Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)

1990-05-05 / 26. szám

2 - TOLNATAJ 1990. május 5. I- Iván, amikor a mostani beszélgeté­sünk időpontját egyeztettük, azt mondtad, hogy minden jelentős esemény az életed­ben 27-én történt.- Különösen emlékezetes az április 27, mert ez a házassági évfordulónk. Márfel is hívtam a nejemet. ■ - Babonás vagy?- Ha átmegy előttem egy fekete macska, at­tól nem riadok meg, egy kéményseprő láttán nem fogom a gombomat... nem vagyok babo­nás.- Azért kértem tőled ezt a beszélgetést, mert most jelent meg a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában: Az elfelejtett őrnagy című történelmi dokumentumregé­nyed. Eddigi könyveidben: Damjanich tá­bornok, A fekete cár, Tömöri, büszke vezér, Simonyi óbester, Hadik András, Az aradi ti­zenhárom, hogy ezeket soroljam csak, olyan emberi cselekedetekről szólnak, me­lyekben a szereplők hősökké váltak.- Ezeket, ha precízek akarunk lenni, akkor úgy fogalmazhatjuk, hogy naggyá vált kisem­berekről szólnak. Teóriám az, hogy a nagy em­berek jelentős része nem készül nagy ember­nek. Ez teljesen normális mód. Napóleon talán kivétel volt, vagy Hannibál. Deák Ferenc sem készült a haza bölcsének. Széchenyi sem a legnagyobb magyarnak. Valamennyien meg­találták egy adott pillanatban, vagy szeren­csésebb esetben egy életúton keresztül azt a területet, ahol tökéletesen helyt tudtak állni. Erre mondják azt nagyképűen, hogy megvaló­sították magukat. Az elfelejtett őrnagyom... I - Sztankó Soma...- Igen, ő is egy átlagos ember volt, aki a sza­badságharc legnagyobb fegyvercsempésze lett. Ha az ember elolvassa a naplóját, olyan középszerű gondolatok, vélemények vannak benne, amiért különösebb tapsvihart nem kel­lene érdemelnie: de amit tett, azért igen. I- Elkötelezettség, helytállás... mennyire tartod jellemzőnek ezeket a kisemberek életében?- Nem hiszem, hogy cáfolható lenne az a véleményem, hogy az ország előbbrevitele - mert azért minden ellenkező híresztelés elle­nére haladtunk ám valamelyest - javarészt azon múlt, hogy a kisemberek tisztességgel elvégezték mindazt, amit tenniük kellett. A kö­zelmúltban Írtam le, hogy „Nagy emberek - kis helyen”. Számtalan emberre gondolok, olya­nokra, akik egy életen keresztül iskolaigazga­tók voltak, de semmi elismerést, kitüntetést nem kaptak és közben fölneveltek fél falut, mindenki kedves tanítói voltak.- Az újságírás is elkötelezettség, ame­lyet te is, én is végzünk. Az írásokon keresz­tül az olvasók megrajzolnak, kialakítanak egy képet, mondjuk rólad. Nem egy hét vé­gi beszélgetést készítettél már ezeken a hasábokon, csak a másik ojdalon ültél.- A hóhért akasztják... no, de folytasd csak! I- Arra vagyok kíváncsi, hogy te milyen­nek látod magad? A helytállásra is gondol­hatsz!- Önmagamat nagyon nehezen elviselhető embernek látom. Fanyar humorral megáldott, objektív idealista. Szeretek eszményekben hinni, de ha valaki mindig eszményeket han­goztat, az nekem gyanús. Tessék csinálni az embernek a dolgát, ami adatott számára. Ne­kem szerencsére az újságírás adatott. Azt csi­nálom amit szeretek.- Ne állj le ilyen rövid válaszokkal, mert én úgy gondoltam könnyű dolgom lesz, hi­szen annyit fogsz beszélni, hogy nekem csak hallgatnom kell. Ha szerencsésnek mondod magad, akkor azt is elbeszélhet­néd, hogyan kerültél a pályára!- Családom egy része Vas megyei. Jól is­mertem Urbán Ernőt. Egy alkalommal ott állt a Népszabadság-székház sarkán, a Falusi Va­sárnap szerkesztőségének kapujában és ádázul káromkodott, hogy hol szerez ő itt az aszfalton nőtt újságírók közül egyet, aki meg tudja különböztetni a zabot a rozstól. Akkor én gépállomási agronómus voltam, azt mondtam: Ernő bátyám, itt vagyok. így kezdtem külsős­ként irogatni 1959 szeptemberében. Később a Vas Népéhez szerződéssel vettek föl. Onnan Veszprémbe mentem, mert összevesztem a főszerkesztővel, ahol hasonló helyzetbe ke­rültem. Szekszárdra jöttem, itt nem vesztem össze a főszerkesztővel, de elég mélyponton voltam, és jobbnak láttam szabadfoglalkozá­súként Pestre menni, 1969-ben visszajöttem Tolna megyébe. Keresztül-kasul éltem a Du­nántúlon. I- Gondoltam, hogy ezt a harminc évet is ilyen gyorsan elintézed. Nem ismerek rád, szűkszavú vagy! Tudom rólad, hogy nem­csak a Dunántúlon mentél keresztül, de az országhatárokon is.- Mindig imádtam utaznj és ha lenne pén­zem, ez volna a hobbim. Huszonhárom alka­lommal voltam tizenegy országban. Ezt van aki soknak találja, más kevésnek. ■ - Soroljál néhányat!- Szibériától a normandiai tengerpartig, Ju­goszláviától Koppenhágáig. I- Sztankó Soma is járt, kelt az országok között.- Na igen, de azok jóval veszélyesebb uta­zások voltak, mint az enyémek. Azt hiszem, a történelemmániám miatt érdekelnek a külhoni kirándulások. Eredetileg történelem-magyar szakos tanár akartam lenni. Sok minden tör­tént a háború után. Nem az lettem, hanem ker­tészhallgató, de a történelem iránti érdeklődé­sem megmaradt. Mondhatom, hogy „történel­mi családból” származom, mert például a „lő­csei fehér asszony” egyenesági nagynéném. Családfája mindenkinek van, csak nem min­denki ért rá összeírni. Nekünk az 1100-as éve­kig áll a családfánk. I - Ez büszkeséget vált ki?- Az ostobaság lenne, szégyent sem érzek, de érdeklődést a múlt iránt igen. Ezért szólnak könyveim a történelemről. Meggyőződésem, hogy azok az esztendők is éppen olyan hét­köznapok voltak mint a mieink, csak észre kell venni. I- Az, hogy valakit érdekel a történelem, még nem biztos, hogy íróvá avatja.- Nem. I- Ehhez kell még olyan képzelőerő is, ami izgalmassá teheti a könyveidet. Ren­geteg dokumentum felhasználásával, idézésével komoly leckét adsz az olvasó­nak.- A képzelöerővel én valószínűleg csehül állok. Valamennyi történelmi regényhez el kel­lett olvasni 30-40 forrásmunkát. Ha ezt valaki megteszi és nem áll előtte egy alak tiszta képe, akkor nem érdemes hozzáfogni az Íráshoz. A rengeteg dokumentum azért van, mert kötöm magam a hitelességhez. Ahol ez nem lehetsér ges, ott az ember elővesz élő szereplőket a környezetéből és átrakja őket a múltba. Ez trükk, de lehet gyöngeség jele is. I-Tudnád idézni a pillanatot, mikor jelent meg előtted Sztankó Soma?- Egy mellékmondat volt, az aradi tizenhá­rom adatainak gyűjtése közben, amit egy Ur­bán nevezetű történész könyvében olvastam: volt egy ismeretlen tiszt, akit kiküldtek az or­szágvonalakon keresztül huszonhatezer fegy­ver becsempészésére. Megállt a lélegzetem, hogy erről nem tudok semmit. Utánanéztem. A megyei könyvtár segítségével megszereztem ennek az embernek a saját kezű önéletírását, lefénymásolta a Hadtörténeti Múzeum és ki­alakult egy kép. Azt, hogy ilyen volt-e a Sztan­kó Soma, akit megírtam, senki nem tudja meg­mondani. I- Nekem azért is megtetszett, mert azt ír­tad róla: korán fekvő, korán kelő ember volt. Rokonomnak éreztem. Dédanyámnak erre volt egy nagyon szép meghatározása: az Isten világával kel.- Valóban szép kifejezés. Elárulhatom, ma­gam is ilyen vagyok. Tudok időre aludni. Ez ál­lítólag nagy ritkaság.- Sztankó Soma azért is példa lehet sokunk előtt, mert ha jól számoltam, hét idegen nyelven beszélt. Manapság ez nem jellemző, mint ahogy az sem, hogy túl sokat tudnánk a történelmi esemé­nyekről, amelyek közé te magad is elve­zeted az olvasód.- Nem gondolom, hogy öncsalás, de elég szép példányszámban jelentek meg a köny­veim és nem lehet kapni őket. Ez történelmi ér­deklődésre is vall. Ami jó üzlet a kiadónak, ne­kem kevésbé, mert nem a fogyás arányában fi­zetik a honoráriumot, de nem esik rosszul. I- Ha már szóba hoztad a pénzt, beszél­jünk róla! Soma is azért kezdte el a Hadi­nyelvtant írni, mert kellett neki a pénz.- Minden favágó elvárja, hogy kifizessék, akkor egy iró miért ne tarthatna rá jogot. Ez a könyv már két éve készen volt és az utolsó ho­noráriumát, még a beszélgetésünk pillanatáig nem kaptam meg. Van egy közhelyem - már elég öreg vagyok, hogy lehetnek ilyenek -, azt mondtam egyszer: ha a favágó akkor kapná meg a fizetését, amikor az általa kivágott fa füst formájában kiszáll a kéményen, akkor Ma­gyarországon nem volna tüzelés. Ettől függet­lenül nem panaszkodom a szerzői honoráriu­mért. ■ - Pontosan kifejezve ez mennyi?- ívenként köttetik a szerződés. Az én ese­temben egy ív, az hatezer-ötszáz forint. A mos­tani egy tizíves könyv. Meg lehet saccolni, hogy az mennyi. A példányszám gyarapodá­sával nő a honorárium. Az első könyvemért kaptam harmincezer forintot, a Simonyi óbes­terért százötvenezret. Ez így nagynak hangzik, de ha csak ebből kellene élned, és ezt az ösz- szeget három év leforgása alatt kapod meg, akkor nem is olyan csillagászati fizetés. I- Pénzzel tehát jobb nem mérni az írói munka hasznosságát. Magát az újságírást te mennyire érzed hasznósnak?- Szeretném hasznosnak tudni! Az embe­rekben van információ iránti igény. Ezeket, ha elég frissek, akkor szívesen veszik az olvasók. Ismereteket lehet elcsöpögtetni. Talán öncsa­lás, hogy az olvasóvá nevelés az újságnál kez­dődik és akkor nem is olyan haszontalan a mesterségünk? I- Ezek miatt kötelezted el magad a pá- * lyával. Volt-e az évtizedek során megalku­vásban részed, amikor kompromisszumot kötöttél?- Voltak ilyenek. Ezekre nem vagyok büsz­ke, de nem is tagadom. Pártonkivüliként min­dig pártlapoknál voltam munkatárs, rovatve­zető, főmunkatárs. Én különösebb terrort, el­nyomást, vagy rászorítási kísérletet arra, hogy ne azt írjak, amit akarok, nem tapasztaltam. I- Az, hogy pártonkívüli voltál, az egy ál­lásfoglalás.- Hosszú időn keresztül erősen az volt. Most párttag vagyok, ez is az. ■ - A miérteket megfogalmazod?- Nézd, a pártonkívüliség, az egy egészen egyszerű megoldás volt, mert a kutya se kí­vánta, hogy párttag legyek, lévén erősen osz­tályidegen családból származó. Nem is láttam volna sok logikát, hogy miért tolakodna a párt, hogy lépjek bele. Í- Most már pontosan kell fogalmazni, hogy miért tolakodtál volna a párthoz, az MSZMP-hez...- Igen. Most kérdezheted: miért léptem a szocialista pártba? Azt szoktam mondani, hogy fejlett érzékem van a reménytelen dolgok iránt. Félre a tréfát! Nyugaton a szocialista pártok szépen beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Abban, hogy minél többek érde­két, minél kevesebbek sérelmére szolgálni, semmi kivetnivalót nem látok. Van még egy magánvéleményem, hogy mi, akik olyan ádá­zul szidjuk most a posztsztalinista, kádárista diktatúrát - ami kétségtelenül volt -, rövid időn belül meg fogjuk ismerni a pénz diktatúráját és nem biztos, hogy az jobb lesz.- Az már a különös érzékű történészek dolga, hogy eldöntsék mi, miért, mikor, hogyan történt, mert - most hadd idéz­zem Az elfelejtett örnagy-od beköszöntő első mondatát: - a „Nagy idők kis szem­tanúi többnyire nagyon ritkán értik meg a körülöttük és velük történtek lényegét.” Ilyen időket élünk, ilyen körülmények kö­zött, melyekben lényeg: úgy dolgozzunk, hogy az utódok szívesen emlékezzenek ránk. Köszönöm a beszélgetést. Berukkoló legények | Ordas Iván és Pécsi Kiss János a hétköznapi hősökről Hagyományaink El kell menni katonának! Valamikor Tápén arra a férfira, aki nagy betegségből állt talpra, azt mond­ták: „Meggyógyult, mert katona is vót!” Azt a legényt, aki betegeskedett, gyana­kodva figyelte az egész falu, és főleg az eladósorba jutott lányok. Mezőkövesden - mai szóhasználattal élve - a katonai szolgálatra alkalmatlan legénynek gyak­ran odavágták: „Eriggy, ember vagy te? Hisz katona se vótál!" A fenti példák mutatják: a falusi legé­nyek életében sorsforduló volt a kato­náskodás: a sorozás, a bevonulás, vala­mint a hosszú évekig tartó kemény szol­gálat. A katonaállítás szokásai korszakon­ként változtak, volt idő, amikor a drá­maian nehéz szolgálat, a csábító egyen­ruha helyett sokan inkább a bujdosást, a betyársorsot választották. A Habsburg-birodalom seregei a 18. század elejéig fogadott zsoldos katonák­ból verbuválódtak. Magyarországon 1715-ben mondta ki az országgyűlés, hogy védelmi célból rendes hadsereget kell kiállítani. A döntésalapján a megyék­re nagyságuk szerint rótták ki, hány újon­cot kötelesek a hadseregbe küldeni. Hogy aztán miként teremtették elő a lét­számot, azzal a felsőbb hatóságok már nem törődtek. v Az elmúlt századok érdekes és jelen­tős, versben, dalban, táncban megörökí­tett epizódja, színfoltja volt az újoncozás, a verbuválás. Persze a vidám muzsika­szó, a látványos táncok, a vigasságok közé gyakran üröm, tragédia is vegyült: ha nem jött össze a kívánt létszám, a le­gényeket, az újoncokat erőszakkal szed­ték össze, és hurcolták el katonának. Annak dacára, hogy az általános had­kötelezettség 1868-as bevezetése után valóságos ceremónia teremtődött a so­rozás, a bevonulás körül, sokan igyekez­tek kibújni a katonai szolgálat terhei alól. Göcseji szokás volt például, hogy a halott ember állát rögzítő kendőből levágtak egy darabkát, a lány a sorozásra induló szeretője hajába rejtette. Az a hiedelem járta, hogy az ilyen legényre a katonaor­vos nem tudja kimondani az „alkalmas” szót. Tápén azonos keresztnevű halott sírjáról füvet, gallyat, földet vettek, össze­fűzték, majd a lében megmosdott a le­gény, hogy alkalmatlannak találják. A > legfurfangosabb praktika az volt, hogy a fiúgyermeknek lánynevet adtak, hogy ne kerüljön föl a sorozandók listájára. E furcsa próbálkozások ellenére azért általában nagyon is szégyennek számí­tott, ha a legény nem szolgálta le katona­idejét. Elterjedt szokás volt, hogy a kato­náskodás előtt nemigen nősültek a legé­nyek. Csak a leszerelés, a hazatérés után. A katonaidő eljötté a legényélet befejezésének, a családalapító férfivá válás kezdetének számított. Azt tartották, hogy aki nem alkalmas katonának, az magát az életet, a munkát, a családalapí­tást is csak nehezen tudja vállalni. A katonaélettel kapcsolatos falusi szo­kásokat - a látható vidámság ellenére - nem annyira a vitézkedés öröme, a gond­talan hetykeség jellemezte, szokáscere­móniájában a búcsúzás, a féltés, a megpróbáltatásokra való készülés, a visz- szavárás érzelme volt az uralkodó. Tápén a legények együtt mentek be szekéren Dorozsmára, a sorozásra. Odafelé csendben rázatták magukat a döcögős úton, hazafelé már hangosan daloltak, kalapjukon regrutapántlika lo­bogott. A falu kocsmájában ünnepelték meg a nagy eseményt. Akit nem vettek be katonának, az szép csendben haza­osont, nem mulatott a többiekkel. A Sze­ged melletti Kisteleken a múlt század vé­gén úgy válogatták ki a regrutaszalagok színét, hogy elárulja: melyik fegyvernem­hez sorozták be tulajdonosát. A leg­szebb, legszélesebb pántlikát a legény egyes vidékeken a választott szeretőjé­nek ajándékozta. Amikor aztán elkövetkezett a bevonu­lás ideje, sok helyen regrutabált rendez­nek, ahol katonadalokat muzsikálnak, dallal tánccal búcsúztatják a legényeket. A bevonulás napján szinte az egész falu kivonul az állomásra. Muzsikaszó mellett vonulnak végig a főutcán, összefogózva énekelnek, táncolnak a legények és az őket búcsúztató lányok. A katonai szolgálat hosszú volt: a mólt század második felében kemény hat esztendő, később három lett belőle. A ki­szolgált katonákat nagy tisztelettel, meg­becsüléssel fogadta a falu népe. Tápén, amikor hazaért az öregkatona, a ház kü­szöbén ezzel a dallal köszöntötte régen látott hozzátartozóit: „Eresszön be, ked­ves édösanyám, / Én már hazagyüttem, / Eztet a betyár három évet / Én már kitö- töttem.” Egyes helyeken szokás volt kocsmá­ban, vidám baráti körben megünnepelni a hazatérés, a leszerelés tényét. A kato­nai szolgálat után a falujában aztán új élet, új feladatok várták a mundérból, „angyalbőrből” civilbe öltözött obsitos le­gényt. KISS GYÖRGY MIHÁLY

Next

/
Oldalképek
Tartalom