Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)
1990-04-21 / 16. szám
1990. április 21. TOLNATAJ - 5 t w Kegyelet család, amelyik maga járt faluról falura, azt kiabálták: „Stielflechten!” Széket kötni... mert nem tudtak magyarul, csak németül.- Hogyan nép- telenedett el Glashütte, azaz Üveghuta? le a harmincegy házat, míg csak az erdészet maradt, meg a templomból a harangtorony.- A műemléki világnapon szólal meg újra a harang. Kevesen vannak itt azok közül, akik valaha Glas- hüttében éltek.-Pünkösdkor sokkal többen jöttek volna el. Stuttgart, Ulm környékén élnek, évente hazalátogatnak. Bátaapátiba... tavaly templomon születtem, Glashüttében avatásra, az idén a hősök emlékművét avatják.- Ha most eljöttek volna Bony- hádra, megfelelő körülményeket tudott volna biztosítani a város az elszállásolásukra?- Látja, ez a gond. Nincs egy szálloda... pedig sokan jönnek nyáron külföldről. Hazalátogatni... DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY Glashütteiek Johannes Fischer pécsi harangöntő műve Váczi Istvánná, született Ziech Éva a szülőfalujáról mesél. Bony- hádon beszélgetünk, a Völgységi Múzeumban, várja, hogy találkozzon az egyetlen még érzékelhető, hallható üzenettel: a falu harangjának kondulásával.- Ott születtem, Glashüttében. Emlékszem, a faluban harmincegy ház volt még akkor, szegény emberek lakták, akik székcsinálással, székkötéssel foglalkoztak. Kicsi földek tartoztak a házakhoz, kevés jószág, tehén... Erdőt is irtottak. Szombatonként Bátaapátiból jött a kocsi, fölpakolták az elkészült székeket, vitték a vásárba. Kereskedők vitték el. De volt két-három olyan- Hát ugye, a kitelepítéskor elvitték az embereket. Az én édesapám szál kai kereskedő fia volt, német anyanyelve ellenére magyarnak vallotta magát, mi így menekültünk meg. Aztán telepeseket hoztak Istenmezejéről, de nem voltak hozzászokva a dombos vidékhez, nem tudtak megfelelőképpen gazdálkodni, nem tetszett nekik, és visszamentek. Ezután már csak a rombolás következett. Sorra bontották El - de csak az emlékezetben... Játék a hússal A főváros XIII. kerületében, az Ipoly utcában vagyunk. A harmadik emeleti lakás csengőjével Merk János röviden jelez. Kisvártatva nyílik az ajtó, sápadt, sovány, beesett arcú, kissé hajlott fiatalember nyit ajtót. Kockás inge kikandikál a drapp pulóvere alól, keze a kék nadrágján pihen. Szánalmas figura, állapítom meg magamban, miközben Merk János és munkatársa, Orbán Józsefné - mindketten a Szekszárdi Húsipari Vállalat piackutatói - bemutatkoznak, s elmondják jövetelük okát. A szánalmas alak rám már fittyet hány, besorol a másik kettő mellé - megjegyzem, nem veszem zokon -, aztán előre indul, s annyit mond:- Nézzenek szét nyugodtan. Megtesszük és azt tapasztaljuk, nem Rottschildéknél, nem a mai újgazdagénál, hanem olyan igazi prolilakásban vagyunk. A sápadt, vékony házigazda, miután leül a színét elhagyó, pokróccal letakart rekamiéra - hellyel nem kínál - várja a kérdéseket. Azokét a piackutatókét, akiknek egyébként nem környezettanulmány készítése a feladatuk, sokkal inkább - leegyszerűsítve - az eladási lehetőség megteremtése a vállalat árui számára, a túrajáratok ellenőrzése. Most mégis az előbbi munkát kénytelenek elvégezni.- Szóval... a levél ügyében jöttünk - ismétlik meg a bemutatkozáskor tett kijelentést -, és szeretnénk megismerni, hogy milyen körülmények között él.- Csak tessék - hangzik szűkszavúan. Amint körülnézek, rögtön azt keresem, hol írhatta ez a sápadt, jelentéktelennek tűnő figura azt a levelet, aminek a hátlapjára S.O.S.-t és Jó egészséget, Szekszárdiak!, az elejére pedig Sürgősül feliratot helyezett el. Tán a konyhaasztalon vagy a dohányzón? - morfondírozom, miközben egyre többször eszembe jut a kitépett, kockás, félbeszakított irkalapon a feketével kezdett, kékkel befejezett segélykérés. Arról van szó, azért ültek autóba a piackutatók, hogy megnézzék, jogos-e a kérelem. * „Alulírott - név és cím a szerkesztőségben - A szerző - azzal a kéréssel fordulok a T. Marketing Osztályhoz! hogy segítségkérés tárgyában írt levelemet elfogadni, diszkréten kezelni és humánusan intézkedni szíveskedjék, melyet köszönök! Kérelmem röviden a következő: 38 éves, súlyos betegségben szenvedő fiatalember vagyok. Idős, beteg (82 éves), kisnyugdíjas nevelőanyámmal élek, nagyon nehéz körülmények között. A nagy áremelések miatt örülünk, ha egy kis élelemre és gyógyszerre jut, a Szekszárdi Húskombinát jó minőségű és olcsó termékeit sajnos már nem tudjuk megvenni! Segítsenek! Tisztelettel megkérjük önöket, ha kivételesen, emberségből van rá lehetőség, úgy küldjenek tisztelettel a Húskombinát termékeiből egy kis csomagot! Nekünk nagy segítség lenne és örömet okozna! Reklámot írnék emberségükért! Mindent köszönünk! Jó egészséget kívánva őszinte tisztelettel...” * Nos, a sovány, sápadt fiatalember csak ül egykedvűen a rekamién és várja a kérdéseket.