Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-11 / 60. szám

1990. március 11. NÉPÚJSÁG 3 Szót váltottunk arról, hogy úgy érzik, a segélyek elosztása elég szervezetlen, nem próbálják arányosan elosztani az országban. Nagyon nehéz a szállítmá­nyokat tárolni, mert a nélkülözések miatt az egyszerű emberek eléggé elszántak és képesek feltörni a raktárakat is. Egy­házi énekeskönyvek is kellenének, mert a hívek ennek a hiányában alig néhá- nyan tudnak énekelni a pappal. Szeret­nék, ha erdélyi falvak és magyar falvak is kapcsolatot keresnének, ahogy Bátaszé- ket és Szászcsávást emlegették. Újra itthon Vasárnap korán keltünk, hajnalban. Kedves ismerőseinktől búcsút véve in­dultunk haza. Bódi Jani idős édesanyját is magunkkal hozva váltunk el fél hatkor. Útközben barátságosan integettünk, vil­logtattunk a befelé jövő német kamiono- soknak, személyautóknak, a Johannita lo­vagrend teherautóinak, amelyek a Szász­földre igyekeztek segélyszállítmányaikkal. Faltuk a kilométereket és szép napsü­téses időben értük el a nagylaki határát­kelőket. A gond nélküli átlépés után Sze­gedtől néhány kilométerre ebédeltünk és kb. 3 órára már Bonyhádon voltunk. Csa­ládtagjaink aggódva vártak, hiszen mikor elindultunk a magyar rádió már jelezte, hogy problémák vannak a magyar köny­vek Erdélybe juttatásával. Szerencsére ez még bennünket nem érintett. Másnap hirdetésnél röviden beszá­moltam a gyerekeknek az útról, elhozva az erdélyi gyerekek és kollégák üdvözle­tét. Megmutattam nekik az ajándékba ka­pott szép vázát és tányért. Megköszön­tem nekik, hogy az első hívó szóra segí­tették az akciónkat. Végül felolvastam Molnár Mária tanárnő szívből jövő, meleg levelét. (Vége) CSÁBRÁK JÁNOS tanár Bonyhád, ll-es iskola Biró Endre református tiszteletes, Zsuzsa, a felesége tanítónő, Molnár Mihályné ha- ranglábi igazgató, Bódi János és hátul Molnár Mihály désfalvi tanár. Előtérben a tisz- teletesék kislánya: Zsuzsika Donbassz, 1026-os láger Nagymányoktól kétezer kilométerre (Folytatás az 1. oldalról.) így fordulhatott elő, hogy a baljós akció nemcsak a közvéle­ményt, hanem az alakulgatni kezdő pártokat is villámcsapás­ként érte. A sokkhatás 1945 elején csak itt volt új - jegyezzük meg most már mi -, mert az ország hamarabb fölszabadult keleti részén akkor már emberek ezrei ismerkedhettek meg az­zal a XX. századi képtelenséggel, ami a köztudatban malenkij robotként foglalta el a helyét és amiről beszélni a nyolcvanas évek közepéig nem volt ajánlatos. A szamizdat irodalom ekkor kezdte meg lebontani a félelmekből épült hallgatás falát és kez­dett beszélni arról, hogy a tömegesen elhurcolt civil lakosság nem követett el háborús bűnöket. Hogy a jóvátételi munkások becsültén kétszázezres táborában nemcsak több száz év óta Magyarországon honos, az országot hazájuknak valló németek voltak, hanem magyarok és más, hazánkban élő nemzetiségiek is. A németség transzportjaiban fantasztikus arányok alakultak ki a „bűnös nép”-elmélet élharcosainak jóvoltából. A Bonyhád- ról és a Völgységből útnak indítottak között például csupán tö­redéket képviseltek a volt volksbundisták, a transzportok döntő részét a semlegesek, meg a bundisták által korábban üldözött „rongyosok”, a Hűség a hazához mozgalom tagjai alkották. Ettől lett még lenyelhetetlenebb a falat. De mint jeleztük, erről a lázi- tás vádjának kockázata nélkül évtizedekig nem eshetett szó. A jóvátételi munkára szántak völgységi csoportjait