Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)

1990-05-12 / 32. szám

1990. május 12. TOLNATAJ - 7 Csajkovszkij emlékezete A nagy orosz romantikus zeneszerző. Pjotr Csajkovszkij, százötven éve, 1840. május hetedikén született. Nevének hal­latán, azt hiszem, még a legtájékozatla­nabbak, a muzsikától alig „érintettek” is kapásból, könnyedén föl tudnák sorolni jó néhány müvét így mindenekelőtt a szinte új műfajnak tekinthető táncos me­sejátékait, a Hattyúk tavát, a Csipkerózsi- kát és a Diótörőt; a Rómeó és Júlia nyi­tányfantáziát vagy mondjuk a b-moll zongoraversenyt. Persze ezek csupán az „örökzöldek”, a slágerek. A teljes opus ugyanis művészi súlya mellett, mennyi­ségében is hatalmas arányú, „sorsát” te­kintve pedig hosszú időn át furcsán ket­tős pólusú. Mert ez az életmű egyrészt világot hó­dító, diadalmas sikerű, amely siker a IV. szimfónia megszületésétől (1877) nap­jainkig szinte töretlen, másrészt a szak­ma, a „vájtfülűek” ellenállásától, sok esetben negatív értékítéletétől volt „kí­sérve”. Csajkovszkij és az orosz „Ötök” között például nagy ellentétek, meg nem értések feszültek, és csupán Cui és Rimszkij-Korszakov figyelte elfogulatla­nul a zeneszerző fejlődését és fokozato­san növekvő sikerét. Századunk elején az avantgárd sodrában élő-alkotó gene­ráció sem bánt igazságosan vele. Csajkovszkij mélyen kötődött a nyu­gat-európai zenéhez, harmónia-és for­mavilága innét bomlott ki, eredeti orosz, népi motívumokat (például a IV. szimfó­nia utolsó tételében) csak ott dolgozott fel, ahol igaznak és indokoltnak érezte a maga számára. Mert Csajkovszkij éppen úgy orosz, hogy dallamvilága mögött mindenütt ott izzik az orosz lélek melan­kóliája, a lét kisszerűségének és fensé­gességének egyidejűsége, és éppen ezek a felemás gesztusok a csajkovszkiji összetéveszthetetlen „jegyek”. És most, százötven évvel a születése után, mi a visszatűnődő megemlékezők már nem kell, hogy ambivalenciával tekintsünk er­re az életműre. Népszerűsége, amely a laikus közönség részéről Csajkovszkij művészetét mindig is övezte, mára egyértelművé szilárdult. H. K. Csajkovszkij portréja t- ................ ....... ....................— S zobrot állítottak Konrad Lorenz emlékére A Buenos Aires-i állatkert és park egyik látogatója Konrad Lorenz No- bel-díjas etológus új szobrát nézi megpihenve a parkban tett sétája közben. A 2,4 méter magas szobrot cementből készítette Bias Gurrieri tr olasz származású argentin szob­rászművész. A világhírű osztrák etológus 1903-ban született és 1989. február 28-án halt meg. * (Telefotó-MTI Külföldi Képszer­kesztőség) írás közben (Miki, Matyi, Janika) A múlt olyan titok­zatos, hogy legtöbbször alig tudunk mit kezdeni vele. Nem is egy múlt van, na­gyobb sok, ahányszor felidézzük, mindig mást mutat, s minél távolabbi, annál sej­telmesebb fényben ragyog. Pedig már Hésziodosz azon kesergett, hogy a ször­nyű ötödik rendben, a vaskorban kellett élnie, mennyivel jobb lett volna előbb vagy a távol jövőben megszületnie. Ami számára a rémületes vaskor volt, nekünk inkább tündérkert, Thulén túli táj, annyi szörnyűséget láttunk. Vágyunk szerény, közelebbi vidékeket keres, s az emléke­zet beéri azzal, amit a családi legendák hitelesítenek. Mondjuk azzal, amit bol­dog békeidőnek hívnak, amikor minden­honnan, még a kávésfindzsák oldaláról is a császár nézett az emberekre, mintha nem is lett volna Világos, muszka meg­szállás, véres megtorlás. Párizs a belle époque mámorában élt, Bécsben min­denki keringőt táncolt, eleven tollú újdon­dászok megírták, hogy a császár zerge- vadászatra indult, s ma már, innen, a túl­só partról