk. Mi a családi életről lelki megfontolásból lemondtunk. Az Úrjézust szeretjük, s mivel ő meghalt értünk, mi lemondunk a világ íróságairól. I- Ezt jelképezi az, hogy fogadaiomté- telkor a mise feléig menyasszonyi ruhában vannak a novíciák?- Igen, mint Jézus jegyeset Aztán a szertartás második felében beöltöztetnek bennünket a nővérek, s ekkor kapjuk meg a szerzetesi nevünket. Az enyém Mária Marcelliana. A hajunkat nem vágják le, de mivel az a nö dicsősége, azzal kérkednünk nem szabad, ezért fátyol alá rejtjük. I- Három dologra tesznek esküt: szegénységre, tisztaságra és engedelmességre. Mit jelentenek ezek konkrétan?- Először is, hogy nem hajszoljuk a pénzt. Ezért fizetést sem kaptunk, de nem is volt rá szükségünk, hiszen a tisztálkodószerektől a levélpapírig mindent biztosított a zárda. A tisztaság a szüzességet jelenti, és hogy nem megyünk férjhez, hanem teljes életünket a küldetésünknek szenteljük. Az engedelmesség pedig, hogy betartjuka házirendet és alávetjük magunkat az elöljáróink irányításának. Aki komolyan veszi a hivatását, annak mindez természetes is. I- A fogadalomtétel éve 1947. Nagy fordulatot vett addigra a politika, a Szatmárban végzett magyar nővéreknek egy hajnalon úgy kellett átszökniük a lezárt határon, hogy hazajussanak...- Hatan voltunk anyaországiak. Érmi- hályfalvánál jöttünk át. Azzal indítottak el bennünket, hogy a román határőröktől nem kell félnünk, a mieinktől inkább. Szerencsére minden simán ment, s csak később kellett tapasztalnom, hogy épp a saját honfitársaink fognak majd ellenségként bánni velünk. Először Székesfehérvárra mentem, ott dolgotam a kórházban két évig, innen az esztergomiba kerültem. Nagyon szerettem ott lenni, de 1950. május 15-én rendőrök jelentek meg, lerendeltek mindenkit azebéd- lőbe, és bejelentették, hogy a magyar állam a továbbiakban nem tart igényt a szolgálatainkra. Ha levetjük az apácaruhát, maradhatunk, ha nem, távoznunk kell. Harminckét fiatal közül egy se alkudott meg. Bementünk a központi anyaházba, földön, matracokon feküdtünk éjjel, majd hazaküldtek. I- De addigra már Szekszárdról is elűzték a nővéreket- Csakhogy én nem is sejtettem, ezért beöltözve érkeztem meg a vonattal. Rögtön az állomáson megállított egy rendőr és felszólított, hogy váltsak jegyet, azonnal forduljak vissza, vagy másnap jelentkezzem náluk civilben. Ezt tettem. Aztán elmentem Győrébe, az unokabátyámhoz, aki ott volt pap. Egyik nap, mikor kiléptem mise után a templomajtón, letartóztattak. Egy civil ruhás rendőr kísért az állomásig, vonattal Zombá- ra vitt. Két órát várakoztattak, aztán autóval ide szállítottak, a Várközbe. Akkor ez az ÁVH központja volt, még elmenni sem szabadott arra idegennek. Itt is órákig várnom kellett, aztán arról vallattak, hány házban jártam Győrében, és azt mondták, ha nem agitálok a téeszcsé ellen, akkor nem lesz bántódásom. Azt sem tudtam, mi azatéesz- csé. Végül aláírattak velem egy papirt, el sem olvastam, úgy örültem, hogy kiengednek. Itthon derült ki, hogy attól kezdve este tíztől reggel hatig nem léphetek ki a házból, nem utazhatok járművön, nem hagyhatom el a várost és szerdánként jelentkeznem kell a rendőrségen.- Három és fél, zaklatásokkal, éjszakai felzörgetésekkel pokollá tett év köI vetkezett ezután, mígnem az egészségügyi minisztérium munkára szólította fel.- Jött egy levél, hogy el kell helyezkednem a fehérvári kórházban, különben sza- botőrnek minősítenek. Megírtam, hogy re- fes vagyok, ekkor elhelyeztek az isten háta mögé Farkasgyepüre, a Bakonyba. Vérbeli kommunista igazgató volt ott, megfenyegetett, hogy elzavar, ha imádságra tanítom a gyerekeket. Bakonyjákóra kellett átjárnom, a rendőrőrsre, végig az erdőn keresztül. Nagyon féltem. Ekkor édesanyám valami indokkal hazahozott. Persze, itthon is folytatódott az üldöztetésem, a rendőrök felszólítottak, hogy vállaljak munkát, és akkor felmentenek. Hiába tudták, hogy volt állásom, mikor jött azamnesztia, közölték, hogy ez rám nem vonatkozik. Végre kaptam papírt, hogy mégis véget ér a büntetésem. Egy bennfentes elárulta, hogy már egy hónappal azelőtt megjött a hivatalos felmentés. Elmondta azt is, hogy akármilyen jó jegyzőkönyvet is küldtek rólam a kihallgatóim, volt valaki, aki gyűlölte az egyházat, és mindig hozzáírt valami vádat.