Bonyhád- ra, a gimnáziumba gyűjtötték be, ahol megvizsgálták munkára alkalmasságukat, majd megtörtént az átadás, átvétel. A nagy- mányoki „bűnösök” egy hetet töltöttek a gimnázium falai között. Kocsikaravánjuk 1945. január 7-én indult Bátaszékfelé, hogy itt éjszakázva másnap folytassa útját Bajára. A batyuk miatt több­nyire gyalog, így nem valami nagy sebességgel haladt az 1200 fős menet. Ma már sokat tudunk a robotosok száműzetéséről, de közel sem eleget. A hivatalos történetírás sokáig hallgatott históriánk­nak több kényes kérdéséről, így erről is. Pedig tartozunk a tudo­mányos feltárással a jócskán megcsappant számú túlélőknek, de magunknak is, mert nagyon, de nagyon nagy az orosz köz­mondás igazsága, mely úgy szól, hogy „Aki elfelejti saját törté­nelmét, arra van Ítélve, hogy megismételje azt.”. Bennem félel­met ébreszt, hogy ma is még csak a szájról szájra szálló civil tör­ténelem foglalkozik a magyar gulágosokkal. Azért mondom ezt így, mert a fogva tartók vengerszkijeknek nevezték egytől öt éven át a magyarországi németeket. Félek, hogy egyszer csak elfogynak még a föltárás előtt a civil történelem mostani gazda- gítói, a túlélők. Lám, mind túl vannak már a hatvanadik életévükön nagymá- nyoki beszélgetőtársaim is. Kneller Józsefné, Hergert Katalin, aki 1902-es születésű édesapjával együtt került transzportba, 64 éves, a két nyugdíjas bányász, Neubauer Pál 68, és öccse Ádám 66 évesek. Kortársuk, a magát megnevezni nem kívánó asszony 76 esztendős nagynénjét, Csizmadia Jánosné, szüle­tett Magdalena Baumgartnert helyettesíti. Mesélhetne éppen ő is, igaz, hogy „csak itt” volt Lengyelbe, ahova a Völgységből úgy 20 ezer svábot internáltak néhány napra, hétre. Nagyjából két­ezer lakója volt váltásonként az akkorra már tökéletesen kibele­zett Apponyi-kastélynak és aki nem fért el itt, annak kint volt a szálláshelye a miklósvári sertésólakban. Van azért képviselete a fiatalságnak is. Itt van Hadikfalviné Mányoki Elza, Nagymányok helytörténetének egyik buzgó kutatójaként. Baloghné Wusching Ágota - aki Elzához ha­sonlóan pedagógus -, kettős szereposztást vállalt. Kezében egy megkopott födelü notesz, amibe néhány évvel ezelőtt el­hunyt édesapja írt naplót fogságáról és orosz-magyar kisszótá- rat. Ágota a háziasszonyunk is. Mielőtt még szóbeli emléktúránk elindulna, arról biztosít a névtelen ősz hajú, hogy nem bizalmatlanságból nem beszél ő. Ennyi idő után már nem akar sebeket fölszaggatni és embere­ket megbántani.- Hát, ilyesmitől én is félek - vallja be Kneller Józsefné hosszú tűnődés után, s nyomban hozzáteszi, hogy ez azért egészen másfajta félelem, mint ami hazajöttükkor töltötte el őket. Akkor az járta, hogy „fogd be a szád, büdös sváb, örülj, hogy élve jöttél haza!” (Folytatjuk) LÁSZLÓ IBOLYA Ha könyv van a kezedben - nem vagy egyedül (2) „Nem kértünk, de reméltünk...” A désfalviak először Bódi Janit üdvö­zölték, mint ma is „helybelit”, majd ben­nünket. A kölcsönös bemutatkozás so­rán megismerkedtünk vendéglátóinkkal. Fodor Gyulával és feleségével, Biró End­re református tiszteletes úrral és tanítónő nejével, Zsuzsával, valamint Molnár Mi­hállyal és feleségével Marikával, aki szin­tén pedagógus. Misi Désfalván, Marika a hat kilométerre lévő Haranglábon tanit. Marika igazgató is az utóbbi helyen. Megható volt, amikor Bódiékhoz el- menve idős szülei könnyek között üdvö­zölték őt is és bennünket is. Az esti vacsora során szót váltottunk