nézve, azt hisszük, hogy akkor mindenki boldog volt és elégedett, mert milyen is lehetne a múlt? Ott azért még nem tartunk, hogy eny­hültén beszéljünk a Rákosi-évekről, de Horthyról már hallok jó szót, pedig hát mit is gondoljunk róla? A politikust, az állam­férfit mindig a siker igazolja, a bukás ma­ga alá temeti, könyörtelenül. Ez a jövőben is így lesz, az utókor nem éri be a szándékkal, a történelem vissza­vonhatatlan, csak a tények érdeklik, a mentőtanúkat meghallgatja és vállat von. A siker azonban a gyilkos császárból is Ferenc Jóskát csinálhat, de Horthyt senki nem fogja Mikinek becézni, ahogy Kádárt se Janikának, pedig Szántó Judit így-emlegeti visszaemlékezéseiben. A politikusokkal riktán kerülünk meghitt kapcsolatba, a hatalom bizonyos távol­ságtartást feltételez, ami uralkodóra és alattvalóra egyaránt kötelező, halálával pedig mindenki kiszolgáltatottá válik, vé­dekezéseire képtelen, a túlélők hajlamuk és pillanatnyi érdekük alapján szólnak róla, büntetlenül. Az érdemeknek is van rangsora: elismerően bólogatunk, hogy valóban Kotolák bácsi volt a legjobb férj és apa, de Ferenc József esetében ezzel nem sokat törődünk, hogy közelebbi pél­dát ne is említsek. Sanyarú korok szíve­sen menekülnek a múltba, ami ha nem is volt hibátlan, de úgy véljük, jobb volt, mint a jelen, s ezt már Hésziodosz is tudta. Mint mondhat akkor az, akinek Auschwitz vagy az ávó börtönfalai fogták körül éle­tét? A módszerek azért változhatnak, Horthy börtönében Ftákosinak rádiója volt és előfizethetett az újságokra. Ezt azért írjuk csak javára. Nemrég egy tanulmányban azt olvas­tam, hogy Horthy és Kádár ugyanolyan csődtömeget hagyott az utókorra. A tör­ténelmi párhuzamok megtévesztők, ez­zel nem is megyünk sokra, végtére dicső Mátyás királyunk óta valamennyi uralko­dónk csődtömeget hagyott maga után, Ferenc József is, aki szenilis aggastyán­ként kiesett szerepéből, s Európa gaval­lérjából, a kiskocsmák Ferenc Jóskájából a háború démona lett. Horthy éppenséggel sok mindent jóvá tehetett volna. Tanúsíthatom, mert lát­tam, jó meg jelenésű úr volt, a sokat em­legetett snájdig katonatiszt mintaképe, de azt már nem vette észre, hogy hívei is kuncogtak, amikor fess tengerészruhájá­ban lóra pattant, pedig olyan biztosan ülte meg paripáját, mint egy 48-as hu­szár. De ez volt minden, amit tudott, még a méltó bukást is megtagadta sorsa, s ha felidézem úgy látom, amint 1944 októbe­rének vészes napjaiban, a balul sikerült proklamáció után, megalázottan futkos a feldúlt királyi palotában. Később arról pa­naszkodott, hogy-a benyomuló SS-ek fürdőszobájából még a szappant és a fogpépet is ellopták. A történelemben csak keveseknek ju­tott állandó szerep, bármelyik oldalon is álljanak: Mátyás, az igazságos, Kossuth, a szabadság hőse, Haynau vagy Rákosi pedig soha nem szabadul bűnei súlyától. A legtöbben azonban az örök jelen fog­lyai: a szatmári békét megkötő Károlyi Sándor, az ingatag jellemű Martinovics, a Világosra vonuló Görgey vagy a béke- szerző Deák kettős fényben áll, mert nem kell azt hinni, hogy a történelem mindig igazságos. Inkább titokzatos. Má­tyás király Janus és Vitéz János érvei el­lenében is tisztán áll előttünk, az agg Fe­renc József végül Jóska lesz, legföljebb bizonyos dolgokról nem illik beszélni. De a becézés nem jár ki mindenkinek. Miki, Matyi, Janika? Ugyan. Valamit még megjegyeztek, a tanú jo­gán. A Horthy-korszak távolról sem volt olyan rossz, mint amilyennek mondták, de olyan jó sem, amilyennek ma néhá- nyan elképzelik. Szolid liberalizmusában sok volt az európai vonás, de vezető réte­géből hiányzott az állam férfiúi előrelátás, a