- Ezután az egykori Orsolyita rend nagyházából lett pincehelyi kórház sebészeti osztályán helyezkedett el, majd 1957-ben kivándorolt Amerikába. De a hitét akkor sem adta fel, New Yersey- ben több magyar és más külföldi nővérrel együtt ott is idős, beteg embereket gyámolítottak. A fényképeken, melyeket az imént egy albumban mutatott, láttam, hogy festői környezetben, egy tó partján állt a Saint Mary Hospital. Szigorú rendben, mégis szabadon éltek itt a nővérek. Az egyik fotón egy hatalmas autó volánjánál ül Marcelliana nővér.- Én voltam a legfiatalabb, nekem kellett megtanulnom vezetni. De ez ott nem ritkaság, természetes, hogy a nővérek szent ruhában is autóznak. I- Szerették, a hivatásának élhetett, megtanult angolul, gyakorolhatta a vallását, tizenöt év után mégis hazajött, miért?- Édesanyám meghalt, és nem akartam a nővéremet magára hagyni. Hogy legyen valami nyugdíjam, munkát vállaltam a székesfehérvári papi otthonban, de megbetegedtem, és hat év után ott kellett hagynom. Szerencsére legtöbb évemet elismerték, így 1982 óta nyugdíjas vagyok.- De még mindig igazi irgalmas nővér. Délutánonként bejár a kórház szemészetére, meg az idegosztályra, és jó szóval, imádsággal nyújt lelki vigaszt a betegeknek. Mit szólnak ehhezaz orvosok?- Örülnek neki. Sőt, országszerte kéri az egészségügy a nővérek segítségét. De, sajnos, nagyon elkéstünk. Mi már idősek vagyunk, utánunk pedig már nem öltöztettek be fiatalokat. Idén talán lesz négy olyan kislány az országban, aki közénk áll. Bárcsak többen lennének. Hiszen olyan szép másokért élni. Emlékek a múltból Az alkímiától a számítógépig S hogy a tárgyakról se feledkezzünk meg: aranymosó felszerelés mellettjtt őrzik a hajdani tihanyi levendula-lepárló egy komplett készülékét, Than Károly professzor laboratóriumi demonstrációs eszközeit egyedülálló higanyos súlysorozatát vagy az első, ipari célra használt szobányi területet elfoglaló számítógépet is. Alig 36 éve, 1954-ben született a 4. számú törvényerejű rendelet amely védelem alá helyezte Magyarországon a felkutatott vegyipari eszközöket. A rendelet csak jó egy évtized múltán teljesedhetett ki igazán, amikor hosz- szú előkészítő munka után Veszprém megyében, Várpalotán kezdte el működését a hazánkban, de Közép-Európában is egyedülálló vegyészeti múzeum. Az ipari háttér mellett valószínűleg a beruházásszűke is hozzájárult ahhoz, hogy egy eléggé megviselt állapotban lévő középkori erődítményt, Thury György egykori várát szemelték ki az utóbbi kétszáz év muzeális műszaki és jelentős ipartörténeti emlékeinek gyűjtésére, feldolgozására és bemutatására. A furcsa „házasság” napjainkra termékenynek bizonyult, hiszen miközben a Magyar Vegyészeti Múzeum továbbra is albérlője a váregyüttesnek, 1963 és 1988 között a vegyipari vállalatok és a várpalotai tanács 24 millió forintot fordított a helyreállításra, korszerűsítésre. Az újjáépítés során 2000 négyzetméterre nőtta kiállítóhely területe, ésalkal- .mássá vált tudományos tanácskozások rendezésére, érdeklődő csoportok videós tájékoztatására. 1976-tól a lovagterembe befogadhatták a várpalotai bányászkodás 100 éves történetét feldolgozó bányászati gyűjteményt is. Az itt dolgozó szakemberek - mint dr. Kovács István, a Nehézvegyipari Kutató Intézet osztályvezetője, a múzeum igazgatója elmondta - elsősorban a magyar vegyipar történeti emlékeivel foglalkoznak, de kitekintenek a határainkon túl hírnevet szerzett magyartudósokra is. A magyar vegyiparon kívül a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a szili- kátipar, az olaj- és gázipar, a bányászat, az ércdúsítás, timföldgyártás, a fémkohászat kémiai szakterületeiről származó tárgyak száma meghaladja a 7100-at, emellett mintegy 32 ezer általános ipartörténeti dokumentumot őriznek, míg a könyvtár állománya megközelíti a 15 ezer kötetet. Mindezeket 31 ezer méter film, videofelvételek, folyóiratok, különlenyomatok teszik gazdagabbá. A laikus könnyen kimondaná, hogy egy ennyire speciális múzeum csak a szakemberek számára igazán érdekes. De az év hét hónapjában a múzeumba látogató 30 ezer vendég