a gyűjtés körülményeiről, az útról. A hely­beliek meséltek az utóbbi évek nehézsé­geiről, a kisebbségi sorsról, az iskoláról, a hatalom önkényéről. Mindkét falu kb. ezerlelkes, 10-10 román család lakik a két faluban, az iskolában mégis románul kellett tanítani, bár magyar nyelvű óra is volt. Most talán magyar tanítási nyelvű lesz, ahogy nekünk mondták. Könyvek­ből elég rosszul álltak már, mert az utóbbi 8-10 évben szinte alig tudtak új könyve­ket szerezni. Másnap elmentünk a haranglábi isko­lába, ahol Marika az igazgató. Az iskola lehetőségei, körülményei nagyon egy­szerűek, szerények. Az ott dolgozó ma­gyar és román kollégák mégis megpró­bálnak a „kevéssel is jól főzni”. Ahogy Marika mondta - és én is beszélgetve ve­lük - jól megvannak egymással. Csak a teljes magyar nyelvű oktatást hiányolják, hiszen a gyerekek 90 százaléka magyar. Néma csöndben hallgatták szavaimat az iskolában a gyerekek, amikor elme­séltem a gyűjtés körülményeit. Láthatóan meglepetés voltam számukra. Szívélyes búcsút véve a magyar és ro­mán kollégáktól, a désfalvai iskolába mentünk. Mivel az iskola épülete kicsi, délelőtt is, délután is tanítanak. így a dél- utános kollégákkal találkoztam és a fel­sős gyerekekkel. Ök is érdeklődéssel fi­gyelték mondandómat. Levelezésre, sze­mélyes kapcsolat felvételére is biztattam őket. Sietnünk kellett, mert délután esküvő volt a faluban, - unitáriusok és reformá­tusok laknak ott és Endrének, a tisztele­tesnek főszerep jut ebben. Az ebédet ná­luk, a lelkészi hivatalban - amely lakás is egyben - fogyasztottuk el. Itt nagy meg­lepetés ért, amikor kérték, én is hallgas­sam meg azesketést. Izgalommal ültem a templomban, hallgatva Endre szép és bölcs szavait. Eszembe jutott, hogy hiva­talosan csak a templomban lehetett ma­gyarul beszélni, hiszen a hivatalokban románul szólaltak meg még az itteni ma­gyarok is. Jártak és járnak is az emberek templomba. Nagy a felelőssége ma Er­délyben a lelkipásztoroknak. A volt hata­lom talán velük szemben nem mert any- nyira drasztikus eszközöket alkalmazni. Megfélemlíteni azért megpróbálta őket. Endre is sokat tudna mesélni. Megható volt, hogy a násznép előtt kö­szöntött bennünket és háláját fejezte ki, hogy ebbe a két kisfaluba is jutott valami, amire szükség volt. A gyerekeik jövője és a felnőttek miatt is. Remélem az ifjú lako­sok örömmel fogadják majd a róluk ké­szített fényképeket. Este Misi és Marika vendége voltunk, akik igyekeztek kitenni magukért. Nem vallottak szégyent, mint ahogy jó volt Fo­dor Gyusziéknál és Biró Endrééknél is kóstolgatni a hazaihoz hasonló ízeket. Knellerné és a Neubauer testvérek A Magyar Néppárt választási gyűlése Fekete Gyula elnök a hatalomról 'Bemutatkozott a paksi jelölt (Folytatás az 1. oldalról.) tart a felelősség áthárítása a népre: egy, az ország dolgait rossz irányba terelő párt hatalomra juttatása esetén már késő lesz utólag okosnak lenni. A Néppárt elnöke kitért a tavalyi nép­szavazásra is. - Ilyen még nem volt - mondta -, hogy én arra éretlen vagyok, hogy én válasszam meg a köztársasági elnököt. Mert erre szavazott a magyar nép, sajnálom, ha sértek valakit de erre szavazott Éretlen vagyok, ezt okosabb emberekre kell bízni. A parlament ezt most megváltoztatta. Joga volt hozzá? Nem. Tehát egy újabb népszavazást kel­lene tartani, hogy mégis érett vagyok a köztársasági elnök megválasztására, mert az eltelt hónapok alatt megjött az eszem. Fekete Gyula részletesen