felelősségtudat. Szépíteni felesleges, visszakívánni nem kell, letagadni buta­ság lenne. Tanulni viszont mindenképp lehet belőle. CSÁNYI LÁSZLÓ Diszkóban még soha nem volt Markó Iván felfedezettje _____________________Győrből Lausanne-ba táncolt _____________________ Po lgári ízléssel berendezett győri la­kás könyvekkel teli szobájában ülök egy 15 éves, 45 kilós, sudártermetű kislány­nyal, aki éppen olyan, mint a többi tizen­éves. Ha nem tudnám, alig hinném, hogy néhány héttel ezelőtt Lausanne- ben több mint húsz országi 00 résztve­vője közül a Prix de Lausanne nemzet­közi balettversenyen az első díjat nyerte. A szigorú nemzetközi zsűri elnöke a Dán Királyi Balett művészeti igazgatója, Frank Anderson úr volt. Beszélgető part­nerem az Állami Balettintézet növendé­ke: Aleszja Popova. Édesapja Kijevben kutatómérnök, Aleszja édesanyja a győ­ri Bercsényi gimnázium tanárnője, ő és lánya is magyar állampolgár. Mit is kérdezhetnék Aleszjától először, mint azt: mikor táncolt először?- Talán 2-3 éves lehettem. Az általá­nos iskola első osztályát Budapesten vé­geztem. Édesanyám valamelyik újságban olvasta, hogy Győrött, Markó Iván patro- nálásával az egyik általános iskolában ba­lett-tagozatot létesítenek. Jelentkeztünk, és felvettek. így kezdődött. A kiváló orosz balettmestemő, Ludmilla Cserka szóvá foglalkozott velem. Emlékszem, Schubert, majd Csajkovszkij muzsikájára táncoltunk először. Elvégeztem az általános iskola nyolc osztályát Tavaly a Győrött megnyílt művészeti szakközépiskolába is beirat­koztam, ahol azonban mindössze fél esz­tendeig tanultam, mert felvettek az Állami Balettintézetbe.- Magam is vörösre tapsoltam a te­nyeremet a Győri Balettnak azon az elő­adásán, amelyen te is szerepeltél. Hogyan kerültél ebbe az immáron világhírű együt­tesbe?- Iskolánk patronálója, ahogyan mond­tam, Markó Iván volt Egyik napon kettőn­ket meghívott a színházba, és közölte, hogy valamelyikünk fellép majd a Győri Balett legközelebbi produkciójában. Pró­bák után a választás rám esett. így lettem szereplője a Mahler zenéjére, Markó Iván koreográfiájára készült Boldog lelkek cí­mű balettnek. Második szerepemet a Me­mento című balettben kaptam, amelyben több iskolatársam is fellépett. Ezt követte a legemlékezetesebb és eddig legkedve­sebb darabom, a Prospero, amelyben 13 évesen főszerepet kaptam, Ariéit, a Aleszja három hónapig szinte minden nap 2-4 órát próbált, közben délelőtt is­kolába járt. A legnagyobb öröme az volt, hogy a Prosperóban együtt szerepelhe­tett Markó Ivánnal, aki a „tánc nyelvén” irányította, szinte vigyázott minden lépé­sére. Mi a tánc nyelve? Mosolyogva azt válaszolja, hogy ezt szavakkal nem, csak tánccal lehet kifejezni, azaz érezni kell. A Diótörő zenéjére és Markó Iván ko­reográfiájára készült Álmok ura című ba­lett Tükör lányával búcsúzott Aleszja Po­pova a Győri Balettöl, amikor természete­sen Markó Iván egyetértésével az Állami Balettintézet növendéke lett Naponta, reggel hatkor a Római-parton lévő lakásá­ból utazik a belvárosba, ahonnan este nyolc óra körül érkezik haza, és akkor még tanulnia kell. A kedvenc szórakozása a klasszikus zene hallgatása. Legjobban Beethoven hegedűversenyét kedveli. Diszkóban még soha nem volt, nem is kí­vánkozik oda. Szeretne bekerülni az Ope­raházba, de szívesen táncolna tovább a Győri Balett tagjaként is. Amikor beszélge­tésünk után kilépek a tavaszi napfényben ragyogó győri utcára, Nietzsche sorai jut­nak eszembe: „És legyen elveszett min­den olyan napunk / amelyen legalább egyszer nem táncoltunk.” IMRE BÉLA tündért. Aleszja Popova a próbateremben

Next

/
Oldalképek
Tartalom