- Mennyi a jövedelme?- Hatezer forint. Nettó.- És a nevelőanyja nyugdíja?- Az négyezer.- Ketten élnek itt?- Ketten.- Mennyi a lakbér?- Nyolcszáz.- Hol dolgozik?- A Compacknál.- Mit?- Segédmunkás vagyok, sót lapátolok... vagyis lapátoltam - módosít gyorsan -, mert most beteg vagyok.- Mi a baja?- Nyömbélfekély.- Hát annak nem biztos, hogy hús kell, hanem diéta - mondja ki, amit gondol Orbán Józsefné.- Mennyit költ gyógyszerre?- Ezernyolcszázat. Az két adag havonta. Nagyon drága.- Valóban, de úgy tudjuk, ha orvosilag igazolt a nyömbélfekély, akkor hat hétig úgynevezett fekete receptre kedvezményesen kap gyógyszert... Emberünk eltűnődik, de nem szól semmit. Hallgatok, nem árulom el, hogy orvos ismerőseim sem hallottak olyanról, akit nyömbélfekély miatt szigorú húsdiétára fogtak volna. Diétás megszorítás, fűszerszegény étrend van, gyakran kell étkezni - naponta ötször hatszor de keveset. Tilos az alkohol és a cigaretta, valamint a füstölt hús. Tésztát, főzeléket és húst is ehet a beteg, de nem szabad, hogy fehérjedús legyen az étek. Nos, miután ezt végiggondolom, megjegyzem magamban, bennem egy diétásnővér veszett el, ám az újabb dialógus visszazökkent a régi kerékvágásba.- Kíváncsi lennék rá - így Merk János -, hogy írt-e más húsipari vállalatnak is levelet. Ugyanis tudunk arról, hogy a pápaiak kaptak hasonló témájú postai küldeményt valakitől.- Na és - vonja meg a vállát, aztán először villan meg a szemében valami csibészes fény -, ha írtam, hát írtam. Nem bűn az. Annak írok, akinek akarok! Nem? - teszi fel a költői kérdést, miközben a szája gúnyos mosolyra görbül.- Honnan tudja, hogy a Szekszárdi Húsipari Vállalatnál van marketing osztály? - érdeklődnek a piackutatók, de a kérdésre egy újabb sejtelmes mosoly a válasz. Miután a szekszárdiak közük, hogy nincs ilyen osztály, figyeljük az arcát, a szemét a kimondott, illetve ki nem mondott tőmondatait a gesztusait aztán kezdünk rájönni, ez a sápadt vézna, beesett arcú, kockás inges vigyorog. Játszik velünk, ö a vagány, akinek egy-egy levelet megér az, hogy kérjen, legfeljebb jó heccnek fogja fel, ha nem kap. Itt a játék” azonban komoly.- Hol hallott a Szekszárdi Húsipari Vállalat olcsó és jó minőségű termékeiről - érdeklődnek a piackutatók.- A rádióból - hangzik foghegyről a most már elmaradhatatlan csibészes mosoly kíséretében, a világ legtermészetesebb dolgának tartva azt amit mond.- Onnan bajosan! - emeli meg egy icipicit a hangját Merk János. - Mi ugyanis sem a rádióban sem a televízióban nem reklámoztuk a termékeinket...- Szót nem hallat erre a sovány fiatalember, de az előzőekben megfigyelt reakciója most sem marad el. Közben megjelenik az előszobában egy idős, ősz asszony, a nevelőanya. Hívjuk, kérleljük jöjjön közénk, de semmit nem szól, csak végigmér bennünket Meg sem hallja az invitálást mintha megsüketült megnémult volna. Közben pedig biztosan arra gondolhat intézze csak el ez a gyerek, ha egyszer belekezdett valamibe, én nem avatkozom bele. Kis ideig áll, néz a semmibe, aztán elnyeli a konyha.- Azt írta a levelében, ha segítünk, reklámot csinál a vállalatnak. Hogyan képzeli ezt? - hangzik az újabb kérdés.- Erre most nincs kedvem válaszolni - így a fiatalember -, s azután bármit kérdeznek a piackutatók, mindig ugyanaz köszön vissza: - Erre most nincs kedvem válaszolni. Rövid időn belül kiderül, a további kérdezőskö- dés értelmetlen, ezért egy folyosói kupaktanács úgy dönt a kérés kielégítetlen marad. * Kádár Zsolt a Szekszárdi Húsipari Vállalat kereskedelmi igazgatóhelyettese ismeri az ügyet Az a tapasztalata, mondja, hogy Tolna megyéből sosem, mindig csak Pestről kapnak ilyen tartalmú levelet A vállalat vezetői lelkiismereti kérdésnek tekintik mindegyiket amit lehet megnéznek, s ha van ténylegesen rászoruló egy-egy szegény család, akkor azon segítenek. A reklámköltségből keveset tudnak juttatni, de rendszert nem akarnak a támogatásból csinálni. Ugyanis nem ez a módja a segítségadásnak. Tudják, a szegénység hozta ezt magával, de általában nem azoknak jut eszükbe élelmiszert.kérő levelet írni, akik a legrászorultabbak. Ez egy jelenség. Az egyre kevesebbet érő alacsony jövedelemmel bíró rétegek egy része, a vagányabb taktikázik, így próbál szerezni, a másik, a szégyenlö- sebb pedig dolgozik inkább. Még minden szúrópróbaszerű látogatás azonban a leírthoz hasonlóan végződött.. Az eset ami cseppet sem mentes a tanulságtól, itt valójában véget ér(hetne), de attól még a szegénység marad és a taktikázás folytatódik... ÉKES LÁSZLÓ