szóit az egyik kedvelt témaköréről, a népesség fogyásának okairól. Figyelemre méltó­nak tűnt a hatalomról vallott nézetrend­szere is. Szerinte ma nem létezik köz­ponti főhatalom, a kormány sem nevez­hető annak, hiszen „ha egy huszonéves fiatalember legyint akkor lemond a bel­ügyminiszter”. Az igazi hatalom így a tele­vízió, a rádió és a sajtó. Az író beszédét követően Pál József, a kettes számú, Paks központú megyei vá­lasztókerületi néppárti jelöltje fejtette ki programjának lényegesebb elemeit. Hangsúlyozta, hogy ideje félretenni az egyéni érdekeket s az országgyűlési képviselő az elkövetkezőkben ne valami­féle „kijáró” szerepet töltsön be, hanem valóban az ország ügyeivel foglalkozzon, s rendszeresen számoljon be választói­nak. Pál József utalt Paks különleges helyzetére, mivel a város anyagilag jó­részt az atomerőműtől függ. Ami pedig a jövőt illeti, Pál József fontosnak tartotta kijelenteni, hogy „az értelmes emberek­nek az új érákban is helyük van”. „Véreim, magyar kannibálok” Fekete Gyula írói munkássága jól is­mert az irodalmat kedvelő közönség kö­rében. Aki pedig korábban kevésbé is­merte személyét az is felfigyelt azon te­vékenységére, amit az általa „kultúrmo- csoknak” tartott rádió-és tévéadások el­len folytatott. Mennyiben változott ez a helyzet, javult vagy romlott? - érdeklőd­tünk Fekete Gyulától.- Biztos, hogy romlott - válaszolt Feke­te Gyula. - Ugyanis az eltelt időben ép­pen ott teremtettük meg elsőként a piac- gazdaságot, ahol utolsónak sem kellett volna, azaz a kultúránál. A piac nem lehet alkalmas értékmérője a kultúrának. Min­denütt a világon beleavatkoznak a kultúr- piacba, mert ha nem ezt tennék, akkor a szemét uralkodna el. A hosszú távú érték a napi piacon nem váltható át, mert aztíz- húsz-száz év múlva is érték marad. A vi­lágon sehol sem lehetne opera, ha nem támogatnák, ha nem volna mecenatúra. Színház sem lehetne nagyon csak a jegyekből. Igazán értékes könyveket sem lehetne kiadni csak a piacra hagyatkoz­va.- Miként dönthető el az, hogy mi tekint­hető valóban értékes alkotásnak? Ki eb­ben az „illetékes”? Erről bizonyára meg­oszlanak a vélemények...- Nyilvánvaló, hogy nincs subler, ami­vel mérni lehetne, hogy mennyit ér ez és ez a regény vagy vers. Ennek ellenére mégiscsak vannak olyan esztéták, kriti­kusok, írók, akik kitűnően el tudnak iga­zodni az értékek között- A Néppárt egyfajta harmadik utat hirdet Létezik a kultúrában is harmadik út?- Csak az létezik, mint mindenütt. Tel­jes képtelenség, hogy a Keletet vagy a Nyugatot egy az egyben lemásolhatjuk. Úgy képzeljük, hogy egy rendelettel talán átvehetjük azt, ami Nyugaton évszázadok óta alakult ki. Hogyan? Gondolunk egyet, és holnap elkezdünk másképpen élni? Nincs másolat, a kultúrában pedig külö­nösen nincs másolat. Amit lekoppintunk, az már nem érték. Csak a mi külön utun­kon mehetünk, csak a mi értékeinket, ha­gyományainkat továbbfejlesztve jutha­tunk előre.- Sokat politizál mostanában? Esetleg jut ideje újabb művek megírására is?- Tényleg lefoglal a politika, de éppen most adtam le egy könyvet a Magvető­nek. Még nem adtam címet az írásnak, talán a „Véreim, magyar kannibálok" len­ne a legmegfelelőbb.- Vannak hazánkban kannibálok?- Sajnos, ez a durva megnevezés való­ban a véreimre, a magyarokra vonatko­zik, akik „elfogyasztották” saját gyerekei­ket, hogy jobban éljenek. SZERI ÁRPÁD Fotó: RITZEL ZOLTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom