Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-02 / 50. szám

1990. június 2. TOLNATAJ - 7 A könyv és az új világ Györke Zoltán: Ostorjegenye Régi és nemes hagyománynak számit im­már az ünnepi könyvhét. Az már kevésbé ne­mes hagyomány, hogy kampányokhoz szokott társadalmunk szinte erre az egyetlen alkalom­ra tartogatja érdeklődését az értékes irodalom iránt. Mert az ünnepi könyvhét elsősorban a magyar irodalom, s azon belül is "a kortárs szerzők érdekében szerveződik. Nem az el­múlt esztendőben, de sajnos már a hetvenes évek során megfigyelhettük, hogy nem váltak be azok a jóslatok, amelyek azt hirdették, hogy a fejlődő szocialista társadalomban minden ember egyre inkább az értékes kultúrát, a va­lódi műalkotásokat fogja birtokba venni. Tö­megesen éppen egy ellenkező irányú folya­mat gyorsult fel. A könyveknél maradva: nem az olvasó emberek száma csökkent - egyelő­re legalábbis -, hanem az olvasmányok szer­kezete alakult át: egyre kevesebb lett a valódi érték, s egyre több a szórakoztató irodalom aránya. Természetesen itt nem az a baj, ha egy mű szórakoitat, hanem az, ha csupán csak er­re képes. Az ilyen műveknek megvan az a fur­csa sajátossága, hogy másnapra, harmad­napra gyakorlatilag el is felejtjük, s ami meg­marad mégis, az sem annyira az olvasmányra vet fényt, mint inkább a saját alkatunkra, ízlé­sünkre. Életünknek rengeteg olyan tevékeny­sége van, aminek közvetlen hatása múlandó. Gondoljuk el azonban, milyen tragikus követ­kezményekkel járna, ha minden, vagy majd­nem minden élettevékenységünk ilyen gyor­san elmúló hatással rendelkezne csupán. Aligha nevezhetnénk magunkat embernek. Az ember létéhez, lényegéhez elengedhe­tetlenül hozzá tartozik tehát az értékek - az emberiség által teremtett értékek - valamilyen mennyiségének tudása, ismerete, alkotó bir­tokbavétele. Erre a fajta alkotásra, az alkotó szintű befogadásra minden értelemmel meg­áldott lény képes. S egy társadalom állapotát, a legtágabban értett kulturáltságának szintjét az is minősíti, hogy mennyire, milyen mérték­ben és mélységben képes a befogadásra. Hi­szen amelyik társadalom nem „befogadó", az nem képes teremteni, alkotni sem. Sok okát hangsúlyoztuk már annak a vál­ságnak, amelybe a nyolcvanas évek során zu­hant a magyar társadalom. Azt is, hogy leérté­kelődött a tudás, hogy perifériára szorították az értelmiséget. Azt is, hogy Európába vissza­térni csak kiművelt emberfőkkel lehetséges. Ám a legkevesebbet mindmáig éppen ennek érdekében tettünk. Ma már kemény tapaszta­lataink vannak arról, hogy a társadalom álla­potát nem lehet tartósan szólamokkal sem mi­nősíteni, sem megváltoztatni. A politikai intéz­ményrendszer radikális megváltoztatása kö­vetkezetes munkát igényelt, és követel még továbbra is. Hasonló a helyzet az orsjág gaz­daságával. Itt még alig történt valami, s ennek negatív következményeit mindannyian érzé­kelhetjük. Ám szólamoknál tovább alig jutot­tunk az ország tudásszintjének kérdésében. A nemzet kulturáltságának állapotát ugyanúgy csak következetes munkával lehet emelni, mint a gazdaságét, a kettő csak együttesen hathat jótékonyan egymásra. Milliószor hall­hattuk a szöveget, hogy az átlagember a fá­rasztó napi munka után kikapcsolódni óhajt, s nem képes a szellemi erőfeszítésre. Lassan már az is elhitte ezt, akinek pedig többre lett volna igénye. Be kellene végre mindenkinek látnia, hogy amíg a szellem területén csak ki- kapcsolódásra képes, addig oem fog ötröl hatra jutni, sőt, a napi munka egyre fárasztóbb és fárasztóbb lesz az egyén számára, egyre jobban fog csupán a „kikapcsolódásra" vá­gyakozni, s ez a folyamat negatív spirálként to­vább csökkenti az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. Míg ellenkezőleg: az értékek „fárasztó" birtokbavétele előbb-utóbb pezsdí- töen hat munkájára - bármi is legyen az -, s egyszer csak azon veszi észre magát az egyén, hogy már nem is kiván csupáncsak szórakozni, mert azt kevésnek érzi. Mindehhez természetesen hozzá kell segí­teni a közösségeket is, meg az'egyéneket is. Már maga az is segítség, ha a szórakozás szaj­kózása helyett a művelődést hallja állandóan reklámozni már az aprócska gyermek is. Az is segítség, ha olyanná válik társadalmunk, hogy a könyv, mint az emberiség által felhalmozott legtöbb érték hordozója, visszanyeri rangját, és ismét nélkülözhetetlenné válik mindennapi életünkben. A tankönyv is, a szakkönyv is, meg az irodalmi mű is. A könyvpiac ma sajnos nem ezt a tenden­ciát érvényesíti. A hon védelmére azonban nemcsak hadsereget kell fenntartani a köz költségén. A hazának nemcsak a határait kell védeni, hanem szellemiségét is. így a művelt­ség és annak terjesztése olyan állami feladat, amely elől semmilyen pártállású kormány nem zárkózhat el. S nemcsak a könyvhét kínálatá­nak kell ezt a szemléletet tükröznie, hanem az egész esztendőének. VASY GÉZA Ha reggel felkeltem, s lótrágyás sárral ta­pasztott, földpadlójú házunk konyhájából kiléptem a porcfüszőnyeggel letakart ud­varra, rögtön szemem képernyőjére kú­szott hatalmas alakja. Mintha egy óriás, be­fejezve az írást, földbe szúrta volna lúdtol- lát, magasra nyújtózott a jegenye, maga­sabbra mint a templomtorony. A második szomszéd udvarának közepén állt, házte­tőmagasságtól két ágban, u-alakban nőtt tovább, olyan volt mint egy nagy hangvilla, s ha olykor neki-nekirohant a szél, mély, bú­gó hangon súgott-bongott, de rezzenéste­len, napos időben is állandóan forogtak- pörögtek összekoccantak a levelei, s hal­lottam zizegésüket, mintha sok-sok tücsök cirpelne. Öreg lehetett már, jóval túl a nyugdíj- . korhatáron, bár nem tudom, hol kezdődik ez a fáknál, mégis délcegen-legényesen, egyenes derékkal fogadta s állta a vihar villámfejszecsapásait. Senki nem emlé­kezett suhángkorára, mintha időtlen idők óta ilyen hatalmas lett volna. Az a legen­da keringett róla, hogy valamelyik erdő lápot izzadó hónaljában hasította az ak­kori gazda, s ostor helyett ökreit nógatta- suhintgatta vele, otthon ledöfte az udvar közepén a sárba, térdig érő sűrű sarat dagasztott-kevert a jószág lába ősszel- tavasszal. A parasztudvarokon ebben a trágyával erjesztett sárban eresztett gyö­keret a leszúrt és ottfelejtett jegenyevesz- sző, s öltött levélruhát tavasszal, s mert megkegyelmezett neki idő, gazda, jószág nagy iramban nyújtózott a nap felé. Több jegenye is volt a faluban. Három a templom szomszédságában, az iskola- kertben strázsált, mintha a torony szárnysegédei lennének. Ezek alacso­nyabbak voltak. A toronnyal ujjat húzni, annál magasabbra kapaszkodni csak a mi jegenyénk merészkedett, s ha a falutól távol, a határban dolgozó, megfáradt­szédült emberek estefelé letették a mun­kát, nem toronyiránt indultak haza, ha­nem jegenyeiránt. Jelképe, őrzője, cí­merfája lett a falunknak, több falu határán túlról is ott láttuk a láthatár homlokán, s mi gyerekek igencsak büszkék voltunk rá, úgy hívtuk, a mi jegenyénk. Csodáltuk, mert nyáron valóságos ma- dár-toronyszálló volt, sok-sok kényel­mes fészek-lakosztállyal, hogy szeret­tünk volna belesni-kukkantani titkaikba, tavasztól őszig verebek, galambok, fecs­kék, rigók s mindenféle kerti madarak gyülekező-gyülésező helye, fóruma, pia­ca volt ez a jegenye. Csak este szűnt meg, halt el lomb-bélésében a madárcsi­csergés, a sokszólamú madárénekkar hangversenye, s ezt csak mi, gyerekek élveztük-hallgattuk, meg néhány munká­ból kikopott-kigyengült öregember, mert a felnőttek már pirkadatkor, amikor a ma­dár ének- s zenekar még csak hangolt, elindultak a mezők felé, s csak estére tér­tek vissza, amikor a pici madárcsőrök összezáródtak, és a siptorkok már le­nyelték az utolsó dallamot is. Össze-összegyűltünk a jegenye alatt latolgatva, melyik ágkar fogná meg a ke­zünket, s húzna fel magához a pihemeleg fészkekhez, melyekben ott sorakoztak a tojások, ott nyújtózkodtak a sárgacsőrű puckos/pucér vagy már csonkaszárnyú fiókák, a gyerekkor kedvelt vadászzsák­mányai. A fészek legyen varjúé, szarkáé, verébé, rigóé s bármilyen más madáré, szilaj-hajmerevítő fáramászásaink leg- áhitottabb célja volt, a tojásokat felhör­pintettük, a fiókákat megfőztük-sütöttük. A jegenyére soha nem mászhattunk fel, az öreg néne mindig ott ült-gubbasz- tott a tornác végébe nőtt kisszéken, mint kotlós a tojásokon, ha meg a gazda ott­hon volt, elparancsolt bennünket a fa tö­véből. Sejtette settenkedésünk okát, fél­tett, de egy kicsit meg is borzongatott bennünket az udvar tisztásán sudáran- egyedül nyújtózkodó jegenye toronyma­gassága. Sóvárgásunk félelmünk burká­ba szorult a jegenye, mint kétágú nagy favilla, igazgatta a gomolygó fellegbog- lyák zilált szálait. Ha beborult, estére óriási ecsetként sötétre festette az eget, fényes időben meg napóramutató volt az udvar szürke számlapján, árnyéka na­ponta körbejárta a portát. Amikor a vihar ropogtatta az óriásfa egyenes, de már biztosan reumás dere­kát, a gazda szorongva leste az ajtóból, hátha egyszer mégis a vihar lesz a győz­tes ebben a szabadfogású birkózásban, s két vállra fekteti a jegenyét, vagy az égi kohóban felizzltott villámfejszéknek egy­szer mégis sikerül kettéhasítani e membránként zúgó hangvilla-jegenyét. Ki tudja hova, melyik irányba-oldalra bil­lenne, zuhanna a házakra, a harmadik szomszédba is átérne, ólra, kertre. A félelem adta kezébe a fejszét, fű­részt, kötelet, s néhányadmagával ki­mondta az ítéletet a jegenyére, s az nem fellebbezhetett, nem perelhetett, mint pe­relt a széllel viharral annyi évtizeden át. Én már csak a friss, nyers illatú jegenye- tuskót láttam, a fűrészfogak marta-ha- rapta finom barázdákban csillanó ned­vek gyöngyöztek, mint a harmatcseppek, könnyezett a tuskó, s vele mi gyerekek is. Kivágták az ostorjegenyét, de bennem nő, nyújtózik tovább, hallom lenge szél­ben összekoccanó leveleinek zizegését, fülembe cseng a madárlárma, iránytűm e jegenye, bárhol legyek, segit hazatalálni. Nyomtalan, úttalan utakon megyek azóta is, és mindig jegenyeiránt. írás közben (A recski rab) Évtizedek erdejéből lép ki a régi barát, roska­dozva közeledik, vállán a történelem batyuját hordozza most már mindörökre. Az első pillanatban nem ismerem meg, de amint mondja a nevét, emlékek raja emelkedik a magasba, mintha ma­darak szállnának az égen, s nem is kérdezzük, merre indulnak. Te vagy, mondom bizonytalanul, s lassan kibomlik a régi arc, hir­telen az is eszembe jut, hogy valaki egyszer említette a nevét de alig volt időnk, már másról beszéltünk, kapkodva, mert mindket­ten siettünk, még levelet kellett irnom, valakit fel kellett hívnom, ment a vonat; mindig olyasmi jön közbe, amiről később derül ki, hogy nem is fontos. Most ez a futó emlékezés is zavar, ki kellett volna kérdeznem közös barátunkat hogy mindent megtudjak róla. S annyi esztendő után végre itt ülünk, bor mellett, a szavak csapongva lebegnek elmúlt évtizedeink felett Az időjárásról be­szélünk, nőkről, tájakról. Váratlanul ezt mondja:- Nem tudsz rólam semmit. Nem is tudhatsz. Nem szívesen beszélek róla, az emlék is súlyos, mint a bilincs. Hét évig rabos­kodtam. A nagyobbik részét Recsken. Ti annak idején azt sem tudtátok, hogy van ilyen nevű helység. Sokáig hallgatunk, az emlék vastag felhőként ereszkedik kö­zénk, áthatolhatatlanul. Mit csináltam abban az időben? 1953. táján legföljebb csak hallottunk valamit Recskről, futó név volt, amit ha meg is találok a térképen, akkor sem mond semmit. Pe­dig vért jelentett, megaláztatást, halált, de minden a valóság pe­remén lebegett, érzékelhetetlenül. Közben mindenki saját félel­mei vackában retteget s megpróbált kiegyezni sorssal, szűkös lehetőségekkel. Vagy a lehetetlennel, mert egyre valószínűtle­nebb lett a valóság. Rideg tények között éltünk, esténként Berg­sont olvastam és Kantot de már azt sem lehetett elképzelni, hogy a csillagos ég és az erkölcsi rend életünk végső bizonyossága. Már az is kétséges volt, hogy egyáltalán létezik-e Róma vagy Fi­renze, vagy inkább valószínűtlen álom, makacs rögeszme.- Még a Mindszenty-per előtt fogtak le, - mondja tűnődve. - Először úgy volt hogy ebben fogok szerepelni, de nem mentek velem semmire, nem illettem a képbe, pedig a végén már bármit aláírtam volna. Viszont ha már ott voltam, mégiscsak kellett vala­mit tenniök. Recsk volt a megoldás. Mi közben mégis csak megpróbáltunk élni. Nőkről ábrándoz­tunk, néha arra gondoltam, talán egyszer mégis eljutok Rómába, s Dantét olvastam, tudtam venni egy egész jó olasz kiadást, bő­séges jegyzetekkel, s az éjszakák csendjében ófrancia költőket fordítottam, magamnak, ujjgyakorlatként Szent Eulália kantilé- náját valami keveset a Roland-énekből. A szekszárdi hegyoldal­ban éltünk, egy magányos nyári hajlékban, ahol nem volt villany és fűteni sem lehetett A verssorok a petróleumlámpa fényében vibráltak, valahonnan a túlsó parttól, némi vigaszt is ígérve, de milyenek voltak a recski éjszakák? „A megmaradtak, a pár túlélő se lehetett boldog, mert hiszen úgy érzi, szerencsés sorsán vala­mi vétség árnya zokog” - írja szép versében Keresztúry Dezső, de hogyan lépjenek ki a megfogalmazhatatlan vétség árnyéká­ból azok, akik ártatlanul kerültek a megsemmisítő táborok gye­hennájába?- Ne kérdezz, nem szívesen beszélek róla, - úgy mondja ezt mint aki mások helyett szégyenkezik. Babits azon töprengett, „mennyi kint bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósá­ga sem.” De erre nincs felelet a szűkülő gége halálfélelme vagy a recski rémület végső kínja sem tud válaszolni. A recski rab hallgat, s viseli holtig kínzóinak szégyenét. Nem felejt el semmit, nem is lehet, de mindent megbocsát. Azt is, hogy azokban az években talán Isten is elfordította rólunk az ő orcáját. Legföljebb annyi elégtétele lehet, hogy végigjárta az alvilág kö­reit s érintetlenségében most már csak ő bocsáthat meg. Keserű elégtétel.- Ne szólj, - mondom szinte kérlelve, s ő hallgat, rettenetes tit­kaiba burkolózik, szemérmesen, mint a hitvallók, a pokoljáró szentek. Ahányszor eszembe jut, tisztelettel meghajtom fejemet. CSÁNYI LÁSZLÓ kel - monopolhelyzetüknél fogva - nagyon is vegyes anyagot tukmáltak a vásárlókra.- Ezek szerint ma Magyarország a kallódó műkincsek országa. Mit te­het azért a szakszervezet, hogy ezekre a műkincsekre idejében tere­lődjék rá a figyelem, mielőtt, mond­juk, jópénzű külföldiek fölvásárolnák őket?- A művészeti érdekvédelmen túl a szakszervezet feladata a művészeti értékvédelem, valamint azoknak a vi­szonyoknak a megteremtése és vé- delmezése, amelyek a műalkotások „használati értékének” megfelelő, méltó értékesítési és szerződéses feltételeket biztosítják. A szakszerve­zetnek, még ha ez paradoxonnak tű­nik is, a sikeres művész kakukkfió­ka-mentalitásával szemben a szoli­daritást kell megtestesítenie, felvál­lalva az abban rejlő értéket. Ahogy a pártállam minden lehetséges szer­vezetben, társadalmi formációban ragaszkodott vezető szerepéhez, ez a gyakorlat a szakszervezetben is érvényesült, méghozzá tüneményes demagógiában - mai szemmel en­nek látjuk -, amit abban értem tetten a program- és alapszabálytervezet­ben, hogy „olyan szakszervezetet akarunk, amely kiáll a művésze­kért...” - vagyis mintha saját ma­gunknak kívülről kiabálnánk be az ablakon, ahelyett, hogy mi magunk megteremtenők, hiszen ma már _ megtehetjük. December óta hat ülé­sen vettem részt hatodmagammal, mint a bizottság választott tagja, és újraértékeltük a tervezetet. Jellemző a közállapotokra, hogy hosszú vita alakult ki akörül, hány százaléka le­gyen a jövedelemnek a szakszerve­zeti tagdíj. Volt, aki igazságtalannak találta, hogy aki többet keres, magas összeget fizet. Ha ezt elfogadnók, magunk hitelesítenénk azt az állapo­tot, hogy ha valakinek akár a szak- szervezet segítségével is egy kicsit jobban megy, azonnal szabadulni igyekezzék a szolidaritás érzésétől... Végül mindenkire érvényes egyenlő százalékban állapodtunk meg. így a terhelés igenis igazságosan ará­nyos.- Ezzel egy időben folynak a Ma­gyar Képzőművészek Szövetségé­ben és a Művészeti Alapnál a művé­szeti közélet megszervezésével kap­csolatos viták. Milyen távlatokat nyi­tottak ezek az eszmecserék?- Nem vagyok szövetségi tag... A magyar művészeti élet korábbi, mondjuk két világháború közti szer­vezettségével ellentétben egyetlen, az állam által irányított és ellenőrzött szövetség jött létre, melynek jogosít­ványai szinte korlátlanok voltak. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus állami intézményének zsűritagjait, lektorait, munkáelosztó bizottsági tagjait kizárólag a Szövetség adta, így egyetlen magyar művész sem juthatott hivatalos megbízáshoz, ha ez a cenzúrahivatalnak megfelelő in­tézmény úgy döntött. Magánmegbi- zásokra pedig szűkös volt bárkinek is a kilátása. E szövetségnek olyan bonyolult és a hűbéri vazallusterem­tésnek megfelelő belépési szabály­zat védte a taglétszámát, amely gya­korlatilag rögzítette a kiváltságosak körét. Minden állami óhajt, akár konkrét személyek félreállítására vo­natkozót is, kritika nélkül végrehaj­tott. A Szövetség végül is nem tett mást, tisztelet a kivételnek, mint a te­hetségtől független politikai elkötele­zettséget „vezető művészek” remek­műveinek ünneplésére váltotta át. A lektorátus még olyan megrendelé­seket is megakadályozott, amelyeket nem az ő rendelkezésére bocsátott központi alapból finanszíroztak vol­na - és saját művészeit nyíltan aján­lotta olyan megrendelőknek, akik eredetileg más művészekkel szeret­tek volna dolgoztatni. Ez negyven év alatt