Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
III. évfolyam, 9. szám 1990. március 3. A halálra ítélt falu Mőcsény után már csak földesút van. A sorompón túl, a halastó mellett a tengelyig érő sárban a kocsi elakad. Se előre, se hátra, vendégmarasztaló az agyagos föld. Aki Zsibrikre akar jutni, az ősztől tavaszig csak gyalog, vagy esetleg lovaskocsin, terepjárón teheti meg. A falu szélső házai magukba roskadva fogadják az érkezőt. Némelyik egykori porta helyét már csak füvei benőtt földkupac jelzi. Másutt még állnak a falak, de a megroppant tetőn át becsorog az eső, roggyan a vályog. A valamikori vízelvezető árok már csak jelzés. Az egyszemélyes járda kőlapjai a léptek alatt cuppognak a sárban. Emberi hang nem hallatszik, csak kutyák acsarkodnak a kidőlt-bedőlt kerítések mögött. A kora tavaszt idéző február délelőtti napsütésben olyan Zsibrik, mint a második világháborús filmek lebombázott, evakuált, kitelepített falvai. * A Petőfi utca 12. szám alatti porta gazdája is csak akkor kerül elő, amikor már körbejártuk a terméskő alapzaté, az út fölé magasodó, egykor módos házat. A díszes oromfalról pattog a festék. A cserepek búcsút intenek a tetőléceknek. A széles, hosszú tornácra vezető lépcső elvált a faltól. A kör alakú vaskos oszlopokat görcsös, csupasz, öreg szőlőtőke öleli. A gang előtt a gazban tulipán tolakszik a fény felé. A zsalus ablakok szégyenlősen rejtik kopott zöld színüket. A kút mélyén csillog a víz, de a vödör már régen eltűnt a korhadó káváról. A kőből faragott itatóvályún még látszanak a tégla- vörös-enciánkék virágok és a W. J. monogram.- Tönkre van itt minden, pedig a leggazdagabb ház volt ez a faluban - mondja az előkerülő tulajdonos, az 50 éves Pánki Imre. - Kitelepített svábé, a Wepper Dánielé volt ez a ház. Ezt az itatóvályút azért hagytam meg, pedig már nincsenek állataim, mert eljönnek minden évben, meglátogatják a régi házukat. Azt kérték tőlem, hogy ezt a vályút örökítsem meg, ne dobjam el, mert még a dédapjuk csinálta. Bizonyára jó okuk volt az NSZK-ban élő egykori tulajdonosoknak ilyet kérni az új gazdától, hiszen az egykori gyönyörű kovácsoltvas kerítés sincs már meg, elkelt négyezer forintért. Csak a kőből faragott, díszes kapuoszlopok állnak, azokra nem volt vevő, a sáros úton nem lehet elszállítani.- Itt a keresztépületben 25 marhát tartottam, még amikor nős voltam -, mutatja a beszakadt tetejű istállót Pánki Imre. Állítása szerint 22 éve 86 ezer forintért vette a sokszobás házat a téesztől. Mondja, hogy gazdálkodtak a 800 négyszögöl területen és kilenc gyereket neveltek. Jól termő föld az itteni. Aztán egy napon elköltözött az asszony, összeállt egy fiatalabbal. A gyerekek meg mentek a maguk útján. A magára maradt férfi ivott. Igaz, már régebben is ezt tette, de hogy az asszony elment, nem volt aki visszafogja, Nagyfára került. Két évig volt ott, a ház udvarát közben felverte a gaz. A bútor felét elvitte a volt feleség, a többit a gyerekek. A sok szoba közül ma csak egyet használ Pánki Imre, abban sincs egyéb ágynál, asztalnál, meg egy vaskályhánál. A villany netti ég, a vezetéket lekötötték.- Nem kell az nekem, kérem, munkásszálláson alszom, - mondja a foghíjas férfi, a tabódi állattenyésztési telep takarmányozó munkása. - Van, hogy egy hónapban csak egyszer jövök haza. Ezt a házat eladnám, kétszázezret gondoltam érte. Ha egy lóért kérnek 150 ezret, akkor egy ilyen birtok, egy ilyen ház, aminek hársfából van beácsolva a teteje, dupla fedélszékkel, hogyne érne meg ennyit? Itt vannak a kábítósok, talán azok megveszik. Erős ez az épület, amikor megvettem, takarmány volt a padláson -, hivatkozik a régi időkre, az egykori tele padlásra, ahonnan már az egerek is kiköltöztek, mert éhen halnának. * Lovas szekér zörög végig az utcán, hozzák a kenyeret, tejet. Hetente kétszer, kedden és pénteken, hullámpapirral letakart két műanyag rekeszben 30 kenyér szorul ilyenkor össze.- Tej 20 liter kell egy héten, tejföl, vaj 10 darab, túró 2 kiló, bár amióta drágább lett, nem akarják vinni az emberek. - Mindezeket már az egykori tejcsarnok épületében lévő kis vegyesboltban mondja a félállásban itt dolgozó Czékány Imréné, az ittenieknek csak Ágnes, aki fejből sorolja ki, miből mennyit szokott vinni. És aki ha valamelyik idős ember nem jelentkezik a kenyérszállítási napon, akkor házhoz viszi neki a mindennapi betevőt.- Mikor bemegyek Bonyhádra, a boltba, aztán hallom, hogy kérik a kenyeret és mondják, hogy az éjszakai sütésű nem kell, akkor szorul el a szivem. Hát ennyit érünk mi zsibrikiek? Nekünk jó kell, hogy legyen a háromnapos kenyér is, mert más nincs. Az istensegitsi születésű asszony szeret itt lakni. Az utóbbi időben a férje, meg három felnőtt gyereke ugyan győzködi, hogy adják el a házat, költözzenek el, most megvenné a rehabilitációs központ, de az asszony nem akar menni.- Az este már sírtam is emiatt - mondja. - A férjem reprikázik, hogy könnyű neked, itt dolgozol, ha te is naponta taposnád a sarat mint én, meggondolnád. Ő nagyon el akar menni, én nem. Ma földre van szükség ebben a nagy drágaságban, itt nagy a telek, megtermelek mindent. Menjek, vagy maradjak, napok óta ezen gondolkozom. Szombaton átmegyünk Kismórágyra, ha találunk megfelelő házat, lehet, hogy mégis elmegyünk. * Furcsa falu ez a Zsibrik. Gyerek, óvodás, iskolás nincs, de még fiatal se. A legifjabb állandóan itt lakó, 56 éves. Olyat meg, aki itt született volna, nem lehet találni. Szín sváb falu volt ez, a kitelepítés után három család maradt itt mindössze, ők se sokáig. A magukra maradt portákra először Zala megyeiek költöztek, de pár év múlva továbbálltak. Üres lett az egész falu. Ekkor jöttek az ófaluiak, köztük a kétgyerekes, háborúban özvegyen maradt Schmidt Jánosné.- Ófaluban nem volt aki kiadott volna lakást, sokan voltunk testvérek, otthon nem fértünk el - hallgatom a „bevándorlás történetét”. - Hogy egyedül maradtam a két fiammal, Hidasra a bányába jártam dolgozni, meg Komlóra kőművesek mellé segédmunkásnak. Muszáj volt, valamiből meg kellett élnünk. Kértem a tanácsot, adjanak lakást, nincs hova mennünk a gyerekekkel. Szilágyról volt akkor tanácselnök Ófalun, áldott egy jó ember, azt mondta, menjek Zsibrikre, válasszak ki egy házat, így jutottam fedél alá 36 éve. Mikor beköltöztem, így tettem össze a két kezem - mutatja imára kulcsolt kezeit -, és adtam hálát.- Mikor én idekerültem, sokan éltek itt, de tönkretették ezt a szerencsétlen falut - folytatja Mári néni. - Hogy nincs út, meg nem volt munka, a fiatalok elmentek, a házak meg összedőltek, vagy lebontották. Nem szabad erre az aranyos völgyre semmi rosszat mondani, mert aki itt otthont keresett, az talált is, legyen az székely, sváb vagy cigány. Én innen el nem megyek, csak ha visznek a temetőbe. Itt van az egyik fiam eltemetve, oda tegyenek engem is mellé. A másik fiam Bonyhádon lakik, ötvenéves, nagyon jó gyerek, nincs nap, hogy ne jönne ki megnézni. A hetvenéves asszony meséli, hogy gyerekkorától ismerte ezt a falut, ide járt át evangélikus iskolába, mert Ófalun csak katolikus volt. Pár kilométer volt csak az út, jó gyalogút, ha esett az eső, lecsor- gott a viz róla. Azóta rosszabb a faluban az élet, szerinte, amióta Baranyától Tolnához csatolták őket.- Olyan a különbség, mint Németország és Magyarország között - állítja Schmidt Jánosné. - Ófalun, akik vannak az én kortársaim, ilyen hetvenesek, azok kapnak kosztot és szociális segélyt, akkor is, ha nem kérik. Itt nincs ilyen. Én nem kapok nyugdíjat, mert öt évnél hosszabb megszakításom volt, az uram - mert másodszor is férjhez mentem -, az kap utánam 900 forintot. Műveljük a földet, a fiam meg a menyem jön ki segíteni, disznókat, csibéket tartunk, abból élünk. Szeretünk itt. Ha megépítenék az országutat, visszajönne a fiam is, mert ehhez van szokva, hogy amit magunk körül látunk, az mind a miénk. Messze a szomszéd, nem szól ránk senki, hogy hová taposunk. Ez a szabadság itt! * Az út. Minden beszélgetés ide kanyarodik visz- sza. Az országút, amit évtizedekkel korábban már megígértek, hatvanhatban már az újság is megírta, de ami azóta sem készült el. A falusiak most az itt kialakításra kerülő egyházi kábítószer utókezelő központtól remélnek fellendülést, meg utat.- Nem lesz abból semmi! Harminchárom éve lakom itt, de nincs változás, nincs javulás csak rosz- szabbodás. Nem élet az, ami itt van, nézzen körül! Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy ennyi ideig itt kell élnem, hát leköptem volna - jelenti ki a bajszos, pirospozsgás, bőrpapucsos Krádwohl András. Ahogy sorolja a gondokat, valaki rászól; ezt az embert már nem kell kérdezni, mert eladta a házát és elmegy Bátaapátiba.- El, hála az istennek, az életben egyszer nekem is volt szerencsém! A kábítósok megvették a házam, így sikerült kimozdulnom, különben itt maradtam volna életem végéig - nyugtázza elégedetten a történteket a nyugdíjas férfi, aki ötvenhatban téeszt alapítani jött Zsibrikre. A termelőszövetkezet mindössze két hónapig, a forradalom kitöréséig működött A jószágokat akkor Hidasra meg Mőcsénybe vitték. Krádwohl András azután Pécsre, Komlóra járt az útépítőkhöz dolgozni, végül a völgységi téeszben pásztorkodott Öt gyereket nevelt fel feleségével, aki „málenkij robotra” hurcolva három évig dolgozott egy szovjet bányában. - Leromlott ez a falu teljesen - legyint az elköltöző -, senki nem törődik vele. Nincs egészséges ivóvíz, nincs út nem jár ki az orvos. Utóbb már féltem, ha esett az eső, és kellett valahová menni, mert könyöröghettem az állomáson, hadd hagyjam itt a csizmám, hiszen lábbelit kellett váltani. Látta itt ezeket az öregeket a boltba vánszorogni? Azt is, amelyik két bottal vonszolta magát? Nem szabadna így gondozatlanul hagyni őket de nincs aki törődjön velük. Nem jár ide ki a tanácstól sem senki. Hat község volt együtt, ide nem költöttek semmit Tizenöt éve nincs már élet a faluban, halálra ítélték Zsibriket *- Túl későn van bármit is tenni Zsibrikért - mondja Krutki Pál mőcsényi tanácselnök. - Nincs szilárd burkolatú út, de nem is lesz, senkinek nincs rá pénze. A felszíni kutak vize lehet, hogy nitrátos, de az itt levő forrásvíz egészséges, iható, megvizsgáltuk. A falu ellátását a téesszel közösen próbáljuk megoldani. Hogy mi van, ha valakinek orvosi ellátásra van szüksége, mert rosszul lesz? Hát telefon van, amin ideszólhatnak, s a terepjáró kiviszi az orvost. Szerintem jó a falunak, hogy oda kerül a kábítószer utókezelő tábor, mert a terápia része a munkára nevelés, s így a gondozottak legalább megművelik a parlag földeket és rendben tartják az utcákat. Út nem szerepel a szervezet terveiben, hiszen éppen az elzártság a cél, távol a kísértéstől, a várostól. Éppen ezért esett Zsibrikre a választás. *- Az emberekben is hiba van, nemcsak a tanácsban, tizenhét ember él itt, de az húsz felé húz. Más lenne, ha összetartás volna -, sóhajt Gsajbók Istvánná, utalva arra, hogy évekkel ezelőtt egyszer útügy- ben ő még Kádár Jánosnak is irt Kaptak is 150 ezer forintot, ami egy salakos út elkészítéséhez volt elég. A fölső utat kezdték megcsinálni, hozták a salakot, a helyieknek kellett szétteríteni. Az első egy-két fordulónál még mindenki ott volt, a végén már csak ők maradtak a férjével, ketten fejezték be az egészet- Hát ezért nem érdemes semmit tenni - mondja az 59 éves asszony, aki négy órában nyugdijkiegé- szítésként a falu postása. Hét kilométert gyalogol naponta, nejlonszatyorban hozza az öt darab Népújságot három Népszabadságot öt Szabad Földet havonta tíz nyugdíjat meg néha egy-egy levelet- Soha nem fáj a lábam, jól bírom a gyaloglást - neveti el magát - Van, hogy kihordom a levelet újságot, aztán szaladok Bonyhádra bevásárolni. Gyalog persze, semmi az nekem. Volt egy kocsim, de eladtam, mert nem tudtam kiállni vele, három és fél kilométer ez a földút a betonútig. 1968-ban költöztünk ide Szekszárdról, akkor 134-en laktak itt, még bálokat is rendeztünk. Nem bántam meg, hogy idejöttünk, mert jó a levegő, nagy a kert és nincs szomszéd. Volt egy szamarunk, az uram azzal fuvarozott, de hogy meghalt, eladtam. Most csak 54 tyúkom van, más nincs. Tetszik tudni, ennyi kell, mert három helyre adom, a felnőtt gyerekeimnek, meg egy kicsit pénzölök is a tojásból. Vettem föl 67 ezer forintot házfelújításra, mert én maradok, nem megyek sehová, pedig itt már csak az öregek, a tehetetlenek meg a szegények maradtak. Más mindenki elköltözött. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: RITZEL ZOLTÁN