többsége érdeklődéssel szemléli a tematikus kiállítások mellett a különleges becsben tartott emlékeket is. Találhatók itt 17. és 18. századból származó alkimista rajzok, iratok, desztilláló kemence rajza 1676-ból, feljegyzés Nagyszombatról „vasból réz előállítására", az első magyar nyelvű fizikakönyv 1777-ből, vagy az első kémiai folyóirat példányai. Amikor még aratták a levendulát, ilyen készülékben párolták belőle az olajat Tihanyban az 1930-as években A kémia és a vegyipar magyarországi története tulajdohképpen a középkori fémkohászattal kezdődik, s ugyanekkor Európa aranytermelésének mintegy 90 százalékát, az akkor ismert világtermelésnek egy- harmadát_ hazánk szolgáltatta. Ugyancsak szemléletes bizonyítékokat találunk arra, hogy a reformkor vezéralakjai hogyan igyekeztek felszámolni hazánk elmaradottságát. Talán a ma emberének is hihetetlen, hogy nem a bor, hanem a sör volt népünk legrégebben ismert erjesztett itala, s hogy a sörfőzés, vagy ahogy régebben mondták: „sernevelés” ismeretét a honfoglalók hozták magukkal. J. F. Hagyományaink nyomában Ess, eső, ess! A nép körében elterjedtek a részben megfigyelésen, részben hiedelmen alapuló úgynevezett időjárást megjósoló napok. Ezeket a napokat az időjárás fordulópontjának tartották, és hittek abban, hogy hozzájuk igazodik az elkövetkező időszak meteorológiája. Ilyen jósnapok nagy számmal voltak egész évben, de különösen a tavasz utolsó és a nyár első hónapjában. Ezek közül Európa-szerte egyik legismertebb június 8., Medárd napja. Igencsak figyelik ekkor az időjárást, mert a néphit szerint, ha akkor esik, negyvennapos esőt várhatunk, pedig akkor, júniusban, meg éppen nem kell a sok eső, meg a vele járó lehűlés. Elsősorban a gabonának ártalmas az ilyen idő, mert érlelő melegre van szükség, hiszen Péter-Pálkor, június 29-én kezdődik az aratás. A Medárd-napot követő hűvös, esős idő tulajdonképpen egy hathetes ciklus része, amely György-nappal kezdődik, és az aratás végét jelző Apostolok oszlásával, július 15-ével zárul. Persze eső és eső között is van különbség. A nyári zivatarok gyakran nagy kárt tesznek, a jégverésről nem is beszélve. Ezért mondja vihar után a nép; „Adtál, Uram, esőt, de nincs benne köszönet!” Mindent összevetve inkább a csapadék hiánya okozott gondot pásztornak, földművesnek egyaránt. Ezért kérték az esőt, és az ókortól kezdve esdeklő szertartásokat tartottak. A legműveltebb ókori népek, a görögök és a rómaiak esőért könyörgő körmeneteket rendeztek, majd a keresztény egyház jóváhagyásával és hozzájárulásával szervezték a procesz- sziókat. A keresztény egyház Jupiter tisztét Illésre, a tüzes szekéren járó prófétára ruházta, és a Boldogságos Szűz közbenjárását kérte. Zivataristenség Indiában is volt, és/nórának hívták. A germánoké Donar volt, a litvánoké és szlávoké meg Perun. Ezek örökébe lépett Illés (július 20.). A Szűzanya közbenjárása az időjárás kedvezőre fordulásában is igen hathatós volt. Szépen mondja ezt el egy lüttichi legenda. 1240 táján, hosszú szárazság idején a papság és a nép mezítlábas körmenete hatástalan volt, mert a szentek segítségül hívása közben a Boldogságos Szűzről megfeledkeztek. Csak a negyedik körmenet engesztelte ki őket, és a Salve regina kezdetű himnusz éneklése. Akkor nyomban megeredtek az ég csatornái, ontva a termékeny áldást, amelyet az észtek „édes esőnek” neveznek. A szerbeknél a második világháborúig igen elterjedt volt a „Dodolajárás”. Dodo- la a neve annak a leánykának, aki a népszokás főszereplője. A lányt fűvel, virágfüzérrel fonták körül, vagy zöld ágakkal fedték be teljesen, és más lányok kíséretében járta be a falu vagy város utcáit. A házak előtt esőáldásért könyörgő dalt énekeltek, amelynek refrénje minden szakasz végén: „Oj, dodo, oj dodo, dodo- le”! A ház asszonya kijött, és egy dézsa vízzel leöntötte a dodolát. Hasonló szokást követtek hosszabb szárazság idejénn a Balkán egyéb népei is, a románok és bolgárok is. A görögök e szokást a délszlávoktól vették át. Van ennek a szokásnak egy olyan változata, amikor levelekből és virágból baba alakot készítettek, és azt a folyóba dobták. Az esőkérésnek ez a formája Németországban is elterjedt. T. G.
