Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-02 / 50. szám

4 - TOLNATÁJ 1990. június 2. Otelka bácsi, a malomtulaj, a jussát kéri (Folytatás az 1. oldalról.) A most hatvanhét éves öregúrtól, aki lakatosként ment nyugdíjba, szeretném megtudni; valóban komolyan gondolja azt, hogy az 1949-ben államosított mal­mot, - amelyből a motorokat, a szíjakat és a hengerszékeket régen elvitték - is­mét beindítja? Ennél ostobább kérdést Oti bácsi el sem tud képzelni, sanda szemekkel mustrálgat, és előveszi az „irodából” az idevonatkozó passzust: olvassam, néz­zem, a malom az ő jussa. Egy malom története „A malmot a dédszülőktől örököltem 150 évvel ezelőtt. (Sic!) Szüleim Pári köz­ségből jöttek Gyulajra egy pár ökörrel és szamárral. A jelenlegi malom helyén ak­kor vizesmalom volt. A környéken 7 ma­lom volt - Oszbach-Hunka-Csibe-Köz- ség-Forrai-Halálosi-Ördög. Később nagyapám gőzgéppel, apám 1930-ban szívógázmotorral, én 1948-ban villany­nyal hajtottam. 1930-ban Hőgyészen voltam malom­inas a Weisz-Deutsch-Engelmann Rt.- nél, ez ma is működik, majd visszakerül­tem Gyulajra, a szüléimhez, ahol nappal a népnek, éjjel a honvédségnek őröltünk. 1944. december 2-án az oroszok bejö­vetelekor is folyamatosan őröltünk, hogy legyen a népnek kenyere, majd az oro­szoknak is kellett szállítanunk, amit a Kurd községben lévő reptérre kellett sa­ját kezűleg elvinnünk - 5-6 mázsa ke­nyeret a péknek Galambach Márknak és 5-6 mázsa lisztet nekem. Később a péket az oroszok agyonlőtték. Itt kell megemlí­tenem, hogy a Tolna megyei néplapban akkor megjelent cikk, hogy ugyanis par­tizánok voltunk nem igaz, mi akkor is csak a saját tulajdonunkat védtük, apá­mat nagyon megverték a községházán és több pár lovunkat elvitték. Március 14-én is jöttek az oroszok, hogy bort visznek Vincéék és Fejesék szőlőiből, amit nem hagytuk, és ott a helyszínen 7 barátomat agyonlőtték, én is súlyosan megsebesültem. Előtte már kétszer elvittek és kétszer megszöktem, sokakat elhurcoltak, akik máig sem jöttek haza. Tehát nem partizánok voltunk, amit az oroszok állítottak (Csudinov marsall) és az ÁVH, csak védtük a tulajdonunkat. Majd megjelent Barkócsi István tsz-elnök és Gelencsér János valamint Shellecz József, hogy vagy oda adom a tsz-nek a malmot, vagy elvitetnek. Visszavitetnek az Államvédelemhez, amit ismertem, hi­szen a nyomait máig is őrzöm a teste­men. Én átadtam a malmot és Pestre me­nekültem. A malom irányítója egy suszter lett, aki év végén nem tudott elszámolni és inkább öngyilkos lett. Utána Matisa János vezette szintén eredménytelenül, majd a kurdi malomból jött egy piros­könyves iszákos molnársegéd Rosen- feld Károly és ő is úgy végezte, mint a suszter. A malmot 1956-ban visszakaptam a tanácstól, a kulcsai - malom, raktár, istál­ló - máig is nálam vannak. Akkor még igen kevés ráfordítással be lehetett volna indítani. 1956. után Szentgyörgyi Ferenc tsz-elnök megjelent a malomban és kö­zölte, ha nem adom át nekik, értem jön­nek a pufajkások. Ezt nem vártam meg és ismét Pestre menekültem. Azóta is a gyu- laji tsz tulajdonában van a malmom. A malmot rendeltetésének megfelelően kí­vánom üzemeltetni, mert Gyulajnak, Döbrököznek, Kurdnak, Lengyelnek, Szakálynak, Regölynek, Párinak, Kocso- lának nincsen malma, ahol pedig volt. Jelenleg a malom és a hozzá tartozó építmények igen leromlott és nem funk­cionáló állapotban vannak. Kérem, hogy jogos tulajdonomat visszaadni szíves­kedjenek.” Menekülés - Pestre- Igen kérem, én komolyan gondoltam, hogy visszaveszem a malmot, s ha ez si­kerül, leköltözöm Gyulajra, - mondja Orosházi Ottó.- Miért, és hogyan menekült el ide a fő­városba?- A malomőrök 1950-ben megsúgták, hogy pucoljak, ha nem akarok börtönbe kerülni. Azt mondta az egyik, hogy meg­ettem a csontról a húst, kiszoptam a ve­lőt, most egyem meg a csontot is. Éjjel menekültünk úgy, hogy Istovics Ferkó odaállt szekérrel a házhoz, rápakoltuk a legszükségesebb holmit, szekrényt, fek­helyet, ruhaneműt, s hajtottunk a kerten keresztül a kurdi vasútállomásra, ahol én már előre elrendeztem a vagont.- Hogyan alakult az élete tovább itt a fővárosban?- Eleinte széntróger voltam, s nagyon szegény ember lettem. Rákosszentmihá- lyon megvettem egy lakatosmühelyt, ab­ban laktunk sokáig. Utána a transzformá­torgyárba kerültem, ahol kitanultam a la­katosszakmát, de letettem a lánghegesz­tői és a villanyhegesztői vizsgát is. Az Ika­Orosházi Ottó ruszban éjszakai munkát vállaltam, hogy többet keressek. De még mindig kevés volt a pénz, úgy hogy elmentem fagylal- tosnak az állatkertbe, toltam a kocsit, mértem a gombócokat. Ekkor kezdtem talpra állni, mert igen jól kerestem. Telket vettem Szentmihályon, és építkezni kezdtem még a forradalom előtt. Ötven­hatban biciklivel mentünk a fiammal Gyulajra: hajnalban indultunk, és éjfélre értünk oda. Akkor még be is lehetett vol­na indítani a malmot, de megintcsak el­zavart az akkori téeszelnök.- Ön sértett, kiszolgáltatott embernek tartja magát?- Igen, és szinte nem volt nap, hogy a malomra ne gondoltam volna. Es félek, mert még máig is olyan kapcsolatai van­nak a volt téeszelnöknek, Szentgyörgyi Ferencnek, hogy bármelyik pillanatban utánam nyúlhat. Sose tudhatja az ember. Megvertek már jó párszor, Dombóváron meg a hátrakötött kezemnél fogva felhúz­tak az ajtótokra. Bízzunk benne, hogy ilyesmi többé már nem fordul elő.- Hogyan fogadnák önt most a falu­ban?- Még a cigányok is hívnak a kocsmá­ba, ismerik ott jól az Otelka bácsit, - így szólítanak Gyulajon engem. Szeretnek, visszakapnám a házam, és ott élnék. Esélyek és remények- Mit gondol mekkora az esélye annak, hogy megkapja a malmot, az épületeket?- Fogalmam sincs. Most várok, nem tudom, mit hoz ez az új rendszer. Szerző­dést kötnék a téeszekkel, amelyek jó bánkúti búzát termelnének nekem.- Mennyi pénz kellene ahhoz, hogy rendbe tegye az épületeket?- Ahogy számolom, úgy négymillió fo­rint. Ezt az összeget felvenném a banktól. Idős vagyok ugyan, de erős, dolgozni tudnék, fizetném a részleteket.- Mit szól mindehhez a családja?- Hallani sem akarnak róla. A fiam ál­latorvos, a lányom agrármérnök, csalá­dosak, megtalálták a helyüket. Ellenzik a dolgot mind a ketten, de leginkább a fele­ségem. Semmiképpen nem akar vissza­menni Gyulajra. Ólajütő malommal kez­deném, ahhoz nem kell sok berendezés, nem nagy ügy. Hozná a pénzt és ebből felújítanám az épületet. Stuttgart mellett én már beszéltem egy nem működő ma­lom tulajdonosával, akitől megvenném a berendezést, igen jó állapotban vannak a hengerszékek és a síksziták.- Miből fizetné a kölcsön részleteit?- Hát a malom bevételéből.- Otelka bácsi, maga nem álmodik?- Lehet, hogy álom lesz az egész, s csak akkor kerülök vissza végleg Gyulaj­ra, ha elmegyek az élők közül. Meghagy­tam ugyanis: engem otthon, a szüleim sírjánál temessenek el. De reményke­dem. Már kaptam levelet a tanácstól, amiben ezt írja Müller Márton tanácsel­nök: „Ha a tulajdonviszonyokban olyan változás következne be, hogy ön a mal­mot visszakapja, mi a községi tanács ré­széről örömmel üdvözölnénk, remélve azt, hogy ajelenlegi gondozatlan állapota megszűnne, és ráadásul munkalehető­séget is biztosítana a községünkben. Fenti kérésével kapcsolatban a téesz elnökével is tárgyalást folytattam, mely­nek eredményeképpen az elnök közölte, hogy a kérés elől nem zárkóznak el. Kér­jük szíves türelmét a tulajdonviszonyok törvényszintű rendezéséig.” „Reménykedem, - nagyon reményke­dem” - mondja Otelka bácsi, összepa­kolja az iratait, a leveleket, igazolásokat, fénymásolt újságcikkeket, fejébe húzza sildes kanadai sapkáját, búcsúzik, majd eltűnik az Astoria aluljáró zajos forgata­gában. D. VARGA MÁRTA Boltív a semmiben Egy ház a Cinka utcában sok mindent jelenthet. Otthont, biztonságot, nyugal­mat, meleg családi fészket. Vagy - ha másként fordul az élet - mindezt valaki másnak, nem annak, aki megálmodta. Ez a ház egy kőműves álma volt, ami a még használatlan kéményen át elszállt a sem­mibe. Tizenkét egyforma levél Április végén tizenkét egyforma levelet hordott szét az országban Szekszárdról á posta. Mind a tizenkettőt Haág Jánosné írta. Az egyik nekünk szólt. „Tisztelt Népújság szerkesztősége! Nem tudom, hogy hova forduljunk életbevágóan fontos gondjainkkal, mert, ha belegondo­lunk, talán nincs is olyan hivatalos hely, ahova ne tartozna... Önhibánkon kívük la­kunk még mindig a Szekszárd, Kisbödő u. 44. számú házban, hogy milyen minőség­ben, azt alaposan meg kellene vitatni... ki­kapcsoltatták a házból a villanyáramot áp­rilis 19-én. A DÉDÁSZ-nál apelláta nincs, kötelességünk volt eddig fizetni a villany- számlát, de az áramhoz jogunk nincs... Mi úgy tudtuk, hogy jogállamban élünk... egyáltalán mondja már meg valaki azt, hogy HOL ÉLÜNK? Tisztelettel: Haág Já­nosné”. Ezek a mondatok csak foszlányok a le­vélből. A többit a helyszínen értettük meg mi is. \ Kisbödő 44 A tönkrement házról azt mondják, a hajdani városi főmérnök villája volt. A mé­retekből ítélve, meg a stílusból úgy tűnik: a világ legszegényebb városi főmérnöke lehetett. Itt lakik a Haág család, a ház előtt Daihatsu, a házban a három gyerek. A házaspár életkora 35 év alatti, ez az első házasságuk. Ózsákpusztáról költöztek be Szekszárdra, ott laktak szolgálati la­kásban. A férj a téeszben dolgozott. Tihanyi József, a Kisbödő utcai ház ak­kori tulajdonosa fogadta őket be nyolc évvel ezelőtt havi 1000 forint lakbér fejé­ben, úgy állapodtak meg, hogy segítenek a magányosan élő öregnek ház körüli munkákban, főzésben-mosásban. Búto­rozatlanul vették ki a szoba-konyha- kamrányi házrészt.- Annyira nedves a ház, hogy szétro­had a bútor - jegyzi meg Haágné. Haág János kiváltotta a kisipart. Még két évvel ezelőtt is annyi munkája volt, hogy rokkant bele - magyarázza. Ma már nem kell senkinek. Mert közben belevág-' tak a Cinka utcán a házépítésbe. A házat Haág „kuncsaftcsalogatónak” is szánta, nem csak családi otthonnak építette. Megváltoztatta saját elképzelése szerint a típustervet. Boltíveket álmodott az abla­kok fölé, egyedi téglával burkolt oszlopo­kat közéjük, különös formájú kéményt... Külső segítség nélkül három gyerekkel vágtak neki. De hiába vették fel a 100 ezer forintos tanácsi kölcsönt, az álom li­dércnyomássá változott, kifutottak az időből, nem tudták befejezni, el kellett adniuk, ha nem akarták, hogy az OTP elárvereztesse. Az álom elszállt, a köl­csönt vissza kellett fizetni, az adósságo­kat a családon belül megadni, és ottma­radni Józsi bácsinál, a nedves lakásban a három gyerekkel, a Kisbödő 44-ben, ami azóta pokollá változott.- Józsi bácsi télen az unokaöccséhez szokott költözni, hogy ne kelljen fűtenie - magyarázzák -, vagy kórházba ment ott meleg is volt, enni is adtak neki. A lába trombózisos. Az idén már nem költözött vissza. Átíratta a házat a telket az unokaöcs- cse lányának a nevére eltartás fejében. Az örökösök azt akarják, hogy költözzünk ki innen. Mi is ezt szeretnők. Házat akarunk venni, de mire megegyezünk valakivel, nem tudjuk, milyen úton, olyan információ­kat kap rólunk az eladó, hogy visszalép. Nemcsak Szekszárdon, vagy a környékén, az ország távolabbi vidékein is. Nem egészen másfél millióért adták el a beteljesületlen álmot, 260 000 volt a ko­csi, visszafizettek az OTP-nek 650 ezret, még a szocpolkölcsönre 130 ezret, ad­dig 14 ezret már törlesztettek. A férj test­vérének 110 ezerrel tartoztak, megadták. A kocsit befektetésnek tekintik A két nagyobbik iskolás- Mikor végeztünk a visszafizetéssel, egy olyan kis blokkot (kaptunk, mint ami­kor kenyeret vásárol az ember - mondja Haág János keserűen.- Mikor és ki kapcsoltatta ki a villanyt?- Az örökösök. Felszólítás nélkül. Kijött a kocsi, lekapcsolták az oszlopról is, a villanyóráról is az áramot. Ez április 19- én történt. Végigjártunk minden hivatalt. A megyei ügyészséget is. Ugyanis mi fi­zetjük, nálunk van minden villanyszámla. De hiába... Az örökösök március 30-ig szabták meg a kiköltözéshez a türelmi időt. Jelen pillanatban 27 000 forint lakbért követel­nek. Időközben ugyanis az ezer forint lakbért másfél ezerre növelték. Haágék azt mondják: ilyen körülmények között nem tartják méltányosnak, hogy fizesse­nek azon kívül, hogy a rezsiből az örökö­sökre eső részt is ők fizetik. Haágné az első két gyerekkel gyesen volt, utána megszüntette a munkavi­szonyt, amikor már építettek, hiszen ő volt az egyes számú segédmunkás. Nyolcvannégy óta nem áll munkavi­szonyban, most már, három gyerek mel­lett nehéz is lenne elhelyezkednie - mondja. Szerette volna kiváltani a kis­ipart, varrt és kötött volna, ha sikerül el­költözniük. Haág Jánosnak tavaly 121 000 forint keresete volt, az idén sem­mi. A családi pótlék 6700 forint. IKV-n ke­resztül szeretnének házat venni a Bala­ton közelében, ott több munka akadna. Ha sikerül, ugrik a kocsi, az biztosítja az OTP-hez a saját részt. Elvesztettem a türelmemet Felkeressük Józsi bácsit. Haágék azt mondják róla, túlzás, hogy a rokonság szellemileg nem tekinti tökéletesnek. Öregesen, de paraszti józan ésszel gon­dolkodik, és szereti őket. A ház hátsó részében lakik Józsi bácsi, külön lakosztályban. Nehéz bejutni, mert süket, más nincs otthon, a szomszédok segítenek. A vénséges vén németjuhász kutya csak ugatni tud, mozogni már alig. Előjön az öregember, a fülébe kell kiabál­ni. Mikor meghallja a Haág nevet, torka szakadtából kiabálja éles fejhangon: azok nem fizetnek. Menjenek az uno­kaöccséhez, az majd mindent elmagya­ráz. Megdöbbentő látvány az öreg, süket, bizarr külsejű ember, nem lencsevégre Ladikkal a kertben Nonstop ügy a Duna-parton (Folytatás az 1. oldalról.)- Lebontatni? De minek? - közeledik fe­lénk kiabálva a termetes asszonyság. - Már negyven éve itt állnak ezek a házak, ki­nek ártunk? Kinek állunk az útjába, miért piszkálnak bennünket? Félve húzódunk odébb. Homokparton, a bogyiszlói rév utáni első kis nyaralóhelyen a távolból kopácsolás hallatszik. A hang irányába megyünk, s egy műhelykocsihoz érkezünk, melynek „teraszán” békésen kö- töget egy néni. A férje szerel éppen, min­dent elmond, csak egyet kér: a nevét ne ír­juk ki. Volt elege a nyilvánosságból, meg a tanácsból is.- A bogyiszlói téesz megengedte, hogy itt legyünk, építkezzünk, csak a tanács szól állandóan közbe, hogy nem lehetünk itt, mert ez árvízvédelmi terület Kis keresetű, egyszerű emberek járnak ide ki, mert csöndre vágynak. Se vil­lany, se víz nincs Homo­kon, de nincs is rá kilátás. Nem is igen hiányzik. Húsz-huszonöt éve húztuk fel a horgásztanyát, de ad­dig semmi bajunk nem volt, amíg a tolnai tanács­hoz nem kerültünk. Most például, amikor felújítot­tam a műhelykocsi tetejét meg akartak bírságolni, de én két tanúval bizonyítot­tam, hogy nem bővítettem, nem építettem hozzá, így nem fizettem semmit.- A Duna-partnak ez a része árvízvédelmi terü­let. Érdemes itt egyáltalán építeni, ha előfordulhat az' is, hogy áradáskor elönti a házakat a víz?- Három éve a kertben a virágokat mosta a Du­na. Mi itt a saját felelőssé­günkre építkeztünk, ha elviszi a víz a házat, hát elviszi. Egyébként a biz­tosító sem fizet, mivel­hogy ez árvízvédelmi te­rület. A téesznek azelőtt évente 100 forintot fizet­tünk, tavaly már felemel­ték a területhasználati dí­jat ötszáz forintra. A ta­nács adó címén megint csak ötszáz fo­rintot szed be - ez a nem lakás céljá­ra szolgáló épületek adója. Mondja meg, miért fáj, hogy néhány ember jól érzi itt magát? Mély és köves a Duna errefelé, csak jó úszók merészkednek a vízbe. A gyereke­ket ladikon, motorcsónakon átviszik a túlsó, homokos partra, ahol fürödni lehet. Mindenesetre sokan egy életre beren­dezkedtek. Az évszázados fára hatalmas szögekkel föltettek egy kisebbfajta táblát a következő szöveggel: „Bóni-fok 42 alatt ismét nonstop nyitva a kocsma”. Pörkölt szaga leng, odébb egy férfiak­ból álló társaság a kondér körül nyakalja a Szalon sört. A település egyik szélén metál színű Peugeot 305-ös parkol egy kékre festett buszkarosszéria alatt, a má­sik végén vedlett piros Zaporozsec hű- söl. A kertben karós bab, szamóca, virá­gok, kis kerítés, a tulaj karba tett kézzel áll a víztartály mellett, és csak annyit árul el magáról, hogy egyenruhás.- Itt kérem minden tanyát számoztak, tehát nyilván is tartottak. Építési enge­dély nincs ugyan, de fennmaradási en­gedélyünk van. Hogy építkeznek-e vagy sem? Ki tudja. Mi itt nem foglalkozunk egymással, mindenki végezze a maga dolgát.- Tévéantennát látok -, az elektromos gépeket miről üzemeltetik?- A tévét akkumulátorról, a hűtőt és a lámpát pedig gázpalackról. Be lehetne ide vezetni a villanyt, de kinek van arra pénze? Több százezer forintba kerülne, külön trafóházat kellene építeni.- Nem félnek az ártól?- Tudtuk, hova építünk. Néhány éve la­dikáztunk a kertben, amikor följött a víz. Azt, hogy mikor jön az ár, nem lehet tudni, ma kicsi a víz, de holnapra már felemel­kedhet. Bennünket egy dolog érdekel: Toldaléképítés - Karaszi-fokon Új ház, divatos, osztott ablakokkal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom