Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-21 / 39. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. május 21. Marssal társalkodó literátus génius írók, költők az első vonalban tokát alig elviselő változásokat él át, áttekinteni - hát még írói aspektusból! - szinte lehetetlen. Több egy év alatt a változás, mint évtizedek alatt addig. És hol vannak a művek? Érdekes módon a középnemzedék ír, akiket valamilyen hozzánk ragaszkodó ösztön miatt még mindig fiataloknak nevezünk, ők külföldön is érvényesülnek. Igaz, közben felfedezzük a nyugati (emigráns) irodalom értékes alkotásait és szerzőit, a hiányzó aktuális és hazai irodalom helyett tehát ők olvashatók, revelációként és legfőképp hiánypótlásul. De hol vannak az aktuális szépírók és kortárs művek? Az alkotók - Böll egykori kifejezésével - háborúban vannak, ügyeletes tisztként vagy frontharcosként, míg a főhadiszállás - az ellenség megtévesztésére - különböző pártok nevét viseli. A vezérkarokban ott ülnek a szépirók, ki törzsfőnökként, ki első adjutánsként ki szóvivőként (bocsánat: haditudósítóként), s ropognak a rendszer eresztékei. Ennyi nekifeszült szellemi energia nyomán nem is csoda. Az olvasók közben könyv formájú művek helyett a napi sajtó híradásait tanulmányozzák, mert ott gyakrabban találkoznak irodalmi kedvenceikkel, nyilatkozataikból pedig - most kevesebb flancos áttétellel - ugyanazt tapasztalják, mint műveikben korábban. Ki esz- széisztikusabban, ki direktebben fogalmazza meg célkitűzéseiket, hiszen most már valamennyien valahol mozgalmuk nevében nyilatkoznak, nem magányos farkasok többé. Színezi a képet, hogy társmüvészetek képviselői is bekapcsolódnak az általános felindulásba, ki képviselő, ki reklámfilmhős lesz. Az írók pedig bizonyára gyűjtik következő műveik nyersanyagát. Jó lett volna színpadon látni a rövid átmenet néhány forró pillanatának művészi megörökítését, hisz a drámát az irodalomtudomány is a legaktuálisabb műfajtnak tartja, Id. még görög dráma és közönségének kapcsolata. Az írók bizonnyal politikusok lesznek - átmenetileg, mert nálunk régen volt példa arra, hogy szakmabeli foglalkozzon a szakma (terület, ágazat) speciális gondjaival. Mindenesetre meglepne, ha valamilyen dőre elfogódottság nyomán (nyugati ihletésű kormányprogramok) itthon is iróember lenne például a kulturális tárca gazdája. Ki hallott már ilyet? Vagy mondjuk a köz- társasági elnök tisztét szellemileg minőségi ember töltené be, jól reprezentálva odakünn is az európaiság felé irányt vett magyarságot. (Bár erre egyszer történt halovány kísérlet a közelmúltban is, aztán gyorsan félbemaradt.) Mit szólnának a szomszédok?! S visz- szatérve közíróink politikaviselt élményeire: most kicsit felvették a kihívásul eléjük vetett kesztyűt is, hiszen politikusok eddig is írtak jó-rossz memoárokat, melyekre - sajnos - mindig nagyobb a kereslet a pikantériák okán, mint a nívós irodalomra. Most majd íróink írják azokat is, saját politikai memoárjaikként, legalább igényesebb emlékeket olvashatunk. Avagy volt egyszer egy csendes forradalom? Nem lepődnék meg, ha az új parlament párnás széksoraiban viszontláthatnánk a nem képviselői választásokon bekerült illusztris irodalmárokat, akiket a bölcs pártok neveztek bizottságok és miniszteri posztok jelöltjeiként magas tisztségbe, de hát nem lehet, mert oda csak listák révén lehet bejutni. Minden bizonnyal új státusszimbólummá avanzsál az a tény, melyik párt hány művészembert tudott reprezentánsává megnyerni. Jókai is, Mikszáth is remekül „elvolt” képviselői élményeivel, s gazdag írói tárházat jelentett számukra az ottani közélet. Egyetlen aggályom maradt csupán: ha az új parlament valóban heti két alkalommal fog főállású képviselői közreműködésével ülésezni s nem gyermeteg dolgokról, mikor marad idejük a legjobbként közéjük került alkotóknak alkotni? Merthogy ez lesz a nagy dilemma, aligha kétséges. És nem irigylem alkotóinkat, de sajnálom a bennük maradó lehetőséget, a túlhordott műveket. Remélem, azért nem lesz túl sok vér és Kaiser- Schnitt DRESCHER J. ATTILA írás közben (Vendég Hattersheimből) A potsdami határozat félmillió német kitelepítéséről rendelkezett, a magyar kormány azonban a kollektív bűnösség elvén alapuló értelmetlen döntést nem hajtotta végre. 1947 végéig 177 ezer német anyanyelvűt telepítettek ki, ezek az amerikai megszállási övezetbe kerültek, majd a következő év tavaszáig még 50 ezret vittek el, ezeket már a szovjet zónába, 133 ezer kitelepítésre ítélt német azonban-a szülőföldjén maradhatott. Ezek statisztikai adatok, de a számok mögött emberi sorsok árnya komorlik, jóvátehetetlenül. Mit visz magával, akit ártatlanul elűznek falujából, szülőföldjéről, hazájából? Szegényes motyóján kívül a fájdalmat, megbán- tottsága tudatát s talán az elégtételt is, hogy ezután csak ő bocsáthat meg. De ez sem ilyen egyszerű, mert kinek is bocsáthatja meg azt, amit nem tud elfelejteni? Miközben e sorokat írom, a hírek egymást kergetik. A világon jelenleg 15 millió ember menekül bolyong, olvasom valamelyik lapban, az osztrák tévé képein izgatott burgenlandi lakosok saját nyugalmukat féltik a román áradattól, mert miben hihetnének azok, akiknek életét évtizedek óta a rettegés kormányozza, s már a holtaknak sem adatik meg az örök nyugalom békessége. A tévé rémséges képeket mutat, hogy miként dúltak fel 39 sírt egy franciaországi zsidó temetőben. Mi még ma is szemlesütve beszélünk Ti- szaeszlárról, mintha részünk lenne benne, Szálasiról, Rákosiról, mert a világ nem azonos mértékkel mér, a franciák is megrendezték a maguk Dreyfuss-perét, volt Pétain marsalljuk, s talán nem a jól- neveltség hiányá, ha ide írom, hogy még a 60-as években is a végtére nem jelentéktelen Aragon szörnyű klapanciáit fordították a franciául tanuló magyar gimnazisták, s verséből megtudhatták, a szocialista világban (dans le monde socia- liste) az a csodálatos, hogy a munka dicsőség, bátorság és hősiesség dolga, s ha valaki ezt kevesellné, dicsőség is, hogy a többiről hallgassunk. Folytatnám, minden kis nép torkig van megcsalattatása rosszízű emlékeivel, a kisebbségek pedig, a világ egyhatodán mindenképpen, most szeretnék benyújtani a számlát az elnyomásért, meghurcoltatásért, hallottaikért. Ha így folytatjuk, soha nem érünk a végére, én pedig már beérném azzal is, ha a sikkasztó pénztárostól elvennék végre a kasszakulcsot. Az igazság is így kívánja, a közös érdek is. De annak nincs értelme, hogy régi, esetleg évszázados bűnöket egymáson toroljunk meg. Ha nem éppen évezredeket. A századforduló éveiben az egyik napilap azzal próbálta szítani az antiszemitizmust, hogy a zsidók ölték meg Krisztus urunkat, pedig bizonyítani sem kellett, hogy szegény Kohn bácsi a Golgota közelében sem járt. De jól tudjuk, a gyűlölet nem érveket keres, még csak az ellenvéleményre sem kiváncsi. Érvei csak a jó szándéknak vannak, mint annak az asszonynak is, akiről a minap olvastam a Tolnai Népújságban. Éva Bachusnak hívják, Hattersheim- ben él, amit a térképen sem találok. 1946-ban telepítették ki Szálkáról, ahova most visszatért, könyveket hozott az iskolának, melybe kislányként talán maga is járt. A könyvek között van saját munkája is, a falujának története. Nem ismerem Éva Bachust, azt sem tudom, könyve visszaemlékezés-e vagy tudós munka, amihez források tömegét kellett forgatnia, hogy hitelesen megírja egy Tolna megyei kis település történetét. Szálka a történelemben nem játszott különösebb szerepet, történelme inkább a könyv szerzőjének van, akinek e föld „ringatá bölcsőjét”, hogy a költővel szóljak, de azután az a föld, amit otthonának hitt, elűzte, hűtlen mostohaként. S most visszatért, hogy jóvá tegye azt, amit kisgyerek korában ellene követtek el. Voltaképp a történelmet kell jóvátenni, miként valamennyiünknek. Atörté- nelem mindig nagy sémákban gondolkozik, királyok alakítják, hadvezérek, ördögi sugallatra hallgató diktátorok, akik mindig azt hiszik, hogy értük történik minden. Pedig csak velük, de legtöbbször ellenükre. A többit felesleges ide írnom, mindenki tudja. A nagy történelmi díszletek között emberek élnek és reménykednek, akik nem akarnak hősök lenni. S néha csakany- nyi történik, hogy a hajdani száműzött visz- szatér szülőfalujába s azt mondja, itthon vagyok. Az újság hűségesen beszámol róla, mi pedig tudjuk, hogy a megértés és megbocsátás is a világtörténelem része. Csak éppen hinnünk kell egymásban és a hűségben. CSÁNYI LÁSZLÓ Amikor e sorokat papírra vetem, még nem minden dőlt el, avagy még nem dőlt el minden a magyar politikai élet nagyszerűnek ígérkező új hullámában, legalábbis ami a személyi kérdéseket illeti. Ami biztosnak látszik: minden várakozást és minden logikát felülmúlt a szellem, jelesül az irodalom embereinek súlya, szerepvállalása és szerephez jutása benne. Volt már ilyen. Volt, hogy az álmodozó tűnt győzedelmes félnek a konyhaszagú megszokás és politikai tapasztalat ellenében. S volt, hogy idővel mégiscsak a hűvöskiszámítható, hadd fogalmazom így: racionális kalandorság kurzusa vette át a kormánypálcát, mert a politika hagyományosan és törvényszerűen romlott, nem fér meg benne etika és boldogításvágy a korlátokra hivatkozás és feltételek közé szorítottság rossz szellemével. Most újra megpróbáljuk. Megpróbáljuk? A mérleglevonás szándéka nélkül fókuszba gyűjtve a közelmúlt történéseit, s kizárólag a szépírói nyomdokon haladókra összpontosítva, úgy látjuk ma is, hogy már a zászlóbontáskor, a demokrácia bölcsője körül ott bábáskodott a ma politikai szerephez is jutók jelentékeny hányada. Ez akkor még nem volt ennyire feltűnő, hisz az ellenzéki szerep sosem állt rosszul a közíróknak, különösen nem akkor, amikor ezer esélyű szilenciumok súlya alatt még pótcselekvésféle ösztönnek vagy egyenesen létküzdelemnek számíthatott a szellemi mozgalomba való tömörülés. Demokratikus hagyományai mindig is voltaké népnek, melyektől újra elindulva lehetett egységbe szerveződni, talán még nem is a hatalom valamikori megszerzésének vágyával, az esélyre való ráérzéstől ösztökélve. Az akkor még fényév távolságra látszhatott. Fényjelek ugyan, ritkán, mintha szaporodni látszottak volna. Az író addig is élesre tölti tollát, s kibuggyantja tollhegyén a titkos jeligéket - melyeket vagy értenek, vagy nem értenek, s ha mégis értenek, talán csak - így a hatalom - kevesen értenek, tehát kisebb a baj, ha nincs nagy „felhajtás” a dolog körül, aztán mégis borul a türelem kosara, elbillen a kényes egyensúly - jöhet a szó áristoma. Sokan - a történelem és az irodalom fura grimaszaként - csak akkor figyelnek fel az ominózus írásokra, amikor már nem olvashatók. De akkortól válnak keresett olvasmánnyá, majd közüggyé. Így történik ez rendesen a tiltott tárgyak és élvezetek meg írások listájával. A hatalom habozása majd hübrisze sokszorosára növeli a különben alacsony példányszámból törvényszerűen következő kis hatásfokot. Kopognak a másolatot gyártó írógépek, surrognak a gyorsmásolók kidobott lapjai. Közben külföldről is nyugtalanító hírek érkeznek, közvetlen szomszédságunkban többfelé és régtől felszaporodó problémákra keresi a megoldást magyar és nem magyar, a történelmi sorsközösség belátásából építkező európai gondolkodású szellemiség. A szociográfia ugyan régtől tudósított hivatalosan elhallgatott vagy lenyelt tényekről, de most eme áttételes műfajt jelentő változat mellett direktebb Írások is napvilágot látnak. Itt a sajtószabadság, lap- alapítási hullám indul el, mely új műhelyeket és új alkalmakat teremt a gondolatok megfogalmazásához. Soha ennyi sajtótermék nem jelent meg Magyarországon, ennyi ízlés és vélemény nem csapott össze, egyesek szerint az ízlésterror határán jártunk. S a politikumban még csak rajzolódtak a mind határozottabbá váló erővonalak. Itt már nem lehetett hátraarcot csináltatni, visszavonulót fújatni, itt a dolgok a nehézségi erő lendületével folytak, pörögtek egymás után. Szervezeti események után némi átrendeződés következett be az írótársadalom hivatalos életében, új arcok nem, csak új nevek támadnak elő a háttérből, ismert nevek. Van, hogy politikus válik íróvá, de gyakoribb a fordítottja: íróember válik politikussá, sőt újabb változat - politológussá. S előfordul, hogy valaki kettős váltást hajt végre, hosszasan kacérkodva mindkét változattal. De közben mintha megcsappanna a müvek sora. A politika gyors éstávlaKutak Ilona: Az utolsó harcsa A hajnal vizet megcsillantó első derengése már a csónakban találta az öreget. A Holt-Duna egyik csendes, mozdulatlan tükrű ágában ült és morogva tett-vett. Kedvetlen volt. Nem úgy indult a horgászat, ahogy előző nap - mikor az iszapos part mellett megfigyelte egy nagy hal mozgását - elképzelte. Magával akarta hozni az unokáját, de az este diszkóban volt, későn éjjel ért haza, így nem keltette fel. A menye meg zsörtölődött az ő korai kelése és a horgászás miatt, szükség lett volna rá otthon valami miatt. Nem is figyel oda miért, csak azt hallotta ki a szavakból, hogy szokás szerint a fiúval és vele van baja, hogy rájuk soha nem lehet számítani. Pedig meg kellene azt érteni, hogy ez a gyerek most kezdi az életet, legénykedik már, hát ugye eljár ide-oda. Ő ugyan bálba járt annak idején, a fene tudja, hogy ez az új módi, ez a diszkó, miért jobb? Azt mondják, hogy még a lány kezét sem fogják meg tánc közben. Mikor ő bálba ment, hát bizony az volt a legjobb ha tánc közben jó erősen átfoghatta a lány derekát, aztán olyankor sok mindent meglehetett beszélni. Most még beszélni sem tudnak, olyan hangos zenére táncolnak, Nem csoda, ha későn ér "haza a legényke, valamikor csak kell beszélgetni is, meg hát lány is van ott akit haza lehet kísérni - somolygott az orra alatt. Tőle meg, túl a hetvenen, mit akarnak? Napokig otthon tesz vesz, nem sok haszonnal, csak hogy teljen az idő, aztán ha egyszer korán akar eljönni, akkor meg rögtön akad valami fontos munka. Na hiszen az megvárja, ha neki szánták! Ahogy magában kizsörtölődte mérgét, már nyugodtabb kézzel ellenőrizte a horgokat, a zsinegek kötését. Erős horgokat, botokat hozott magával, nagy halat akart fogni, azt amit tegnap sejteni vélt a víz és iszap örvényléséből. Jól megjegyezte melyik bokor alatt látta, hátha állandó helye az a halnak. Lassan, zajtalanul evezni kezdett. A bokornál a levegőben lógó gyökerek egyikéhez akasztotta ki a csónak láncát. Kis horgot vetett ki a vízbe csalit fogni, hátha ragadozó halra akad itt. Fordult a hajnal, a madarak halk csipogással kezdték éb- resztgetni egymást, aztán szinte egyszerre telt meg hangjukkal a környék. Mintha a felkelni készülő nap fújt volna a vízre, annak csendes tükre megborzongott, jelezve hogy reggel lett. Aprócska keszegeket emelt ki, aztán felrakta a csalikat a nagy horgokra. Mióta a csónakba ült, már kétszer örvénylett fel a víz és az iszap. Lehet persze, hogy több nap is beletelik míg a hal ráharap a neki készített csemegére. A nagy halak okosak. Ne mondja azt senki, hogy a halnak nincs esze, egy-egy öreg hal már kiismeri a horgot, elszakította mikor a szájába akadt és megtépte, tudja talán azt is, mit jelent a csónak sötét foltja a vízen. A kapásjelzők mozdulatlanul álltak, még enyhe szellő sem fújt, ami néha megmozdította volna. Az öreg arca is rezzenéstelen volt, ráncaiban örvénylő, vad árvizek térképe sejlett vissza. Itt a víz mellett élte le életét. Apja vízimolnár volt, ő gátőr lett, de előtte megismerte a kubikostalicskát is. Álmában kezeiben még mindig érzi néha a fogását, lába alatt a meghajtó palló remegését, a föld tiszta szagát, és súlyát váltóiban. A kapásjelző megmoccant, nyugodtan nézte, nem akarta elsietni. Figyelt. Keze készenlétben a boton, hogy pont időben - sem túl későn, sem túl korán - bevágjon. Az iszap felkócolódott, de a kapásjelző már nem mozgott. A nap még a reggelt mutatta, de már érződött, hogy igazi nyári kánikula ígérkezik. Tudta, hogy túl sokáig már nem érdemes várnia, a nagy melegben megdöglik a víz, a hal a hűsebb mélybe húzódik. A víz megborzongott, nagy örvénylő köröket vetett mikor a kapásjelző hirtelen megugrott, és minden idegszálával érezte, hogy ez az a pillanat, amikor be kell vágnia. A zsinór megfeszült a kezében, az orsót kioldotta, a bot ívesen meghajolt a ránehezedő súlyától. Ahogy kezében megérezte a rántást, már tudta, hogy a hal nagyon nagy lehet. A csendet kettényeste az orsó éles, zizzenő pörgése, a hal megindult. Fárasztani kell, gondolta, fárasztani, amíg fel nem adja, amíg nem jön elég közel ahhoz, hogy a meritőszákkal alányúljon. Próbálta irányítani, befolyásolni mozgását, de lehetetlen volt, a damil veszedelmesen fogyott. Hátranyúlt és kirántotta a gyökérbe akasztott láncot, a csónak megbillent a hirtelen mozdulattól, a másik két horog a vízbe csúszott. A zsineg mozgása egy pillanatra megállt, kihasználva az alkalmat valamennyit visszatekert az orsóra, a bot erre ismét meghajlott. A melegtől és izgalomtól verejték folyt az arcán, inge a hátára tapadt Nagy rántást várt a zsinegen, ehelyett a hal hirtelen fordulatot vett, gyorsan tekerte vissza az orsót valami alsó áramlat lassan sodorta a csónakot a hal irányába, ez is segítséget jelentett. A hal állandó mozgásban volt utánaengedett, majd megfeszített zsinór kisérte útját mozdulataival lassan összeszokott az öreg. Már előre érezte mikor fordul a hal, felkészülten tekert ilyenkor az orsón. Reumától gyötört karja, lába elzsibbadt, égette a nap, fáradt volt de gyengült a hal ellenállása is. Az idő telt a zsinór feszült, majd engedett és újra és újra, mintha mindez már napok óta így lenne, és az öreg már nem gondolkodott, csak tekerte az orsót, feszített és engedett... Az áramlástól sodródó csónak megfeneklett a part menti kis öböl iszapos sekélyében, óvatosan megbillentette, érezte, hogy stabilan fekszik iszapágyán. Végre biztos pont volt alatta, fogást tudott váltani. Vállában oldódni kezdett a görcs, és már tudta, ha a zsineg és a bot birja, övé a hal, csak türelem kell, hogy a part menti sekély, oxigénszegény vízbe kihozza a hatót. Az egyre melegebb vízrétegben a hal is nehezebben mozgott, ritkábban fordult a víz tetején szétfutó karikák mutatták, hogy közelebb került a felszínhez, majd hirtelen feldobta magát Csak másodperc töredéke volt amíg megcsodálhatta a hatalmas vadharcsa szürkésfekete testét A legnagyobb harcsáét amit valaha látott, amilyent még sohasem fogott. Felrémlett előtte az otthon porosodó vágóhorog. Otthagyta a sarokban, nem számított ekkora harcsára. Óvatosan feszített a zsinegen, utána orsózott, a harcsa engedett, csak mikor a hinaras iszapot elérte feszítette meg hirtelen a botot Az iszap és a hal örvénylése összeolvadt fekete víz fröccsent szét és a verejtékcseppekkel elkeveredve szürkén folyt le az öreg arcán. Lenézett a merítőszákra, de dühösen félrerúgta, nevetségesen kicsinek találta a harcsához.- Akkor is az enyém leszel - gondolta, és a közelgő győzelem örömével lépett ki a csónakból a vízbe. Lassan, megfontoltan mozgott, hogy minél kevésbé zavarja meg a vergődő, csapkodó hatót. Gyors mozdulattal eldobta a botot és belekapaszkodott a hatalmas kopoltyúba, a felcsapódó iszaptól szinte vakon vonszolni kezdte a part felé. Néha megcsúszott, víz került a szemébe, szájába, keze görcsösen szorította a csúszós kopoltyút, és csak a partra gondolt, ahova ki kell vinni a hatót. Mint egy részeg, úgy forgott, csúszott a harcsával, mig a lába a kemény agyagos fövényt elérte.- Győztem, - suttogta magában, - pár centi és megvethetem lábam a száraz parton. Zihálva, sípolva kapkodott levegő után, mikor partra húzta a harcsát, és gyűlölettel a szeme közé rúgott. Nem tudta mennyi idő telt el, de a hal szárazon volt, teljes, majd embernyi hosszában, és ő vonszolta tovább, messze, minél távolabb a víztől. Már túl ért a szikkadt apadási vonalon, a füvön sokkal könnyebben csúszott a hatalmas testét még mindig meg-megdo- bó harcsa. Már nem érezte a zsákmányszerzés örömét, a vizet nagyon távolinak látta, piros tűzkarikák, kék párafoszlányok úsztak a tetején. Egy bokorban megkapaszkodva felhúzta a rézsű tetejére a hatót, aztán elterült mellette, egyik kezét még mindig a kopoltyúba akasztva.- Majd megnézem, ha pihentem egy kicsit - gondolta - és szemét lehunyta. Már nem csak a keze, de az egész öreg, fáradt teste* belezuhant a zsibbadásba, érezte, hogy eléri a szívét is, de olyan jólesően ringatózott ebben a lúdbőröző hidegségben, hogy nem mozdult Már esteledett, mikor az unokát elküldték keresse meg a nagyapját. Az először az elhagyott csónakot találta meg, aztán meglátta a vonszolás nyomát és követte a bokorig. A hal sötétszürke, ezüstösen fényes bőre világosra, ráncosra száradt mellette ott feküdt a nagyapa, karjával átölelve a hal hatalmas fejét. Arcáról a ráncok átvándoroltak a hal bőrére, az övé simán, pihenten, szinte ránctalanul borult a fűre. Nyitott szeme opálosan tompa volt, mintha a harcsa szine tükröződött volna vissza benne.
