Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-05 / 26. szám
1990. május 5. TOLNATAJ - 7 Borisz Paszternák A legvonzóbb és a legkibírhatatlanabb Borisz Paszternák fia 1989. december 9-én vehette át édesapja Nobel-diját. 1958-ban, amikor a költö megkapta a dijat, a szovjet vezetés válaszút elé állította: vagy lemond a díjról, vagy távozik a Szovjetunióból. Annak idején Hruscsovhoz címzett levelében Paszternák a következőket írta: „Oroszországban születtem, ide köt az életem és munkásságom. Sorsomat nem tudom nélküle, rajta kívül elképzelni... Hazámból való távozásom egyenlő lenne a halállal, ezért kérem önt, ne alkalmazzák velem szemben ezt a végső intézkedést.” A Zsivago doktor nyugati megjelenése és a No- bel-díj odaítélése miatt politikai botrány robbant ki és a költö szinte példa nélküli üldöztetésnek volt kitéve hazájában. írótársai is egy emberként elítélték Paszternákot. Válogatott jelzőkkel sértegették a sajtóban egyes tudósok, művészek és „természetesen” a termelés élenjárói, sőt egész munkahelyi kollektívák. Annak idején Zsdanov csupán „tévelygőnek” nevezte Ahmatovát, a Komszomol akkori vezetője, Szemicsasztnij egyszerűen csak disznóhoz hasonlította Paszternákot. A költő méltósággal viselte a megaláztatásokat, annál jobban fájt neki a barátok árulása. A költészetbe menekült. Ez segített elviselni az elviselhetetlent, ez mentette meg a rágalmaktól. Szem előtt tartotta az örök igazságot: a rágalom közönyös a jelentéktelenek iránt, lévén az irigység fegyvere. Leonyid Paszternák neves orosz festő fia, Borisz már kora gyermekkorában felhívta magára a figyelmet tehetségével. Nagyon jól rajzolt és Szkrjabin hatására komponált is. Tanulmányait a moszkvai és a marburgi egyetemen végezte, ahol filozófiát hallgatott. A született költő már első verseivel nagy hatással komponált is. Tanulmányait a moszkvai és a marburgi egyetemen végezte, ahol filozófiát hallgatott. A született költő már első verseivel nagy hatással volt az olvasóra. A dicséretekben igencsak fukar Majakovszkij is „zseniális” költőnek nevezte. Paszternák költészete elbűvölte Marina Cvetajevát is. Lelkesen nyilatkozott Paszternákról az osztrák Rainer Maria Rilke. Gorkij elismeréssel szól forradalmi poémájáról. Még rosszakarói is elismerték, hogy Paszternák nagy költő és kiváló műfordító. Ezt tudta és többé-kevésbé figyelembe vette maga Sztálin is. Borisz Sklovsz- kij, az éles szemű irodalmár és kritikus a húszas években összeállította Paszternák horoszkópját: „Boldog ember. Soha sem fogják gyűlölni. Életét szeretetben, kényeztetve, nagy emberként éli le”. E szavak ma már legfeljebb ironikus mosolyt váltanak ki az olvasóból, de a Zsivágó megírása után Paszternák válóban boldognak érezte magát. „El sem tudják képzelni, mir értem el! - írta 1955- ben. - Néven nevezhető mindaz a boszorkányság, amely szenvedéseket okozott, zavarodottságot és vitákat váltott ki, amely megdöbbentette az embereket és oly boldogtalanná tett sok évtizedet. Minden tisztázódott, minden néven nevezhető, egyszerű, áttetsző és szomorú. Újra, frissen, új módon nevezhető meg a legdrágább és a legfontosabb, a föld és az ég, a forró nagy érzések, az alkotás szelleme, az élet és halál...” „Befejeztem a regényt - írta ez idő tájt Variam Sa- lamovnak teljesítettem Istentől való küldetésemet.” A Zsivago doktor művészi értékeit napjainkban is vitatják. Egyesek lelkesednek, mások csak a vállukat vonogatják. Talán azért, mert elfelejtik, hogy egy költő prózai művét tartják a kezükben. Ebben néha egy-egy szó több oldalnyi írásnál is fontosabb. Az intonáció fontosabb a külsődleges tartalomnál, a zeneiség erősebb a köznapi logikánál. Rá kell érezni a hangulatra, meg keli hallani a motívumot ahhoz, hogy a prózában felismerjük Paszternák költészetét. Még ma is sokszor vetik Paszternák szemére költészetének „elérhetetlenségét”. Természetesen sokkal könnyebb megérteni a gitárkísérettel előadott dalokat és a különféle rockegyüttesek megnyilatkozásait. Minden nagy művész törekszik a magas szintű egyszerűségre, az egyszerűség azonban nem jelent egyben „egyenesvonalúságot". A művészi egyszerűség megértése is felkészültséget igényel. Napjainkban nagyon sokan olvassák és értik Paszternákot. A költő hitt Istenben, de nem volt angyal. Szeszélyes volt és önfeláldozó, egoista és bőkezű, nagylelkű és kibírhatatlan, de mindig igyekezett hű maradni emberi és költői hivatásához. Valószínűleg a leghitelesebb jellemzést az őt jól ismerő Hja Ehrenburg adta róla: „Valamennyi költő közül, akiket ismertem, ő volt a leggyakorlatlanabb beszédű, ö állt a legközelebb a zene világához, ő volt a legvonzóbb és a legkibírhatatlanabb egyéniség." A Szovjetunióban végbemenő változások nem kerülhették el az irodalmi életét sem. A glasznoszty rehabilitálta Paszternákot. Végre oroszul is megjelent a Zsivago doktor és előkészületben van összes műveinek kiadása. Hamarosan megnyílik a Paszter- nak-múzeum. A Paszternak-centenárium nem egyszerű irodalmi évforduló, mert elégedetten vehetjük tudomásul, hogy még egy hazugsággal lettünk „szegényebbek", hogy újra diadalmaskodott az igazság. G. P. „Teszem a dolgom, festek, rajzolok” Egy Erdélyből jött asszony Macskássy Izolda képein madarak, hatalmas szirmú, trópusi virágok, mákgubók, napraforgók, lovak, ölelő karú asszonyok, gyerekek... Valami csodálatos erő és szépség sugárzik belőlük, vigasz, simogatás. Annyi mocsok és szorongattatás között élünk, annyit.vesződünk a kisszerűség nyűgeiben, s olyan kevés az, amiből hitet meríthetünk. Mint egy parasztmadonna, gömbölyű. Mert kerek a teljes világ. Erős karja nemcsak két édesgyerekét vigyázza, de „palástja” alá tudja vonni mind szeretteit. Az adás számára olyan természetes, mint másnak, ha ételt vesz magához.- Székely asszony vagyok - mondja. - A hatvanas években jöttem át édesapámhoz. Addig anyám, nagyanyám és Szelina néném neveltek... Vannak népek, és ilyen a székely, akiknek mindig mindent túl kell élniök. Még a pusztító halált, a tragédiákat is. Lehajtott fővel, kedvetlen, örömtelen nem lehet. Olyan rövid ideig élünk, annyira nincs idő, hogy nem múlathatjuk mások bosszantására, az irigységre... Büszke vagyok fajtámra, és minden gesztusával fel szeretném mutatni sutaságaival, derék dolgaival együtt. Hadd döntsem én el - ahogy Páskándi Géza írja a Vendégségben -, hogy ki lehessen az árulóm. Talán büszkeség ez, de emelt fővel nem lehet nélküle élni. Osztani szeretek, nem kapni. A kufárkodás nem kenyerem. Munkáimat sem tudom pénzzel mérni. Volt, amikor a diplomamunkámat alig tudtam befejezni pénzhiány miatt. Nem tudok mást. Teszem a dolgom, festek, rajzolok. A gyerekeknek ennivaló kell... Csak kerül a krajcár is ...Édesanyám, aki Erdélyben él - háromszázötven tő rózsát nevel. Három tő belőle mindig fehér. Ez az én emlékemet őrzi... Szeretem a fehéret, mert benne van a legtöbb szín. Ezért is dolgozom szívesen selyemre, pedig azt mondják, selyemre festeni a legnehezebb. Nem tudom. Selyemben inkább izzik az indigó, a sárga feszesebb, fényesebb és szebb. Macskássy Izolda Maros- vásárhelyen született, a híres köröndi fazekas, Katona Sándor unokája. Erdélyben és Ausztriában végezte képzőművészeti tanulmányait. 1971 óta magyar állampolgár. Képeivel kiállításokon gyakran találkozhatunk. Műveit ismerik Ausztriában, Bulgáriában, Lengyelországban, Angliában, de Irakban, Amerikában és Kanadában is. Az NSZK-ban állandó kiállításában gyönyörködhetnek. Ősszel kiállított Nyíregyházán és NürnbergKék madár ben is. Szükségünk van a belőle áradó fényre, erőre, hitre, hogy mi is élhessünk, higgyünk, érezzünk, tenni és örülni tudjunk. JÓZSA ÁGNES Lapozgatom Weöres Sándor utolsó könyvét. Az utolsót, amit még a kézjegyével ellátott. Korábban annyiszor megajándékozott a köteteivel, s bennük a bizarr, rajzos-bolondos dedikációkkal, hogy ez az utolsó szinte kopárnak tűnhetne a többihez képest. Mert nincs itt semmi rajz, ákombákom arabeszk, tréfás ötlet, ami fintorogva őrizné a pillanat emlékét. Csak két, reszketeg tollvonással jegyzett betű, meg egy évszám. Mégis, talán ez a legkedvesebb. A Kútbanéző. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet vele, mint a korábbiakkal - a szöveg mellé hol egy tekergő kígyót, hol egy kifliholdat, hol egy pápuamaszkot kanyarított a tolla -, vagy mint azokkal a tőle kapott könyvekkel, melyek egy furcsa szokását, a „továbbdedikálásét” őrzik. Utóbbi azt jelenti, hogy a számolatlanul kapott könyvek közül, ha már elolvasta azokat, egyet-egyet tovpbbajándékozott: „X. Y. barátom nevében is szeretettel Weöres Sanyi”. Kaptam így tőle norvég verseskötetet, angol Rustavelit, anyák napjára össze- fércelt versalbumot, vagy éppen párizsi kiadású avantgárd kötetet, melyről azt sem tudni, a végén van-e az eleje vagy megfordítva. Szóval „továbbdedikált’’ farsangi ötlettel ezt-azt, de a Kútbanéző ákombákom bejegyzésével egyik se vetekedhet. 87 decemberéből való ez a kézjegy. Nehezen mozdult már. A kaput sem ő nyitotta, pedig ez korábban valóságos szertartás volt. Jött a kerti ösvényen, hosszan csörömpölt a kulcsokkal, felhívta az ember figyelmét, hogy jó mélyre kell hajolni, mert a virágzó bokrok belülről valósággal elözönlötték a kaput. S odabent a kertben, míg lassan haladtunk a ház felé, elmesélte a fákat-bokrokat: a vénülő, göcsörtös diófát, a rigókjárta orgonabokrot, meg a vörös kányafát. Most, legutoljára, már nem ő nyitotta a kaput. Kucorgóit a díványon, és alig hallatszott a-szava. Előbbi nem volt szokatlan, hisz mindig úgy telepedett le, hogy az ember nem tudhatta, ül-e vagy fekszik: féloldalt billent, kurta lábait maga alá húzta. De akadozó beszéde szokatlan volt. Korábban mindig számtalan kérdéssel fogadott, és azonnal nekifogott a kávéfőzésnek. Most akadozva szólt, és a kávéfőzővel sem kezdett el bíbelődni. A kávé készen volt már - feltehetően nem ő főzte -, nehézkesen csurgatta poharakba a csillogó findzsából: olykor megremegett a keze, a fekete sugár félrebicsaklott. Nem emlékszem, hogy ez utolsó alkalommal láttam volna körülötte macskát. Ez meglepett, hisz gyerekesen ragaszkodott négylábú kedvenceihez. Legelőször, 61 őszén, mikor meglátogattam, még kutyája volt: egy lompos, öreg puli. Később mindig ék a háznál egy-egy macska, olykor több is - tudni kellett, ki a vendég, és ki az „igazi” -, s ezek a miákolók igencsak úgy viselkedtek, mintha minden az ő kedvükre volna itt berendezve. Weöres Sándor pedig élvezte a játékot. Úgy tett, mintha a cirmosok volnának az ő gazdái, nem pedig megfordítva. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az ajtót szinte percenként nyi- totta-csukta, ha a macskauraságnak ki-be korzózni támadt kénye-kedve. És bármiről beszélgettünk is, a költő fél szeme mindig a macskán függött. Nézte, ahogy ül az alkonyodó szoba ablakában, s figyeli odakünn a fel-alá röpdöső rigókat, vagy egy újságpapírral zűrömből - karmos lábával paskolja a papírt, mintha lapozni akarna. Nem emlékszem, hogy ezúttal macskát láttam volna a közelében. Gubbasztott a díványon. A falon kedvenc képei, melyekről oly sokat mesélt korábban - mindnek ismertem a történetét, a Gulácsy-vázlat- nak, a Rippl-Rónai tusrajznak, Veress Pál samottbál- ványainak és Bálint Endre Angyal című sejtelmes olajfestményének. Gubbasztott a gyér lámpafényben. Ritkán szólt, akkor is gyakran megesett, hogy mondatai összekuszálódtak. Csak egy-egy pillanatra szikrázott fel az emlékezete: ilyenkor a maga színvonalán tréfálkozott. De pontos találatait, meglátásait hamarosan elborította újra a köd. Emlékszem, megkérdeztem tőle - egy nemrég látott Holdbéli csónakos előadásra utalva mikor írta ezt a remek- darabot. Hosszas tűnődés után azt válaszolta: „ Valamikor a harmlnckilences évek végén”. Utóbb megnéztem: a darabot 1941-ben írta. Depresszióra panaszkodott, meg arra, hogy ritkán tud dolgozni. És csák „kisebb darabokat", mert a toliforgatás is nehezére esik. Legutolsó verseiben mégis annyi bölcs derű és világosság van, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudta megalkotni őket ilyen fogyatkozó testi erővel, labilis lelki energiával. Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kút- banézőt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta meg a tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán - hosszas összpontosítás után - leírt egy óriási, reszketeg „W”-t, meg egy kisebb, megbillent „S”-t. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkannak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott - egy költő elődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a nevét hol Weresnek, hogy Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában. Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése komisz talány: lehet veresnek, vörösnek, vöresnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, hogyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esztendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még csak sikerült lejegyeznie, de az évtizedet már „súgni” kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járnának. Aztán egy apró hetessel zárta az évszámot. Ennyi a legutolsó dedikáció. Semmi rajz, semmi fintorgó ötlet, semmi szeszélyes ákombákom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A „ W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha tizedrésze a kezdőbetűnek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosódnak a betűjelek a bizonytalan évszámmal: WS 1 9 87 Sr1 | Két betű Macskássy Izolda Pieta című képe előtt
