Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-30 / 74. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. június 30. Szabálytalan beszélgetés Czakó Gábor íróval Viszonylag sokan jöttek el az író-olvasó találkozóra, ami mindenféleképpen azt bizonyítja, hogy az irodalom és a társművészetek iránti érdeklődés megtalálható az emberekben. Érdeklődő közönség, fogalmazhatnánk sommásan. Érdeklődő és nyílt, hiszen a hallgatók egy kicsit saját problémájukról is akartak beszélni, nem elvonatkoztatva az irodalomtól. Az irodalomtól, amely mindennapi életünkben jelen van. S amely soha nem választható el társadalmi életünktől. Kérdések hangzottak el. Kérdések, amelyek bennünket is foglalkoztatnak, s amelyek leszűkítve, vagy éppen kitágítva fogalmazódtak meg. És kérdések, amelyek nem hangzottak el. A találkozó előtt és után mozgalmi dalok szóltak. A Fényes szellő korszakának dalai. De vajon a hallgatóság... L K. Gy.: A kérdések spontán merültek fel bennünk. Tehát semmiféle tematikai, vagy kapcsolati rend nincs közöttük. Tulajdonképpen érintőlegesen volt róluk szó, ilyen a keresztény szemlélet, a keresztény hit. Sarkítva: a magyar irodalom és a keresztény szellemiség milyen módon kapcsolódik egymáshoz. Jelen van-e irodalmi életünkben?, Cz. G.: Persze, hogyne. A. R.: Vagy csak tendenciáiban. Mennyire új jelenség, vagy mennyire gyökeres. Cz. G.: Igen, köszönöm. A keresztény szemlélet ismerete nélkül nem lehet jól érteni egy Ottlik-regényt. De nem lehet Esterházyt sem, aki ráadásul konfesszionáló módon is katolikus. A keresztény szemlélet mindig is jelen volt az irodalomban, a tíz évvel ezelőtti művekben is. Es az enyémekben is. Na most, ez persze különválasztandó attól a kegyeskedő irodalomtól, amelyik melldöngető módon, vagy éppen valaki ke- gyességi nemes szándékkal, valamilyen kegyességi céllal hoz létre irodalmat. A Pilinszky-költészet sem úgy volt keresztény, hogy ő azt mondja: én keresztény vagyok. Nem döngeti sehol sem a mellét, ugyanakkor verseit áthatja a mély ember- és Istenszeretet. Azért igazából lehetett, és az is volt. Keresztényi az, aki Krisztust próbálja követni életével, és nem a szavaival. A krisztusi életút megvalósulása, vagy megvalósítása voltaképp nehéz, és egy hiteles belső történet. Most ennek a belső történetnek a kivetülése nem lehet hamis, mert akkor már nem belső történet. Hiszen ez egy olyan mély és igaz történet, ami nem változhat lózunggá... L. K. Gy.: Kapcsolódnék az életúthoz. Ma sokan hivatkoznak a damaszkuszi útra. Eddig erről szó sem volt. Cz. G.: Mindig volt egy formális kereszténység, és mindig volt egy formális liberalizmus. És volt egy formális kommunis- taság is. Attól függ, hogy milyen kurzust követelt meg a politikai élet. Tulajdonképpen ez forma szerinti, ami a hivatalost követte. Ma sokan azt hiszik, hogy itt egy keresztény kurzus lesz, s ők azok, akik igyekeznek ezt eljátszani. Én ahány olyan emberrel beszéltem, akit mint keresztényt komolyan veszek - mondjuk Várszegi Asztrik püspöktől lefele - mind irtózik a keresztény kurzustól. És eszük ágában sincs ilyesmi bevezetését szorgalmazni, mert ez nem valósítható meg politikailag. És nem is valósítandó meg. L. K. Gy.: Divatnak látszik a fiatalság körében a keresztjeiének a felhasználása. Biztosan üzlet is van emögött. Mégis mennyiben igaz, vagy mennyiben belső kényszer? Hiszen ezáltal nem leszek jobb keresztény, vagy igazibb hivő. Cz. G.: Ennek a jelentősége nem sok. Rajtam például semmi sincs. L K. Gy.: A fiatalság és az Istenhit. Cz. G.: A fiatalság nagyon keres, mert igazából nem lehet életcélok nélkül élni. És nem lehet anélkül sem, hogy az ember valami nagyon nagy ügyre ne tenné föl az életét. Kicsire föltenni pédig nem érdemes. Eddig a kicsit követelték. Hogy Kubáért szíveskedjél valamit csinálni. Na most, Kubáért nem lehet tenni semmit sem, mert olyan messze van. Igazából mondjuk lehetne tenni a szomszédasszonyért valamit. Igen. Sokan keresnek. És most valóságos reneszánsza van a kereszténységnek a fiatalság körében. Persze ez nem felhőtlen teljesen, mert nagyon sok a különböző széltoló, és van egy csomó zavaros szekta is. Vagy önjelölt próféta. Viszont ezeknek van pozitív hatásuk is, hiszen igen sok narkós, alkoholista gyereket, azért valami módon szellemibb életre hívnak. Mégis összességében tekintve őket, eszmerendszerük nagyon zavaros. A. R.: Fontosnak tartom megkérdezni, hogyan látja ma az iskolarendszert, az Iskolavárhoz képest. Cz. G.: Az iskolarendszer még nem változott meg, de meg fog változni. Már tavaly voltak komoly kezdeményezésék, részben az iskolaszékeknek a szervezésében. Ami azt jelenti, hogy ez a formális jogi intézmény meg kell, hogy szűnjék. És hát ugye valamikor a szülők tartották fenn az iskolát. Az iskolaszékek azt a célt szolgálták, hogy a közösségnek a föl- nőttjei az iskola kormányzásába, vezetők kiválasztásába is beleszólhattak. És az iskola szellemi irányítóvonalát is meghatározhatták. Hiszen a szülőnek joga van a saját gyermekét úgy nevelni, mint ahogy a madárnak is joga van arra a nótára tanítani gyermekét, ami az ő nótája. Az iskolaszékek kezdenek megszerveződni, ez az egyik ilyen folyamat. A másik, a valóságos iskolareform. Például a Németh László Gimnázium tavaly beindította a nyolcosztályos kurzust, ami azt a botrányt van hivatva megszüntetni, hogy a gimnázium lényegében ismétlő iskolája az általános iskolának. És azt a.másik botrányt, hogy a tanító, vagy tanár nem ért a szomszéd tárgyhoz. A gyermeknek pedig érteni kell, s a gyermeknek polihisztornak kell lepni. A tanárnak meg specialistának. L. K. Gy.: A beszélgetés elején említette az Ige című újságot. És azt, hogy radikálisabb. Mihez képest és mennyiben. A hivatalos katolikus egyház hogyan fogadta? Cz. G.: IGEN. „N” van a végén. L K. Gy.: Tudom. Cz. G.: A magyar egyházi sajtóhoz képest radikálisabb problémákkal foglalkozik. Az akut szegénységtől kezdve mindenféle társadalmi gondról lehet ebben az újságban írni. Amiről eddig nem volt szokás. De van egy különös nehézsége ennek, mégpedig az, hogy az egyház problémáit az egyházellenes fórumokon szokták emlegetni. Általában fölnagyítva és meghamisítva. Na most hogy mi saját magunk is emlegetjük a saját gondjainkat, hát ez nem mindenkiben kelt osztatlan elismerést. Sokan nem szeretik emiatt az újságot. És hát tudni kell, hogy azért a magyar papság ült vagy 5-6 ezer évet. Egyházmegyénként több tucat ember szenvedett börtönt. Volt olyan pap, aki 18 évet raboskodott, és a szerzetesek és apácák közül is nagyon sokan szenvedtek ily módon. Nyilván ez a papság részint öreg, részint megviselt, sokat szenvedett. A magam részéről teljesen megértem az ő berzenkedésüket. Helyükben lehet, hogy én is így reagálnék. Csak az a véleményem, hogy nem helyes és nem lehet ma már mindenáron berzenkedni. Nem haragszom egyikre sem, aki szavát emeli fel ellenünk. Az újság feladata, hogy valóságos problémákkal foglalkozzon. L. K. Gy.: Az előbb azért említettem Igé-t, mert én egyenlőségjelet teszek az Ige és az Igen közé. Cz. G.: Van ebben egy szójáték, hiszen az „N” kilóg. Ez tulajdonképpen egy dupla pecsét, amely az Igé-re lgen-t nyom. II. János Pálnak a burgenlandi jelszava értelmezhető benne: Igen az életre, Igen a hitre. Itt Magyarországon az Igen igazából nem egy vallásos újság. A kegyességi értelemben ez egy prae-evangelizációs újság; ugyanis a magyar nép még nem tud Igent mondani az életre. Rengeteg életellenes cselekedetet