egész nemzedékek tönretételét tette lehetővé. Még ma sem gondolkodik a Szö­vetség saját önkényeskedéseinek jóvátételén. Azt igyekszik megvalósí­tani, hogy „értékké nemesedett” stá­tusukat egyedül érvényesként át­mentsék. Mint érdeklődő részt vet­tem a legutóbbi közgyűlésen, és a betonfalon keletkezett résként érté­keltem, hogy ma már létrejöhetnek olyan kisebb csoportosulások, ame­lyek mint csoportok tagjai a Képző- művészeti Szövetségnek, hogy nem csak alanyi jogú tagjai lehetnek. Elismerték, hogy e csoportok saját ügyeik intézésében önálló jogi sze­mélyek lehetnek. De ezzel még min­dig megmaradt annak a lehetősége, hogy egy maroknyi érdekcsoport saját előmenetelét közérdekként tüntesse fel. Sőt, így már a hivatkozá­si alapjuk is megnövekszik azok lét­számával, akik alanyi jogon nem vi­tatkozhatnak a közgyűléseiken.- És mi a helyzet a Művészeti Alap­pal?- A Művészeti Alap megalakulása­kor, dr. Szilárd György zseniális jo­gász-közgazdász irányításával, pi­ros kukoricaszem volt a magyar gaz­dasági és kulturális közélet szerke­zetében. Képes volt mint társadalmi szervezet a művészek által megter­melt jövedelemből kivitelező vállala­tokat (kőszobrász, bronzöntő, go­belin-, sokszorosító grafikai stb. mű­helyeket), alkotóházakat, könyv­kiadót (a Képzőművészeti Alap Ki­adóvállalatát) és a Képcsarnok ke­reskedelmi hálózatát kiépíteni és any- nyira nyereségessé tenni, hogy a nyolcvanas évek elején ez szemet is szúrt államosították, majd vagyo­nából kifosztották. így az utóbbi idők­ben ugyanabban a cipőben járt, mint minden állami intézmény, hogy rep­rivatizálni kell ahhoz, hogy újra nyere­ségessé váljon. A legutóbbi, az Alap sorsára vonatkozó megbeszélés, mely példa nélküli az Alap történetében, a Sportcsarnokban került megrende­zésre. Összehívtak minden alaptagot - mintegy 6000 embert - annak a kér­désnek az eldöntésére, hogy lehet- nek-e kft-k az Alap leányvállalataiból. Itt kimondtuk, hogy az Alap vagyona egy és oszthatatlan, nem lehet káefté- siteni, és minden további fejlesztést ennek az alapkoncepciónak a figye­lembevételével kell megvalósítani.- Milyennek látod a képzőművé­szet jelenlegi helyzetétTolna megyé­ben?- A művészet Tolna megyei hely­zetére vonatkoztatva azt kell monda­nom, hogy az itt folyó viták nem min­dig az igazi érték körül forognak. Sokszor jogosnak vélt előjogok vé­delme,vagy megszerzése a tét, és itt sem biztos, hogy az utánunk jövök útját nem nehezítik ugyanolyan problémák, mint amilyeneket időn­ként az előttünk járók nekünk okoz­tak. Ha fejlődést akarunk, akkor ma­gunkból kell tehát a jövő számára az erkölcsi tőkét merítenünk. Ami az amatőr mozgalmakat illeti, én ezeket társadalmi jellegű iskoláknak tekin­tem, amelyek mint ilyenek átmeneti státust biztosítanak a próbálkozá­soknak. Az amatőrség nem védett ál­lapot giccselők számára - őket védi az (zlés nélküliek vásárlóereje -, ha­nem fejlődési lehetőség, melyben kipróbálhatják a másoktól, az élettől tanultakat a közönségen. A legjob­bak végül ugyanolyan, esetleg na­gyobb értéket is létrehozhatnak, mint azok, akik valamelyik művészeti főis­kolán szerzett végbizonyítványukat lengetik teljesítményeik helyett. Ér­tékkel csak értéket lehet szembeállí­tani. És értéktelen csak nála nagyobb értékkel szemben lehet valami. Min­denfajta megosztás, így a kétféle ürügyön történő bemutatkozási le­hetőség is mindig ellentéteket fog szülni... Lejegyezte: DOMOKOS ESZTER

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom