Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. február 17. A kakasdi székely szabómester Aki népi együtteseket öltöztetett „Nem tud maga annyit írni, amennyit én mesélhetnék” Alacsony, kerítéshez támasztott kis épület ajtaját kopogtatjuk. Az udvaron veszettül ugat a két láncra fogott házőrző. Falun messzire látszik az idegen, s jő a hírrel egy menyecske, Molnár Ágoston a boltba ment Várunk. Hamar befut, amolyan jó hatvanasnak nézné az ember. Helyre kis öregember, kucsmája amúgy székelyesen a fülén ül. Barátsággal fogad, s hamar érdeklődik, van-e elég ceruzánk, mert ha ő mesélni kezd, itt bizony egy pár elkopik.- Még nem tudtam begyújtani, kenyérért mentem oszt az még nem érkezett meg. Betessékel bennünket a kiskonyhába. Hát itt van mit nézni, cifra kis birodalomba csöppentünk. A szobácska kicsi, benne, úgy érzi az ember, szinte a fél világ elfér. Balról is jobbról is varrógép, egy vakablak nyílásában televízió, a falon mindenütt fotók, képek, emlékek. Az ágy éppen befért keresztben. Alatta katonaláda díszeleg. A hirtelen lett csendben kemény járású vekkeróra hangja érzik erősnek s idegennek. Molnár Ágoston bizony már nyolcvanas éveit tapossa, de jól tartja magát Széttárt karjaival egyik faltól majd a másikig ér. Ez az ő birodalma, öröme, mi több, boldogsága. A Székelyföldről jött varrógép fája minden lakknál fényesebbre koptatottan fogadja a jegyzetfüzetet.- Apám odaadott kovácsmesterségre. . Kivett az iskolából 1923-ban... hiába, hely volt, menni kellett Hat hónapig inaskodtam. Reggel négykor az istállóba, fél nyolcra végeztünk, aztán az üllő, a fújtató mellé... Sosem feledi „ozsonnyára” puliszka volt lekvárral, estére aludttej puliszkával, ami úgy megjárta az ember gyomrát egyszóval jó hely volt, csak nehéz a kalapács, s az inas megbetegedett Míg otthon ápolgatta édesanyja, egy szabómester hívta segédnek. Rállt- Öreg mesterem hozta „nálunktól” a tejet naponta, s hamar megérezte, nekem a gép a mindenem. Szétszedtem, „összeszereltem”, babráltam mindig. Hozzámentem, s tanított a jóféle kézi varrásra, de mikor kiment egyből „futtám” a géphez. Eljött az ősz, zsinóros mellényeket csináltunk egész nyáron, s akkor kezdett béjönni a bársonyruha, oszt varrtunk zekének, harisnyának. Kérdi a mester, tudod-e honnan keletkezett a székely harisnya története? Nem én... Elmondta. Valaha városon élt a szabólegény, s nem úgy volt mint a falun, ahol reggeli sötéttől esti sötétig dolgoznak - hanem akadt szabadidő. Kinn ült a legény a parkban a pádon. Sétált arra minden nap egy jóállású jány. Szót se szóltak sose, csak hallgattak, s nézték egymást No majd megszólalsz te - gondolta a legény. Vett posztót zsinórt s varrt magának egy székely harisnyát (nadrág) zsinóros sújtás- sal, de három sliccel. Nem kettővel. A székely divat kétslicces... Fölvette.- Minek három slicces? - kérdette a jány.- Nekem három van... - nevette a legény.- Ki lehet-e próbálni? - így a jány.- Ki bizon - így meg a legény.- Kettő jó vót de a legjobb a harmadik - nevette a jány a dolog végét.. Hát így volt valahogy. ízes, jóbeszédű ember Molnár Ágoston. A kis szoba falán zsinórok, vasalónak, varrógépnek, lámpának, fotók és elemlámpa, sótartó, fakanál. A gépet egy megvakult mestertől vette még apja 3700 lejért ami akkor egy tehén ára volt Hirtelen a mai romániai eseményekre terelődik a szó.- A regacénokkal sohasem lesz valódi béke OI tvániában. Úgy meg vannak ijesztve azok... fáj a lelkem értik. A bukovinaiak mind jó keresztény emberek, higgye meg, fiam. Visszatér a múlt emlékei közé, a 39-es hadikfalvai sokmunkás hétköznapokba, amikor sok munkát adtak majd semmi értékért Újra a katonaemlékek tartják fogva, immár másodszor. Mesél Armand Galines- curól, a miniszterről, s annak meglövéséről, hogyan pakolták őket vonatra, s föl, neki a lengyel határnak. Elmerül az emlékek viharában, a söprű puskává válik kezei között, szalutál és őrségben van, lopakodik a horgoson a partizánok elől... Az ajtóban pár szög, az szolgál fogasként amire nézek. A borotválkozótükörben kapja el pillantásomat. Kérdi, másra vagyok-e inkább kíváncsi? Mondom bizony igen. Jó, jó de a katonaemlékek, a menekülés, a bújás, hogyan úszta meg az agyonlövetést... ez fontos. Nagyon fontos, s most van végre kinek elmondani. Hiszen ő megjósolta, kevés a mi ceruzánk az ő életéhez. A hadiki református templom előtt három férfi áll székely népviseletben összekapaszkodva -, ez a fotó a falon újra a múltba röpíti gondolatait. Az a 12 partizán a porhóban, az nem volt mindegy. Örömmel mesél, kucsmáját még beljebb húzza a fejébe. Végre Bácskában vagyunk, sóhajtok, mert annyi a jó történet, nem tudom mi maradjon el... de ez már az én bajom, mondja Ágoston bácsi.- Jól éltünk ott, az életem szép öt esztendeje vót. Szól a nóta is: - „Jól élnek a rácok, kővé disznót vágtak...” Kakasdra 1945. áprilisa hozott. Meséljem a házdolgot? Mert engem a régi gazda hívottá házába. Itt ebben a konyhában ettünk együtt ebédet, mikor lebeszéltük, hogy én jövök ide a családommal. Eljutunk aztán oda is, hogy Szekszárdra szólt a meghívás szüreti felvonulásra. Mentek a kakasdiak, ment ő is.- Egyezerkilencszázhetvenegyben vót az. Az agárdiak gyönyörű ruhákban vótak, mi meg semmi se...?! No ez nem megy. Honnan kéne harisnyaposztót venni - kérdtem én mindenütt, míg Bonyhádon ráakadtam a filcre. Kaptunk ajándékba a vonulásért 4 ezeret Én ezt elkőtöttem, az egész türet filcet megvettem a bótban. Egyedül nekiláttam. Nappal a téeszben, este, éjjel a varrógépnél. Éccaka varrtam, pénz nékű. Két évre rá mi is felvonulhattunk. S már kinéztünk műnk is valahogy. Már arról is mesél, csinált a pécsi együttesnek ruhát, ahol a hadikiak vannak, adott el Véméndre harisnyát s onnan jöttek rá a pécsiek, hogy ki varr errefelé. Az együttes Amerikába utazott, s a ruhát amit Molnár Ágoston a bizományiban adott el, így vitték ki az államokba.- Meglátták az ottani magyarok. Honnan kapták? - kérdték. Megmondták. Erre mit hallani? Az amerikaiak adtak ajándékba egy kis pénzt amit az apariak kaptak meg. Állítólag ebből tudtak fölőtözködni ők es. Kakasdra akarták adni, de én Kakasdot már rendbe tettem. Nem hiányzik itt már semmi, csak aki beléöltözzön. Szégyellik- e, vagy a fene tudja? Nem kell azt szégyelleni! Nem szabad! Győrét is őtöztettem, még Ausztráliában is van az én székely ruháimtól kinn. Az unokája gyütt, odaadtam neki inget, csizmát harisnyát, mindenemet... az enyimet. Csak vigye, tuggyák meg, mi a székelyruha, idegen országiak is! Jugoszláviába Is vittem. A református papné összecsókolt érte. Mint a Sztálin, én is szét- hortam a világba az elvemet - nevet Nincs kit tanítson, kesereg kicsit meg hát ezt nem is lehet egyik napról a másikra megtanulni. Ezt sokat és szeretettel kell csinálni.- Ágoston, csak a kezeidet ha itthagynád - mondta egy székely asszony egyszer nekem. Csak a kezeidet... SZABÓ SÁNDOR Fotó: RITZEL ZOLTÁN Egy darabka Kistormás a Porkoláb-völgyben „Itt ünnepeltük á karácsonyt” A tanya már a buszmegállóból látszik. Amikor építették, még egyedül állt, vonzott minden szemet. Ma legföljebb a gazdája veszi észre innen lentről, a domboldalt ellepő présházak sűrűjében. A helyi járat megállójától öt perc gyalogút a szőlő alja. Minél közelebb ér Kiss József, annál jobban szaporázza a lépéseket, bár egyre meredekebb az út, de tudja, a kutyák - Picur, a „fajtiszta utcakeverék” és két hónapos kölyke, a Szuszi - a szőlősorok végében ülnek és várják. Kiss József 58 éves gépkezelő életében nem telik el úgy nap, legyen az ünnep vagy hétköznap, kánikula vagy fogva- cogtató hideg, hogy ne jönne ki porkoláb-völgyi szőlőjébe.- Ha délutános vagyok, a 8.15-össel jövök ki ide Porkolábiába, ha délelőttös, akkor a negyed hármassal, vagy a negyed négyessel - mondja a TÁÉV panelüzemének munkása. - Itt, amit lát, az mind a két kezünk munkája, mindent mi csináltunk ketten a mamával - mutatja a szó hagyományos értelmében vett présházat, ami a kétszintes épület egész alsó részét elfoglalja. Régi pincéken látni ilyen présházajtókat, mint amilyen itt van. Gyanítom, hogy bontásból való, de a gazda mutatja a szélét, ahol kilátszik a faanyag a zöld festék alól, hogy új ez, ő csinálta hetvenhárom- ban. A helyiség burkolatául szolgáló téglákat is ő rakta le, csak úgy, mint ahogy a pincét kiboltozta. A kisebbik házőrző Az emeleti „tiszta szobába” vezető meredek, szűköcske kis lépcsőt léckapu zárja el a kutyáktól. A szobában három ágy, asztal, mosdótál és a frissen meszelt falon, a fő helyen, egy nagy parasztház bekeretezett képe.- Ez volt a kistormási házunk - mutatja Józsi bácsi a takaros parasztporta fényképét. - Hetvenkettőben adtuk el, akkor költöztünk be Szekszárdra, az asszony itt akart dolgozni, a lány is már itt élt. Volt ott nekem mindenféle állatom, neveltem bikát, a téeszben dolgoztam. Eladtuk ezt a szép nagy házat - simít végig a képen, - aztán itt, a Jókai utcában vettünk helyette egy kis rozzantat. Azt meg alig két évre rá kisajátították. Akkor költöztünk panelbe, a hajóházba. Itt kényelmesebb az asz- szonynak, meg a lánynak is jobb lett, de állatot azt nem lehet tartani, - mondja az a Kiss József, aki Szekszárd jóformán valamennyi panelházának építésében részt vett. Az egykori téesztag ugyanis faluról a városba költözve a termelőszövetkezetet építőipari vállalatra cserélte fel. Kezeli a gépet, építi a betonépületeket, közben a kistormási házról álmodik. Nyaranta, ha fullasztja a panel, kinn alszik a szőlőben. Olyankor, ha hajnalban, félálomban madárfüttyöt, kutyaugatást hall, falun gondolja magát. Melegít a jancsikályha Az 515 négyszögöl szőlő gyönyörű. A kékfrankos és oportó vastag vesszőinek Ősszel kád, nyáron kredenc rügyei megbújva várják a tavaszt. A sorok között olyan porhanyós a föld, akár a púder.- Simogatni, babusgatni kell a szőlőt! Ha mást nem, unalmamban is ka- pálgatok - hangzik a szemérmes vallomás. Kissék minden ünnepet, névnapot, születésnapot a porkoláb-völgyi tanyán tartanak. Összejön a család, 10-15-en is, itt kinn jobban elférnek, mint a panelben. A gyerekek, az unoka is jobb szeret idekinn. Eljátszik a kutyákkal, mig a felnőttek beszélgetnek, dalolnak. A karácsonyt is itt töltötték, a fenti kisszobában még áll a feldíszített fenyő. Kora tavasztól mihely „lehet mocorogni”, a feleség, Marika néni is naponta kijár veteményezni, virágmagokat ültetni. A gyümölcsfákat úgy rakták, hogy a domboldalon itt érik először a cseresznye és potyog le legkésőbb a dértől csípett szilva. A présház védett eresze alatt kecskelábú gyalult asztal kispaddal. A tanya előtt elhaladó szőlőszomszédok, ismerősök ide telepednek le egy-egy pohár borra, beszélgetésre.- Bírná-e szőlő nélkül Szekszárdon? - kérdem az egykori kistormási lakostól.- Nem hiszem, - hangzik a felelet. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY A présház kövezete téglás. Az ajtóval szemben oldalára állított fakád. ősszel megfordítják, abba szüretelnek, egyébként egész évben konyhaszekrényként szolgál. Bal oldalt gázkályha, a lábasban ro- tyog valami.- Itt még a paprikáskrumpli is jobb, mint otthon, most is főztem egy keveset magamnak, meg a kutyáknak - emeli meg a födőt a gazda. Szuszi elégedetten morog a duruzsoló jancsikályha mellett.- Azért szoktam begyújtani, mert ez a vacak kiskutya kaparja a kályhát, ha hideg, mert ott szokott aludni mellette, szereti a meleget - vakar- gatja Józsi bácsi a hanyatt fekvő állat hasát. A pincébe vezető lépcső mellett polc, rajta befőttek, lekvárok, savanyúságok. A lépcsőn leballagva a hordók mögött külön hely a krumplinak. Ládákban alma, itt nem ráncosodik meg. Az ászokfák alatt sütőtök. A szőlőben minden megterem, sőt, még eladásra is jut belőle. Szerszámok A tanyaajtóban