követnek el az emberek, családjuk ellen, gyermekeik ellen. Egyszóval az élet igenlésével vannak itt komoly problémák. L. K. Gy.: És ez bűn? Cz. G.: Persze. Lényegében ez a szeretetlenségnek a bűne. A. R.: A bűnnél maradva: meglátása szerint a régi bűneink megszűntek-e, vagy pedig újabbaknak nézünk elébe? Cz. G.: Félek, hogy új bűnöknek nézünk elébe. És mi borzasztóan szeretnénk elkövetni a nyugatias bűnöket. Amelyeket már Franciaországban remekül lehet elkövetni. Vagy mondjuk Németországban, a régi magyar bűneink helyett. A. R.: A jól bevált magyar bűneink helyett... Cz. G.: Nézze, igazából egy bűn van összesen, s ez a szeretetlenségnek a bűne. Nincs több bűn, és ebből ered az ösz- szes többi is. Elképzelhető például a lopás szeretetből. A Ne lopj, ugye tizparancsolati tilalom, de van amikor az éhező a családjának lop kukoricát, vagy egy darab kenyeret. L K. Gy.: És ez nem azonos az Istenszeretet hiányával? Cz. G.: Az hogy ő kukoricát lop? Nem. Nem feltétlenül. Szóval lehetséges, hogy ezt az Istenszeretet jegyében követi el. Például Sánta Ötödik pecsétje is erről szól. Ahol valaki egy bűnt követ el az erény végett. De igazából ezeket a dolgokat mi nem is ítélhetjük meg, mert nem is szabad ítélkeznünk. Lehetséges, hogy sok olyan bűnnek látszó dolog követodött el, s követődik el naponta, ami igazából erény Isten szemében. Erény és jócselekedet, hiszen nagyon mély emberszeretet- ből, Istenszeretetből fakad, noha formálisan megszegi a Tíz- parancsolatot. A. R.: Talán érdemes lenne ennek kapcsán azért körüljárni a szeretetlenség problémaköre ága-bogát. Sokat beszéltünk ma itt a magyar társadalomnak a bűnéről, és sokat beszéltünk arról is, ami lejátszódott az elmúlt életünkben. Az eredendő bűnről: Tényleg velejárója-e életünknek, vagy mennyire természetes ez? Cz. G.: Igazából az eredendő bűntől meg vagyunk azért váltva, vagy az áteredő bűntől. Hanem az ember az a lény, aki valójában egyetlen dologra vágyik: arra, hogy őt szeressék. Most ez nem egy érzelmességet jelent, hiszen azért annál gazdagabb dolog, hogy az embert szeressék. Ugyanakkor azzal is találkozunk állandóan, hogy nem tudunk szeretni. Mert az undorító, mert az részeg. Látjuk azt, hogy a sze- retetre mélfatlan. Ám nem látjuk azt, amikor mi is olyanná válunk, de nem mondhatjuk meg neki. Lényegében ez az egyetlen probléma, hogy nem tudunk szeretni eléggé. A. R.: Bonyolítom: mert ebből gondoltam tovább. Arról len- ne-e szó, hogy az emberi lét egyik fő kérdése a szeretet hiánya? Cz. G.: Igen, igen. Ez az emberiség egyetlen fő kérdése és nincs több fő kérdés. Mert ha tudok szeretni, akkor például tudom szeretni azt a fát, és nem fogom kitépni, mert szeretettől áthatott lény vagyok. És nem fogok kitépni füvet, csak azért mert erősebb vagyok nála. A. R.: Ha jól értettem a beszélgetést, akkor úgy látja, hogy ez tanulható. Cz. G.: Föltétlenül. Igen, tanulható. Tanulható és tanítható. De a tanítás az nem didaktikus módon történik, hanem szeretettel. Olyan ez, mint a tinta és a trapper visznya. A. R.: Amit, azt hiszem elmondott az anyához való viszony kapcsán. Cz. G.: Igen. Magával a szeretet példájával lehet átadni a szeretetet. Az akit szeretnek, az egészen másképpen tud szeretni, mint az, akit nem szeretnek. Ezt jól lehet látni, mert vannak családok, ahol megkülönböztetnek gyerekeket. És jól lehet azt is látni, hogy melyikből mi lesz. Az ember és a szeretet olyan dolog, amely nem egyszerűen csak érzelem. Például van ember, aki a túlzott érzelemnyilvánítástól undort kap. Nem olyan szeretetre vágyik. Aranyoskám, édes fiam: van aki őszintén mondja így, de van akiben annyira finom ez az érzék, hogy nem bírja ezt elviselni. Még az őszintét sem. L K. Gy.: Még egyszer: akkor tanulni kell, folyamatosan. Cz. G.: És azt is meg kell tanulni, hogy ő milyen szeretetet kíván. Mert van olyan gyerek, akivel brumizni kell. És van olyan aki az intellektuális érintkezést igényli. S ez életkoronként is változik. A. R.: Szerintem helyén van a következő kérdés. Mit gondol a születendő abortusztörvényről? Cz. G.: Nem tudom milyen lesz az új abortusztörvény. A. R.: Akkor a körülötte folyó vitákról. Inkább így a helyes... Cz. G.: Mi az Igen 7. számában közöltük a Pacem in Utero Egyesületének periratát, amiben megtámadta a hatályos jogot az alkotmánybíróságnál. Tudniillik van egy óriási dilemma. Az, hogy a magzat kétségtelenül ember. Semmi nem szól ellene, hiszen ezt már a római jog is ismerte. Ha megszületett a gyermek, az visszahatólag megteremtette az ő örökösödési jogát. Tehát egyrészt a magzat ember, másrészt pedig ezt az embert előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, bűnszövetkezetben, gondozásra megbízottak kiskorú sérelmére meggyilkolják. Nincs még egy olyan bűn, aminél ennyi minősített eset lenne együtt. Most az európai ember jogot formál az emberölésre. Ez egy furcsa dolog, mert azt mondják, hogy a demokrácia alapszabadság- eszméje az, hogy minden jog megengedett, amíg más ember jogát nem sértjük. És ez még helyes is volna, de amikor az az érdekekkel kerül kapcsolatba, a nőnek, vagy a családnak a pillanatnyi érdekével, akkor felértékelődik és a legsúlyosabb cselekményt is elköveti a társadalom. És nem csupán a nő, amikor az abortuszt kívánja elkövetni, hanem az apa is. De vannak esetek, hogy az apákat kizárják a döntésekből. A feministák azt mondják, hogy ehhez semmi köze sincs az apának. Ám ez minden jogrendelkezéssel is ellenkezik, hiszen a nemzetközi szerződésekkel ellenkezik. A szerződések pedig kimondják, hogy a családban a férfi és a nő kapcsolata egyenrangú. A nők tehát ilyen kérdésekben nem dönthetnek külön. És a férfiak sem. A. R.: Köszönjük a beszélgetést. Acsádi Rozália - László-Kovács Gyula * írás közben (Időjáték) Mit is csinálna ma Krúdy? - kérdezi naplójában Márai Sándor. A kérdés egyszerre hiábavaló és indokolt. 1943 végén vagyunk, a háborús Budapesten, még nincs veszve minden, de a helyzet egyre kilátástalanabb. Hitler tovább hazudozik és zavarosan magyarázkodik Wolfsschanze nevű főhadiszállásán, mert már megtörtént az olasz kiválás, a német csapatok pedig özönlenek vissza Keletről. A józanabbak tudják, hogy értelmetlenség folytatni a háborút, csak éppen nincs beleszólásuk semmibe, azt pedig a reménykedők sem sejtik, milyen alvilági körökbe vezet az út. Mit csinált az uralkodó osztály Trianon után? - Márai keményen fogalmaz: „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.” Márai, a polgár beszél így, aki a háborús fővárosban is jómódban él, abban a szelíd liberalizmusban, ami Horthy kormányzását mégiscsak jellemezte, s közben látja a rendszer minden gyengeségét, jóra való restségét, tragikus ingatagságát. S most azt kérdezi, mit csinált volna Krúdy, aki ebben az esztendőben lett volna 65 éves. „Valószínűleg - válaszol Márai - mélyen sértené a záróra, s úri, emberi és írói rangját sértené az általános szellemi szintsüllyedés. De máskülönben ugyanazt csinálná: dünnyögne, bort inna, s cikket írna a lapokban a Luca-napjáról és régi belvárosi ledér személyekről.” Folytathatjuk Márai játékát: mit csinálna ő a mai Magyarországon? Nyilván azt, amit Krúdyról gondolt, dönnyögne, bort inna s cikkeket írna. Valószínűleg meglepné, hogy mennyi lap sorakozik az újságárusok bódéiban, s helyeslőleg bólogatna Illyés 1974-es naplójegyzetét olvasva: „Egy rossz könyv is lezülleszt. Többek közös műve - egy rossz hetivagy havilap - olvasása után bűnöző is tudnék lenni.” Mert őt is zavarná, éppúgy, mint képzeletében Krúdyt, az általános szellemi szintsüllyedés, ami nem most kezdődött, még valamikor a 20-as években, s azóta egyre távolodtunk a manapság sokat emlegetett Európától. De ugyan melyik Európától, mert közben Európa is egyre messzebb került önmagától, a humanitás szép eszméjétől, amiről legjobbjai oly emelkedetten írtak. Nietzsche látomásában úgy jelent meg a XX. század, mint a háborúk kora, s szemünk előtt esett szét, amit korábban úgy hívtak, becsület, tisztesség, vagy patetikusan, az adott szó szentsége. Mindenkiből valakinek az ellensége lett, az országhatárokon gyűlölet máglyái lobogtak barátságos őrtüzek helyett. Thomas Mann hősét, Tonio Krögert, Dániába utaztában, megállítják a határon, hogy igazolja magát, de csak novellája nyomdai levonatát tudja felmutatni, a határőr pedig bólint, igen, ez elég, menjen csak tovább békével, hisz neki. Ez még a századelő naiv bizalma, a szónak hitele van, a pénznek értéke, a Monarchia papirbankóin is ott az írás, miszerint a pénzintézetek bármikor beváltják nemesfémre. Aztán egyszerre összeomlik minden. A pénz elértéktelenedik, a szó hitelét veszti, végül az emberélet is olcsó lesz. 1943- ban még nem látni az út végét, pedig már csak hónapok választanak el a német megszállástól s a még nagyobb iszonyatoktól. „Megértettem - írja Márai -, hogy ennek a háborúnak értelme ennyi: a felszaporodott tömegek új életformát akarnak. Körfordulón születtem, el kell viselni, alázatosan.” De ez a remény is megcsalta. Amit korfordulónak hitt, a megcsalatás új formája lett, a felszaporodott és bizakodó tömegek egyszer csak a párturalom zsákutcájában találták magukat s azt kívánták tőlük, hogy ünnepeljék az üres boltokat, mindennapi félelmüket s érjék be azzal az illúzióval, amit az elárult eszme helyett kínált a kíméletlen törvény. így jutottunk el 1956-ig, s még tovább, halványuló csillagok, tépett zászlók alatt. S mit csinálna Márai ma, ha nem öli meg magát s végre feladja önkéntes száműzetését? . A háború után megpróbálta újrakezdeni. Jól emlékszem egy fényképre, több lapban is megjelent. A Magyar-Szovjet Társaság fogadásán Zilahy Lajos társaságában áll Rákosi mellett, kezükben pezsgőspohárral, de nem sokkal később megértette, hogy nincs itt számára hely. Az elmúlt negyven évet kiábrándultán elutasította, s amikor felajánlották neki, hogy itthon kiadják válogatott munkáit, csak annyit üzent, hogy kommunistákkal nem tárgyal. De mindvégig hitt a felszabadulásban, az igaziban, mely „csak belülről érkezhet”. Ma sem hinne másban, ha végigmenne a Krisztinán s megállna a Vérmező sarkán, hajdani otthona közelében. Ajkbiggyesztve futná át a lapokat, tűnődve múlton és jelenen, a történelem cselvetésein. A múlt mélyén a régi Kassa körvonalait látná, a háttérben Európát is, azt az Európát, amelytől 1939-ben, a háború kitörésekor oly megrendítően búcsúzott. S dünnyögne, ahogy Krúdyról gondolta, bort inna és újra feljegyezné, amit 1944- ben írt naplójába: „Csak a csoda segíthet. Van csoda, de azt hiszem, meg kell érdemelni.” Mi pedig azt kérdezzük, megérdemeljük-e a csodát? CSÁNYI LÁSZLÓ . G. Nagy llián: Félhomány Visszavonulni tékozló halogatók közül, mi mást tehetne az ember?! ígéretektől ország nem épül, de megszégyenül a Nép. Hiába várja, hogy megszólítsák, semmirevaló minden beszéd, mely róla szól, de nélküle születik. Még mindig félhomány van, mint félig kinyalt kutyatálban. Félelmek szemtanúja a Hold, ebben az Istennel szembefordított hazában. S a haza háza tömérdek terv hullaháza. Bűnös az igaznak megbocsát; szolgaidőnk tik-takja, taktikája. Hatalmát ki félti? Ki lesz itt hatalmas megint? Innen kilátástalan minden, onnan nem látható, mi készül itt.
